A hegyek színes útjain

A Kör - 152 kilométer, 7100 méter pozitív szint, maximum 30 óra. Börzsöny.

2019 volt az év, amikor először olvastam részletesebben a Körről, de akkor még fel sem merült bennem annak szikrányi lehetősége sem, hogy egyszer ott leszek. Persze az ember gondol olyanokat, hogy „de jó lenne képesnek lenni...” és társai, mégis annyira távolinak tűnt az akkori edzettségemtől, hogy nem különösebben foglalkoztam vele. Illetve, annyiban igen, hogy 2019 júliusában mentem először egyedül a Börzsönybe futni. Onnan pedig nem volt megállás, egyre beljebb és beljebb kerültem a Börzsöny vadregényes erdejibe. 2022-ben már konkrét tervem volt, hogyha sikerül érdemben visszatérnem a százas távokhoz, akkor elkezdem a célzottabb felkészülést. Ez sikerült, így 2023-ban már a kvalifikáció megszerzése került előtérbe, ezért ezzel a céllal tértem vissza az Ultra-Trail Małopolska 105-re.

„Itthoni versennyel is tudtam volna kvalifikációt szerezni, de őszintén szólva én arányaiban azonos nehézségi szintű versennyel szerettem volna kvalifikálni erre a kihívásra” (2023.06.02.)

– írtam még a versenyt követően. Ma is úgy gondolom, hogy jó döntés volt, ugyanis alapvetően rengeteget köszönhetek a kinti versenyeimnek, mert felbecsülhetetlen hozzáadott értékkel bírnak azok a felfelék és lefelék, amiket ezek során volt lehetőségem megtapasztalni. Aztán eljött a novemberi próba, aminek a cudar körülmények miatt a következő gondolattal mentem neki:

„Mégis úgy voltam, hogy nem szórakozok többet, elindulok, lesz, ami van, megyek, ameddig úgy érzem, hogy megyek és tapasztalatokat gyűjtök. Van vesztenivalóm? Nincs. Gyakorlom a frissítést, haladást, esőben menést, sárban dagasztást, esetleg ködben csoszogást. Minden bejött, így tényleg igazi arzenált lehetett felsorakoztatni a tesztelési lehetőségekből.” (2023.11.13.)

Nyilván jó lett volna végig menni, de azt gondolom, hogy az a rengeteg tapasztalás, amit akkor volt lehetőségem megélni önmagában nyereségként értékelhető, hisz ezek nélkül szerintem én ma nem vagyok Kör teljesítő. Az évértekelőben is kitértem a megélt élmények fontosságára, amit többek között a következővel summáztam:

„Megerősített abban, hogy jó úton járok a céljaim felé, fizikailag és mentálisan is felkészült vagyok a Körrel járó terhelésre. A pályát immár komoly nehezítő tényezők ellenére is pontosan ismerem, a sötétet nem félem, a ködöt egészen jól viselem” (2023.12.31.)

Már egy ideje érzem, hogy bennem van a Kör és azt is, hogy ideális körülmények között képes lennék olyan idővel teljesíteni, amilyet szeretnék. A helyzet az, hogy nagyon szeretem a Börzsönyt, ráadásul az évek alatt szinte tényleg a fő futóhelyszínemmé vált. Először csak „barátkozás” (2019-2021) címszóval járkáltam oda, majd a külföldi versenyeim felkészülése céljával (2022-2023), aztán pedig jött a Kör vágya (2023-2024). Ezeken persze már rég túlmutat az a szenvedély, amit iránta érzek, így bár beletett „munkaként” értelmezhető a felkészülés folyamata, mégsem éltem meg annak. A Kört megelőzően 2019-2024 között 3515 kilométert és 156.861 méter pozitív szintet tettem meg futóként a Börzsönyben.

Ezúttal három részletre bontva futottam végig a pályát, március három hétvégéjére elosztva. A február és március olyannyira tökéletes volt időjárás és terep szempontjából, hogy repülni lehetett minden egyes "pályafutásom" alkalmával. Ezt reméltem a Kör napjára is, bár nem tudom miért, hisz úgy tűnik, nekem egészen más típusú időjárás és terepviszonyok voltak eleve elrendelve.

