A hegyek színes útjain

Amikor januárban megjártam a Zimowy Janosik-ot, akkor azt hittem mindent láttam, amit télen csak lehet. Amikor május végén a Winter Trail Małopolska 64-es távjára beneveztem, azt gondoltam, engem itt meglepetés már nem érhet. A Beskid Wyspowy téli arca viszont ismét megmutatta, hogy a természet az igazi úr. Hogy hiába minden emberi tervezgetés, az elemek ellen nincs menekvés. Alkalmazkodni kell a körülményekhez, mert nincs más út előre. Azt hiszem ez a verseny leginkább erre tanított meg most engem. Történet 12,5 órányi küszködésről, a téli Beszkidek elszigetelt csúcsai között. 

Előzetesen pár gondolatot írnék magáról a verseny helyszínéről, mert úgy gondolom a Kis-lengyelországi (Małopolska) régió egyik gyöngyszemét ismerhetjük meg benne. Ez pedig a Beskid Wyspowy (magyarul Szigetes-Beszkidek), mely név tökéletesen lefedi a hegység jellegzetes vonását, ugyanis az itt lévő 900-1170m közötti csúcsok egymástól sziget-szerűen különülnek el. Miért fontos ezt kiemelni? Mert ez a sajátossága teszi rendkívül nehézzé a terepet, hisz gyakorlatilag folyamatos felfelék és lefelék váltakoznak, különböző meredekségi szintekkel. Ebből leszűrhető következtetésként, ha egy pályán állandóan felfele kell menetelni, majd lefele kell mászkálni mindenfajta pihenést jelentő átkötő nélkül az azért rendesen megdolgozza a testet és persze a fejet. Mivel ismertem az útvonal nagy részét a május végi UTM 105-ről, így nem volt kérdés számomra, hogyha rendes telet kapunk, akkor kegyetlen nagyot szívunk. Nem árulok el titkot, ha azt írom így is lett. Persze én ezzel a céllal neveztem a versenyre rögtön a májusi versenyt követően. Sőt, azt is írhatom, hogy reméltem a kemény telet. 

WTM 64 - az útvonal (Forrás)

A szintrajz szerintem magáért beszél, pontosan látni rajta azokat az "érzékeny" pontokat, amik a pálya nehézséget jelentik. Külön kiemelendő az utolsó 25 kilométer, ami 2000m pozitív és negatív szintet jelent, gyakorlatilag két hegy oda-vissza útját megtéve. Ráadásul mondhatjuk, hogy ezeket a hegyeket bizony csak meredek fajtából való utakkal közelíthetjük meg. 

Eredetileg péntekre jósoltak nagyobb havazást, de aznap "csak" ónos eső esett, viszont szombatra megérkezett az ígért havazás. Előtte napokban igyekeztem jól feltölteni és pihenni, ami szerintem megfelelően sikerült. A verseny előtti napon ráadásul egészen korán, 22 óra körül lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. Hajnali 3 órakor viszont felébredtem és onnantól nem tudtam visszaaludni. Elfogott egyfajta idegesség, valamiféle megmagyarázhatatlan szorongás-érzet. Pörgettem a fejemben az előttem álló hegyeket, a mászásokat és a meredek lejtéseket. A várható terepviszonyokat és persze a hideget. Azt a fajta dermesztő hideget, amit utoljára a januári lengyel télben éltem meg. Talán ez a fajta "felkészületlenség" érzet állhatott a félelmeim mögött, elvégre közel egy év telt el mióta valós telet érezhettem. Azóta nem tapasztaltam olyan körülményeket, mint ami előtt aznap álltam. A Zimowy Janosik-on kívül nincs gyakorlatom ebből a télből, amit otthon télnek hívunk az pedig nem összehasonlítható ezzel. Forgolódtam, gondolkoztam, tervezgettem, vágyakoztam, de nyugalomra nem igazán találtam a fejemben lévő sokadalom között. Így jött el a reggel 6 óra és vele a lázas készülődés. Ruházatilag ugyanazt terveztem, mint januárban, így a felszerelésem alapja a réteges öltözködés volt.

