A hegyek színes útjain

Aki érezte már, hogy egy hosszú menet nem elvesz belőle, hanem hozzáad, az pontosan tudja mit jelent a „kevesebb néha több” gondolata. Én most úgy jöttem vissza erről a 90-ről, hogy az energiaszintem nemhogy lecsökkent, hanem a duplájára ugrott. Erre persze lehetne mondani, hogy nem tettem oda magam rendesen, Körre mentem, mégis spóroltam az energiával, sőt meg sem érdemlem ezt az egészet, mert ahelyett, hogy az utolsó nyálcsordulásomig húztam volna magam előre, inkább egy biztos, de korábbi befejezés mellett döntöttem. Biztosan vannak, akik ezt gondolják, viszont az a szerencse, hogy mindenki a saját útját futja és csakis a saját testét viszi olykor vásárra. Óriásit töltekeztem ebből az igencsak cudar közel 15 órából, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elcseszett időből ilyen élményekkel lehet távozni. Őszintén szólva, ha nem magam élem meg, talán el sem hiszem.

„…van egy konkrét álomidőm, amit teljesíteni szeretnék. Számomra ez rejti igazán magában a kihívás értékét, nem maga a teljesítés. Azt is mondhatnám, hogy az odavezető út izgat és nem maga a cél. Nekem önmagában nem függ semmi attól, hogy teljesítem-e a Kört vagy sem, nem leszek tőle se több, se értékesebb futó. Magamnak szeretnék olyan teljesítményt letenni, amivel elégedett lehetek. Számomra így az odavezető út önmagában az izgalmas kihívás. Az a folyamat, ahogyan képessé tehetem és elkísérhetem magam egy újabb lépcsőfokhoz. Ugyanezt a felejthetetlen utat jártam be, amikor 2019-ben életem első százas versenyére készültem. És ezen a ponton zárom le ezt a történetet, ugyanis - ha minden jól alakul - a Kör majd a 2024-es tervezésem fontos része lesz. Viszont az odavezető út 2023-on keresztül halad, így biztosan elő-előkerül az év során még” (2023.01.10.)

– ez az idézet a 2023-as évkezdő posztomból való, amikor még fel sem merült bennem, hogy idén nekiinduljak a Körnek. Mit kerestem mégis ott november 11-én? Írhatnám, hogy jó kérdés, de alapvetően az évem fénypontja volt ez a szombati nap. Ultrákat tekintve kis túlzással az egész évem mehetne a kukába, mert mindenhonnan úgy jöttem vissza, hogy konkrét szenvedéstörténet húzódott meg az adott teljesítések mögött. Már-már feltettem magamnak a kérdést, hogy minek is csinálom ezt az egész versenyzés-dolgot?

Ezzel szemben most mi történt? Lényegében holtpontom sem volt, egyszer sem éreztem, hogy legszívesebben elsírnám magam attól, amin éppen keresztülviszem magam. Egyszer sem éreztem, hogy utálom ezt az egészet, soha többé nem akarom ezt csinálni. Mindezek ellenére mégis azt a döntést hoztam meg 90 kilométernél, hogy ezúttal itt az elég. Érthetetlennek tűnhet ezt olvasni, főleg úgy, hogy semmilyen fizikális vagy mentális probléma nem húzódik mögötte. De akkor és ott ez volt a legokosabb döntés mindent egybevetve. Na, de ne szaladjunk előre, mert ez a közel 15 óra a Börzsönyben megérdemli, hogy rendesen írjak róla.

Augusztus elején jelentettem be az első időpontot, ami október 28-a lett volna. Nekem a szabadságaim miatt nagyon kell lavírozni a lehetséges teljesítési napokkal, így nem tudom azt megtenni, hogy random belövök egy dátumot, ami tetszik. Mivel az őszi szünet ekkor kezdődött, ezért ideálisnak tűnt ezt kiválasztani. Aztán elkezdtünk közeledni, jöttek az időjárással kapcsolatos kétségek, ráadásul nekem végül úgy jött ki a lépés, hogy aznap indult egy fürdőszoba felújítási projekt, amit semmiképpen sem lehetett/akartam tologatni (ez egyébként a Kör próba napján ért véget, így elég szétesett két hetet nyertem).

