A hegyek színes útjain

Május végével elérkezett az év második fontos versenye, ami idén ismét az Ultra-Trail Małopolska 105 volt. Tavaly is nagyon tetszett a pálya és a szervezés, így nem volt kérdés, hogy vissza szeretnék jönni. Az ősszel ugyan volt bennem némi vívódás, hogy ide vagy egy akkor lévő magyar versenyre térjek-e vissza javítani a korábbi időmön. Október végén aztán megvilágosodtam, így a szívemre hallgatva a lengyelek mellett döntöttem. Hogy jó döntés volt-e? 19 órányi menet és egy szlovákiai oda-vissza lerobbanást követően is azt mondom, hogy a lehető legjobb. 

Eredetileg három dolog miatt szerettem volna visszajönni:

1) Beskid-Wyspowy - szerintem külön magyarázatra nem szorul, aki járt ott, tudja, aki nem, az pedig járjon utána, mert másként megérteni ezt nem igen lehet. A lengyel tájak közül abszolút kedvencem ez a hegység a korábban taglalt "szigetes" jellege és persze a táj szépsége miatt.

A jól ismert útvonal - UTM 105 (Forrás)

2) Kör kvalifikáció - amikor ősszel eldöntöttem, hogy visszajövök, akkor rögtön kértem, hogy ez a verseny kerüljön fel a kvalifikációs versenyek listájára. Kérésem meghallgatásra talált, így onnantól nem volt kérdés, hogy itt szerzem meg az indulás jogát a tervezett Körömhöz. Itthoni versennyel is tudtam volna kvalifikációt szerezni, de őszintén szólva én arányaiban azonos nehézségi szintű versennyel szerettem volna kvalifikálni erre a kihívásra.

3) Javítani az előző évi időeredményen - ez amolyan járulékos evidencia, mindenhova úgy megyek, hogy lehetőség szerint szeretnék jobbat menni a korábbi időmnél. Persze ezúttal sem lehetett teljesen összevetni az időket, mert a pálya eleje más lett, sőt hosszabbá vált az egész táv. Szóval nagyjából volt csak viszonyítási alap az előző évi, de egy tervezett átlagot azért szerettem volna hozni.

Röviden: semmi sem úgy alakult, ahogy előzetesen terveztem. Szó szerint semmi.

Előzmények

Ezúttal elég jó rápihenéssel és feltöltéssel indultam útnak, úgyhogy erre nem lehet panaszom. Egészen Banská Bystrica (Besztercebánya) utánig nem volt semmi gond, majd az 59-es út 13. kilométerénél véget ért a menet. A hiba jellegéből adódóan nem volt se előre, se hátra, úgyhogy órák kérdése volt csupán, hogy a tréler odaérjen és cirka 150 kilométert megtéve magyar földre visszavigyen minket. Aznap 11 órát ültem kocsiban, természetesen ennek minden járulékos hátrányával. Jó, gondoltam, másnapra lesz elvileg (az "elviség" fontos tényező!) egy stabil cserekocsi, amivel rendben lesznek a dolgok. Még mindig ott a péntek délután-este-éjjel, szóval nyugi. Péntek kora reggeli indulás, kicsivel 12 után megérkeztünk Mszana Dolna településre a jól bevált szállásra, ahol egy szuper jó fej házaspár látott vendégül immáron harmadjára. Próbáltam behozni az étkezéssel, pihenéssel a lemaradást, fogjuk rá, hogy sikerült. A stressz persze nem ment le teljesen, de a legtöbbet kihoztam a helyzetből azt hiszem. A verseny előtti éjszakán ritka szarul aludtam, hiába feküdtem le este kilenc körül, órákat töltöttem felszínes alvással, forgolódással. Csak valamikor éjjel kettő után tudtam rendesebben elaludni, úgyhogy minőségibb alvásból jutott cirka 3,5 óra. Ezzel is úgy voltam, hogy mindegy, nem egyszer voltam már alvás nélküli százason, ezen igazán nem múlik semmi. 

Százas előtti eltökéltség a körülmények "viharában" (Mszana Dolna, 2023.05.27.; Forrás)

Az ember szépen lassan elengedi az "ideálisnak" vélt körülmények béklyóját, hogy kellő rugalmassággal átadhassa magát az aktuális helyzetek "viharának" - azt hiszem valahogy így alakultak a dolgok bennem. 