A következő módon öltöztem, ami ezúttal is tökéletesen megfelelt a körülményeknek (szigorúan márka nélkül):

Alsó: téli vastag zokni, ami a legfontosabb felszerelések egyike volt. Ennek köszönhetem, hogy a 12,5 órás vízben tocsogás ellenére sem lett semmi baja a lábamnak. Felvettem a kompressziós szárat, a bélelt téli futónadrágot és kívülre jött a nyári futónadrágom. Cipőm a szokásos volt, ezúttal is hómacska nélkül, mert ezekhez a körülményekhez nem lett volna megfelelő. Kamáslit láttam többeken, én továbbra sem kedvelem, így nem terveztem vele. Szerintem egyébként nem segített volna érdemben.

Felső: volt rajtam az a lazább hosszú ujjú, amit ősszel-tavasszal hordok, rajta egy kapucnis hosszú ujjú és felette egy póló. A rajtban rajtam volt még a kabát, de azt a második kilométer környékén levettem és csak sötétedés után vettem vissza. Nyakamban volt egy lazább csősál, fejemen bélelt csősál, szükség esetén pedig fejemre tudtam húzni a kapucnit. Kezemen természetesen kesztyű volt végig. 

Fagyos rajt egy rendkívül hosszú út előtt (Mszana Dolna, 2022.12.17.)

A nagyobb zsákommal terveztem futni, mert a kötelező felszerelések ebben férnek el kényelmesen. Az utolsó két hétben már otthon is úgy futottam, hogy cipeltem a teljes felszerelést a hátamon, ezzel is szoktatva a felsőtestemet a megnövekedett terheléshez. A kötelező felszereléseket egyébként olyan szinten komolyan vették, hogy a célban megnézték például az NRC fólia méretét (meg volt szabva a kötelező minimális méret) és a track-et is behívatták velem az órámon, az elsősegély csomagról nem is beszélve. Tételesen megnéztek mindent a listáról, persze nem is ok nélkül. Ha itt valakivel történik valami útközben, akkor az izofólia gyakorlatilag életet menthet. A rajtban is megnézték a kötelező felszerelések egy részét. 

A hosszú küzdelem elején - rajt (Mszana Dolna, 2022.12.17.; Forrás)

A havazás közepette beálltunk a rajtba, ahol összegyűlt egy kisebb tömeg, hiszen együtt indultunk a 45-ös és a 105-ös távval. Éppen ezért az első perctől fogva fogalmam sem volt arról, hogy éppen kikkel haladok együtt. A pálya eleje más lett a májusi versenyhez képest, így ez számomra ismeretlen volt. Kanyarogtunk, emelkedtünk, lejtettünk, utcán mentünk, főutat kereszteztünk, majd felkanyarodtunk a fák közé és elindultunk a végtelen felfelén. Meneteltünk hosszan a jelzetlen úton alig járt hóban, előttem és mögöttem botok csapkodásával. Szorosan egymás mögött haladtunk, mert előzni csak a térdig süllyedő hóban lehetett volna, amit az elején kevéssé akartunk még bevállalni. Kifejezetten kényelmetlen volt egyébként ez a helyzet nekem, mert azt éreztem, hogy előttem nem mennek, hátulról viszont nagyon tolnak. Ráadásul a lengyel srácok nem finomkodtak, a jegesre fagyott ágakat csak úgy lökték el maguktól nem törődve azzal, hogy esetleg valakit arcon talál a lendülő fagyos ág. Egy ilyen rendesen homlokon is csapott később, de igazából ez volt a legkisebb problémánk.

Pofába csapó fagyott ágak és a hófolyósó (Lubogoszcz felé, 2022.12.17.)

Én próbáltam óvatoskodni a vastag jéggel borított ágakkal, de a mögöttem levő intett, hogy hagyjam. Egy szűk hófolyósóban meneteltünk felfele, majd elértük a májusi versenyközpontot és ráfordultunk arra az útra, amit a 105-ről már ismertem. Ami még nagyon kellemetlen tudott lenni az a láb oldalra kicsúszása, mert a "folyósó" széle jéggé fagyott, így párszor rendesen sípcsonton vágott, ahogy nekicsúszott a lábam. 