Jött az új terv: november 11. Abba most nem megyek bele, hogy jó vagy rossz döntés volt  élni a második bejelentéssel, mert látva a 28-ai időt nyilván rögtön rávághatnák, hogy a legszarabb döntések listáján egyértelműen dobógós helyezést érdemelne. Én viszont nem bántam meg, mert azon a héten már szanaszét voltam és bizonytalanságaim is jócskán akadtak főleg a hosszú sötéttel kapcsolatban. Az oldalamon rengeteget írtam ezekről a dolgokról, felkészülési folyamatról, így most ebbe nem megyek bele, ott bőven olvasható minden előzmény. November 10-én délutántól durván esett, így elég nyilvánvaló volt, hogy mi vár majd engem másnap.  Szombaton pedig a lehetséges időjárási forgatókönyvek legrosszabb verziója jött végül be. 

Mégis úgy voltam, hogy nem szórakozok többet, elindulok, lesz, ami van, megyek, ameddig úgy érzem, hogy megyek és tapasztalatokat gyűjtök. Van vesztenivalóm? Nincs. Gyakorlom a frissítést, haladást, esőben menést, sárban dagasztást, esetleg ködben csoszogást. Minden bejött, így tényleg igazi arzenált lehetett felsorakoztatni a tesztelési lehetőségekből.

Királyréten már ott várt minket Terna Szilvi és Terna Gyuri, akik beáldozták a szombatjukat egy egésznapos ázás-fázáshoz csak azért, hogy nekem segítsenek.

Minden egyes ultrámon megállapítom, hogy a segítőknek sokkal nehezebb dolga van, mert ők sokszor étlen-szomjan állnak, várnak, információk híján idegeskednek, tétováznak. Talán a legkülönlegesebb szerepkör az övék, mert bár erősen benne vannak a dolgok sűrűjében, mégis a „kívülállás” védettségét élvezik. Fejben együtt élik az ultrázó útját, testben mégis övék a nyugalom. Furcsa kettős állapot lehet ez, de óriási kincs egy ultrásnak az egyszer biztos.

Szóval frissítő csapatomra mindenben számíthattam, szerintem, ha kérem egyik kézzel simán húzzák a cipőm, zoknim, másikkal kenik a lábam, miközben egy nem létező harmadikkal etetnek.

9 órakor pontban elindultam, fejben kifejezetten nyugodt voltam. Érezhetően vizes volt minden, itt-ott csúszós foltokkal, így sejtettem, hogy egész úton erre kell készülnöm. Nem különösebben zavart, haladtam egy kényelmes tempóban. Gyorsan eljött a Kisinóci-rét, fordultom a Sárga+ jelzésre és elkezdtem a mászást, majd jött a kitérő a Szép-Bércre. Tudtam, hogy számításaim szerint itt egy órán belüli/körüli idő lenne korrekt és mivel csak egy perccel léptem túl az egy órát, így bőven elégedetten kanyarodtam vissza a Sárga+ jelzésre.  A beázások nagyjából ennél a lefelénél kezdődtek. A kifejezetten jó ívű lejtést nem igazán tudtam azzal a tempóval hozni, amivel terveztem, mert eléggé csúszósra alakította a sár, viszont így is sikerült 5 perc körüli átlagot tartani, ami a körülményeket tekintve rendben volt. Leértem Kisirtáspusztára, jött a Sárga, majd a fordulás és vele együtt az első bokáig süllyedő patakátkelés. Innentől 90 kilométerig végig tocsogtam a vízben, úgyhogy a Sudocrem kenés tesztelése ettől a perctől kezdődhetett meg. A Zöld+-re fordulva pedig elkezdett esni az eső, így onnantól az újonnan beszerzett kabátom is tesztelés alá vonhattam. Nem esett nagyon, csak pont annyira, hogy szépen lassan teljesen eláztasson. Éppen ezért a zsákomra vettem fel a kabátot (és magamban áldottam, hogy végül az M-es méretet vettem) és elöl nem húztam fel, csak összepatentoltam, hogy ne rohadjak alá. A Tányér-rét tocsogott a víztől, lépésről lépésre süllyedtem el a magas fűben, itt valahogy mindig kellemetlen menni, mert pont annyira girbegurba, hogy nem találni a jó talajfogást. Aztán jött a lefelé, majd egyszer csak Szilvi és Gyuri álltak az úton. Nagyon megijesztettek, amikor azt mondták, hogy rájuk hoztam a frászt azzal, hogy a 10. kilométer óta vesztegel a jeladóm. Egy pillanatra azt hittem valami gáz van, pedig rögtön be kellett volna ugrania, hogy a Szép-Bérc környékén sosincs jel.

Ködbe vesző erdei látkép a Zöld+-en (2023.11.11.)

