A hegyek színes útjain

Az idei év egyik célversenyeként az Ultra-Trail Małopolska 105-ös távját választottam. Nagyon vonzott a 105 kilométerre jutó 5580m+ szint, így nem volt kérdés, hogy megfelelő kihívás lesz számomra ez a verseny. Külön izgalmas volt a délutáni rajtolás, ugyanis ez lehetővé tette, hogy megéljem ahogy rám sötétedik és azt is, ahogy újraéled a táj köröttem. Az, hogy ehhez órákig tartó eső is társult, csupán az extra volt. A 100. kilométernél bekövetkező hatalmas hibázásomról nem is beszélve. Beszámoló a versenyről, ahol az esetlegesen bekövetkező "halálesethez" is beleegyező aláírásunkat adtuk a rajtszám felvétele előtt.  

Az előzmények 

Az Ultra-Trail Małopolska versennyel való kapcsolatom valahova 2020 végére tevődik, amikoris egy véletlen folytán a látóterembe került a pálya szintrajza.

UTM 105 - szintrajz (Forrás)

Akkor már tudtam, hogy ezen a pályán mindenképpen futni szeretnék, mert annyira csábító volt a fenteket s lenteket ilyen egymásutániságban látni, hogy éreztem, nekem ezt élőben át kell élnem. A 2021-es évkezdő posztomban a következőképpen gondolkoztam róla: 

"Valószínű ez az utolsó UTH-m lesz amúgy (ha lesz, ha nem), mert abban az időszakban van egy másik verseny (Ultra-Trail Małopolska - UTM 105), amit nagyon szeretnék megfutni jövő tavasszal. A kettő együtt meg ugye nem működhet, még egymás után sem."  (2021.01.10.)

UTH ugyebár 2021-ben sem volt, Privát UTH-m viszont igen. Akkor történt, hogy az addig edzés szempontjából mocskosul szar évemet egy sikertelen 100-as priváttal "koronáztam" meg. Ez volt az a pont, amikor elhatároztam: vissza kell lépnem egy szintet, mert 80-ig jó vagyok, de a többhöz több kell.Minden értelemben több. Így történt, hogy a 2021-re tervezett két 100-as futásból (Privát UTH, Ultra Janosik Legenda) végül egy sem lett. A 70-es, 80-as távokból viszont sikerült négyet is futnom, abból egy kifejezetten jót versenyként (Pomsta Janosika), a többit TT-n (Pálos 70) vagy privátban (Privát Sárga 70, Privát UTH 82-es). A visszalépés jó döntés volt, de a hiányérzet persze nem maradt el. Jött az év vége és az a bizonyos vese-dolog. Futni persze futottam folyamatosan, de hetekig avval a bizonytalan gondolattal éltem együtt, hogy lehet búcsút inthetek minden jövőbeni hosszútávú vágyamnak/tervemnek. Az akkori célversenyemre élő nevezésem volt (Biegi w Szczawnicy-Niepokorny Mnich) és nagyon szerettem volna végre 100km körüli távra visszaköszönni.

A lélegzetelállító lengyel táj (2022.05.28.; Forrás)

A változást aztán 2022 eleje hozta el, amikor a nefrológus szakorvos biztosított arról, hogy ugyan az egyik vesém már lényegében nem működik, de így is nyugodtan sportolhatok, sőt ultrázhatok. Innentől számítom a rendes felkészülési időm kezdetét, mert ezután szárnyakat kaptam. Megnyertem a kemény télben zajló Zimowy Janosik-ot és hihetetlen jó futásaim voltak hazai pályákon is. Január végén aztán kiderült, hogy április 22-én egésznapos kötelező órám lesz, így nem értem volna oda a célversenyem rajtjába. Azonnal az újratervezésen gondolkoztam és így kerültem végül az egyébként is tervezett UTM 105-ös táv rajtlistájára. Onnan számítva az volt a célom, hogy megint képes legyek 100-on célba érni. Hogy ismét képessé tegyem magam fizikailag és mentálisan is arra, hogy jó érzéssel beérjek a célba. Hogy életem eddigi legnagyobb szintjét (5580m+) a 105 kilométeren méltó módon teljesíteni tudjam. 

