A hegyek színes útjain

Általános emberi szokás egy pillanatnál hosszabban tekinteni hangzatosabbnak tűnő eredményekre, ám mikor a mögöttes munkára kerül a sor, sokszor csak átsiklunk felette. Pont úgy, mint az iskolai évek alatt: a kérdések a szerzett érdemjegyre összpontosulnak, miközben a befektetett energia néha sokkal többet mond egy-egy számjegynél. Ezért gondoltam, hogy a beszámoló mellé megírom milyen út vezetett el A Kör (152km/7100m+) 25 óra 57 perces teljesítéséhez, különösen úgy, hogy esetemben ez női pályacsúcsot is jelentett. 

Egy ilyen kihívásra felkészülés szerintem teljesen egyedi utakat kíván, hisz minden próbázó más-más célokkal áll a Börzsöny talán legismertebb útjelző táblája elé. Nálam is megvoltak az egyéni célok:

1) nem csupán teljesíteni szerettem volna, hanem egy számomra erős idővel, lehetőség szerint a korábbi női pályacsúcsot megjavítva akartam körbe érni; 

2) élvezettel akartam végig csinálni, hogy az "akarok még ilyen élményt" érzetével térjek vissza Királyrétre.

Az első pont a körülményeket tekintve sikerült, a második pedig várakozáson felül teljesült. A Nagy-Hideg-hegyig tartó durván első 50-es 7 óra 35 perces, a Drégelyvárig haladó második 9 óra 22 perces, a célba vezető harmadik 50-es etap pedig 9 órás menetidővel telt. Ebből egyértelműen a harmadik etapra vagyok a legbüszkébb, a mai napig hihetetlen számomra, hogy 113 kilométert megtéve (ezt megelőzően ennél hosszabb futásom nem volt, így tippelni se tudtam, mit érzek majd) képes voltam ilyen jó erőben és érzettel teljesíteni. Közben összesen 100 perc frissítési/technikai szünet jött össze, ami leginkább az átöltözős, vízhólyagos-szerencsétlenkedős két ponton nőtt ekkorára (30+25 perc). 

Mostanra közel 11 év terepfutó tapasztalata van mögöttem, amiben benne van az erős terepismeret és tapasztalat, a folyamatos és következetes edzésmunka, valamint a frissítés sokat próbált gyakorlata. Ezen időszak alatt csupán egy 2018-as esés miatt kényszerültem egyhetes kihagyásra, azt leszámítva sérült nem voltam. Pedig 

bennem sosem élt az „ultrás akarok lenni” vágykép, sőt célom sem volt ultrákat teljesíteni, egyszerűen csak feljebb léptem, amikor felkészültnek éreztem magam egy következő szintre. Nem volt mögötte a "kényszerek és muszájok" nyomása, megvártam, míg egy távot tényleg nagyon kívántam.

Nem hagytam befolyást az általam elképzelt utakra, nem álltam be olyan dolgokhoz, amiket távol éreztem magamtól vagy amik nem voltak hitelesek számomra. Elutasítottam cipőtesztet, más márka cipőjét, de még interjút is. Engem ugyanis nem ezek a dolgok határoznak meg, számomra a terepfutás - benne az ultrákkal - egyfajta életforma a maga céltalan célszerűségével. Az volt százon és marad százötvenen túl is. A hosszabb távok ilyen érzetek nélkül pedig vajmi keveset érnek:

"Ismét száz"- ekkor éreztem először, hogy lassan talán a százasok fölé nőhetek (Turista Kékszalag Maxi 110 100. kilométere, 2022.09.10.; 14 óra 16 perces teljesítéssel)

És akkor jöjjön az én szubjektív „Kör-kulisszám”, a magamnak szánt intelmek, amik nélkül április elején nemhogy 26 órán belülit, de szerintem Kört sem teljesítek. 

