A hegyek színes útjain

Már évek óta szemezgettem a Börzsöny Vulkántúrával (42km; 2216m+), de mivel nem ismertem a Börzsönyt, így valahogy mégis kiesett a látóteremből. Idén viszont már célzottan jártam útjait, ezért egyértelmű volt, hogy ott leszek decemberben a Vulkánon. Mindenképpen edzésként tekintettem rá, ezért titkon reméltem, hogy téli, havas, kemény pálya elébe nézek majd december 14-én. Mondhatjuk, hogy reményeim meghallgatásra találtak, ugyanis gyakorlatilag szinte minden volt, ami terepen előfordulhat. Nagyon élveztem az egész útvonalat a melléfogásaim  - amiből három is akadt - ellenére, szerintem jövőre is ott leszek, mert bőven van hová fejlődni. 

A ráhangolódás jegyében már előtte hét vasárnapján elmentem futni a pálya elejére, ami akkor saras, latyakos, havas képet mutatott, szóval nagyjából volt elképzelésem arról, hogy mi fog várni odafent. Aztán a héten jöttek esős napok és pénteken azt is megtudtam, hogy a Nagy-Hideg-hegy magasságában mindez hó formájában hullott. Hatalmas várakozással tekintettem a szombat reggel elé, mert tényleg kívántam egy jó kis téli futást odaát a Börzsöny útjain. A szombat reggel kevésbé vidáman, szürkén és esősen indult, ami Királyrét felé menet egyre erősödő formát öltött. A radar sem kecsegtetett túl sok biztatóval, ugyanis láthatóan kitartóbb esőzóna borította ezt a térséget. Az autóban ülve aztán a gondolataim a beázás különböző formái körül forogtak, hiszen biztos tudásom volt arról, hogy a cipőm be fog ázni. Szegény Speedgoat bár terepcipő, de a vízzel nincsenek jó barátságban, ezt tapasztaltam előző vasárnap, amikor közel három órán át cuppogtam a hideg latyakban. Most ugyanerre számítottam, ehhez hozzátéve, hogy fentről is esik rá, ráadásul most dupla annyi időre számoltam magam, mint a múlt héten kint töltött időm volt. Szerintem nem meglepő, ha azt írom, hogy átfutott a fejemen sok minden a "forduljunk visszától" a "gyerünk kifelé, mert most kell edzeni, tesztelni" gondolatig. Bármelyik versenynapon eshet az eső vagy lehet hatalmas sár/latyakos hó és akkor sem lehet opció, hogy emiatt nem indulok el - pláne külföldi versenyen.Elvégre egy terepfutó pontosan tisztában kell, hogy legyen az időjárás viszontagságaival és azzal is, hogy bármi történjék, azt meg kell tudni oldania.

Elég későn, 8:40-kor indultam útnak az esős Királyrétről. Az itinert ki se nyitottam, hiszen meggyőződésem volt, hogy a Kék kereszt jelzésen megyek fel a parkolóig. Ezt azért mertem így gondolni, mert találtam a Turista útvonaltervezőn egy elmentett térképet a 2017-es útvonalról, ahol a Kék kereszt jelzés volt berajzolva kezdésnek.

Pontosan ezért egészen biztosra vettem, hogy nem oda-vissza útvonal van a Taxi-nyiladék Pirosán, hanem ezen kell elindulni. Két futó meg is állt tanakodni az aszfalton (már a Piros leágazása után), akiket nagy lendülettel hagytam ott és kanyarodtam rá a Kék keresztre. Kicsit gyanús volt, hogy senkit sem látok magam előtt és a sár sem olyannak tűnt, amit egy mezőny széttaposott már előtte. Átkeltem egy patakon - itt ázott be először az egyik cipőm, szóval ekkor engedtem el, hogy ügyelek a cipőm szárazságára - aztán kinyitottam az itinert és mit olvasok? Taxi-nyiladék, Piros jelzés. Ezt eléggé benéztem, gyakorlatilag tűnés vissza a kezdőponthoz. Alapvetően ez is felvitt volna a parkolóhoz, de mégiscsak túrán vagyok, tehát a kijelölt úton akartam haladni. Visszafutottam a Pirosig, cirka egy kilométert tettem bele, rögtön az elején. Mit lehet ilyenkor gondolni? 1) Anyázni - a Börzsöny valahogy a szolid oldalam hozza ki belőlem, teljes nyugalommal vettem tudomásul, hogy ezt elszúrtam és fordultam vissza, hogy a másik cipőm is megmártsam a patakban. 2) Megfogadni, hogy soha, de soha többé nem leszek figyelmetlen és bőszen meredek az itinerre és a jelzésekre - nos, ezt valóban elhatároztam, ám a gépezetbe további "súlyos" hibák csúsztak a későbbiek során.