Úgy építettem fel az egész téli, tavaszi időszakot, hogy kellőképpen megtámogassa a vágyott célom. A 2020-as "csúcsszezonom" felkészülésétől ugyan elmaradtam az egyéb teendők miatt, de így is azt mondhatom: lehetőségeimhez mérten mindent megtettem, amit csak tudtam. Így jött el május 27-e, a verseny napja.

A verseny

Nem volt kétségem afelől, hogyha lengyel földre beteszem a lábam, akkor ott valamilyen halmazállapotú csapadék várható lesz. Nos, nem kellett csalódnom, mert pontosan a rajt időpontjától kezdődő, estig tartó esőzést írtak péntekre. Tűpontos előrejelzés volt a javából, ugyanis 17 óra előtt kicsivel el is kezdett esni az eső. Kabát fel, arra még egy poncsó és beálltam a sorba a kötelező felszerelés ellenőrzéséhez. Tulajdonképpen a Sárga 70 óta  a kötelezőkkel együtt futottam, szóval a verseny napjára már teljesen megszokottá vált a cipekedés. A börzsönyi hosszabbak során pedig volt alkalmam azt is kitapasztalni, hogy min kell variálnom, így mindent úgy igazítottam el a zsákban, hogy a helyére kerüljön és sehol se nyomjon semmi.

A rajt előtt a szakadó esőben (Baza Lubogoszcz, 2022.05.27.)

A kötelező felszerelés a szokásos dolgokból állt: személyi igazolvány, kabát, izolációs fólia, fejlámpa, minimum 1 liter folyadék szállítására alkalmas kulacs, elsősegély csomag, telefon, track, valamilyen fejfedő eszköz. A többi már saját ízlés dolga volt, ami esetemben koktélparadicsom, sós Crackers, gumicukor és csoki volt. Plusz egy csere fejlámpa és Power bank az óra töltőjével, mert nem hittem, hogy az akksi kibírja a menetidőmet. Hihetetlen, de a közel három éves órám még mindig bírta a strapát. 

I. Baza Lubogoszcz - Przełęcz Jaworzyce (0-21km, 1321m+)

Eljött a 17 óra és elindultunk rögtön hegynek felfele. Szinte mindenkinél volt bot egyébként, így nem volt könnyű dolgom a helyezkedésnél. Ráadásul szinte mindenki gyaloglásra váltott olyan részen, ami nekem még futható volt, így kerülgetnem kellett a lassítókat. A meredekebb részhez érve persze én is menetelésre váltottam és beálltam egy erős gyalogló tempóra. Egy srác mellém érve szinte azonnal megkérdezte, hogy nincs botom, se semmi? Mondtam neki, hogy nincs botom. Erre elképedt arcot vágott és olyasmit mondott, amit úgy tudnék fordítani, hogy "hát...nem tudom". Miközben meneteltünk, emlékeztettem magam, hogy az Ultra Janosik Legenda távon ugyanez volt, vagyis: mindenki bottal, én bot nélkül. Végig tudtam menni? Igen. Jól sikerült? Várakozáson felül. Akkor meg? Ez erőt adott és folytattam szépen a combon csúsztatós "power hiking" menetelésem, amit számtalanszor gyakoroltam már mindenféle terepen. Egyébként gondolkoztam ezen a bot-dolgon menet közben és arra jutottam, hogy valószínűleg a botot pontosan ilyen terepre találták ki. Pontosan itt lehet haszna/értelme és nem csak úri csibészsége. Még azon is elmerengtem, hogyha ilyen terepen távban/szintben feljebb lépek, akkor bizony nekem is célszerű lehet kezembe venni őket. Miközben merengtem, az eső rendületlenül hullt a fejünkre, a sár pedig egyre csak növekedett a talpunk alatt. Nem lesz egyszerű esténk, éjszakánk - ez járt a fejemben, ahogy meneteltünk felfelé, majd élesen lefele és újra felfele a Lubogoczsz 967 méteres magasságára. Itt jártam az áprilisi hóban, így ismerősként köszöntöttem az ezúttal szürke köntösbe öltözött csúcsot. Eztán megint meredek ereszkés következett Kasina Wielka település utcái felé. Itt hosszabb utcai szakasz jött, szóval kicsit fellélegezhettünk az eddigi mászásokat követően. Volt is mit kipihenni, hisz 10 kilométer alatt máris a lábunkban volt 710 méter pozitív, 788 méter negatív szint. Futottunk, meneteltünk, futottunk - így teltek a kilométerek az egyre szakadozó mezőnyben. 21 kilométernél volt az első frissítőpont, amire nagy szükségem volt, ugyanis gyakorlatilag megittam mindenemet.