Sokaknál olvastam már a „bejárom a Kör pályát” fordulatot, ami szerintem alap egy Kör teljesítéséhez. Alap, ugyanakkor számomra nem volt elégséges. Az első perctől célom volt, hogy otthon legyek a Börzsönyben, pontosan tudjam mi merre van, melyik jelzés honnan jön, merre tart. Már a 2019-es Vulkán beszámolómban is ezt fogalmaztam meg: 

"...abban is megerősített, hogy a Kör valóban maradjon még távolabbi cél. Nem titkolt vágyam/célom ugyanis, hogy minden értelemben felnőjek a Körhöz. Emiatt is szeretnék egyre többet és többet futni a Börzsönyben, hiszen szeretnék közelebb kerülni hozzá, a zsigereimben érezni nem feltétlen a Kör pályáját, hanem alapvetően a Börzsönyt magát. Nekem fontos, hogy az otthonosság érzetének biztonságát magaménak tudjam, pontosan el tudjam magam helyezni a térben, ismerjem az utakat és azt is, amerre visznek. A Vulkán azt mutatta a hibázásaim által, hogy ennek az útnak még nagyon az elejét taposom..." (2019.12.14.)

Látni akartam magam a hegység legbelsőbb pontján állva is. A börzsönyi „záróvizsgám” az őszi próba volt, ugyanis a felsőbb részeken sokszor csak emlékképekre és érzésekre tudtam hagyatkozni a látótávolság csekély volta miatt. Hiba nélkül mentem, így a tavaszi próbán fel sem merült a tévesztés lehetősége, gyakorlatilag csukott szemmel ismerem az egész Börzsönyt, amire nagyon büszke vagyok.  Az első években a papírtérkép persze mindig ott lapult a zsákomban, sokszor kézzel írt jelzésváltásokat vittem magammal és ránéztem, ha elbizonytalanodtam.

Az első börzsönyi hetvenesem "rejtjelei", amiknek köszönhetem a helyismeretem (2020.04.04.)

Úgy is mondhatom, hogy az évek alatt szívtam magamba a börzsönyi helyismeretem. Mindezek során kizárólag magamra számíthattam, egyedül róttam a pályáim, oldottam meg az elkeveréseim és kezeltem az ezekkel járó feszültségeim. Lehet ennél hatékonyabb felkészülés a Kör huszonórányi magányára? Nekem nem.

A Börzsönyben éveken át nem sikerült bejósolnom, hogy mennyi idő alatt érkezek vissza egy adott pályámról. Csak 2023-ban kezdtem el annyira stabilan menni, hogy végre szinte percre meg tudtam mondani mennyi időt vesz igénybe például egy 25km/1700 m+ körüli pálya.

Az első időszakban el sem tudtam képzelni hol repülnek el az órák, mi történik „odafent” a Magas-Börzsöny ösvényein, ami miatt soha nem érek vissza az elgondolt időtartamon belül?

Persze ez az adottsága az, ami miatt egyben a legközelebb is érzem magamhoz: a kifejezetten meredek felfelék és lefelék váltakozása, némi átkötővel fűszerezve. Aki a tempós futásokat szokta, annak igencsak idegörlő lehet a folyamatos ritmusváltás, már-már kényelmetlen tempóváltás. Aki viszont nem a gyorsaság, hanem egyfajta állóképességi kihívás oldaláról közelíti meg, annak ajándék e jelleg. Mivel sosem voltam aszfaltfutó, általában csak a kényszer vitt a betonra - amióta esztergomi vagyok, már az sem - így nekem ez áldásos volt. Egy ideje már nem futok síkon és sosem futottam klasszik edzésmódszerek szerint sem.

"Nem a táv, hanem az iram öl" - konklúzió az első börzsönyi 70-esem féltávján ("Sexy Trail", Kőkorsó felé; 2020.04.04.)

Elvégre többek között ezért költöztem Esztergomba, hogy közel tudjam magam szeretett hegyeimhez, közel tudjam magam a szintes edzéseimhez. Mégis aligha éreztem ennyire erősnek és gyorsnak magam, mint amennyire mostanság érzem. Pedig kizárólag nagyon szintes edzéseim voltak/vannak már hónapok óta. A tavaszi Körön a felfeléket és a lefeléket egyaránt végig nagyon jól bírtam. Még az utolsó tízest is képes voltam „terepfutóhoz” méltó módon meghúzni, pedig erre én sem számítottam. Nem csaptam szét magam az első százason, bőven volt tartalékom az utolsó 50-en és a legszebb az egészben: a célban is ezt éreztem. Azt valahol sejtettem, hogy elfutni valószínűleg nem fogom, mert az ultráimat elfutni sosem volt szokásom, mégis benne volt a pakliban, hogy az ismeretlen táv rossz erőbeosztást eredményezhet. 

