Régen írtam úgy beszámolót, hogy mire feleszméltem, már a végére is értem a leírni kívánt történetnek. A megélt élmények csak úgy ontották a gondolatokat, írás közben folyamatosan előhívva a képeket és hangulatokat, amit a közel 15 óra alatt megélhettem. Utóbb ugyan keserédessé vált az élmény, hisz hallottam, hogy sokakat összecsíptek a lódarazsak, ráadásul egy Túratárs aznap utolsó túrájára indult el a Börzsönyben.

Történet a Turista Kékszalag Maxi 110-es túrájáról, ami elsőm volt, de szerintem nem az utolsóm.

A túrán való indulásom terve augusztus közepén a Magas-Tátrában született meg, amikor biztossá vált, hogy sem 50-es, sem 110-es versenyindulásom nem lesz. Az eredeti éves tervezésben ugyanis az szerepelt, mint 2020-ban: a Tatranská Šelma Ultra (50km/3000m+) utáni héten indulok az Ultra Janosik Legenda (110km/4319m+) távon. Ez a fajta terhelés akkor nagyon bejött, szóval szerettem volna jobb erőben ismételni egy hasonló duplát. Sajnos ez végül nem adatott meg, így át kellett gondolnom a dolgokat. A nyári időszakot keményen megtoltam, a kéthetes Magas-Tátrában lévő "edzőtáboromról" nem is beszélve. Éppen ezért nem volt kérdés, hogy szeretettem volna tesztelni az aktuális formát és azt, hogy ténylegesen mennyit ért a nyári alapozás. Így kerültem a Meteor 50 rajtjába szeptember 3-án, majd a Turista Kékszalag Maxi 110 rajtjába a rákövetkező héten. Végül is a táv ugyanannyi, mint a kinti pályákon lett volna, csak a szint okozhat némi hiányérzetet, amit viszont kárpótolni tud a némileg gyorsabb tempó.

2019 óta indulok százas távokon, de még sosem indultam teljesítménytúrán ekkora távra, így már nagyon szerettem volna menni egy tét nélküli, kellemes százast. Olyat, ahol nincs verseny az idővel és másokkal sem. Csak az erdő a társam, no meg a távolság, amin lépésről-lépésre lépdelek előre. Mindemellett pedig kifejezetten szerettem volna másik százas pályát is látni, hiszen itthon még csak az UTH pályáján jártam 100 kilométer felett. Így kerültem fel a Turista Kékszalag Maxi 110-es távjának előnevezési listájára szeptember elején. A túra előtti héten aztán bekerült egy órám szombatra, ezért mégiscsak kétségessé vált az indulásom. Sebaj, elmegyek majd este a 30-ra - gondoltam magamban. Aztán kedden jött a módosítás, vele pedig az örömteli hír: ezen a szombaton mégsem lesz órám! Innentől nem volt kérdés, hogy irány a száz!

Előtte héten egyébként kifejezetten jó érzéssel és idővel futottam a Meteor 50-en (5 óra 47 perc), így reméltem, hogy ezen a túrán is hasonló érzésekkel haladhatok végig. Idén már volt egy egészen jól sikerült százasom (Ultra-Trail Małopolska), de tisztában voltam azzal, hogy ezen a távon bármi megtörténhet. Azért is akartam egyébként túrán teljesíteni ezt a távolságot, mert anno a 70-es és 80-as távokkal is így kezdtem, amiken a mai napig a legstabilabbnak és legerősebbnek gondolom magam. A "százas módszertant" ráadásul nem lehet elégszer gyakorolni ahhoz, hogy rutinmunka legyen, mert ez már magában rejt számos kockázatot. Hiába volt mögöttem már három verseny és egy tét nélküli Privát UTH (aminek azért időbeli tétje mégiscsak volt), mégiscsak ez volt első olyan százasom, ahol  mindenfajta viszonyítás nélkül, csak a teljesítés puszta öröméért indultam el. 

Magyarkúti rajt - 8.15 (2022.09.10.)