Az útvonal, ahogy az órám mérte (Strava)

Novemberben tudtam, hogy több szempontból is április elején szeretném az újabb Kör próbám. Szabályváltozás miatt szükség volt egy 10 órás versenyönkéntességre, amit Tolnai Balázsnak köszönhetően a Hello Pilis Trail keretein belül teljesíteni tudtam. Onnantól szabad volt az út, így február legelején bejelentettem április 2-át. Sokat hezitáltam, hogy 2-a vagy 3-a legyen-e a kezdőnap, végül csakis a 2-es mint szerencseszám miatt esett a választásom másodikára. Mondjuk aznap reggel ez inkább tűnt balszerencsének, mintsem szerencsének. Az utolsó futásom szombaton volt és akkor látszott, hogy az előtte lévő esőzés már kezdi meghozni a sarat. Az is látszott, hogy hidegfront érkezik pont másodika éjjel, így kiszámíthatatlanok lesznek az állapotok. A frontnak amúgy örültem, mert azt a fullasztó poros-meleget baromira nem kívántam volna, sőt, úgy voltam, hogy nagyjából bármi jobb lehet, mint az. Nos, a „bármi” az meghallgatásra talált.

A Kör - rajt (Királyrét, 2024.04.02.)

Április 2-a reggel az előrejelzésnek megfelelően szakadó esővel indult. Van abban valami rendkívül nyomasztó, amikor kitekintesz az ablakon és csak szürke felhőket látsz és hangosan zuhogó esőt hallasz.

Ilyen viszonyok között kezdj el öltözni, pakolni az összekészített cuccokat és mellesleg arra gondolni, hogy 150 kilométer áll előtted. A Börzsönyben. A sárban. A vízben.

Aki sokat jár a Börzsönyben, az pontosan tudja, hogy mit jelent egy komolyabb esőzés azon a terepen. Nekem sem volt kétségem, teljesen tisztában voltam azzal, hogy borzasztónak tűnő nehézségek várnak rám, hogy már a lakásból kilépve elfelejthetek minden kényelmes és száraz lábhoz köthető emléket. Ennél nehezebb talán csak az indulás előtti várakozás volt, amikor hallgattuk hogyan kopog az erős eső a szélvédő üvegén és láttuk, mennyire kihalt minden Királyrét „főterén”. Ezúttal is Terna Szilvi és Terna Gyuri (itt is hatalmas hála és köszönet mindenért!) érkeztek plusz segítőnek, akik jó hangulattal szállták át hozzánk a várakozás perceire. Mindezek ellenére nagyon feszültnek éreztem magam a körülmények miatt és elkezdtem elveszteni a hitemet is magamban. Azt se tudtam mit vegyek fel, mennyire öltözzek be, fázni fogok vagy melegem lesz? Teljesen tanácstalan voltam az utolsó percekben. Gyuri javasolta, hogy vegyek fel esőnadrágot és jól tettem, mert nagy szükség volt rá az elején.

Már kínomban röhögtem magamon a „kisvakond” nadrágban állva és arra gondolva, hogy ez most komoly? Novemberben legalább szárazon tudtam rajtolni, most már ez a „kiváltság” is ugrott? Azért egy vidámnak tűnő rajtképre még beálltam és megpróbáltam elhitetni magammal a lehetetlent.

Pontban 9 órakor, szakadó esőben aztán elindultam életem leghosszabb börzsönyi útjára. Olyan kavalkád volt a fejemben, hogy oldalakat lehetett volna teleírni a cikázó gondolataimmal. Nem éreztem jól magam, a feszültség miatt nem volt komfortos a gyomorérzetem sem és mentálisan az első métertől padlón voltam. Úgy éreztem, hogy adott egy viszonylag jól felkészült test, aminek a tetején jelenleg egy káoszban úszó fej van. Nem tudtam túllendülni a rajt körülményei okozta kibillenésen, folyamatosan „vészhelyzet” üzemmódban éreztem magam és ezáltal a szervezetem.

Rajtolás pillanatai az esőfüggönyben  (Királyrét, 2024.04.02.)

Elkezdett beforgatni a „nem így képzeltem el” spirál, ami kifejezetten lehúzó gondolatokkal párosult. Azt éreztem, hogy hiába mennék, nem tudok haladni, már most beáztam, pedig alig mentem pár kilométert, mentálisan fáj, pedig még lényegében semmi sem történt. Megpróbáltam csendesíteni a gondolatokat és kizárólag arra koncentrálni, amit csinálok. Szép-Bérc után némi pislákoló fényt láttam meg az alagút végén, a messzeségben ugyanis derengeni látszott az ég alja. Ez picit kibillentett a megélt nyomorból, másabb hangulattal fordultam a hosszú lejtésre. Szép volt az erdő, finom illatok voltak a vizes ágak között. A kabátomat aztán levettem majdnem pont ott, ahol ősszel éppen fel kellett vegyem. Majd jöttek a szokásos utak, jól ismert jelzések, a Zöld legkevésbé kedvelt része az Érsek-tisztás előtt és a felfelé kapaszkodások. Márianosztrára talán öt perccel hamarabb értem le, mint novemberben.  Alig vártam, hogy megszabaduljak végre az esőnadrágtól, mert kezdett melegem lenni. Gondolkodtam, hogy rövidnadrágra váltsak-e, végül Szilviék meggyőztek, hogy még ne és nem bántam meg, ugyanis Nagybörzsöny I-ig gyakorlatilag egyik esőből érkeztem a másikba. A ponton nem voltam valami lelkes (Terna Szilvi fotója jól bizonyítja a "lelkes" majszolást), nem éreztem komfortosnak a gyomrom, de nem is tudtam vele mit kezdeni, mert nem olyan jellegű gondja volt, amivel teendő lett volna.