Most kezdődik még csak a neheze - gondoltam magamban, hiszen a lényegi mászások innen indultak.

Négy kilométeren közel 550 métert emelkedtünk csupán azért, hogy két kilométer alatt közel 300 métert ereszkedhessünk, hogy újra mászhassunk két kilométer alatt 360 méter szintet a Lubogoszcz 968 méteres csúcsára. Így lett 14,5 kilométer alatt máris 1100 méter pozitív szint a lábunkban.

Innen jött négy kilométernyi lefele, ahol 470 méter szintet süllyedhettünk a hófedte köves lefelén. Ilyen szempontból előnyösnek bizonyult a nagyobb hó, mert a kisebb köveket remekül belepte, tehát csak arra kellett figyelni, hogy a csúszósabb havas foltokon ne veszítsünk egyensúlyt, ne billenjünk hátra/előre/oldalra. Szerencsére a hosszú menetelés megtette tömegszéthúzó hatását, ezért a lefelén egészen nyugodtan tudtam haladni amolyan "szabadlesikló" stílusban. Megváltás volt az a perc, amikor Kasina Wielka havas aszfaltjára ért a lábam. Végre stabilan tudtam haladni, egészen futómozgással. A májusi versenyen ezt az emelkedős utcát gyalogoltam, most viszont élvezettel futottam rajta végig. Annyira jól esett átváltani más mozgásra, hogy pihenésként éltem meg az emelkedőt és meg is futottam teljesen. Itt sok gyalogló férfi versenytársat utolértem egyébként, szinte szökellő mozgásként éltem meg a kocogásomat. A könnyed örömök persze nem tartottak sokáig, ezt jól tudtam.

A vágyott téli erdő látképe (2022.12.17.)

Az első frissítőpont 27,5 kilométernél volt, amire eredeti tervezéskor 3,5-4 órás menetidővel számoltam. Már az elején világossá vált, hogy ez az ütemezés felejtős. Hét kilométer volt még a pontig, hozzá 500 méter hullámzó szintemelkedés. Ez amúgy nem lenne durva, de itt a behavazott ösvényeken a végtelenséget testesítette meg számomra ez a hetes. Felmentünk-lementünk-felmentünk-lementünk, közben kétszer főutat kereszteztünk. Nem fogytak a kilométerek. 

Meneteltem és arra gondoltam, hogy ez nem verseny, hanem az életemért küzdök. Minden egyes lépéssel kevesebb van előttem, mint amennyi mögöttem - csak erre tudtam gondolni magamban. Mire is gondolhattam volna másra?

Nagyon vártam az első frissítőpontot és a meleg levest. 4,5 óra alatt értem oda, 27,5 kilométer és 1605 méter pozitív szintemelkedést követően. A ponton kikértem a levest, majd privát frissítésem keretében kértem a meleg teámból utánpótlást, ugyanis az én üvegemben már csak némi jegestea lötyögött. Sírni tudtam volna attól, hogy annak ellenére nem tudok gyorsabb lenni, hogy akarok. Sírni tudtam volna annak tudatától, ami előttem állt. Pontosan tudtam, hogy eddig a bemelegítés zajlott, mert a pálya rohadt nehéz része még csak most fog következni. Tudtam azt is, hogy nem szabad sokat állnom, így átvettem az üvegem, lenyeltem a leves utolsó kortyát és már úton voltam a Lubomir 904 méteres csúcsa felé. Itt volt némi havas aszfalt, így futva indultam el és tartottam a tempót, amíg csak tudtam. Eszembe jutott a május végi verseny és a szakadó eső, ami aznap este itt fogadott. Mennyivel könnyebb volt a ködös Lubomir felé menetelni, mint most! Újabb három kilométer, újabb 330 méter pozitív szintemelkedés. Mondhatnánk, hogy ez nem sok és valóban nem az, de amikor kilométerenként kapod a 100 méter szinteket azt azért egy idő után rendesen megérzed. Főleg, ha mindezt egy igen szűk hófolyósón keresztül kell csinálni, órákon át. 