Reggel 7 órakor volt a rajt, szóval viszonylag korai keléssel indult a készülődés. Volt egy tervem a haladásra vonatkozóan és mellé egy frissítési tervem is. Természetesen mindkettő borult valamelyest, de úgy ítéltem meg, hogy amihez tudom, ahhoz tartom magam és megyek előre. 

A versenyközpont hangulatról röviden annyit: volt a rajtban egy kisebbfajta "bazári" busz, ahol mindenféle dolgokat árultak. A rajt előtt odamentünk nézegetni a cuccokat, majd egyszer csak megdöbbenésünkre magyarul szólt hozzánk az árus. Ki is fejeztük a döbbenetet, mire csak annyit felelt: muszáj magyarul is tudnia, mert "lengyel, magyar két jó barát". Ezt én abszolút így is éltem meg ezen a versenyen, ahogy az eddigi összes lengyelemnél. Nem véletlen, hogy 2020 óta folyamatosan visszajárok hozzájuk versenyezni és edzeni egyaránt. Az árus magyar termékeket is árult egyébként.

Teljes menetfelszerelésben a hosszú út előtt (Mszana Dolna, 2023.05.27.)

A verseny

A kellemes érzet után hamar eljött a 7 óra és elindultunk a téli versenyről már ismert új vonalvezetésen. Tudtam, hogy mi vár rám, ismertem minden vonulatát az útvonalnak. Menet közben sokszor eszembe jutott a decemberi tél és azok a brutálisan havas utak. Vicces, mert télen pont arra gondoltam, hogy bezzeg a májusi versenyen milyen könnyedén lehetett haladni, most meg arra, hogy ó, télen milyen jó is volt itt a mínuszokban menetelni!

Hát igen, az embernek valahogy sosem az kell, amit éppen kap, főleg egy ultrán, ugye.

Ment a szokásos menet: kanyarogtunk, meneteltünk, a botok csapkodásával ezúttal is kemény ütemet diktáltak  lengyel barátaink. Közben pontosan az történt, amit a korábbi versenyeken írhattam: négy kilométeren közel 550 métert emelkedtünk, hogy két kilométer alatt közel 300 métert ereszkedhessünk, hogy újra mászhassunk két kilométer alatt 360 méter szintet a Lubogoszcz 968 méteres csúcsára. És ez még csak a kezdet volt. Az első frissítőpont viszont előrébb került a korábbiakhoz képest, szóval Kasina Wielka utcáin a 20. kilométer körül értünk oda. Kikértem a levest, eszegettem, iszogattam, viszonylag jó tempót hoztam az előzményekhez képest. Tulajdonképpen rendben voltam, haladtam, ahogy terveztem, optimistán néztem előre az út egészére.

Aztán eljött egy 23 kilométeres etap, amiben helyet kapott a Lubomir 904 méteres magasságával. Itt már kezdtem érezni, hogy nekem ez igen meleg idő lesz és magamban arra gondoltam, hogy a tavaly délutáni rajt azért mennyivel jobban feküdt, főleg mivel esős, hűvösebb időben vághattunk neki az útnak. A pontot elhagyva utat kereszteztünk, majd elindultunk felfelé. Itt voltak fotósok és csodálkoztam, hogy ketten két helyről állnak. Nevemen szólított az egyikük és mondta, hogy 16 percre van előttem az első. Mondtam neki, hogy mindegy, nem foglalkozom vele, mert tényleg nem izgatott a helyezés, csak a saját időeredményem. A verseny után kellő módon meglepődtem, mert a képeket elküldte a szállásadó házaspár férfi tagja, így akkor esett csak le, hogy ő jött ki szurkolni a mezőnynek! Mivel ők is sportemberek, így figyelemmel kísérik a településük versenyeit, köztük természetem az UTM-et.