Márianosztra után kaptam az egyik legnagyobb pofont, ugyanis a településről kiérve szép kis sár fogadott. Ismertem az út jellégét és tartottam is tőle, hogy elázás esetén itt komoly haladásbeli nehézségek jöhetnek. Így is volt, futni sajnos nem tudtam ezt a szakaszt hiába teljesen sík és jól futható. A cipőm folyamatosan magára szedte ezt a remekül tapadó sarat, így minden lépéssel kilónyinak érződő lábakat emelgettem sorban. Ráadásul nem nagyon van hova kitérni, ezért muszáj volt beletörődnöm abba, hogy ez ennyi, nincs mit tenni. Elkeserített és egyben bosszantott is a helyzet, hisz erre nem így készültem. Meneteltem hosszan a Zöldön, majd a Kéken, hol záporba kerültem, hol a nap derengett felettem. A Koppány-nyereg előtt konkrétan hódara alá értem, szóval fel-le veszegettem a kabátom, hogy ne ázzak szét teljesen. A Nagy-Koppányra nem nagy kedvvel értem fel, pedig kedvenceim egyike ez a kilátópont. Jobbra nézve megszemléltem a Duna vonalát, majd fordultam Nagyirtáspuszta felé. Itt értem el a teljes mélypontra. Nagyirtáspusztára a sokadik zápor közepette sírva érkeztem, rettenetes érzések voltak bennem. Nagyon el voltam keseredve, hiába volt szép az erdő, hiába éreztem az odvas keltike illatát mindenütt, nem tudott kibillenteni ebből az állapotból semmi. Nyomasztott az is, hogy amolyan „most vagy soha” helyzetben voltam, ugyanis a kvalifikációm bár május végéig tart, viszont a „sikertelen” titulus féléves „eltiltással” jár, szóval sikertelenség esetén biztosan jó ideig bukom a Kört.

Nagybörzsönyig csak rosszabb lett a helyzet, a frissítőmhöz szó szerint zokogva értem oda. Beestem a busz ajtón és csak azt tudtam mondogatni, hogy nem érdemlem meg, hogy itt legyek, nem ezt kívántam, igazságtalan, hogy hónapokig tökéletes viszonyok voltak (tudom, hisz minden hétvégén voltam a Börzsönyben, így pontosan végig tudtam követni az állapotokat) most mégis özönvíz van és mindenütt sártenger. Egyébként felszabadító volt mindezt kiadni magamból, éreztem, ahogy súlyok kerülnek le rólam két „fulladós” levegővétel között. Kicsit megnyugodtam, ettem levest, amit már régóta kívántam, benne hússal, répával és feltöltöttem az elviteli készletemet. Kabátba burkolva kellett tovább indulnom, ugyanis Nagybörzsöny felett éppen szakadt az eső. Elvittem a kisebbik fejlámpát is biztos, ami biztos alapon (ismét hálásan köszönöm Berényi Ildinek a  kölcsönlámpát!). Amúgy gondolkodtam egy zoknicserén, amit végül elvetettem, mert számítottam rá, hogy a Sárgán rögtön be fogok ázni. Így is lett, a Hosszú-völgyi-patak kilépett a medréből, így már az átkelést megelőzően is vízben tocsoghattam. Természetesen „átugrálásról” szó sem volt, ez igaz a pálya 100%-ra, szóval egyetlen patakátkelést sem lehetett megúszni szárazon. A Hegyes-hegy-oromnál vicces mód nemhogy nem esett, de szinte derengő napsütés fogadott. Ekkor kezdett el valami átlendülni bennem. Ehhez nyilván köze volt a frissítésnek is, de leginkább annak, hogy az összes felgyülemlett feszültséget és keserűséget magam mögött hagytam Nagybörzsönyben.

Elkezdtem nem csak nézni, hanem látni, elkezdtem nem csak érezni, hanem élvezni is. Már nem csupán felfogott események sorozata vett körül, hanem megélt élmények kezdtek formálódni belül.