Nem készültem rá célzottan, egyszerűen beleillet az éves felkészülésem sorozatába. Nem stresszeltem azon, hogy képes leszek-e rá, nem aggódtam amiatt, hogy kibírom-e. Éreztem, hogy ez a száz más lesz, mint a többi. Ebben a tudatban álltam oda szombat reggel a magyarkúti rajtba. Sok régi ismerős arcot láttam indulni, olyanokat is, akikkel előtte héten a Meteor túrán találkoztam. Igazi "TT-s életérzés" - ezt  tényleg csak az érti meg, aki sokat járt teljesítménytúrákon. Pedig rólam aztán nem lehet mondani, hogy "bandázós" túrázó voltam, sőt. Általában jöttem-láttam-mentem, ahogyan manapság is, mégis megtapadtak az arcok és kellemes emlékek. 

I. Magyarkút - Kisinóci Turistaház (0-30,23km ; 1352m+)

Ismerős volt a terep eleje, mert a Verőce Éjszakai Trail 50 szintén itt jött, igaz fordított irányban. Jó érzésekkel kocogva indultam neki az útnak, egyre magam mögött hagyva a túrázók sokaságát. Egy-egy biciklis haladt csak el mellettem, illetve két futó srác kocogott mögöttem, akik a beszélgetésfoszlányok alapján a 150-es távon indulhattak. Kifejezetten tetszett a számomra eddig ismeretlen Nagy-Kő-hegynél lévő szakasz, nem is értettem, hogy eddig ezt hogy nem futottam. Nógrád határához érve megint ismerőssé vált a táj, így ha barátként nem is, de laza ismerősként köszöntötte cipőm talpa Nógrád aszfaltját. A sínekhez érve jött a balos, majd az első ellenőrző és frissítőpont. Jókedv és vidámság fogadott a ponton, az ottlévők örömmel fogyasztottak a kínálatból, ami három különböző ízesítésű palacsintát jelentett. Jómagam a barackosból vettem, majd egy kedves túratárssal köszöntöttük egymást, akivel még június közepén találkoztam össze a Börzsönyben. Akkor épp nagyon rázós időszakom volt, így baromi jól estek kedves szavai a Nagy-Koppány felé igyekezve. 

Kellemes hangulatban haladtam tovább a kifejezetten hűvös időben. Előttünk ekkora már feltárult a Börzsöny teljes magassága, lassan kivehetővé vált a csúcs, melyre oly sokan iparkodunk felfele. Meglepő módon szinte kívántam a futást ezen a szakaszon, pedig előzetesen azt gondoltam, hogy itt biztosan gyalogolni fogok végig a Csóványosra. Eljött Saj-kút, ahol átváltottam tempós gyaloglásra és így értem el a Foltán-keresztet. Hűvös idő, jó haladás - mi kell még? Élveztem nagyon az utat a felfelén. Aztán felértem a kilátóhoz és megkaptam a második pecsétet a lapomra. Sokat járt részekre értem, csupa jó érzéssel a Börzsöny iránt. Ekkor éppen nem volt senki látóhatáron belül, szóval magamban haladtam. Kívántam is a magányt és a csendet, így örültem, hogy végre csak az erdei hangok ölelnek körül. Ahogy haladtam az Égés-tető felé a gondolataim egyre csak cikáztak, minek eredményeként a figyelmem is elkalandozott. A következő másodpercben már csak azt érzékeltem, hogy nem fogom tudni megtartani az egyensúlyom és egy kő vészesen közelít az arcom felé. Ezután eljött a pillanat, amikor egyszerre lassul le, s gyorsul fel az idő. Ösztönösen annyit tudtam tenni, hogy a fejemet felfele emeltem, így pontosan az államra érkeztem arra a földön heverő kőre. Az érkezés persze mindig fájdalmas, de ilyenkor a "fej" egy dolgot tesz: értékeli a helyzetet. Én is ezt tettem, jöttek a kérdések. Megvannak a fogaim? Igen. Vérzik az állam? Nem. Van törésre utaló jel? Nincs. Fel tudok állni? Persze. Akkor irány tovább. Olyan volt, mintha behúztak volna egyet, de ezen kívül mást nem éreztem. A kisujjamnál szakadt fel a bőr és a bal térdem kapott egy szolidat, minden más csupán földes lett. Ezek alapján elképzelni nem tudtam a pozíciót, amivel talajt fogtam. Persze nagyon örültem, hogy ennyivel megúsztam, mert ez akár a túrám végét jelenthette volna. Elhatároztam, hogy sokkal jobban figyelek, mert ilyen butaság miatt nem szeretnék kiszállni. Ezzel a tudattal értem át a Nagy-Hideg-hegyre, majd a nagyon jól ismert Inóci-vágás felé vettem az irányt. Sokat futok itt, nagyon szeretem ezt a helyet, szóval öröm volt ideérni. Kockázatmentes leérkezést terveztem, így csak nyugisan haladtam a lefelén. Fakidőlés szegélyezte az utat több ponton, ráadásul volt közöttük egészen friss egy korábbi síbaleset áldozatának emlékhelyénél, amit a nagy erővel zuhanó fa gyakorlatilag ketté repesztett. A természet ismét megmutatta milyen erőkre képes - gondoltam magamban, ahogy átbújtam az ágak között.