Az a bizonyos szűk "hófolyósó", oldalt a botok nyomaival (2022.12.17.)

Előttem ment egy férfi versenytárs és arra törekedtem, hogy legalább látótávolságon belül tudjam őt magam előtt. Ez nem azért volt fontos, hogy ne tévedjek el, hisz ismertem az utat és a szalagozás is kiváló volt. Sokkal inkább azért, mert így azt éreztem, hogy megyek valahova. Hogy haladok valamerre.

Ezt az érzést nem is tudom igazából leírni, mert csak az értheti meg igazán, aki megélte ezt a fajta küszködést. Azt a fajtát, amikor hiába teszel meg gyakorlatilag mindent, ez a "minden" csupán egységnyi haladásra elegendő. Apró pici lépésekre a nagy egészt nézve. 

13 kilométer hosszú volt az út a Szczebel aljáig és mondhatjuk, hogy ez a rész nem is annyira vészes. Mégis olyan sunyi emelkedések ékelődtek be a lejtések közé, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítették az érdemi tempósabb haladást. A lefeléket persze megfutottam amennyire tudtam, de sajnos ezeket sem sikerült gyorsabban kivitelezni. Az egyetlen nyugtató tény az volt, hogy mások sem haladtak gyorsabban, sőt, én mentem fel az előttem lévő férfiakra. Ez visszaadta a haladásba vetett hitet és a reményt. 

A Szczebel alján ismét utcára léptünk, itt összefutottunk a 35-ös és a 45-ös távval, ezért hirtelen többen lettünk. Egy férfi versenytárs mellé értem, aki megkérdezte, hogy én vagyok-e, aki Magyarországról jött. Nagyon meglepődtem, mert ugyan 1-2 versenytárs szólt hozzám még az elején és tőlük kértem, hogy "english, please", de nem kérdezték, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy igen és kérdezte melyik városból. Aztán mondott valamit egy barátról, aki Budapesten él, meg arról, hogy már csak öt kilométer van hátra. Mondtam neki, hogy nekem még 25km az az öt kilométer. Hitetlenkedve nézett az órájára, majd ekkor hozzátettem, hogy én a 60-as távon vagyok. Ezzel gyakorlatilag el is váltunk egymástól, mert ő gyaloglásra váltott, én meg annyira örültem a havas aszfaltnak, hogy itt is mindent megfutottam, amit csak tudtam. Senki sem futott egyébként a Szczebel alatt, így az előttem haladók egy részét utol értem. Eljött hát a négy mászás egyike, a mai pálya legnehezebb része. Alig 25 kilométerre jut 2000m pozitív és negatív szint. Azt már május végén is tudtam, hogy a Szczebel és a Luboń Wielki nem viccel, így kellő alázattal közelítettem hozzájuk. Elértük a második frissítőpontot, ahol narancsszeletet, banáncsücsköt ettem és teát kértem a poharamba. Ehettem volna krumplit és sok más finomságot, de ezeket éreztem szükségesnek, így nem is álldogáltam sokat, hanem kezemben a meleg teát rejtő piros pohárkámmal azonnal útnak eredtem. Vicces volt, mert pont ezután találkoztunk az első fotóssal, aki pohárral a kezemben kapott lencsevégre olyan látszatot keltve, mintha valami vidám téli kiruccanáson lennénk. Végül is a tél adott volt, no meg némi vidámság is akadt ezen a ponton. 

A Szczebel három kilométeren 600 méter szintet emelkedik, így tényleg komolyan kell venni meredekségét. Olyannyira, hogy ez volt az első olyan helyszín, ahol azt éreztem, komoly hátrányban vagyok botok nélkül. Néztem az előttem lévő férfit, ahogy emelte botjait meg lábait és arra gondoltam, ez itt elemi fontosságú eszköz. Közben sötétedett, ugyanis 15.30 körül jártunk a felfelé megkezdésekor. Szememmel pásztáztam a havat egy megfelelő bot után kutatva. Muszáj voltam valami segítséget találni, mert egyet másztam előre, kettőt csúsztam hátra. A kezemmel hiába próbáltam rásegíteni, nem ment mindenhol gördülékenyen. Szerencsére találtam egy vékonyabb botot a hóban, amit azonnal kezembe vettem és a kisebb gallyaktól megszabadítva "sétapálcát" csináltam belőle. Nagyon sokat segített úgyis, hogy teljesen nem tudtam ráterhelni vékonysága miatt. Itt jött el a következő fotós pont, így alkalmi botommal is készült egy kép 