Nagyon szeretem a Börzsönynek ezt a részét, úgy is mondhatom, hogy a Magas-Börzsöny a szívem csücske, így ahogy komolyabb emelkedőkhöz értem, úgy éreztem egyre jobban otthon magam. Nekem ez a terep a kedvencem, hisz klasszikus értelemben sosem voltam futó és nem is leszek. Én ezt a műfajt szeretem, a végtelennek tűnő menetelések és ereszkedések sorozatát. Elkezdtem nem félni attól, ami előttem van. A Kereszt-völgyi-patak Kék+-je nem is tűnt olyan szörnyűnek, mint amilyennek vártam, sőt, képes voltam több részén is futva haladni a szétjárt útnak. Elfogott egyfajta nyugalom és ami a legfontosabb: visszatért az elveszettnek gondolt hitem. A hitem magamban és abban, hogy képes vagyok. Képes vagyok nem csak megcsinálni, hanem szeretve csinálni. Eljött a Kék négyzet, sok-sok emlékkel, majd lassan a Nagy-Hideg-hegy napsütéssel. Óhatatlanul visszagondoltam novemberre és a hatalmas tejfehér ködre. Hát igen, azért ez így egészen más történet, most pontosan látok mindent magam körött. Végig futottam az Oltár-kőig, majd jött a Kőkorsó és biztos léptekkel érkeztem a Csarna-patak-völgyébe is. Természetesen végig áztam minden átkelésnél, szinte arra kellett vigyáznom, hogy ne sodorjon magával a zúduló áradat. Egyébként ebből a szempontból talán jól jött volna egy bot, mert a támaszték biztosabbá tette volna az átkeléseket, de alapvetően nem hiányzott, úgyhogy jó volt ez így.

Hamuháznál találkoztam Szilvivel és Gyurival. Ősszel még nem volt itt pontom, de abból tanulva mindenképpen akartam most ide tervezni. Nagyon örültem nekik, jó kedvűen értem oda és fogyasztottam a kipakolt a finomságokból. Beszélgettünk pár szót, kicsit leültem, majd Szilvi némi zenei aláfestéssel adott újabb löketet. Annyira lendületben éreztem magam, hogy a Kék felfelén futva indultam tovább. Kitisztult idő, kellemes szellővel tarkított délutáni napsütés – kell ennél jobb? Napok óta nem láthattuk a kék eget a szaharai por miatt, így ajándék volt ez a természettől. És végre észrevettem és értékeltem is minden percét! Bányapuszta, Kék+ és kocogtam is a Rustok-hegy felé. Egyetlen aggasztó gondolat árnyékolta csak be a teljesen kitisztult elmém, mégpedig a bal utolsó előtti lábujjam alatt formálódó nagyobbacska vízhólyag. Tudtam, hogy ebből még baj lehet, így Magyar-völgyben mindenképpen újra kenést és zoknicserét terveztem. Sejtettem, hogy ez önmagában nem oldja meg a problémát, de úgy voltam, hogy érdemben vele foglalkozni majd csak a Bacsina-kútnál érdemes, amikor cipőt is cserélek. A Magyar-hegyre felfelé pont naplementekor értem, meg is álltam egy pillanatra, hogy hátra nézzek és lássam, amit előtte napokban kívántam.

A naplemente fényei a Magyar-hegyen (2024.04.02.)

Egészen a nyugati gerinc elejéig kísért az ég alján a narancsos-rózsaszínes árnyalat. A Salgóvárnál megálltam még egy fotóra, majd belevetettem magam a sötét éjszakába. Itt már erősebben éreztem a lábujjam, így megálltam ragasztani, de csak sarokra való cucc volt nálam, így azonnal levettem, mert nagyon nyomta. Onnantól a köves részeken próbáltam kímélő módon haladni, csak leheletnyi nyomást adni neki. Nem is lett valami acélos ez a szakaszidő, de így is bőven a novemberi időm előtt jártam. Feketevölgy Panziónál mindenki ott volt, ettem paradicsomos tésztát, ittam tejes kávét és megint feltöltekeztünk. Mondtam nekik, hogy Bacsina-kútnál komoly szerelés jön, muszáj valamit kezdeni ezzel a vízhólyaggal, mert egyre jobban érzem. Lehet okosabb lett volna korábban hozzányúlni, de az volt a logikám, hogy a Bacsina-kút után hosszabb időn át lehet esélyem szárazon haladni, addig pedig biztosan nem, így inkább akkor piszkáljuk meg, amikor nem ázok rögtön be.