Beszélgettünk pár szót, majd elértem a Zöldet és kocoghattam kicsit az aszfalton, mielőtt betértem a Zöld kifejezetten dzsindzsás folytatására. Itt annyiszor próbáltam belőni, hogy hol lehetne a legkönnyebben haladni, de valahogy sose találtam meg a rendes alternatívát. Ezúttal sem, bár most nem is kerestem, egyik sáros tócsából zuhantam a másikba, itt-ott pedig átverekedtem magam a gazoson. Szerencsére ez nem hosszú szakasz, így mire felocsúdtam, már a Nagy-Sas-hegyre kanyarogtam felfelé. Ezen a szakaszon láttam először és utoljára embereket egyébként, kifejezetten üres volt az erdő aznap. Felértem és óvatosan elindultam a lejtésen. Itt jött szembe velem Losonc Timi, aki mellett épp csak elhaladni tudtam, mert pont a meredek lefelén értünk egymás mellé. Örültem neki, nagyon jól esett a hajrázás tőle, szóval ennek lendületével haladtam tovább a Só-hegy felé. A lentebbi ködösebb részen is felbukkant egy alak – Baranyi Zsuzsi – aki szintén hajrázott nekem. Gondoltam is magamban, hogy lám, lám ilyen a női erő, a terepfutó csajok a keményebb körülmények között is terepen vannak. Ezután kimentem a teljesen ködbe burkolt Kopasz-hegyre, szétnézni ugyan nem volt hova, de azért a keresztet jól megnéztem mielőtt visszafordultam. Oké, jön Márianosztra, vagyis az első frissítőpontom. Levest mindenképpen akartam enni, úgyhogy erre készültem és persze az üvegeim feltöltésére, meg némi sós paradicsomra. A ponton ott voltak Szilviék is, úgyhogy elég jó hangulat várt lent, öröm volt megérkezni és frissíteni. Úgy terveztem, hogy Nagybörzsöny I-nél cserélek majd zoknit, így itt csak megettem a levest, elrágcsáltam a benne lévő húst és répát miközben váltottunk pár szót. 3 óra 19 perccel voltam itt, amit egyébként jónak ítéltem meg, 10 perces hátrányban voltam az első (kukázott) tervhez képest, de még a második terven belül.

Jó hangulatban indultam tovább és készültem a Márianosztra utáni saras földútra. Nem volt vészes, de annyira azért csúszósra ázott, hogy figyelni kelljen, viszont a futást bőven engedte. Piros-Zöld fordulás, majd kisebb hullámzás és rácsatlakoztam a Zöld gazos kapaszkodására. Ez az a hely, ahol már többször szétáztam a nedves bozót miatt, ez természetesen ezúttal sem volt másként. Itt találkoztam egy szarvastehénnel, aki elég sokára vett észre, így egészen közel értem hozzá mielőtt elugrott volna. Komoly vadmozgás volt egyébként, főleg már sötétben. Elértem a Kék becsatlakozást, felértem a Széles-hegyre és arra gondoltam, hogy most jön az a brutál csúszós, rézsűs lefelé, amin lehet, hogy négykézláb megyek majd le. Ahogy ezt végig gondoltam, már ott is voltam és a lehullt falevelek áldásos hatásának köszönhetően bőven egylendületes lefelé lett a meredekebb lejtésből. Ennek nagyon örültem, mert egy szeptemberi esős napon igen nagyot szívtam itt, igaz akkor szinte sima talpúra kopott cipő volt rajtam. A lehullott levelek miatt ugyanakkor az út is eltűnt egy ponton, így keresnem kellett egy Kék jelzést a fán, hogy újra irányba tegyem magam. Jött a régi Kék, majd a kidőlt fák közötti vergődés és a Koppány-nyereg. Az egyik kedvenc kilátóhelyem a Börzsönyben a Nagy-Koppány, így kifejezetten örültem, hogy ideértem. Na meg annak is, hogy nagyon jól éreztem magam, a lehetőségekhez képest jól is haladtam. Felértem, szétnézni persze itt sem volt hova, majd futottam is Nagyirtáspuszta állomás felé. Közben azon merengtem, hogy milyen sokat futottam itt az elmúlt években és mennyiféle élményt adott nekem eddig a Börzsöny! Mire ez átfutott az agyamon, elértem az állomást, ami persze szintén néptelen volt. Sárga+, mászás, fordulás és már Nagybörzsöny felé futottam lefelé. Ezt a részt szinte végig tudtam futni, egy-egy kisebb emelkedésnél ítéltem meg úgy, hogy belegyalogolok. A lefeléhez érve itt is óvatosabb tempót kényszerültem választani, de összességében ezt is viszonylag jónak ítéltem. Nagybörzsöny I-nél csupán 4 perccel voltam a kukázott első időtervhez képest. Nagyon jó erőben éreztem magam és lényegében semmi gondom sem volt. Itt cseréltem zoknit és újra bekentem a talpaim. Eközben ettem sós, hajában sült krumplit, ittam levest és töltekeztünk, mert tudtam, hogy 28 kilométer áll előttem a következő frissítésig. Ráadásul nem is akármilyen 28 kilométer! Elraktam a két kisebb fejlámpát (ezúton is hálás köszönet Berényi Ildinek a kölcsönlámpáért!) és mentem tovább. Úgy ítéltem meg, hogy a testlámpát még nem viszem, majd Nagybörzsöny II-nél magamhoz veszem. Ez később kiderült, hogy elég nagy hiba volt, de ezt akkor még nem tudtam.