Nem a kiváló futóképesség tett Kör teljesítővé, sokkal inkább a fokozatosan és következetesen felépített, célzott állóképességi munka, ami által a testem hozzászokott a célterheléshez, ami a Körön a masszív monoton menetelős hosszú meredek felfelék és okosan kifutott lefelék váltakozásáról szól.

A "Kör kettőt" is ugyanezen elv alapján tervezem, úgy érzem elég sok maradt bennem egy kedvezőbb körülmények közötti teljesítéshez. Az "álomidőm" továbbra is adott, meglátjuk sikerül-e majd közelítenem hozzá. 

"Igazi jó kis sorozatterhelés" - egy szokásos börzsönyi edzés pillanatképei (II. Kör "pályafutás"; Hegyes-hegy-orom, 2023.10.01.)

2024-ben úgy hozta az élet, hogy egyetlen hét sem volt, amikor négy futásnál többet mentem volna. Az elmúlt években igyekeztem átlagban ötöt beiktatni, de idén nem láttam értelmét ezt erőltetni. Főállás mellett edzek, így csak a kötelezettségeim után, délután és hétvégeken járok futni. Ennek ellenére az idei évem tekinthető az eddigi talán legminőségibbnek az edzéseket nézve. Január közepe óta egyáltalán nem megyek hétköznap 500m+ alatt, de jellemzőbben inkább 12-15km/600-800m+ között mérek, hétvégeken pedig általában 22-25km/1500-1700m+ edzéseim voltak, szinte mindig a Börzsönyben. A heteim átlagban 3500-4200 méter pozitív szintemelkedés körül mozogtak, amikhez mindösszesen 60-80 kilométer társult.

Tudom, hogy terepfutó körben időtartam alapján szokás edzeni, mégis számomra a táv/szintadat sokkal többet mond egy edzésről, mint pusztán az időtartam. Miért? Mert egészen más egy háromórás edzés a Pilisben, mint a Börzsönyben. Nekem a 25km/1700m+ beszédesebb, mint a "négy óra terepen", így eszerint mértem és mérem az edzőpályáim. Január óta pedig a "vertical gain" mérőszámával is számolok, az edzéseimet valamivel az aktuális céltáv/szint adatai fölé lőve. Az ultragyors regenerációm szinte biztos, hogy ezekhez is köthető. Mindehhez nyilván kellett az a sok-sok év, ami mögöttem van, elvégre folyamatosan építettem fel a szükségesnek vélt erőnlétet. A 2020-as "Sexy Trail"  börzsönyi 70-es futásom például még ilyen következtetéssel zárult:

"Eddig is tudtam, hogy a Kör még távolabb van tőlem, de ez a hetvenes szintén azt erősítette meg, hogy ki kell várni, amikor itt lesz az ideje. Fel kell edződni rá mentálisan és fizikailag, a terepet még ennél is jobban kell ismerni, szóval úgy összességében annyit kell még rátenni, hogy még egyszer ennyi legalább ilyen érzéssel mehessen." (2020.04.06.)

 Az első börzsönyi 70-es kalandom királyréti végén (70km/3589m+, 2020.04.04.; 10 óra 20 perces idővel)

Valószínűleg fizikailag képes lehettem volna már korábban is végig érni, de ez számomra valahogy sosem arról szólt, hogy sikeres teljesítő legyek. Szerettem volna magam számára korrekt időt, ugyanis a Börzsönyt tényleg nagyon a képességeimhez passzolónak érzem, ezért részemről az lett volna tiszteletlenség, ha csak odaállok és szintidőn belül beesek valahogy a célba. Persze bizonyos szempontból könnyű nekem türelmesen lépkedni, hisz nem kísért a múló évek szorongása.