Apró fényként az éjszakában - Feketevölgy Panzió (2024.04.02.; Fotó: Terna Szilvi)

Így indultam neki a Sas-útnak, amire a téli időszakban komolyabb hangsúlyt fektettem. Ebből az irányból kifejezetten nem szerettem jönni, a novemberi próbánál mentálisan megterhelő volt csak a rágondolás is. Pont ezért télen direkt oda-visszáztam rajta, sokszor jöttem úgy, hogy egy-egy nagyon szintes futásom végén még lementem az emelkedő közepéig/aljáig és visszamásztam, újra lementem és vissza, majd le. Sőt, direkt mentem úgy is, hogy egészen a Magosfáig vagy a Csóványosig mentem, hogy meglegyen az a kellemes érzés, hogy a Körön csak Esztergályosig kell mászni. Teljesen jól jöttem a felfelén, elégedett voltam, ahol tudtam, belekocogtam és mentem szépen előre. A magasabb részeken olykor komolyabb széllökések közt találtam magam, így volt ez az Esztergályos előtt is. Egy pillanatra azt hittem, hogy fa dől rám, mert olyan hangokat adtak ki a hajlongó és összeütköző nagyobb ágak, mintha hullani készülnének. Ez kiváló motiváció volt, főleg mivel azon a szakaszon amúgy is sok nagyobbacska letört ág vagy kidőlt fa található, így gyorsan túl akartam lenni az utolsó bukkanón. Zöld kereszten már csak a lábujjam megoldása járt a fejemben, nem is gondoltam másra. Bacsina-kútnál konkrétan térdig felért a patakvíz, olyan sodrása volt, hogy simán bedöntött volna a vízbe, ha csak kicsit is reszketegebb lábakkal indulok bele. A térdig érő nadrágom alja is vizes lett, a többiről nem is beszélve. Nem tudom mikor láttam itt utoljára ekkora vizet, pedig sokat jártam erre is az elmúlt hónapokban. Ide terveztem az éjszakai üzemmódra átállást cipő, zokni, nadrág, valamint lámpacserével. Szilvi profi módon kiszúrta a vízhólyagot, majd tanakodtunk, hogy mivel fedjük le.

Először egy vastagabb sebtapaszt tett fel, de amint a cipőt ráhúzva elindultam, éreztem, hogy ezzel egy métert sem teszek meg biztonsággal, nemhogy még több, mint 60 kilométert! Jó, újra mindent le, akkor vágjunk a kinezio tapaszból, az úgyis majdnem olyan, mint a Leukoplast. Feltette Szilvi, majd zokni, cipő fel és hajrá. Ja, csak a ragasztó a frissen kiszúrt hólyagot baromira csípte. Na, mondom, ez sem jó így, akkor már inkább a sebtapasz legyen, csak kis darabbal fedve. Felvettem megint mindent, még mindig nem volt jó. Aztán eszembe jutott, hogy talpbetétet kéne cserélni és az talán jó lehetne úgy.

Nekem spéci talpbetétem van, ugyanis kissé befelé dől a bal bokám, ezért 1,5 éve csináltattam betétet, hogy ne legyen ebből problémám. Igen ám, de azon a betéten bizonyos helyeken kitüremkedések vannak. A lábujj rész is egy ilyen „bizonyos” hely és pont azon a részen is van, ahol a lábujjam nyomta (könnyen lehet, hogy ezért keletkezett ide a hólyag, mert valahogy a vizes zokni-betét nem jól illeszkedett). Áldottam az előrelátásom, amiért a cipőm eredeti betétjéből kettőt is magammal hoztam. Ezeket tipikusan azért hoztam, mert úgy voltam, hogy ilyen távon soha nem lehet tudni, mire lehet szükség. Mivel annak teljesen sima a felülete, így abszolút rendben volt rajta a lábujjam. Amikor elindultam persze éreztem még, de ahogy meneteltem a felfelén egyre alábbhagyott a nyomó-égő érzés.

A legfőbb tervem az éjszakára az volt, hogy a lehető legszárazabb lábbal tudjak haladni, így a talpak-lábujjak óvása jelentette a prioritást. A Sárga+ lefelét is ehhez mérten oldottam meg, hisz ez is jócskán vizes és sáros volt, de mindent megtettem, hogy ne ázzak be. Tipegtem, mint az egyszeri terepfutó, aki életében először ment eső után futni, ugráltam széleken, fűcsomókon, nagyjából mindenen, ami éppen egy picit is szárazabbnak tűnt. Azt gondoltam, hogy a durván felázott talpam/ujjam ha pár óra szárazat kap, akkor az mindenképpen növeli az esélyeket. No, meg azért jól esett a száraz és tiszta cipő/száraz zokni okozta komfortérzet így a 15. órához közeledve. Minden alkalommal kentem Sudocrem-et a talpaimra, szerintem ennek is köszönhető, hogy bár feláztak, mégis a lehetőségekhez képest rendben voltak.