Futottam a Sárgán, ismét megfürdtettem kicsit a lábaim a patakátkeléseknél. Eljött a Sárga háromszög, vele együtt a Hegyes-hegy-orom mászása. Ez olyan szinten hazai pálya nekem, hogy nem tudnám megmondani hányszor jártam itt az elmúlt években. Ennek megfelelően toltam is magam a felfelén és nagyon boldog voltam, hogy 23 perc alatt fel tudtam érni, mert szerintem nyári melegben, innen elindulva is tudtam ilyeneket produkálni, míg most 41 kilométer megtétele után kezdtem neki a mászásnak. Egész pörgősen lejutottam, a fakitermeléssel szétszabdalt részen is gördülékenyen átjutottam. Kék háromszög, Száraz-fa-bérc mászás, lejtés, majd Kék+. Nos, ez az a szakasz, ahol viszont nagyon sok idő ment el a sár miatt. A Kereszt-völgyi-patak mentén haladó Kék+ útját ugyanis a fakitermelés miatt teljesen szétjárták. Sejthető volt, hogy az esőnek köszönhetően iszapszerű süllyedések, cipőleszakító süppedések várnak majd itt és nem csalódtam. Borzasztóan nehéz volt haladni, pedig egyébként simán kocogható dőlésszögű emelkedése van, de így egyet előre, kettőt hátra típusú történet lett belőle. Oldalra sem volt hova kimenni, úgyhogy bokáig jártam a cuppanós sárban. Csak arra figyeltem, hogy a cipőmet ne hagyjam ott egyik sáros lyukban sem. Kék kör, majd Sárga négyzet és rákapcsolódtam a Nagy-Hideg-hegyre vezető Kék négyzetre.

Misztikus hangulat a Gács-nyereghez érve (2023.11.11.)

Itt már sejtettem, hogy világosban nem érem el a Nagy-Hideg-hegyet, de azért próbáltam erősebben haladni, ahol tudtam. Ahogy egyre feljebb értem, úgy kerültem egyre beljebb a csúcson ülő felhőbe. Elővettem a fejlámpát és készültem az innentől végtelenségig tartó sötétre.

Amúgy baromira nem volt zavaró maga a sötét ténye, nem is értem miért tartottam annyira tőle, teljesen természetes volt az „átállás”. Gács-nyeregnél aztán megláttam a Börzsöny olyan arcát, amivel eddig nem találkoztam. Megérkeztem a legendás börzsönyi ködbe. Nem is kapcsoltam lámpát, mert attól a pillanattól nem láttam semmit.

Így viszont a balra letérést pár lépéssel elmellőztem, így vissza kellett forduljak és úgy tértem rá a murvás útra, ami a turistaházhoz vezet. Viharos szél és tejfehér köd várt odafent. A háznál égett a villany, de ezt leszámítva más életjelet itt sem lehetett tapasztalni. Elbotorkáltam a fehérségben a Piros-Kék letérésig, majd valahogy lebotorkáltam a lefelén, amit csak azért ismertem meg, mert számtalanszor jártam rajta.