Ez egyre jobb - gondoltam. Lent egy teás bödön, itt pedig egy botocska - tényleg mint valami laza téli séta a Normafán. A küszködések közepette röhögtem kicsit magamban ezen, majd arra gondoltam, ha ezt a napot túlélem, veszek egy botot és megtanulom úgy használni, mint a helyi legények.

Alkalmi botommal a Szczebel-re menet (2022.12.17.; Forrás)

Nagyon hosszas menetelés után megláttam végre a Szczebel 977 méteres csúcsát jelző táblát. Azzal a lendülettel tört ketté a botom, ahogy felérve rátámaszkodtam. A helyzet abszurd komikumát a mögöttem lévő férfi versenytárs szolid horkanása is jelezte. A humor bizony nem ismer nyelvi korlátokat.

Itt ágazott ketté az út: egyik a cél felé, másik pedig lefelé vezetett. Akik velem értek fel, ők mind a cél felé fordultak, így egyedül kanyarodtam a következő hegy felé. Újabb három kilométer, 326 méter negatív szinttel, fejben a mámorító tudattal, hogy ez az utolsó mászásom lesz visszafele. Ekkor már sötét volt, így felkerült a fejlámpa és felvettem a kabátomat, mert nagyon hideg lett. Az utcára érve alakokat láttam és dudaszót hallottam. Emberek álltak az utcán táblákkal felszerelve, akik mondtak is valamit, amikor odaértem, de fogalmam sincs, hogy mit. Csak felmutatott hüvelykujjal jeleztem a hálát, amiért megtörték a dermesztő hideg csendjét. Nem volt energiám kérni, hogy angolul mondják el, egyszerűen csak menni akartam előre, bele a hófedte sötét sűrűbe.

386 méter szint következett csupán két kilométerre. Ez sem sok szint, mégis ha belegondolunk, mit jelent közel 400 méter szintet emelkedni pusztán két kilométeren, akkor megérthetjük mi okozza a pálya kihívását. És azt is megértjük egy életre, mit jelent az a név, hogy "Szigetes Beszkidek".

Teljesen magamban meneteltem a szinte járatlan hóban, majd a meredekebb részhez értem. Ez küszködés volt a javából. Nagyon kerestem egy újabb botot, ami segítségemre lehet, de sajnos ezúttal nem találtam. Élő ágakat nem akartam letörni, bemászkálni a térdig érő hóba kutakodni szintén nem akartam. Maradtak az izmaim és a kezeim. Elképesztő hálás voltam a testemnek, hogy partner volt ebben a haladásban. Elképesztő hálás voltam a fejemnek, hogy partner volt ebben a nyomorúságban. Arra gondoltam, hogyha itt feljutok, akkor jön egy 3,5 kilométeres lefelé, majd az utolsó frissítőpont. Onnan persze hátra lesz még két mászás és két ereszkedés, de az már meglesz valahogy. Luboń Wielki 1022 métere volt a táv legmagasabb pontja, felüdülés volt felérni. Visszagondoltam arra az áprilisi napra, amikor először voltam itt egy pályabejárás alkalmával. Visszagondoltam azokra a jó érzésekre, amiket akkor éreztem innen körbe nézve. Most persze nem láttam semmit, csak havat mindenütt és jeges hideget.