II. Kisinóci turistaház - Nagymaros (30,23km - 50,21km; 1951m+)

Lent újabb ellenőrzőpontra és egyben frissítőpontra érkeztem. Nekem ez privát frissítés helyszíne is volt, szóval igyekeztem kihasználni a lehetőséget. A ponton fantasztikus gyümölcslevessel kínáltak, amit persze el is fogadtam. Pohárkámból megiszogattam, majd elnyammogtam a benne lévő gyümölcsdarabokat.

Mögöttünk a Börzsöny... (2022.09.10.)

A saját frissítésből újratöltöttem az üvegeim és nekiindultam a Nagymarosig tartó 20-as etapnak. A célom a 15 órai komp elérése volt, amire elég jó esélyt láttam, sőt nagyjából úgy számoltam, hogy optimális esetben több, mint 30 percem lesz a komp indulásáig. Felmentem a Kálváriához, majd le Kóspallagra és elértem egy számomra eddig nem járt részét a Kéknek. Törökmezőtől ismertem az utat, de valahogy a Kóspallag-Törökmező közötti szakasz kimaradt a tervezéseimből. Egészen jól futható volt egyébként, így viszonylag gyorsan elérkezett Törökmező és vele együtt a nagyobb népsűrűség. A ponton kaptunk csokit, majd azonnal fordultam Köves-mező irányába. Pontosan ismertem a kilátóig tartó utat, de ez az ismeret valahogy inkább visszahúzta a lendületem mintsem lökött előre. Mentem, meneteltem, néha kocogtam, de inkább csak gyalogoltam.

...előttünk a Visegrádi-hegység és a Pilis (2022.09.10.)

Előttem egy biciklis tolta felfele a bringát a Hegyes-tetőre és hát nem volt könnyű dolga, ezt nem győztem megjegyezni magamban. Úgy általában nem volt könnyű dolguk a bicikliseknek ezen a pályán, jobban megerőltethette őket talán, mint minket a kétlábú haladás. Felértem végre a Julianus-kilátóhoz, ahol a pontőrök megkérdezték, hogy a maratonon vagy az 50-es távon vagyok-e? Mondtam nekik, hogy a százason. Magamban persze azon gondolkodtam, hogy komolyan ennyire nem nézni ki belőlem, hogy képes vagyok százon elindulni és ilyen idővel ideérni? Aztán a dinnyeszeleteket látva el is hessegettem ezt a gondolatot és tömtem befele a csücsköket, míg piros részt láttam és persze tovább. A legjobbkor a legjobb helyen - ezt éreztem a dinnyéket majszolva. 

Tudtam, hogy innen már csak némi rézsű, no meg egy lefele van hátra Nagymaros utcájáig. Egész jó tempóban futottam, elértem az utcát, közben megemlékeztem a Téli Börzsöny Trail-ről, ami pont ellenkező irányból jön itt felfele. Szerettem itt lenni annak ellenére, hogy a meleg kicsit megviselt ezen a szakaszon. 14:30-ra értem el a nagymarosi pontot, ahol igazán kedves fogadtatásban részesültem a pontőrök jóvoltából. Örömmel közölték, hogy én vagyok az első százas, mert eddig csak biciklisek jöttek és milyen jó dolog már, hogy pont egy lány jön elsőnek ezen a távon. Aranyosak voltak, egyikük még kézfogással gratulált is a teljesítményhez. Persze mondtam nekik, hogy százas távon 50 kilométer azért semmit nem jelent, innen még több, mint ennyi van hátra, szóval óvatosan kell kezelni a dolgot. Sok mindent lehetett volna fogyasztani (pl. nutellás kenyeret és zsíros kenyeret lila hagymával), de én csak egy gerezd almát vettem el, ugyanis megint volt Privát frissítésem, így a saját húslevesből ettem a holtidőben, plusz minden üvegem megtöltöttem. Mindeközben pedig mentálisan készültem a második menetre "odaát" és arra, hogy még több van előttem, mint amennyit eddig jöttem.