Nem titok, hogy a Bernecebaráti-Jenői-Závoz közötti etap a legkevésbé szeretett szakaszom. Számomra nagyon monoton, a többihez képest egyhangú, ráadásul alattomosan emelkedik és még nem kevés marasztaló sarat is tartalmaz. Úgy voltam vele, hogy ezen ha túl esek, akkor már bármi történjen is, de be fogok érni. Meglepő volt, hogy a Mária jelzést szinte végig tudtam kocogni, erre abszolút nem számítottam előzetesen. Ennek köszönhetően elég hamar a Zöld kapaszkodáson voltam, majd a Kék-Zöld közösön dagasztottam a sarat. Már ez se zavar, csak ne folyjon be a cipőmbe! – nagyjából ez volt a gondolatmenet. Ez a rész is nagyon szét van  járva mostanság, úgyhogy kisebbfajta kihívás kikerülni a sáros mélyedéseket és süppedő huplikat. Valahogy megoldottam és alig vártam, hogy Drégely-várához érjek. Alá terveztünk egy újabb frissítést amolyan „lelki-fröccsként”, így éppen csak csipegettem és haladtam tovább. Átbukkantam a vár alatt és jött egy szintén monoton rész a Kéken Pénzásás felé. Szilvi mint a napi „dj-m” sokféle zenével készült, a fejemben pedig a Tankcsapda Mennyország tourist-ja pörgött. A Kéken haladva mondtam, hogy a Pénzásáshoz érve megajándékozom magam vele, vagyis elénekelgetem. Az éneklés azért inkább csak szolid skandálásra szorítkozott, de az élmény így is teljes volt. Kék+-nek még kocogva indultam neki, aztán gyaloglásra váltva haladtam felfelé. Innentől eléggé bizonytalanba fordult a gyomrom. Mivel a múltkori próbánál sikeresnek éreztem a meghánytatást, így gondoltam újra bevetem, legfeljebb nem jön ki semmi, de legalább megmozdul kicsit a gyomrom. Először nem történt semmi, jó, lenyúltam még egyszer, megint semmi. Harmadszor kicsit hosszabbra hagytam, na ez meghozta a hatást némi tea-érzetű valami távozott. Meg is könnyebbültem, de ennek oka lehetett az is, hogy mindeközben a Kámor emelkedőjéhez értem. Mindjárt Jenői-Závoz és én még mindig itt vagyok! Mindjárt hajnalodik, eltehetem a lámpát és még mindig úton vagyok! Tudtam, ha megélem a reggelt, akkor már csak az lesz a kérdés, hogy milyen idővel érek vissza Királyrétre. Utolsó nagyobb frissítőpont ismét mindenkivel, szegények nagyon fáradtnak tűntek így hajnal négy óra felé. Nekik sokkal nehezebb dolguk volt, mint nekem, hisz míg én csak mentem és magammal törődtem, ők folyamatosan velem foglalkoztak, miközben ugyanúgy mentek. Rájuk másként hatott a napszakok váltakozása is, mint rám, aki folyamatos haladásban volt. Ahogy a múltkor is írtam, most is úgy gondolom: a segítők sok szempontból jobban ki vannak téve olyasfajta viszontagságoknak, mint fázás, fáradtság, de akár éhség vagy szomjúság. Szilvi jó érzékkel pont a Mennyország tourist-ot tette be egyfajta „hangulatjavítónak”, vicces is volt nekem így Pénzásás után „eredetben” hallani. Itt újra lekentem a talpam, újra ragasztották a lábujjam alatt és kicseréltem a másik teljesen új sima talpbetétet. Ittam egy kellemes tejes kávét és indultam.

Utolsó cirka 36 kilométer, ez is eljött hát! Amikor kiszálltam, nagyon hidegnek érződött a hajnal, így azonnal felvettem a kesztyűt és a csősálat, a kabátot pedig teljesen összehúztam magamon. A Zöldön kicsit magamba fordulva meneteltem, mert a gyomrom továbbra sem éreztem stabilnak. Olyan állapotban volt, hogy amikor nem futottam, akkor csak kicsit volt kellemetlen, de amint futásnak indultam, lötyögött benne a folyadék és amolyan száraz hányinger fogott el. A tippem az volt, hogy túl sok volt bennem a folyadék ellenben kevés a szilárd anyag, ami megkösse. Sós cuccokat próbáltam eszegetni, de már attól is kivolt a gyomrom. Jó, akkor ettem a Szilvi-féle „neutrál” kekszet. Ez egészen jól megkötötte a dolgokat, így ezt terveztem alkalmazni a továbbiakban. A hánytatásnak már nem láttam értelmét, az emésztésem pedig nem akartam teljesen tönkre vágni, főleg ha nem akar semmi kijönni, akkor nem szabad ezt erőltetni. A Kék-Piros négyzet elágazásnál vártak Szilviék, ittam kakaót, amit nagyon kívántam és már indultam neki a hosszú menetelésnek. A kakaó és a tejes kávé volt az egyetlen folyadéktípus, amit kívántam és örültem, hogy készültem ezekkel.