549 métert ereszkedik az út 3,5 kilométer alatt Rabka-Zdrój településre, ahol a frissítőpont volt. 17.45 körül értem a pontra, majdnem 10. órája mentem, pedig csak 53,5 kilométernél jártam. Durva volt belegondolni, hogy innen még 1000 méter pozitív és negatív szint jut az előttem álló 13 kilométerre. Bementem a pontra, ahol privát frissítésem is volt. Megint kértem a teás és az ásványvizes üvegem cseréjét, majd ittam a ponton két pohár kólát, egy pohár teát. Ettem egy banáncsücsköt, egy szelet narancsot és egy szárított paradicsomos pástétommal megkent kenyeret. Annyira finom volt ez a cucc, hogy hihetetlen! Zárásként elvettem még egy tejkaramellát és visszamentem az utcára. Annyira fájt kilépni a hideg valóságba a kellemesen meleg helyiség után, hogy az leírhatatlan. Tudtam, hogy ez még vagy 2,5-3 óra lehet ilyen körülmények között a célig. Hajtott a tudat, hogy már csak két hegy és vége. Csak két felfele, két lefele és vége lesz. Tizedik órája tocsogott a lábam a vízben, mivel folyamatosan áztam be hol a hó, hol a jeges víz miatt. A pontról kilépve szorosan magamra húztam a kabát kapucniját, mert nagyon fáztam. Az utcán futva haladtam, majd fordultam a Sárgára és indultam neki az újabb három kilométernek, ami ezúttal 529 méter szintemelkedést jelentett. Itt megint nagyon szerettem volna találni egy botot, de sajnos ezúttal sem sikerült megfelelőre lelnem. Ismét maradtak az izmok és a kezek. A felső részen ráadásul tudtam, hogy ott van a Dziurawe Turnie, amit én csak "kőomlásos" résznek hívok, oda pedig szükségesnek éreztem némi segítséget. Hosszas magányos menetelés után fejlámpafényt láttam, sikerült ismét felérnem valakire. Éppen a "kőomlás" egyik szintjén haladt, botjára támaszkodva. Baromi nehéz volt menni, mert hiába lepte be egy részét a hó, olyan magasan voltak néhol a "lépcsők", hogy kapaszkodást igényeltek a lépések. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy az üres hóra fogok rá vagy kő is van alatta. Meredek, keskeny, csúszós - minden itt volt, ami megnehezíthette a haladást. Hihetetlenül vártam a tetőt, el se hittem, amikor a felső részen lévő táblát megláttam. Innen már csak egy meredek le, egy felfele és egy még meredekebb lefele! De már nincs sok! Mindjárt vége. Itt jöttek szembe a távomról és a hosszabb távokról is, így köszöngettünk egymásnak. Szörnyű volt arra gondolni, ami rájuk várt. Itt jött el az a fajta lefele, amit guggolásban oldottam meg. Gyakorlatilag a kezemmel megindítottam a csúszást, majd a cipőmmel szánkóztam lefele. Figyelni kellett persze arra, hogy csak olyan helyen és módon tegyem, ahol nem indulok el annyira, hogy valahol a mélyben álljak meg. Aztán enyhébb lett a lejtés, majd leértem és láttam magam előtt az utca fényét.

Jön a Szczebel vissza és már tényleg mindjárt vége! Futottam egészen sokáig, majd az emelkedéstől gyaloglásra váltottam ismét. Utolsó mászás, onnan egy nagy meredek lefele és a cél jön. 326 méter felfelé a három kilométerre. Sose akart vége lenni, végtelen hosszúnak érződött a sötét hófolyósó.

Órákon át tartó látkép (Szczebel felé, 2022.12.17.)

Órák óta semmit sem láttam, csak a fejlámpafényben táncoló havat. Aztán ott voltam fent, a helyen, ahol május végén óriásit vétettem. Szinte megkönnyeztem a felérkezést. Ami ezután jött, az persze közel sem volt még felüdülés. Három kilométer következett 559 méter lejtéssel. Itt megint leguggoltam és toltam magam, de volt olyan rész, ahol ezt sem mertem. Így is nagyon megütöttem a jobb tenyerem külső felét egy kőben ezzel a manőverrel, szóval észnél kellett lenni. Rettenetes meredek volt, az alján egy sebesen zúgó jeges patakkal. Fától fáig csúszva-kapaszkodva eljutottam, lendületet vettem és lent voltam a patak partján. Átkeltem rajta és tudtam, hogy innen már nincs sok hátra. És végre tényleg nem volt. Elértem oda, ahol órákkal ezelőtt megkezdtük a napot. Tudtam mennyi van előttem, mégis extra hosszúnak érződött ez a cirka 1,5-2 kilométer. Aztán eljött a célkapu és végre megállhattam.