Ráálltam a helyes útra, kocogtam a Taxi-nyiladékon felfelé az esőben. Eljött a balos leágazás, piros-fehér csíkos szalaggal - ennek lesz jelentősége még a későbbiekben - így elővettem az itinert és nyugtáztam, hogy a Piros X fog levinni a Cseresznyefa-parkolóba. Oda is értem, első pecsét és már a Kék kereszten folytattam sáros utam. Meglepően kevés túrázó volt egyébként előttem, alig mentem el egy-egy ember mellett a felfelén. Aztán újabb szalagot láttam, két fiatalabb srác pedig fordult is irányába. Szalag+irányába induló emberek=én is arra megyek. Na igen, csak sajnos az a szalag nem nekünk volt odakészítve és ami nagyobb gond volt, hogy nem is a Kék négyzeten haladt, hanem felért az erdészeti útra. A két srác megállt tanakodni, én pedig, mintha csak itt nőttem volna fel már fordultam jobbra, hogy biztosan arra van a felfele, így arra kell menni. Egy dolog volt gyanús: egy hete pont itt futottam és nem egészen így nézett ki a Kék négyzet. Arra gondoltam, hogy biztos a hó miatt, mert itt már azért bőven akadt belőle a fákon és az úton is. Megint gyanúsan egyedül maradtam, lábnyomok és jelzés nélkül. Ekkor már tudtam, hogy ismét elcsesztem. Aztán jött egy terepjáró mögülem, úgyhogy arra gondoltam, megállítom és megkérdezem, hogy legalább az irány jó-e. Meg is állt és mondta, hogy igen, ez megy a Nagy-Hideg-hegyre, ami nagyjából három kilométerre van innen. Kérdeztem, hogy nem tudja-e véletlenül a Kék négyzet hol megy - nem tudta - azt javasolta menjek tovább ezen. Így is tettem, mivel kilátástalannak tartottam a visszafordulást. Aztán jött egy kanyar és megláttam a Kék négyzet felvezető útját. Ez már ismerős volt, örömmel csatlakoztam is rá, hiszen mégiscsak a túra kijelölt útvonalán menni az igazi. Ekkor ismét megfogadtam, hogy sokkal jobban odafigyelek és nem követem el azt a tipikus (túrázó) hibát, hogy gondolkodás nélkül más után megyek. Ez a rész egyébként gyönyörű volt, hiszen havas volt minden, ráadásul a kék ég derengését is láthattam a Nagy-Hideg-hegyre érve, a turistaház mögött. Ezt nagyon le akartam fotózni, csak mivel a kabát is rajtam volt még (alatta a zsákkal, benne a telefonnal), így macerás lett volna kiszedni onnét a telefont. Úgy voltam vele, hogy majd visszafele rászánom az időt és lefényképezem. 

Nagy-Hideg-hegyen megkaptam a második pecsétet és azonnal indultam a Csóványos felé. Ez volt szerintem a túra leggyönyörűbb szakasza, nagyon bánom, hogy fényképezőt nem hoztam, így nem igazán tudtam megörökíteni azt a csodát, ami ott volt (bár talán azzal se lehetett volna). Kisütött a nap, csillogott a friss és puha hó, ami a fákon is vastag rétegben állt. Ez magával hozta azt az érdekes élményt, hogy olykor-olykor lezúdult a hórétegből, ami volt, hogy rendesen nyakon öntött némi fatörmelékkel vegyülve. Ilyet még nem tapasztaltam amúgy korábban, pedig ez már bőven nem az első telem a terepen.

Gyors pillanatkép a Csóványos felé vezető "csodaúton"

A Csóványos felé levettem a kabátom és felvettem a hómacskám, mert úgy éreztem, hogy sokkal biztosabban tudok futni, ha rajtam van. Ez a rész fantasztikus volt, ezt szerettem a legjobban futni az egész túrán. Felmásztam a harmadik ponthoz, Csóványoshoz, majd készültem az ismeretlen szakaszra. 