Jókedv és sárgarépakrémleves az első ponton (Przełęcz Jaworzyce, 2022.05.27.)

Hiába nem volt meleg, a páratartalom így is megtette a magáét. Összesen öt frissítőpont volt egyébként, Privát frissítést mindenhova terveztünk, mert a frissítők elhelyezkedése ezt nagyon jól lehetővé tette. Az első ponton kifejezetten jó hangulat várt, én is nagyon vidáman értem oda. Kedélyes nevetgélés, fotózgatás, sárgarépakrémleves szürcsölgetés, üvegek újratöltése - tényleg mint valami laza pikniken, olyan volt a hangulat így 21 tájékán.

II. Przełęcz Jaworzyce - Rabka Zaryte (21-46km; 2733m+)

A pontot elhagyva folytattuk a korábban megkezdett emelkedést, ezúttal Lubomir 904 méteres csúcsára. A pontot követően mondta nekem egy férfi versenytárs, hogy 2-3 percre van mögöttem a második női versenyző. Mondtam neki, hogy nincs jelentősége a helyezésnek és ezt akkor komolyan így is gondoltam. Még mindig esett az eső, közben lassan elkezdett sötétedni és itt-ott ködfoltokba kerültünk. Olyan szinten, hogy a Lubomir tetején lévő csillagvizsgáló épületét csak egészen közel érve lehetett meglátni. 

Az a bizonyos csillagvizsgáló a Lubomir tetején (2022.05.27.)

Ahogy haladtam, elkezdtem gondolkozni az előttünk álló éjszakán. Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem tartottam tőle. Szeretem az éjszakai szakaszokat, de még sose rajtoltam délután úgy, hogy egész éjszakát követően reggel még mindig bőven menetben legyek. Azt gondoltam, hogy ezen a szakaszon, ha túl leszek, akkor minden könnyebb lesz. Valahogy ettől a 25 kilométer hosszú, 1354 méter pozitív szintet tartalmazó etaptól tartottam a legjobban. Tudtam, hogy két kifejezetten nagy mászás van benne egymás után, köztük a Szczebel ("The King of the Beskid Wyspowy"), aminek a szervezők külön "mi jut eszedbe róla?" "kisfilmet" szenteltek a múltban. Pedig a Szczebel "csak" 977m, míg az utána következő Luboń Wielki 1022m. A kettő egymás után igazán felejthetetlen élmény az egyszer biztos. Amúgy ezen a két felfelén sikerült a mezőny férfi szekcióját utol érnem, úgyhogy mondhatom, hogy egészen jól sikerült ez a két mászás. Iszonyú szomjas voltam, szóval a második hegyre már az almalé és az ásványvíz íze hajtott felfele. Rabka Zaryte főutcájára érve szerencsére rögtön a frissítőpontra érhettünk. Bent ettem banánt, de mást nem fogyasztottam a pontról, hanem azonnal a saját frissítésem felé vettem az irányt. A magammal vitt paradicsomokat megettem útközben, szóval azt újratöltöttem, valamint itt is eszegettem belőlük. Megittam vagy fél dobozzal a literes almaléből és azzal a gondolattal indultam tovább, hogy most lazább szakasz következik. Miért gondoltam ezt, amikor pontosan tudtam mi vár rám a Turbacz felé? Nem tudom. 