Nagy-Hideg-hegy, kamerakép - ekkor jártam itt, de alakot nem lehet felismerni (2023.11.11.; Forrás: Időkép)

Ismertem a fakidőlést, ismertem a kanyargását, lényegében minden pontját. Ekkor még a fejemen volt a lámpa, így mást nem nagyon láttam. Fordultam balra, majd próbáltam az emlékeim alapján belőni, hogy mikor érem el a Rakodót. Egyszer csak megláttam egy magányos Kék kör jelzést jobb oldalt, ami teljesen összezavart. Letértem volna? Hol a többi jelzés? Levettem a lámpát a fejemről és derékmagasságba helyeztem, így a lábam előtt tökéletesen tiszta képet kaptam. Egy bizonyos szögbe döntve tudtam a fák felé világítani és akkor megláttam a keresztet és az útjelző táblákat. Kínomba röhögtem magamban és persze arra gondoltam, hogy hülye fejjel a testlámpát nem hoztam magammal erre a szakaszra. Oké, semmi gond, ezt a lámpát felszerelem a zsákra a csatok segítségével, így elég csak a fejét fognom a lámpának és azzal irányítani a fényt. A futást persze szinte ellehetetlenítette ez a megoldás. Rátértem a Piros háromszögre és áldottam, hogy ez viszonylag nyugis útvonal, nincs letérés, csak kanyargok rajta, míg az Oltár-kő után eljön a Kék háromszög. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a felső részeken lesz így, a völgyben újra rendesen fogok látni.

Tejfehér köd, sötét, csattogó gallyak, vészjóslóan nyikorgó fák, be-befújó orkáni szél - tipikusan olyan erdei hangulat, amiben úgy igazán lehetne félni - pláne egyedül - mégis a félelem volt a legkevésbé jellemző érzelem bennem. Ha nekem valaki ezelőtt a nap előtt azt mondja, hogy ilyen helyzetben kell mennem órákon át, akkor azt mondom, oké, szerintem nem kell erőltetni ezt a történetet. Ahogy viszont benne voltam a helyzetben, semmilyen félelmet nem éreztem, sőt, teljesen hideg fejjel tudtam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy lassan, de biztosan haladni tudjak. Ha valamiért, akkor ezért a kifejezetten gyors és hatékony gondolkodásért imádok ultrázni.

A sötét szakaszfutásaim során egyébként végig volt egy „csomó” a gyomromban a sötétben való egyedüllét miatt. Ezúttal fel sem merült ilyen érzés, teljesen természetes volt, hogy mindennek a része vagyok. Azon se bosszankodtam sokat, hogy rengeteg időt veszítek a Piros háromszög gyaloglásával. Pedig ez kiválóan futható szakasz lett volna ismét, ahogyan Hamuházig gyakorlatilag minden. Sebaj, jussak le a Kőkorsónál és akkor majd újra a fejemen lesz a lámpa és megyek – ez volt a fejemben. Tudtam, hogy itt megint nem ad jelet a jeladóm, így extrán figyelnem kell minden lépésre, nehogy valami baj történjen. Odaértem az Oltár-kőhöz és vártam, hogy elérjem a balra fordulást. Nem sokkal később meg is jelent a Kék háromszög, én pedig elindultam lefelé. A közepe felé újra kitisztult köröttem a táj, így leszereltem és visszatettem a fejemre a lámpát. Ez óriási segítség volt, mert a szerpentint és a kidőlt fás átkeléseket is sokkal könnyebben végig tudtam csinálni, sőt futni is tudtam megint. Az alján aztán újabb patakátkelés várt ezúttal bokáig merüléssel és vártam a következőket, hisz ezen a szakaszon volt ebből pár. Kék+, átkelések, régi sínpár, kerülő, majd újabb átkelés és megérkeztem a Hamuházhoz. Visszagondoltam a két héttel ezelőtti sötét futásomra, amikor ezt a Kéket életemben először sikerült rendesen végig futnom. Ezúttal persze gyaloglásra váltottam, nem terveztem futni rajta. Ráadásul ahogy elhaladtam a Hamuháznál eltűntek a lábaim a sárban. Hirtelen nem is értettem, hogy mi történt, csak azt észleltem, hogy a cipőim barnák lettek és valami befolyt a talpam alá. Kiléptem belőle egy kényelmesebb állagú sárba és elkezdtem menetelni felfelé. Közben arra gondoltam, hogy jó lett volna egy frissítés itt a Hamuháznál, hosszú azért ez a szakasz, főleg mivel nem tudtam rendesen haladni. Felértem, lementem a Kék-Piros+ közösre, majd a Kéken csúszkáltam lefelé Bányapuszta felé. Szerencsére nem volt vészes az ottani sár-helyzet, úgyhogy könnyedén áthaladtam rajta és kényelmes lefelébe kezdtem. A Kék+ hamar eljött és mentem felfelé a cseppet sem könnyen járható útján. Átbukkantam a tetőn és kanyarodtam a lefelére. A másik oldalára rátérve nagyon kell figyelni, mert eléggé benőtt út ez is, szóval a növényzeten át kellett verekedni magam az alsó és a felső részén egyaránt. Kék négyzet, hullámzás, kitérő a Rustok-hegyre, majd kanyargó lejtés. Nagyon kedvelem a Kék négyzet lejtős részét, de sötétben követni azért nem annyira egyszerű feladat, mert össze-vissza kitér. Mivel futottam már itt is sötétben, így cseppet sem bizonytalankodtam, sőt, pikk-pakk lent voltam a Piros-Kéken, majd a Piroson és végre a várva-várt frissítőponton. Itt már sajnos egy órás hátrányba kerültem az első (kukázott) időtervhez képest és a második időtervem is bőven előttem járt. Nem igazán foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy teljesen el kell engedni mindent, mert ezekkel a viszonyokkal fizikailag nem igazán tudok mit kezdeni. Muszáj voltam zoknit cserélni, így megint rengeteg idő ment el a "frissítéssel", miközben alig tudtam pár falat paradicsomos tésztát megenni. Nagyon kívántam a kakaót, így mellé azt ittam és egy üres palacsintával a kezemben elindultam a Magyar-hegyre. A palacsintát amolyan „muszáj” alapon vittem, baromira nem kívántam. Meneteltem a meredeken és közben nyammogtam a tésztán, ami alig akart lemenni. Az utolsó falat előtt aztán az összes megevett palacsinta visszajött két részletben. Durva volt, mert azt hittem kijön majd a tészta és a kakaó is, de csak a palacsinta nem találta meg a helyét. Egyből nagyon jól éreztem magam és egy picivel jobb tempóban indultam tovább a felfelén. Néhol nagyon hideg volt, míg másutt kimelegedtem, fel-le veszegettem a kesztyűmet.