22 éves voltam, amikor belecsöppentem a terep világába, 27 éves koromtól folyamatosan ultrákon versenyeztem. 28/29 évesen megnyerhettem a két nagy "klasszikust" (UTH és Piros 85), azóta pedig számtalan remek versenyen futhattam itthon és külföldön egyaránt. És még mindig csak 33 éves vagyok immáron Kör teljesítőként. Ráadásul úgy érzem, rengeteg tartalék van még bennem, harmincasként erősebb vagyok, mint huszonévesen voltam.

Tudom, hogy ez nagy előny azokhoz képest, akik csak sokkal későbbi életkorukban kapcsolódtak ehhez a gyönyörű sporthoz. Előny, de pont ekkora felelősség is, hisz a "fiatalos lendület", ha nem kezelik jól, igen kártékony tud lenni.

Az első perctől a magam edzője vagyok, magamnak álmodom a céljaim és az azokhoz vezető útjaim, amik általában a "mit-miért-hogyan" hármas mentén állnak össze.

Ebből a "mit" az objektív tartalmi oldal, vagyis azon ismeretek összessége, ami meghatározza, hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék. A "miért" integrálja magába a korábbi versenyek és edzések tapasztalatait és fűzi össze őket ok-okozattá. A "hogyan" pedig az intuitív szál, ez a teljesen ösztönös vonatkozás, ami mindig az aktuális érzésekre reflektál.

Nagyon élvezem ezt a fajta háttérmunkát egyébként, sőt, el sem tudom képzelni, hogy más csinálja ezeket helyettem. Nem vagyok edző (és nem is akarok az lenni), sőt, baráti-szinten sem osztogatok tanácsot, mégis a magam útjait imádom kormányozni, ezt a fajta belső munkát megélni. És olykor igazán komoly nehézségekbe küldeni magam, egyfajta fizikai és mentális erőpróbaként:

"Itt mindenki küszködött valamivel" - a DNF-ekkel tarkított Winter-Trail Małopolska-n (Luboń Wielki - Szczebel mászás; 66km/4046m+/női 1. hely; 2022.12.17.)

Korábban megkaptam, hogy alul edzem magam és mit lehetne kihozni, ha "rendes" edzésmunkát végeznék. Biztosan csak az  a "rendes" edzésmunka, amikor a test folyamatos stresszben él? Biztosan idejekorán ki kell erőszakolni olyan teljesítményt, amire a test valójában még nem érett? Számomra biztosan nem ez az út vezetett volna előre. Örülök, hogy közel öt év telt el az első százasom és a Kör között, örülök, hogy nem sietettem semmit. Úgy gondolom a testem maximálisan meghálálja a türelmet és partnerem is mindenben. 

Az éjszakázó futásban viszonylag gyakorlottnak mondanám magam, elvégre rengeteg éjféli rajt van mögöttem, valamint éjjel egykor, kettőkör, hajnal négykor, fél ötkor és ötkor is rajtoltam már. Indultam alvás nélkül százasokon, sőt, az őszi és a tavaszi Körömnek is minimális alvással indultam neki. Ez kifejezetten olyan dolog, amit gyakorolni kellett: az első éjszakázás borzasztó volt a 2014-es Sárgán, éjjel kettőkor már hallucináltam, hajnalban folyamatosan könnyezett a szemem a fáradtságtól. 2015-ben ugyan végig értem a 70-en, de hasonlóan rossz élmény volt az egész éjszaka és a reggel is. A harmadik Sárgán éreztem először, hogy bírom, simán menetben tudok lenni mindenfajta alvás nélkül. A fejlámpával futás számomra nem okozott nehézséget, valószínűleg mert a teljesítménytúrás időszakban hozzászoktam a lámpa viseléséhez. Amit viszont szoknom kellett, hogy ne zavarjon, hogy órákon át csak egy kisebb sugarú körben látom magam körött a világot.