Az előzmények tükrében volt némi aggodalmam, hiszen hogyha az elvileg már látott részeken is hibáztam, akkor ugyan mire számíthatok az ismeretlen útvonalon? Újra emlékeztettem magam, hogy inkább lassabban, de ésszel, ne mások után vagy ad hoc, ahogy az út kanyarodik. Zöld jelzés, Magos-fa, majd a tényleg ismeretlen rész. Ahogy egyre lejjebb értem, úgy lett a hóból szép lassan sár, majd még nagyobb sár és végül dagonya, így a hómacska is funkcióját vesztette. Alapvetően nincs gondom a sárral, sőt, perverz módon szeretem is egyébként, úgyhogy ezt a szakaszt szintén élvezettel futottam. Közben fél szemmel az itinerből tájékozódtam, a fákon pedig már a Zöld négyzet felsejlő alakját kerestem. Aztán feltűnt lentebb egy aszfaltút, amin két futót láttam éppen lekanyarodni (Zöldön lementünk a Kékig és onnan kanyarodtunk vissza a panzióhoz). Annyira biztosan haladtak, hogy fel sem merült bennem, hogy nem tudják merre van az arra. Nos, ők vagy tudtak egy hosszabb utat a Feketevölgy panzióhoz és ellenállhatatlan vágyat éreztek az aszfalthoz vagy szintén első bálozók voltak a Vulkánon. Utólag megnézve a térképen, itt szedtem össze két kilométer (!!!) pluszt az eredeti útvonalhoz képest. A három közül talán ez bánt a legjobban, mert ezt tényleg rohadtul benéztem és fogalmam sincs róla, hogy hol és legfőképpen miért. Ide mindenképpen vissza fogok menni, mert rendezni szeretném magamban ezt az érthetetlen kihagyást és persze megismerni ezt az utat rendesen. 

A Feketevölgy panzióhoz kicsit megviselten értem oda, egyrészt a nem kívánatos 1,5 kilométernyi aszfalt, másrészt pedig az újabb hibázás miatt. Ráadásul 17 kilométert írt a pont, nekem pedig 20 kilométert mutatott az órám. Ráadásul számoltam az időveszteségem és ez viszont már baromira bántott, mert oké, hogy edzeni jöttem, na de nem pont így gondoltam. Itt jelképesen arcul csaptam magam és tényleg átkapcsoltam arra az üzemmódra, ahogyan egyedül szoktam futni a terepen.Haladtam, figyeltem és ami a legfontosabb: nem csak néztem, hanem már láttam is. Így másztam a Pirosra, Jancsi-hegyre, Holló-kőre, Salgóvárra a következő pecsétért és a Magyar-hegyre.

A Börzsöny sűrűjében - kilátás a Holló-kőről, háttérben a Csóványos kilátójával

Innentől ismerős utat érintettem, mert a Piros ezen szakaszán jártam már az ősszel. Csúszós lefutás jött a Magyar-hegyről, ahol a kamáslim döntött úgy, hogy elég volt a sárból és folyamatosan kicsúszkált a talp része. Inkább le is vettem, mert úgyis mindenem vizes/sáros volt addigra, teljesen lényegtelen volt, hogy rajtam van-e vagy sem. 

Az ellenőrző pontot már nagyon vártam, mert elfogyott a magammal vitt teám és eléggé szomjas voltam. Ráadásul a ponton nagyon finom csokik közül lehetett választani, úgyhogy rá is markoltam egy Mars szeletre. Itt értem utol Terna Szilvit, akivel beszéltünk pár szót az eddigiekről. Aztán elköszöntünk és ki-ki maga tempójában haladt tovább. Rendesen futható volt az út, meg is ettem a csokit és úgy voltam vele, hogy ez elegendő lesz Királyrétig, hacsak nem szúrok el még valamit nagyon. Jött egy patakátkelés, csak kicsi beázással, majd újabb patakátkelés, egészen jól megúszva. Ez a szakasz végig jól futható volt az enyhe emelkedés ellenére, bár Bányapuszta környékén jókora sár fogadott ismét. Vártam már a Piros kereszt becsatlakozását, mert onnantól újra ismerős szakasz volt előttem, ráadásul az utolsó nagyobb emelkedéssel. Ott egyébként ismét a hó volt az úr, illetve az alsóbb részeken a latyakos hó. Itt már semmilyen szinten nem foglalkoztam azzal, hogy telibe gázolok a hideg vízben, inkább haladni akartam, mert láttam az órámon, hogy nagyon meg vagyok csúszva az idővel. Eljött az utolsó emelkedés, mászás fel ismét a Nagy-Hideg-hegyre. Kifejezetten zord idő várt fent, szürke, ködös, hűvös, szeles, már-már hideg. Ugrott a reggel elmulasztott kék eges fotó, tanulság: terepen akkor kell megállni gyönyörködni/fotózni, amikor ott van a látnivaló mert lehet, hogy később nem lesz rá lehetőség. Bementem a turistaházba, megittam egy pohár teát és már léptem is ki az ajtón.