A felső részen aztán a nap új ismerőse, avagy a köd csapott ismét a vállamra egy nagyot. Szinte biztos voltam benne, hogy ha itt ez lesz, akkor az egész nyugati gerinc is ködben táncol majd.

Ekkor már a testlámpa rajtam volt, így rögtön tudtam reagálni, a fejlámpát pedig lekapcsoltam. A testlámpa fejét lefelé állítottam, de olykor a fák felé döntöttem a kezemmel, hogy lássam a jelzést. Ezt a részt csukott szemmel is ismerem, így nem nagyon kellett tájékozódni, de a megerősítés miatt azért ránézegettem a fákra. Eljött a balos, majd a szintén széttúrt Piros-Piros+ közös szakasz a Salgóvár felé. Nagyon szeretem ezt a helyet, most is így volt annak ellenére, hogy nem tűnt éppen barátságosnak. Salgóvár felé vezető részt nem is lehetett látni, csak már akkor, amikor odaértem a sziklákhoz. Felkapaszkodtam, lemásztam, felmásztam, átmentem és elindultam a bizonytalanabb lejtésen. Itt volt egy kicsúszásom rögtön az elején, úgyhogy kicsit összekaptam magam és inkább lassabban mentem. Itt is vannak fakidőlések, szóval a lámpával pásztáztam az el-eltűnő jelzéseket, mert itt-ott szinte felismerhetetlen volt az ösvény. A perőcsényi leágazót követően pedig el is indultam a gerincre. Sejtettem, hogy ez húzós lesz, mivel eleve technikás szakasz, de a csökkent látási viszonyokkal teljesen lelassított. Ezt is futottam sötétben, szóval ismertem hogyan kanyarog, egy-egy része mégis okozott némi meglepetést. A Holló-kő előtti kedvenc kitérőm ugyan megismertem, de a táblához vezető rész abszolút idegen hatást keltett. Egy pillanatra azt hittem a lyukba vezet az út, meg kellett álljak, hogy belőjem pontosan hol is vagyok. Balra fordulva aztán megvillant az útjelző tábla, így fordultam rögtön tovább. A kövek vizesek voltak, az avar szintén, így elég bizonytalan lépésekkel tudtam csak haladni. Ez a szakasz viszont kifejezetten bosszantott, mert tudtam, hogy 1 óra 40-50 percen belül ezt nekem tudni kellene hozni, mivel szakaszfutásként nappal és sötétben is tudtam futni 1,5 óra közeli időket. Most éreztem, hogy annak is örülhetek, ha két óra körüli részidővel leérek. Jancsi-hegy, majd utolsó hullámzás és eljött a lefelé. A felétől ismét jól tudtam használni a fejlámpát, úgyhogy gyorsabb tempóra tudtam kapcsolni. A gyomrom nem volt az igazi, így kipróbáltam, amit eddig nem mertem: ledugtam az ujjam. Először nem történt semmi, majd egyszer csak jött az inger és visszajött valami. Aztán két lépéssel később még valami. Majd rendeződtem és könnyedebb futással tudtam újból haladni. A pontra érve azonnal öltözésbe kezdtem, mert a következő szakaszra nagyon hideget tippeltem, főleg mivel már benne jártunk az éjszakában. Átvettem a téli gatyám, megint zoknit váltottam és lábat kentem. Ismét rengeteg időt veszítettem úgy, hogy szinte csak az öltözésre ment az idő, érdemi evésre-ivásra nem. Ez is kicsit bosszantott, mert pazarlásnak tartottam a rengeteg percet, amiben semmi üresjárat nem volt egyébként, ugyanis folyamatosan magamon matattam. Ettem krumplit, ittam kávét, kakaót, töltöttünk üveget és nekiindultam a Sas-útnak.