Eljött a decemberi frissítőpont helye 27,5 kilométernél, majd a tavaly májusi verseny frissítője és végül gyalogoltunk a Lubomir tetején álló obszervatórium felé. Tudtam, hogy csak a Szczebel alján lesz lehetőség frissíteni, így ez kicsit stresszelt a folyadéktartalékom szempontjából. Egyre melegebb lett az idő még a fák között is, ami nekem kevésbé esett jól. Úgy voltam vele, hogy ezen a kitérőn túl leszünk és utána már jobban követik egymást a pontok. Hosszas hullámzás előbb a Sárga jelzésen, majd jelzetlen letérést követően értünk le az utcára. Ekkor ment el mellettem az akkor harmadik helyen futó női versenyző. Nem különösebben zavart, egyrészt mert a helyezés nekem sokadlagos tényező volt, másrészt pedig nagyon az elején voltunk még a távnak, ahol - mint tudjuk - szó szerint bármi megtörténhet. Nagyon örültem a frissítőpontnak, alig vártam, hogy némi vizet vegyek magamhoz és egyek valami szilárdabbat végre. Új elemként lépett be a frissítőim sorába a "kockavaj", ahogy megláttam nagyon megkívántam, úgyhogy a banánra kenve eszegettem. Krumplival is ehettem volna, de valahogy nem akaródzott közel menni a rácshoz, amin sült, így végül azt otthagytam. Kerestem helyette mindenféle mást, szóval viszonylag töltve indultam a két komoly mászás-ereszkedés elébe.

A masszív menetelés előtti utolsó lendület  (Szczebel felé, 2023.05.27.; Forrás)

Szczebel (977m) - mit mondhatok még róla, amit eddig nem mondtam? Három kilométer, 660 méter pozitív szint. Télen komoly küszködés volt felmászni, "érdekes" módon most sem volt könnyebb, pedig hó nélkül kapaszkodtunk felfelé. Ez amolyan "befelé figyelős" felfelé, az ember nagy levegőt vesz az alján aztán menetel míg a Szczebel-t jelző táblát meglátja. Mivel már többször jártam itt, így ismertem a felérésre utaló "jeleket", mégis váratlanul ért, amikor felértem a kilátóponthoz. Fent egy fotós várt, aki azonnal elkezdett nekem valamit mondani. Kértem, hogy angolul mondja és azzal a lazasággal már hadarta is, hogy csinál fotót, álljak be ide középre. Azt se tudtam hirtelen hol vagyok, hova álljak, mit csináljak, hogy már csak annyit hallottam, mosolyogjak vidáman.

A meredekhez lassult agyamnak olyan hirtelen impulzus volt ez a "káprázat", hogy némi időbe telt, mire a fotóstól jövő pörgést és az információkat képes volt feldolgozni.

A lefeléhez fordulva is még a hatása alatt álltam némiképp az eseményeknek. Aztán szépen visszalassultam fejben az úthoz és már a Luboń Wielki (1022m) felé jártam gondolatban. Újabb 386 méter szint következett a két kilométeres felfeléhez. Ez az út rosszabbá vált a tavaly májusihoz képest, mert sokkal több kő került rá és immáron egy hatalmas kidőlt fenyő is akadályozta az egyébként meredeken való haladást. Ahhoz képest egészen jól felértem a turistaházhoz, ahol ismét tömeg fogadott.

A Beskid Wyspowy királyának csúcsán (Szczebel, 2023.05.27.; Forrás)

Már csak egy lefele és eszek krumplit és levest - ez a gondolat fordított rá a Kék jelzés kevésbé csalogató lefeléjére. Nagyon vágytam már kicsit komolyabb étkezésre, szóval úgy terveztem rendesebben leülök és eszek-iszok. Rabka Zaryte pontja az 56. kilométernél érkezett el, így mondhatjuk, hogy pontosan ez volt a féltáv. Persze ezt akkor nem tudtam, mert a kiírás szerint 107 kilométer volt a táv, nekem az órám viszont 112 kilométernél állt meg tévesztés nélkül. Bementem a pontra, elvettem egy kenyeret, majd összezuhantam a teraszon. Itt volt Privát frissítésem, így hozzá láthattam a saját cuccok közti molyoláshoz. Nagyon kívántam a húslevest, majd ittam szénsavas ásványvizet, amit órák óta akartam. A kóla már nem esett jól egy ideje, így gyümölcslével és ásványvízzel mentem tovább. Nagyon rossz érzéseim voltak a továbbiakkal kapcsolatban, mert beugrott, hogy az Obidowa - Turbacz - Obidowa karika cirka 20 kilométer egyben mindenfajta frissítés nélkül. Ez teljesen szétzilált fejben, egyre sötétebb gondolataim támadtak miatta. Meg persze amiatt is, mert tudtam, még közel ugyanennyi van hátra a távból. Vizeztünk kendőt, hogy a fejemet legalább hűtsem, ha már a gondolataim nem voltak túl "hűsek", majd nagy nehezen elindultam az utcán és próbáltam rendezni a fejemben lévő dolgokat.