Szó szerint mindent szétkaptak a célban (Mszana Dolna, 2022.12.17.)

12 óra 28 perc 30 másodperc. Ez több, mint fél nap hosszúságú időtartam mindösszesen 66,5 kilométerre, 4046m pozitív és negatív szintre. A célban nagyon kedvesen vártak, jól is esett az emberi törődés a félnapos küszködést követően. Közölték, hogy első nőként értem be, amire csak vissza tudtam kérdezni, hogy tényleg? Viccesen mondták, hogy hát nyilván tudtam, amire mondtam, hogy abszolút nem. Fogalmam sem volt arról mi történik köröttem a mezőnyben. Aztán tételesen végignézték a kötelező felszerelésem, egyesével mindent be kellett mutatnom. Szó szerint mindent. Olyan szinten készen voltam addigra, hogy az asztalra letett befutóérmemet sajnos sikerült ott felejtenem. Vagy legalábbis erre tudok gondolni, mert az volt az utolsó emlékem arról a kis fa háromszögről, amit a célban a kezembe adtak. Alig vártam, hogy végre letegyem a zsákom és levegyek magamról mindent. A cipőmet viszont csak a meleg szállásra visszaérve tudtam lehúzni, mert annyira összefagyott a cipőfűzőm, hogy nem tudtam kikötni a csomót. 

A WTM 64-es táv keménymagja (Mszana Dolna, 2022.12.18.; Forrás)

A távomon 32-en indultunk, ebből 9 DNF lett, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy majdnem minden harmadik futó kiszállt. A 105-ös távon 30-ból 15-en értek be, vagyis minden második versenyző kiszállt, a 140-en pedig 9-en értek be a 31-ből, tehát csupán minden harmadik induló ért célba. Azt hiszem ezek a számok önmagukban beszédesek. A 12 óra 28 perces időmről nem is beszélve, mert ilyen lassú 66,5 kilométeres részidőm soha nem volt. Az, hogy első nőként és abszolút negyedikként értem be a célba az pusztán annak tudható be, hogy töretlenül meneteltem előre. 

A túrázó énemet hívtam életre, mert most inkább rá volt szükség és nem a futó énemre. Szerintem az egyik kulcsa ennek a teljesítésnek a túrázó múltamban rejlik, mert a hosszas menetelést kellett fizikailag és persze mentálisan is kibírni. Elfogadni, hogy nem lehet erőből letolni a pályát, nem lehet eszetlenül végigrobogni rajta. Amikor az "MMM" (Masszív Meredek Menetelés) gyakorlása van porondon, lényegében ezt a képességeket edzem. 

Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek a tapasztalásnak, mert ez most rendkívül komfortzónán kívül esett. Pedig én tényleg nagyon vágytam a telet, mégis azt mondom, hogy brutális menet volt. Persze egy cseppet sem vette el a kedvemet a további téli tapasztalásoktól, úgyhogy ez nem az utolsó telem volt odakint az egyszer biztos. 

Azt gondolom, ez a verseny méltó lezárása is egyben a 2022-es évnek, amit hasonlóan kemény élménnyel kezdtem meg még januárban. Azt hiszem ennél megfelelőbb évzárás nem is történetett volna.

Az útvonal - ahogy az órám mérte és a hivatalos eredmények linkje.

Csak és kizárólag annak javaslom ezt a versenyt, aki alázattal viszonyul a Beskid Wyspowy hegységhez, valamint el tudja engedni azt az érzést, hogy "futó vagyok, tehát futok". Mindezek mellett pedig elengedhetetlen elemi szeretettel gondolni a komoly hóval és mínuszokkal tarkított télre. Ezek nélkül mindezt élvezni ugyanis nem igazán lehetséges.