III. Nagymaros - Pilisszentkereszt (50,21km - 80,52km; 3154m+)

Némi késéssel, 15.07-kor indult a komp, 15.11-kor viszont már Visegrád utcáin kocogtam a Kálvária irányába. Jött az a bizonyos "pap-réti rettenet", amivel évek óta nem sikerült szorosabbra fűzni a viszonyom, pedig rengeteget jártam arra.

Töltekezés a maradék 58km előtt (Nagymaros, 2022.09.10.)

Úgy véltem, ez nem az a nap, amikor ez másként lesz, szóval némi rezignáltsággal meneteltem a Fellegvár felé. A komp miatt megint összegyűltünk páran, így a korábban elhagyott futók ismét mögém kerültek. Szinte együtt értünk fel a várhoz, majd én ráfordultam a lépcsősorhoz, a hangok pedig lassan elmaradtak mögöttem. Ismét magam lettem, gyakorlatilag innentől senkivel sem találkoztam. Gyalogoltam, kocogtam, csak annyit hajtottam magam, amennyi jól esett. Eljött a monoton kanyargás, majd a Moli-pihenő felé vezető emelkedés és a jól ismert látkép. Ezt követően történt valami. Belém jött az érzés, hogy "na, akkor induljunk". Hihetetlen, de innentől végig futottam mindent a Pap-rétig úgy, mint még talán soha. Kívántam, szerettem, élveztem - nem is értettem, hogy mi történik. Teljesen egyben voltam, jól éreztem magam. Így bukkantam át az emelkedőn, majd értem el az aszfaltot és biztos léptekkel Pilisszentlászló utcáit. A csapnál töltöttem vizet és kocogva indultam neki az emelkedőnek, amit a főútig tartani tudtam. Végre itt vagyok Pilisszentlászlón! Elértem a Kis Rigót, majd a pontőröket.

A túra főszereplője: Kék (Moli-pihenő, 2022.09.10.)

Mondták, hogy van leves, én pedig már lóbáltam is a szilikon poharam és mondtam, hogy én ebbe fogom kérni. A pontőrök hitetlenkedve mosolyogtak, szerintem azt hitték, hogy szórakozom ezzel a kétdecis "izével". Pedig nem szórakoztam, odamentem a pulthoz és kikértem a leveses kondérból a az adagot. A pontőröknél szerintem csak a pultbéli személyzet hitetlenkedett jobban. Kétszer is rám tekintett, hogy megállapítsa minden oké-e odabent, de mivel teljes bizonyossággal álltam a pultnál a piros pohárkámat tartva, nem kérdőjelezte meg elborultságomat. Mondtam, hogy inkább a levéből kérek, de azért ő jócskán tett a sűrűjéből is, amit utólag nem bántam. Megköszöntem, vígan odaintettem a pontőröknek (akik még mindig nevettek) és gyalogoltam tovább kezemben a levessel. Először kiittam a forró lét, majd kézzel kieszegettem a benne lévő sűrűjét. Nagyon finom leves volt, kár lett volna veszni hagyni ezt a pohárnyi adagot is. 

Szükség volt az erőre no meg a lendületre, hisz Dobogókő elébe néztem, amiről pontosan tudtam, hogy hosszú menetelés. Előbb jött a Bükkös-patak partja, majd a Sikárosi-rét gyönyörű késő délutáni fénye. Ekkor kezdtem el számolgatni a fejemben a lehetséges beérkezési időt.

Sikárosi "virágos"-rét (Sikárosi-rét, 2022.09.10.)