Az úton elment mellettem egy férfi versenytárs, akit egy bukkanóval odébb visszaelőztem. Az egyik lábát húzta kicsit maga után és a lábára húzott szárral próbálta enyhíteni panaszait.

Mellé érve óhatatlanul elszégyelltem magam saját negatív érzéseim miatt, ugyanis neki látszólag fizikai nehézségei voltak mégis küzd, nekem pedig lényegében semmi bajom sincs mégis szenvedek.

El is indultam futva Rabka-Zdrój centruma felé, ahol az agyam ismét szürreális képzetekként regisztrálta a történéseket. Eljött egy szökőkút, ahol legszívesebben megmosakodtam volna, de mivel a gyerekek olyan fegyelmezetten ültek a szélén, így nem akartam közfelháborodást kelteni a teraszon fagyizó népesség körében e tettemmel. Ezért fájó szívvel, de elhaladtam mellette. Utána a semmiből egyszer csak legelésző pónilovakat láttam meg a főtéren. Többször oda kellett nézzek, hogy biztos ott vannak-e? Melléjük érve megbizonyosodhattam életnagyságú valójukról. Fordultam tovább, majd klóros uszoda illata csapott meg az egyik épület környékén - ezt nem tudom, hogy csak képzeltem vagy tényleg ott volt valahol egy medence, de nagyon jól esett ezt a szúrós szagot "odaérezni" a forrónak érződő utca betonjához. A sort végül egy előttem haladó család zárta, akik kicsivel előttem haladtak szépen öltözve, illatosan. Mentem mögöttük és csak szagoltam a levegőbe, mint valami perverz azt a friss és üde illatot, amit maguk után árasztottak. Teljesen kiélesedett a szaglószervem ezekre az új ingerekre, mindenre nyitott voltam, ami végre más volt, mint a saját mocskom, amit órák óta magamon vittem.

Tavaly itt éjszaka jöttem, tisztán emlékszem milyen volt a csillagos eget meglátni az esős estét követően. Most csak a tűző napot sikerült megéreznem a felfeléhez érve, így nem lelkesített túlzottan az út Obidowa felé. Ráadásul hosszabb is lett ez az etap, mint a rajtszámon ígért, ami a motivációmon sajnos ejtett némi csorbát. Iszonyú mélységbe csúsztam le ezen a szakaszon, minden rettenetesen távolinak tűnt, a cél pedig szinte elérhetetlennek. Ekkor olyat csináltam, amit még soha: telefonáltam, hogy elsírjam bánatom Privát frissítőmnek. Úgy éreztem, hogy az elterelés és a kizökkentés lehet az esélye annak, hogy a Turbacz-körre kimenjek. Tudtam, ha azt a húszast megcsinálom, akkor már be tudok menni, de abban a percben ez lehetetlen küldetésnek tűnt.  A térerő aztán elment, így magamra maradtam ismét, de már kicsit összeszedettebben. Leértem a Zöld jelzésen, bementem a pontra, elvettem két szelet uborkát és leültem a pont előtti bódé lépcsőjére. Itt is volt Privát frissítésem, így neki láttam krumplit és levest enni, majd inni ásványvizet, gyümölcslevet. 

Mélypont utáni rendeződés Obidowa után (2023.05.27.; Forrás)

Aztán megláttam azt a női versenyzőt, - Katarzyna Zając - aki az elején első helyen futott. Arra gondoltam, hogy ő már visszaért a karikáról és most indul a cél felé. Ezt követően felálltam és nagyon-nagyon nehezen, de elindultam tovább a Zöldön. Nem tudom honnan szereztem a motivációt az elinduláshoz. Ahogy mentem, odaért mellém, majd elment ez a női versenytárs - nem értettem, hogy mi van, mit keres itt, mert neki nagyon nem itt kéne tartania. Aztán csak arra tudtam gondolni, hogy valahol nagyot téveszthetett és azért jön velem egy helyen.

Ez olyan inspirációként hatott, hogy teljesen átlökött a mentális holtpontomon. Olyan erőt adott ennek a női versenyzőnek a kitartása, hogy magam is táplálkoztam belőle. Tényleg elképesztő volt megélni, hogy az, amit ő csinál engem is húz előre. 