Napfelkelte fényei a Rakottyás-bérc után (2024.04.03.)

Korábban már sejtettem, hogy 110 kilométer felett nekem ezekre szükségem lehet, ugyanis a 2022-es Turista Kékszalag - Maxi 110 végén azt éreztem, hogy ha most innék egy tejes kávét, akkor simán gond nélkül mennék is tovább. Pont erre az állagú folyadékra volt szükségem így 120 kilométer körül. Rakottyás-bércnél ért a napfelkelte, olyan élmény volt, amit szerintem sokan „bakancslistásnak” tennének. Ahogy mentem, estem egyik ámulatból a másikba, sokat jártam már itt, de ilyen fényekben és hangulatban soha. Megálltam pár fotót készíteni és csak gyönyörködtem a hangulatban. A Rakottyás-bérc után aztán egy pillanatra megfagyott bennem minden a látványtól: egy nagyobb vaddisznó állt a fák között körötte sok kismalac futkosott. Nem voltak tőlem messze és az anyjuk azonnal irányba fordult és erőteljes kiállással érzékeltette, hogy állj, ne tovább! Nagyon megijedtem, mert a malacok nem indultak el rögtön, hanem futkostak az anyjuk körül, az anyjuk meg horkanva állt felém fordulva. Meg se mertem mozdulni, még levegővétel szintjén se nagyon, csak vártam, hogy a kicsik végre elszaladjanak. Ez be is következett, az anyjuk pedig megfordult és szaladt a malacok után. Nem kis sóhaj hagyta el a szám, majd kicsit visszafogottabb léptekkel haladtam tovább. Pedig pont kocogható részek voltak, viszont épp egy rövid kocogós etap közben szaladtam beléjük, így nem kívántam ismételni egy hasonlót. 

Patak előtt-patak után (Piros-Piros háromszög elágazás; 2024.04.03.; Fotó: Terna Szilvi)

Mindezek ellenére elég jól felértem, majd a Pirosra fordulva ismét elnyammogtam a kekszből. Meg is lett a hatása, megfelelő tempóban értem le a Nagy-Mánáról, majd jött két újabb erős sodrású patak, amin szépen beázhattam, de itt már mindegy volt, elvégre a Rózsás-patak völgye más egyébről sem szól, mint konstans tocsogásról. Itt volt az utolsó pontja Szilviéknek, ettem a hókifliből és megittam a maradék kakaómat. Szinte már kellemes reggelizős hangulat keletkezett így 130 kilométer környékén. Innen is kocogva távoztam, jól estek a szavak és a csipegetések, meg a tudat, hogy már lassanként 20-on belül vagyok. 20 kilométer egy teljesen átlagos edzéstáv, az már nem lehet akadály. Jól jöttem a Piros háromszögön, alapjáraton kedvelem is ezt az emelkedőt, így tudtunk örülni egymásnak. Vagy legalábbis én a Pogányvárnak biztosan, a Csóványosnak meg főleg. Jó, hogy nem adtam oda a kabátom Szilviéknek, mert annyira hideg szél fújt fent, hogy teljesen be kellett magamat burkolni. A Csóványosnál újabb kekszezés, hogy elnyomjam a gyomromban a kluttyogást. Ismét segített, futva tudtam menni végig a Csóványostól a Szénpataki Kulcsosházig. Ez volt a legutolsó frissítőm, ahol magamhoz vettem a napszemüvegem, a Power bank-om és az óratöltőt, valamint ittam még egy kis kakaót. Tudtam, hogy az idővel spiccen állok, ha 25-ös kezdetűt akarok menni, akkor nagyon össze kell kapjam magam. A Kék négyzet ment, ahogy szokott, inkább azon izgultam, hogy a gyomrommal bírjuk ki jól a lefelét, mert az a lényeges. Felfelé jól tudtam menni, nem vette igénybe, a lefeléknél éreztem bizonytalannak az állapotát. A Fultán-kereszt 10 óra körül, gyönyörű napsütéssel várt, én pedig nagy levegőt vettem és tudtam, hogy 59 perc az nagyon necces a maradékra, szóval komolyan fel kell kötnöm a gatyát, ha be akarom húzni. Nagyon kedvelem a Kéknek ezt a részét, úgyhogy ez sokat segített, meg persze az is, hogy nem egyszer futottam egyben ezt a szakaszt a végéig. Fordultam, kanyarodtam, átugráltam vizeken, süppedtem sárfoltokban, gyakorlatilag nem érdekelt a haladáson kívül semmi. 10:40 körül voltam a Béla-réten a Zöld elágazásnál és pontosan tudtam, hogy ez innen még haladva is közel 20 perces út.