Osztottam-szoroztam és arra jutottam, hogy negyed 12 körül esélyem lehet beérni, ha tartom azt a tempót, amit kiszámoltam. Ez abban a percben célommá vált, szóval ennek megfelelően haladtam előre. Alig vártam, hogy Dobogókőre felérjek, mert elkezdtem nagyon vágyakozni a teámra, ami a pilisszentkereszti pontnál várt Privát frissítésem formájában. A hosszas menetelést követően felküzdöttem magam a pontra, ahol ismét kedves fogadtatásban részesültem. Ráadásul a pontőr megkínált szénsavas ásványvízzel, ami nekem kifogyóban volt, szóval hálával fogadtam a töltekezési lehetőséget. Innen már csak egy lefele volt Pilisszentkereszt, ráadásul számomra nagyon kedves szakasza ez a pilisi Kéknek.

IV. Pilisszentkereszt - Hűvösvölgy, Gyermekvasút (80,52km - 108,8km; 3970m+)

Negyed 8-ra értem le a főút melletti pontra, ahol azonnal kaptam a pecsétet. Itt szintén lett volna lehetőségem töltekezni, de nem akartam másoktól elvenni, elvégre nekem volt Privát frissítésem az út túloldalán. Alig vártam, hogy igyak a teámból, amiből az útra is töltöttem egy üvegcsével. Így a 81. kilométernél már vágytam olyan ízekre, amiket aznap még nem éreztem. Ezért jött a képbe a tea és némi kísérletezés a sós-karamellás tejjel. Elvégre mikor kísérletezzek az ízekkel, ha nem most? Ez is egy oka annak, hogy eljöttem. A Dera-szurdok elején kellett elővennem a lámpámat, ugyanis a lombok alatt hamar beütött a félhomály. A szurdokban felújtásra kerültek a fahidak, így egészen könnyen járható lett megint az útja. Ezúttal persze senki nem járt erre, csak a parkolóban gyűlt össze egy kisebb tömeg. Nem kifejezetten szeretem azt a részt, ami előttem állt, sőt úgy általában Csobánka környéke sem a kedvencem. Úgy voltam, hogy ezen túl jutok és onnan már szinte a Budai-hegység kapujában vagyok. Ahogy haladtam, a fák között lassacskán előbukkant a felkelő telihold, amolyan misztikus hangulatot adva az esti tájnak. Jó érzés volt itt lenni annak ellenére, hogy nem áll hozzám közel ez a rész. Jó érzés volt itt lenni annak ellenére, hogy már lassan 90 kilométernél jártam. Teljes sötétségben értem el a Zölddel közös szakaszt, majd a csobánkai Szent-kútat. Itt két srác jött szembe kutyákkal, akik meglepődve kérdezték, hogy csak így magamban járom itt az erdőt? Az itinert lóbálva mondtam nekik, hogy nem, túra van, egy egész mezőny jön valahol mögöttem. Ezzel el is köszöntünk, majd ment ki-ki a maga irányába. Ez nekem ismét menetelést jelentett, felérve viszont dózerútra értem, ahol gyorsabbá vált a haladás. Az utolsó Privát frissítést a Csobánkai-nyeregbe szántuk, ami igazából a mentális töltés miatt volt fontos. Vicces, mert egyáltalán nem igényeltem buzdítást a továbbiakhoz, sőt. Jól éreztem magam 90 kilométerhez közelítve és kívántam a maradék távot. Úgy éreztem, hogy most nagyon benne van a lábamban ez a százas. Jobban, mint eddig bármikor.

"Eszelős révület" a Csobánkai-nyeregben (2022.09.10.)

Megittam a maradék sós-karamellás tejem, töltöttem teát és mentem tovább a Kevély alá. Hiába jártam erre sokszor az évek alatt, valahogy mégsem áll közel hozzám a Kevély környéke. Számomra ugyanis kicsit mostoha helyzete van adottságát tekintve, hisz se nem Budai, se nem Pilis - amolyan különcök "Ők", a Kevélyek. Tudtam, hogy menetelős mászás vár a Kevély-nyeregig, így felkészülten értem az aljához. Az UltraKék Trail Budai útvonala járt a fejemben, ami pontosan itt ment. Aznap jártam erre utoljára egyébként még 2019 tavaszán. Nagy-Kevély a telihold árnyékában (Csobánkai-nyereg, 2022.09.10.)