És ennek köze sem volt versenyzéshez vagy olyasmihez, hogy de jó, utolértem, megpróbálom megelőzni. Nem. Ez egy teljesen másfajta érzés volt, amit ez idáig versenyen soha nem éreztem. Gondolkodtam magamban ezeken, amikor mellém ért egy férfi versenytárs, - Jakub Szanecki -  akivel majdnem a Turbacz tetejéig beszélgettünk. Mesélt többek között a 2018-as UTH élményeiről és arról, hogy Magyarországról azt hitte síkvidék, de az a pálya megmutatta neki, hogy azért vannak ám hegyek nálunk is. 

A Magas-Tátra szépséges vonulatai  (Turbacz, 2023.05.27.)

Majd beszélgettünk közös lengyel versenyélményekről, szóval jó hangulatban mentünk előre. A Turbacz tetejéhez érve pedig mi mást is láthattam volna meg, mint a Magas-Tátrát? Ahányan ott voltunk, mind megcsodáltuk szépségét. Aztán elhagytuk a turistaházat, a férfi versenytársak, akikkel addig előzgettük egymást egyszer csak elmaradtak mögöttem. Végleg. Én pedig ott találtam magam a lefelén a másodikként haladó Katarzyna mögött. Közel érve hozzá panaszkodni kezdett, hogy az órája nem működik, jó-e az irány. Kicsit szétesettnek tűnt, így megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Mondta, hogy a Szczebel után azt mondták neki, forduljon balra (35-ös és 45-ös táv útvonala) és így leért a célhoz, ahol kiabálták neki, hogy forduljon vissza, mert rossz az irány. És Ő visszajött. Ott. Nagyon látszott rajta, hogy elege van és ki is fejezte, hogy mennyire tele van mindene az egésszel már, de rendületlenül ment előre. Én beálltam mögé egy kisebb távolságra és kétely nélkül eldöntöttem, hogyha véletlenül együtt érnénk el a célig, akkor "észrevétlenül" lemaradok és beengedem magam előtt, mert én pontosan tudom milyen érzés a Szczebel-nél téveszteni - bár az enyém meg se közelítette ezt a helyzetet - és aki erre képes, az nem kérdés, hogy ezt megérdemli. 

Inspiráló - megint csak ezt a szót tudom használni, mert ez vitt magával és lendített át a saját nyomoromon. Az a fajta erő, ami megmutatja, hogy van értelme kitartani, van értelme tovább csinálni mindenfajta komolyabb nehézség ellenére is. 

Teljesen kicserélve, boldogan értem vissza Obidowa pontjára, úgy, mintha egy másik ember lett volna, aki órákkal ezelőtt felállt innen a Turbacz felé.

Naplemente a Turbacz után (2023.05.27.)

Ettem krumplit, kisebb dinnye szeletet, majd ittam és haladtam vissza Rabka Zaryte pontjára, ahonnan tudtam, hogy nincs már sok hátra. Persze két durva mászás-ereszkedés igen, de amúgy távolságban már nem. Ahogy mentünk, ismét mellém ért Jakub, a korábbi beszélgetőtársam, így folytattuk a diskurálást: mesélt az UTMB-ről, TDS-ről, egyéb más versenyélményekről. Az utcát elhagyva ismét emelkedtünk, majd felérve a fák között egy csillagos szoknyás versenytársat  - Marlena Lewandowska - láttunk bóklászni. Ő volt, aki ott hagyott a Szczebel-nél, tehát az "inspiráló" női versenytárs visszavette az első helyét! Nem értettem viszont, hogy Marlena mit keres itt, amikor féltávnál láttam utoljára. Kicsit ziláltnak tűnt, Jakub-tól kérhetett is valamit, mert ő válaszul egy banánt adott neki. Aztán ők elmentek kicsit előttem, én pedig ismét magamra maradtam. Jó volt arra gondolni, hogy már csak két mászás és ereszkedés van hátra a távból. Oké, 13 kilométerre jut 1000 méter szint, de az már meglesz. Sötét utcák, majd Rabka Zaryte és az iskola udvara. Ahogy befordultam a kapun rágondoltam a vízre és azonnal erős hányinger fogott el. Olyan szinten, hogy a korábban bevitt folyadékok közül egy kisebb adagot ott is hagytam az egyik tuja tövében. A meleg miatt elég sokat ittam, viszont a szilárd táplálék valószínűleg kevés lehetett ehhez a mennyiséghez, ezért is akart szabadulni a szervezetem a szükségtelentől. Bementem a pontra, két kisebb kenyérszeletet azonnal elvettem, megettem. Utána ittam még a húslevesből, mert azt nagyon kívántam és átvettem a pólót hosszú ujjúra, ugyanis az alsóbb részeken igen hidegnek érződött az éjszakai levegő.