Meglepően jó állapotban volt a Zöld négyzet, be sem áztam rajta, nem is értettem hol van innen a mindig lezúduló áradat és sártenger. Nagy nehezen felkapaszkodtam a Zöld meredélyén és megkezdtem a véget nem érő haladást a ködös Sas-úton. Ez a rész nekem mindig nagyon lassúnak érződik, ez most sem volt másként. Az az érdekes benne, hogy az elejét leszámítva nem emelkedik durván, mégis valahogy vánszorgás benyomását kelti a rajta való haladás. Nem gondolkoztam nagyon semmin, csak mentem előre, miközben hallgattam a fák nyikorgó zaját. Néhol olyannyira fújt a szél, hogy teljesen magamra kellett húznom a kapucnit. Örültem, hogy átvettem a bélelt gatyát és felvettem a csősálat, mert kifejezetten hideg volt a felső részeken. Áthaladtam a rézsűn, majd eljött az a rész, ahol jobbra kell fordulni a felfeléhez. Tudtam, hogy lassan elérem egy másik kedves kilátópontom és utána a lejtést követően a Dosnya-nyerget. Így is lett, egy pillanatra megint kitisztult a kép, majd az Esztergályos felé menetelve ismét ködbe vesztem. Itt nagyon fújt a szél és a távolban lövések hangja hallatszott. Magamban arra gondoltam, hogy bár a testlámpa világít csupán rajtam, de csak látszom annyira, hogy ne tévesszenek össze egy vaddal. Ezen a szakaszon voltak nehézségek a jelzés követésével, ugyanis kidőlt fák akadályozták az utat, így ki kellett térni oldalra. Az egyik ilyennél gyanúsan lekerültem a jelzésről, így megnéztem az órán a track vonalát és megállapítottam, hogy picivel balra kerültem a Zöldtől. Éppen ezért elkezdtem kicsit jobbra irányítani a lámpa fényét és a szememmel pásztázni a jelzés fehér hátterének körvonalát. Meg is leltem, így szinte azonnal vissza tudtam csatlakozni és menetelni tovább. Csak közvetlenül a tábla alatt láthattam meg, hogy az Esztergályoshoz odaértem. Fordultam a Zöld+-re és elkezdtem ismét futni a lefelén. Még itt is a köd volt az úr, így a fejlámpát továbbra sem tudtam használni. Vártam a jobbívű fordulást, ami sosem akart elérkezni, nem is értettem mióta lett ilyen hosszú ez a szakasz. Csak jóval későbbi részen jöttem rá, hogy már rég elmentem ott, már a susnyásba vezető ágán vagyok a Zöld+ jelzésnek. Ekkora a látási viszonyok ismét jók lettek, így átváltottam a fejlámpára. A terepviszonyok viszont közel sem lettek azok, nagyon csúszott a vizes avar, alatta kövek, gallyak, teljesen kiszámíthatatlan volt minden lépés a talpam alatt. Eljött a legmeredekebb rész, ahol gyakorlatilag lépésben tudtam lejönni és még így is ki-kicsúsztam. Emiatt megint nagyon lassú szakasz lett, sokat szerencsétlenkedtem mire biztonságban lent tudtam magam. Nagyon nem esett jól megint bokáig ázni, de nem volt más választás, mert a patak medre rendesen megtelt vízzel. Jött egy, majd még egy és kocogtam tovább a vizes fűben. Ahogy elértem azt a részét, ahol egy földút megy mellette, valami óriási zajt hallottam magam mögött. Nagyon váratlanul ért, így komolyan megijedtem egy pillanatra, mert egészen közel volt, de látni nem láttam semmit. Először valamilyen állat brutálisan riadt hangjának tűnt, de közben puffanásszerű is volt, úgyhogy nem tudtam összerakni a képet. Kétszer még magam mögé világítottam, de nem láttam semmit, úgyhogy mentem tovább. Szilviék is hallották ezt a hangot, először azt hitték talán én törtem össze magam valahol az úton vagy azt, hogy kidőlt egy fa. Az előbbi biztosan nem történt meg, az utóbbi viszont elképzelhető lehet egyébként.