A dolog másik része kicsit érdekesebb:

meg lehet-e szokni azt a nyomasztó érzést, ami akkor jön, amikor rájössz: teljesen egyedül állsz a fejlámpád fényében, se előtted, se mögötted nem fog jönni senki.  

A Sárga 70-enek során többször volt lehetőségem megélni, amikor általában Pilisvörösvár után teljesen magamra maradtam az éjszakában. Sőt, voltam sötétben futni túrán/versenyen kívül is, de valahogy más hangulata volt azoknak a rövid edzéseknek. Az őszi próbám előtt aztán elkapott egy komolyabb szorongás a börzsönyi éjszakától. Ennek okaként arra gondoltam, hogy a Verőce Éjszakai Trail-t leszámítva sosem voltam sötétben arra, nem rendelkeztem előzetes élményekkel róla. Mivel hiszek a „sokk-terápiában”, ezért október végén többször is elküldtem magam sötétedéskor kezdődő szakaszfutásokra. Segített-e? Nem. Ezek során végig egyfajta megmagyarázhatatlan görcs volt a gyomromban, nem volt oka a félelmemnek, mégis végig kényelmetlenül éreztem magam.

Az első sötét szakaszjárás a Sas-úton (2023.10.21.)

Aztán eljött a novemberi próba, délután negyed öt tájékán sétáltam bele a tejfehér köddel vegyülő sötétségbe és hét órányit haladtam ilyen kondíciók között. Ott egyszer sem jutott eszembe, hogy félek, természetes volt a sötét, a hangok és benne én is. Tanulság? Kellett a sötétben szerzett tapasztalat, meg kellett sokszor élni, ahogy rám sötétedik és azt, hogy „nem fog mögötted jönni senki”. A tavaszi Kört megelőzően már nem merültek fel nyomasztó gondolatok és szerintem többet nem is fognak. Az őszi próbán eggyé váltam a kőkemény természettel.

A terep ismerete mellett szerintem ez a másik olyan dolog, ahol biztosan csak hibázásokon keresztül vezet az út. Ezt nem lehet elégszer gyakorolni, ugyanis elég egyetlen változó tényező és borul minden addig biztosnak vélt terv. Elég egy rosszabb éjszaka, egy kicsivel melegebb idő és mások az arányok vagy az ízlések, mert a szervezet rendkívül érzékeny műszer. Éppen ezért a frissítés nagyon egyénre szabott, így megkerülhetetlen volt a folyamatos önkísérlet és tesztelés, olykor a teljes újra tervezés. A rugalmasság és némi kockázatvállalás egy másik lényeges szempont a frissítés kapcsán, mert lehet, hogy fejben összeállt egy terv, de aktuálisan a testem egészen máshogy reagál a kapott ingerekre. 

Elvégre nem tömhetem édessel, amikor sósért kiállt. Egy ilyen terhelésnél nem hagyható figyelmen kívül a szervezet szava, sőt, hiába minden okosnak vélt előzetes terv, ha a test végül egészen mást akar.

A Körön így jött képbe egy olcsó, "noname" keksz, amivel Terna Szilvi kínált. Ez volt a kakaó mellett a másik, aminek ezt a 26 órán belüli időt köszönhetem. Teljesen elsimogatta a gyomromban érződő hullámokat, felszívta a folyadékot miközben némi energiával is szolgált. Tulajdonképpen a kakaó és a keksz segítségével futottam gyorsulóra a Körömet. 

Egyébként nem fogyasztok semmilyen "pempőt" (zselé, energiaszelet, izotóniás ital, de sótablettát és táplálékkiegészítőket sem). Nincs mögötte különösebb "ideológia", de számomra ezek nem bírnak valós "tápértékkel". A teljesítménytúrák asztalain nevelkedtem (különösen az MVTE asztalain!), szóval nekem mást jelent a frissítés, mint a "futó" futóknak. Korábban megkaptam azt is, vajon mire lehetnék képes, ha "rendesen" frissítenék? Én azt gondolom, hogy mindig az aktuális edzettségemnek/felkészültségemnek/élethelyzetemnek megfelelő dolgokra voltam képes.