Utolsó lendület, utolsó órák - durva volt belegondolni, hogy onnan még órák kérdése, hogy beérjek a célba. De pontosan tudtam mi vár rám, szóval nem voltak illúzióim. Teljesen magamra maradtam a sötétségben, sehol senkit nem láttam előttem menni. Jól ismertem a Sárga jelzést, így alig vártam a "kőomlásos" részt (Dziurawe Turnie), ami már a felső szakaszt jelzi. Itt teljes sötétségben még sosem voltam, így kifejezetten rázós volt haladni rajta. Tavaly májusban reggel értem ide, decemberben pedig a hó miatt volt viszonylag világos, szóval másként láttam ezt a helyet. Nagyon fárasztó volt ez a szakasz, alig vártam, hogy meglássam fent a táblát, ami már a Piros jelzésnél várt. Tudtam, hogy a lefele is nehéz lesz, de az amolyan "egylevegős" kibírós kategória. Két fejlámpafényt megláttam előttem és arra jutottam, hogy talán a második helyezett női versenytárs és a korábbi beszélgetőtársam halad előttem. Leértünk, eljött az utca, majd irány vissza a Szczebel-re újra. Utolsó felfelé! Mentem, mentem, mentem, a lámpafények is mentek és fent voltam a tetőn. Megkönnyebbülni persze nem tudtam itt, mert a lefeléről pontosan tudtam, hogy rosszabb lesz, mint amik eddig voltak. A két lámpafényhez még a meredély elején egészen közel értem, meg is lepődtem, hogy viszonylag gyorsan haladok. Két férfi versenytárs volt, akiket még jóval korábban láttam. Szerencsére fizikai gondjaim nem voltak, mert ezt a lefelét stabil lábakkal is iszonyú nehéz biztonsággal kivitelezni, sérüléssel, fájdalmakkal meg szinte lehetetlen. Meghallottam a zúgó patakot és tudtam, hogy már lent vagyok, mindjárt vége. Kanyarogtam a fák között, majd jött egy jobbos erősen kiszalagozott letérés. Ez nem volt ismerős télről, így azt hittem, hogy rossz helyen vagyok. Ráadásul a track egyenesen mutatta az utat. Teljes képzavar lett hirtelen, elmentem jobbra, majd mikor elkezdtem emelkedni, visszafordultam azzal, hogy én felfele többet nem megyek! Visszamentem, elmentem egyenesen lefelé. Aztán egy erősen keresztben leszalagozott úthoz értem, ahol egy tábla olyasmit írhatott, hogy magánút. Néztem, gondolkoztam, majd sajnos meg kellett állapítsam, hogy hülye vagyok, irány vissza a sötét dzsumbujba. Visszamentem, kanyarogtam egyre sötétebb és sűrűbb ösvényen, majd kiértem végre az utcára és felcsillant a remény, hogy talán már tényleg beérek a célba. Ismerős lett az út, eljött a híd és a reggelről ismert úton kocogtam a cél felé. Olyan sötét volt minden, hogy azt hittem elmellőztem a célba vezető kaput. Aztán ott voltam és végre befutottam az éjszakai csendbe burkolt célkapun. Fogalmam nem volt helyezésről, sem egyebekről, csak az időmet tudtam, hogy 19 óra 21 perc, meg azt, hogy 112,1 kilométer 5796 méter szint lett a végeredmény. 

Ismét ellenőriztek minden kötelezőt, mindent ki kellett pakolnom, meg kellett mutatnom. Aztán akartak még lőni egy közeli fotót, ami már kevésbé esett jól, mert én már csak leülni szerettem volna végre. 