Mintha csak az életemért futottam volna 150 kilométer után - Királyrét (2024.04.03.)

A Zöldön végig folyt a víz és a sár, teljesen felázott minden azon a környéken is.

Úgy voltam vele, hogy ha akarom ezt a 25-ös kezdetet, akkor most nincs mese, lényegtelen, hogy mögöttem van közel 150 kilométer, nekem itt végig kell futnom mindent. Sunyi emelkedőt, sáros lejtőt, mindent. Eddig csak gondolatok voltak, de most itt a lehetőség, hogy eldőljön, tényleg eléggé akarom-e? És akartam. Olyan szinten akartam, hogy gyakorlatilag gyorsulóra futottam a végét a Körömnek. A betonra fordulva már csak az volt a fejemben, hogy igen, most már tényleg biztos, hogy Kör teljesítő leszek!

25 óra 57 perc 8 másodperc – ekkor állítottam meg az órám a táblára borulva. És ezek csupán leírt szavak, mert átadni, amit ekkor éreztem egyszerűen nem lehet.  A pokoli első 40 majd az azt követő élményszerű 110 kilométer – számomra is felfoghatatlan „feltámadással”. Nem egyszer emlegettem már a „vagy meghalsz vagy újjászületsz” helyzetet, na ez pont olyan volt.

Amikor a legkevésbé hiszel magadban és úgy egyébként bármiben, ami körötted történik, mégis lenyúlsz valahova nagyon-nagyon mélyre és találsz valamit, ami egyszersmind megváltoztat mindent. Nézőpontot, érzeteket, gondolatokat és úgy egyébként saját magadat is.

A mindennapi életben ez gyakorlatilag megélhetetlen helyzet, hisz manapság az ember alapvetően nem engedi meg magának, hogy komoly mélységbe kerüljön, hogy aztán onnan önnön erőből fel is kapaszkodjon. 

A Kör - 152km/7100m+ - 25 óra 57 perc (Királyrét, 2024.04.03.)

Soha nem mentem még ilyen távolságot, ennyi szintet és persze ennyire hosszú időtartamot. Mégis azt gondolom, hogy a lehetőségekhez képest jól sikerült mindent összerakni. Nagyon kellettek az előzetes tapasztalatok, tanulságok, amikből okulva felépíthető lehetett ez a Kör teljesítés. Nálam mindig óriási hangsúly kerül a tervezésre - talán olykor túl nagy is. Sokat gondolkodtam ezen Nagybörzsöny I-ig, illetve azon, hogy talán nekem most az "elengedés" volt egyfajta megélésre szánt életfeladat. Elengedni a "tervezettet", nem ragaszkodni mereven egy elképzelt vágyhoz, hanem csak hagyni megélni a jelen valóságot. Számomra ezt is jelenti most ez a Kör, hiszen október végén a félelmek győztek, elvégre nem éreztem, hogy ott a helyem az eredetileg bejelentett időponton. Novemberben ugyan ott voltam, mégis az elemek azt mondatták velem: még nem! És most, amikor ismét a legnehezebb körülmények összjátéka hívott táncra, végre méltó lehetettem a Börzsöny ajándékára. Hisz, amit a Kör előtti utolsó posztomban kértem, tényleg megélhettem:

"Számomra nyilván fontos az időtartam, de ha valamit kívánhatok erre az útra, akkor azt szeretném, hogy testben és lélekben végig olyan állapotban legyek, ami nyitottá tesz a természet minden apró szépségének megélésére. Hogy úgy tudjak örülni a Börzsönyben töltött időnek, mint abban a sok-sok hónapban, ami ezt a Kör próbát megelőzte. Hogy meglássam a másnap hajnalát és végre megéljem, hogy a Börzsönynek adom magam egy teljes napon át. Hogy végig értékelni tudjam ott és akkor a jelenem." (2024.03.30.)

Az első Köröm volt, de határozottan nem az utolsó. A végére megmaradt "kraft" nekem azt bizonyította, hogy még bőven lenne mit tenni ezen a pályán, sőt. Hisz ahogy a múltkori próbát zártam: "...jó döntés lesz visszatérni is, hisz a Börzsöny sosem szalad el, akárhogyan is rohanunk utána."