Nem vágytam arra, hogy a szervezetem egy kicsivel is túlnője a fizikai testem aktuális potenciálját, hogy vegyészi pontossággal kikevert anyagok hozzanak ki belőlem olyat, amire fizikailag (és mentálisan!) valójában még nem értem meg. 

Szerintem ennek is köszönhető, hogy nem haladtam vagy értem célba úgy, hogy ne tudtam volna magamról. Nem zsigerelődtem ki a végletekig, mert fizikailag és mentálisan alapvetően kibírtam, amilyen feladatot aktuálisan a testemre róttam. Lehet, hogy nem élveztem (sőt, volt ilyen nem egyszer), de nem sérültem tőle. Sem testben, sem fejben.  

10 évvel a futás megkezdése előtt már foglalkoztam ezzel a kérdéssel, szimplán azért, mert olyan testet szerettem volna, ami nőies, mégis szép kontúrt rajzolnak neki az izmok. Nekem valahogy ez volt az "ideális forma", magam is ilyenné akartam válni. Mivel alkatilag is könnyen izmosodom, így találkozott a vágy a valósággal, ezért számomra az erősítés mindig teljesen természetes volt. Amióta terepfutok, azóta pedig nem kérdés, mert érzem mennyit ad a felfeléken és persze a lefeléken. De említhetném akár a zsák cipelését is, hisz volt rá példa, hogy 3-4 kilósra kellett pakolni a kötelezők miatt, az pedig igen nagy tehernek tud érződni úgy a tizedik óra tájékán.

A terepfutás számomra nem létezik funkcionális erősítés nélkül. Enélkül nem bírtam volna ki a Körrel járó terhelést potenciális sérülés vagy komolyabb izomfáradás nélkül. Az erős testnek hála viszont a negyedik napon ugyanúgy futottam, mint előtte, minden "alkatrész" rendben volt. Sérülésmentes futóéletem másik fontos tartópillére kapcsolódik ehhez. Ide tartozik még a hengerezés (amit élvezek és nagyon hatékonynak tartok) meg persze a nyújtás.

Egy komolyan vett felkészülés már önmagában egyfajta mentális ráhangolódás. Fejben általában erősnek gondolom magam, ennek ellenére most ez volt a legproblémásabb az összetevők közül. Hét százas tapasztalata volt mögöttem + a novemberi Kör 90, mégis Királyrét főterén állva icipicinek éreztem magam. Az első 40 kilométeren a hitetlenség érzése húzott le magával kilátástalan mélységbe, a "nem vagyok rá képes" kétségbeejtő érzése. Én akkor tényleg kezdtem elhinni magamról, hogy nem fogom tudni megcsinálni. A magamba vetett hitemnél sokkal hatalmasabbnak éreztem az előttem álló 152 kilométert, hisz soha nem mentem ennyit, akkor miért pont ilyen nehezített pályán sikerülne? Ráadásul tavaly vegyes élményeim voltak a százas befejezésekről, így pláne nem sok reménnyel kecsegtetett az ismeretlen távolság ténye. Ez történt a kvalifikációs versenyemnél is, ami több szempontból sem volt sima menet: 

"Jelen állás szerint nincs miről beszélni" - tavalyi Ultra-Trail Małopolska 105 célja előtti méterek konklúziója (112,1km/5796m+/női II. hely; 2023.05.27.)

A fentebb felsorolt összetevők aztán valahogy mégis megforgatták bennem a dolgokat: sikerült elhitetniük velem, amiről 5,5 órán át azt hajtogattam, hogy "lehetetlen". Elvégre

a helyismeret okos haladásra késztet, a céltudatos edzés kitartásra nevel, a következetesség kompetenciaérzéssel jutalmaz, a sötét belső nyugalomra int, a kísérletezés pedig szükséges kontrollt ad. 

 ...no meg az extra: olyan segítők, akik bevállalják az éjszakázást, nem undorodnak a vízihullára ázott mocskos lábak érintésétől, egy kisebb fajta utazó konyhát működtetnek és mindeközben pszichés támogatást is nyújtanak. Ja, és attól sem rettenek meg, ha órákon át ilyen körülmények között léteznek.