Tudtam, hogy lassan leérek a következő ponthoz, ahol Szilvi és Gyuri várnak. Én ekkor már elhatároztam, hogy itt szeretném, ha ez a nap most véget érne. Pontosan tudtam, hogy szarul haladok és kilátás sincs arra, hogy az északi oldalon gyorsabbá tudjak válni, főleg mivel ismertem azt a jellegű talajt, ami odaát várt.

Nem láttam értelmét még 10+ órán át kockáztatni, hisz a vágyott időktől messzebb kerültem és engem a 30 órás szintidőn belüli teljesítés ténye alapvetően nem mozgat meg, de őszintén szólva egy mostani pályacsúcs közeli időért való harc sem hozott túlságosan lázba.

Átkeltem az egyik patakon, majd elértem az utolsó "merüléshez", aminek a túloldalán már Szilvi lámpája világított. Baromira nem esett jól megint bokáig ázni, pedig igazából mindegy volt, mert előtte is folyamatosan ezt csináltam. Átértem és mondtam Szilvinek, hogy mára itt a vége, mire ő megölelt és csak annyit mondott: „megyünk haza”. És ez így volt jó. 90,6 kilométer, 4314 méter pozitív szint és 14 óra 46 perc lett a vége. Tudtam, hogy ez az utolsó olyan helyszín, ahol rendesen ki tudok szállni, mert innentől erre már nehezebben lett volna esély. Szarul haladtam, a segítőim nem tudták mi van, így mindenképpen problémás lett volna, ha a továbbiakban is ez megy tovább. Pedig gyorsabbá nem igen tudtam volna válni, hiába nem voltam fizikailag szétcsapva.

Nagyon tanulságos menet volt, olyan körülményeket tudtam megtapasztalni, amiket eddig még nem. A ködös Börzsönnyel sosem találkoztam, most a sötétben megtett 7 órának szerintem több, mint a fele ebben zajlott. Ennyit ázni sem volt még lehetőségem és beázott cipővel se cuppogtam ilyen hosszan. Összességében elégedett vagyok, mert úgy jöttem el, hogy még nagyobb kedvet kaptam a visszatéréshez. Az, hogy másnapra izomlázam sem lett csak megerősítette, hogy a fizikai felkészülésem jó irányban halad. Az, hogy végre a fejemben sem volt káosz pedig felbecsülhetetlen. Nekem az elmúlt év nagyon nehéz volt, mert egyfelől végig kellett néznem, amit a szívből szeretett munkahelyemmel művelnek, másfelől be kellett fejezzem a Bárczit, hogy új utat nyithassak magamnak egy másik munkahelyen. Mindezek tetejébe egy ideje már nem találtam a helyem a versenyzésben sem. Mindenhol bőven a meglévő képességeim alatt teljesítettem és ami rosszabb, hogy elvétve éltem meg elégedettséget és jó érzést a célba érkezések után. Nem egy verseny közben sírtam el magam, pedig evvel legfeljebb Winter-Trail Małopolska-n megélt körülmények vetekedtek. Most tudtam örülni annak, amit csinálok, tudtam szeretni a Börzsönyt. Nem volt „sohatöbbé” érzésem, sőt, úgy fejeztem be, hogy ezt az utat megint akarom, csak kicsit „rendesebben”.

Egy jó döntés ajándéka: extra gyors regeneráció és jó érzésű élményfutás (Vaskapu, 2023.11.13.)

Az első megérzések mindig a jók – mondhatnánk és ez a próbázás egyébként igazolja ezt az állítást. Egyrészt azért, mert eredetileg csak 2024-ben terveztem a Kört, másrészt pedig azért, mert október 28-a jó döntés lett volna. A körülmények persze átírnak sok mindent, így azt mondom: jó döntés volt elindulni, jó döntés volt befejezni. És jó döntés lesz visszatérni is, hisz a Börzsöny sosem szalad el, akárhogyan is rohanunk utána.