Kevély-nyereg, újabb EP. Innen csak Pilisborosjenő maradt a pilisi tájból, hisz az út túloldalán ott fekszik már a várva várt Budai! Szerettem futni ezt az UltraKéken, gyakorlatilag annak az emlékéhez nyúltam vissza a tájékozódáshoz. Közben minden lépéssel egyre hangosabbá vált a 10-es főút morajlása. Mindjárt ott leszek, mindjárt leérek a vasúthoz, amivel nap, mint nap járok. Mindjárt ott a Rozália téglagyár és a Csúcs-hegyi-nyereg, melyeket éveken át számtalanszor jártam. Utca, kifejezetten erős forgalom, majd nyílegyenes út a sínekig. Kocogtam a sínek menti úton, majd odaértem az aszfalthoz és kanyarodtam. Ahogy ráfordultam, úgy pirosra váltott a vasúti fényjelző és a háttérben zümmögésként száguldott el a jól ismert Flirt. Kutyaugatás, mozgásérzékelők felvillanó fénye - ezek kísértek az erdő kapujáig. Utolsó mászás, aztán már csak átkötő és lefele. Ahogy haladtam bele a sűrűbe az órám átváltott a bűvös 100-ra. Bizsergető érzés volt ötödször elérni ezt a "számot". Nagyon egyben voltam fejben és testben egyaránt, nem kellett semmilyen mentális "játékot" folytatnom ahhoz, hogy haladni tudjak. Nem kellett elterelnem a figyelmem arról, amiben éppen benne voltam.Szerettem, amit akkor és ott megéltem.

Eljött a Zölddel közös szakasz, majd egyszer csak elhagytam a Sárgát és végül ott voltam fent a Csúcs-hegyi-nyeregben. A vonatról sokszor tekintek fel a póznára, ami pontosan jelzi e kanyarulat helyét. Megszámlálhatatlan alkalommal futottam ezen a helyen és mai napig is nagyon szeretek visszagondolni a Budai-hegység itteni szegletére. A Virágos-nyeregig tartó út nosztalgikus hangulatban telt, majd jött az utolsó pecsét és végül a kiszalagozott szakasz. Hát itt vagyok, most már elhihetem, hogy bent leszek. Hogy újból sikerült. Hogy megint megélem az érzést, amit nem lehet megszokni. Ezekkel a gondolatokkal értem le a Határ-nyeregbe, onnan pedig a jól ismert úton folytattam az utolsó lefelét. Gyönyörű volt az este minden szempontból. Minden a helyén volt. Fények, hangok, főút, Gyermekvasút - egyszer csak minden ott volt.

Hűvösvölgyi cél - 23.15 (2022.09.10.)

Legfőképp a cél és a kapujában én. Pontban 23.15-kor beérve, 14 óra 59 perccel az indulásomat követően. A kompos holtidőt levonva 14 óra 16 perces menetidővel. Ötödször sikerült teljesítenem százas távot és végre méltó módon, ahogyan ennek lennie kellene. Mert

mit ér a teljesítés, ha csak egy pipa van belőle? Mit ér a teljesítés, ha csak küszködés marad emlékül utána?

Ebből színtiszta élmény maradt és semmi küszködés. Végre sikerült görcsmentesen csinálnom. Csak azért, mert akartam. Nem volt mögötte teljesítményvágy sem egyéb belső "kényszer". Csupán egy "hype-mentes" és kellemes százas, pont ahogyan terveztem, melynek jutalma, hogy célba érve azt éreztem gond nélkül tudnék tovább menni, ha kellene. Az eddigi százasoknál ezt nem éreztem, sőt. Beértem persze, de ott motoszkált a fejemben, hogy ennyi és ne tovább. Életemben először nem ez volt a fejemben a célba beérve. Ötödszörre most összeállt a kémia és a matek.

Lehet, hogy lassan eljön a perc, amikor már feljebb kacsinthatok egy picivel? Azt hiszem végre megint rajta vagyok azon az úton, ami ebbe az irányba vezet.