A kocsiba beülve gyakorlatilag elsírtam magam, az okát talán meg sem tudnám mondani. Öröm volt? Bánat volt? Nem tudom. Nem tudnám nevesíteni azt az érzést, ami akkor bennem volt. Nem volt megkönnyebbülés, de nem volt kimondottan szenvedés sem mögötte. Talán csak az elmúlt hónapok minden súlya volt benne abban a pillanatban.

A gépies lepakolást, mosakodást és fogmosást (ez közben is nagyon jól esett volna!) leszámítva nem is tudtam mást csinálni, csak lefeküdni és aludni. Másnap reggel még mindig kettős érzések motoszkáltak bennem, majd az eredményhirdetéshez visszatérve egészen oldódott a feszültség. Ráadásul tök jót beszélgettünk Csipivel és Kovács Ádámmal, szóval abszolút jó hangulatban telt a délelőtt. Ami számomra viszont döbbenet volt, hogy második helyezettként hívtak ki, mert én azt tudtam, hogy ketten tutira vannak előttem, de mást már nem tudtam biztosan és a célban sem mondtak semmit. Ismét nem értettem, hogy mi történhetett, de már nem is kerestem az okokat. Az gyanús volt amúgy, hogy nem láttam őket magam előtt, elvégre előttem jöttek ki kicsivel az utolsó pontról, de nyilván azt gondoltam, ennyivel gyorsabb lettek a végére.

Az igazán remek versenytársnők között (Mszana Dolna, 2023.05.28; Forrás)

Az időmmel természetesen nem vagyok elégedett, annak viszont örülök, hogy sikerült beérnem. Hosszú kilométereken keresztül rezgett a léc bennem, de a Turbacz után teljesen össze tudtam kapni magam. Ez abszolút pozitív körülmény, így ezt viszem magammal tovább a későbbiekre. Fizikailag teljesen rendben voltam, olyan szinten, hogy másnap visszatértem a Szczebel-re immáron nézelődős turistaként. Ilyen se fordult elő korábban. 

Összességében arra a következtetésre jutottam, hogy túl sokat vállaltam és vártam el magamtól erre az évre a körülményeimet figyelembe véve. Anélkül, hogy a mögöttesekbe részletesebben belemennék (ennek majd egy külön posztot szánok júniusban), annyit mégiscsak le kell írnom, hogy a hátterem távolabb áll az ideális "ultra-háttértől" már egy ideje. Ennek vannak objektív és szubjektív okai egyaránt, de legyen akármelyikről is szó, egyértelműen hatással van a teljesítményemre. Alapvetően jó versenyzőnek tartottam magam, mert az edzéshez képest legalább 10%-kal mindig jobbat mentem versenyként, főleg a hosszabb távokon. Az elmúlt két versenyemen viszont ennek pontosan az ellenkezője történt, aminek okai leginkább mentális oldalon keresendők. Nagyon megnyírt az elmúlt egy év, így annak is örülhetek, hogy az áprilisi százast követően ezt a százast is sikerült teljesítenem. Elvégre olyan sem történt még, hogy alig egy hónap különbséggel két százas versenyen tudjak indulni, ami mindenképpen hatalmas előrelépés a távolabbi céljaimat tekintve. Pláne, hogy mindkettőt ultragyors regeneráció követett.

A belső problémáim eredői szerencsére júniussal megszűnnek, így onnantól végre a felépülés szakasza kezdődhet meg, ami remélem visszahozza azt az énem, aki legfeljebb egészséges stresszel és örömmel állt oda minden fontosabb megmérettetése rajtjába. Szükségem is lesz erre, elvégre ezennel az adminisztratív akadályok ismét elhárultak a tervezett Kör teljesítésem elöl. Még egy utolsó kifejezetten nehéz verseny vár augusztus közepén a Lengyel-Tátrában (Bieg ultra Granią Tatr), majd jön a versenymentes, hónapokon át tartó csendes háttérmunka.

A másnapi Szczebel-túra és látképe az elöttünk elterülő Beskid Wyspowy csúcsaira (Szczebel, 2023.05.28.)

Csak, hogy keretes szerkezettel záruljon ez a történet: hazafele a megfelelőnek ígért csereautó Veľký Krtíš (Nagykürtös) településen sajnos nem tudott tova gördülni, így újabb órák telhettek el, míg végre tényleg elmondhattam: vége. De még így is azt mondom, hogy mindezekkel együtt is megérte.

Hivatalos eredmény

Az útvonal (ahogy az órám mérte)