Téli, zord hangulat a Nagy-Hideg-hegyről lefelé

Eltökélt célom volt, hogy a lehetőségekhez mérten meghúzom a lefelét, legyen szó vízről, sárról, hóról, bármiről. Az is motivált, hogy kifejezetten hideget éreztem, így kicsit zavart a már hatodik órája hideg vízben ázó lábfejem. Ezt a szakaszt megint nagyon szerettem futni, mert van egy jó lendülete még a Taxi-nyiladéknak is. Ez el is kapott engem, úgyhogy végre érdemi tempót sikerült előhúznom, amit élveztem, közben pedig előzgettem a többi túrázót/futót, akik előttem mentek. Azért öröm volt visszaérni Királyrétre, mert alig vártam, hogy levegyem a vizes cipőm/zoknim és beburkoljam a lábfejem valami szárazba. Végül 45 kilométerrel, azaz plusz három kilométerrel zárult az első Börzsöny Vulkántúrám. Szerettem volna hat órán belülit futni, ami egyébként a szarakodások nélkül szerintem meg is lett volna. Mindenesetre jövőre meglátjuk, mert az biztos, hogy ezeket a hibákat tényleg nem követem el még egyszer.

Vidám visszatérés Királyrétre - immáron kellően mocskosan

Tanulságos volt nekem ez a túra több szempontból is. Először azért, mert ismét megerősített abban, hogy nem hülyeség a pályabejárás. Nem mondom, hogy félvállról vettem a Vulkánt, de tény, hogy kevésbé helyeztem hangsúlyt a pálya ismeretére. Egy korábbi térkép alapján (2017-es) néztem meg az utat, ami az elejét leszámítva ugyanaz volt. Viszont a középső részét egyáltalán nem ismertem és bár írtam magamnak egy rövidke itinert, mégsem figyeltem körültekintően. Mivel nem versenynek szántam, így mondhatjuk jöttem, ahogy voltam. Másodszor pedig azért, mert abban is megerősített, hogy a Kör valóban maradjon még távolabbi cél. Nem titkolt vágyam/célom ugyanis, hogy minden értelemben felnőjek a Körhöz. Emiatt is szeretnék egyre többet és többet futni a Börzsönyben, hiszen szeretnék közelebb kerülni hozzá, a zsigereimben érezni nem feltétlen a Kör pályáját, hanem alapvetően a Börzsönyt magát. Nekem fontos, hogy

az otthonosság érzetének biztonságát magaménak tudjam, pontosan el tudjam magam helyezni a térben, ismerjem az utakat és azt is, amerre visznek.

A Vulkán azt mutatta a hibázásaim által, hogy ennek az útnak még nagyon az elejét taposom, ugyanis elég volt egy ismeretlen elem - hó a fákon, ami néhol lefedte a jelzéseket - ahhoz, hogy megtréfáljon és elveszítsem a már meglévőnek hitt helyismeretem. Harmadszor abban is megerősített, hogy a terepfutás a legösszetettebb sport, amit csak csinálhatok, ugyanis itt aztán tényleg szinte minden trükkös terepviszonnyal és időjárással találkoztam: sár különböző mennyiségben és minőségben, hó csúszósan és tapadósan, latyak avarba forgatva és megolvadt hó formájában; eső, felszakadozó felhőzet, téli vakító napsütés, ködös szürkület. Az útvonalról nem is beszélve, mert aki változatos helyen akar futni, annak tényleg kiváló lehet a Vulkán 42 kilométere. 

Lehetne ennél összetettebb mentális és fizikai edzést kívánni? Kötve hiszem.