III. Rabka Zaryte - Obidowa (46-61km; 3459m+)

Egyedül indultam tovább a pontról, ahonnan egy sötét, kutyaugatós utcára vezetett az út. A kihalt városszéli utcát elhagyva újra erdős területre értem, ahol lila és kék színű meztelencsigák, valamint egy kisebb foltos szalamandra díszelgett a sáros úton. Kifejezetten jól néztek ki ezek a rikító színű meztelen csigák, valahogy nem a viszolygás jutott az eszembe róluk, ahogy elhaladtam mellettük. Aztán kiléptem a fák közül egy rétre és először volt lehetőségem megcsodálni a felettem elterülő gyönyörű csillagos eget. Elképesztő látvány volt az esőzés és szürke köd után ez a kitisztult égbolt. Haladtam az 50. kilométer felé és az volt a fejemben, hogy így éjfélt elhagyva lassan a táv felét elérem és egészen rendben vagyok. Az erdei út aztán Rabka-Zdrój egyik utcájába futott bele, ami szintén kihalt volt ezen a kései órán. Kanyarogtam, futottam, majd egy hosszabb felfelén ismét gyaloglásra váltottam. Lassan ismerős szakaszra értem, ugyanis áprilisban jártam ezen a szakaszon - igaz lefelé. Obidowa pontja volt a következő, ami gyakorlatilag a Turbacz karika előszobájának tekinthető. Áprilisban ezt az etapot futottam meg teljesen, így reméltem, hogy az ismerősség érzése löketet ad, mert ettől a résztől alapvetően nagyobb lendületet vártam. Futás, menetelés, futás, menetelés - így telt a kissé monoton Piros útja, mígnem elértünk végre a Zöldre. Hát igen, ez a sáros-csúszós lefele nem olyan sokára visszafele kapaszkodva is meglesz. Ez nem töltött el túl nagy lelkesedéssel, így Obidowa pontjára nem valami boldogan estem be. A ponton elkértem a levest és ettem a kirakott sózott főtt krumpliból, majd töltöttünk az üvegeimbe ásványvizet és kólát. Leültem a padra a levessel, amikor bejött egy női és egy férfi versenytárs. Úgy láttam, hogy mindketten kék rajtszámosok, szóval velem egy távról valók voltak. Rezignáltan vettem tudomásul a történéseket magam körött és az óvatos kanalazgatással felhagyva lassan felkászálódtam a padról. Nem ízlett a leves, szóval inkább nem húztam az időt a felesleges nyammogással. 

IV. Obidowa - Obidowa (61-77km; 4064m+)

Ekkor indult ki a női versenytárs, majd nem sokkal utánam a férfi is. Elnéztem a mozgását és megállapítottam, hogy igen jó erőben van. A férfi egy "hi again" köszöntés után már el is tűnt a sötétben a női versenyző után. Én pedig meneteltem magamba zuhanva a hajnali sötétségbe burkolózva.

Fáradok testben, fáradok fejben  - nem tudom még lesz-e elég bennem ehhez? Kisebb kétségek, kérdőjelek cikáztak a fejemben magammal kapcsolatban. Ahogy feljebb értem úgy tágult a tér köröttem és a távolban már elkezdett látszani az oszladozó sötétség. Több, mint 9 órája mentem ekkor, nagyjából fél négy lehetett. Az volt a fejemben, hogy lassan világos lesz, lassan nem kell majd a fejlámpa és minden könnyebb lesz. Ahogy haladtam, arra is gondoltam, hogy mindjárt csak egy maraton lesz hátra a távból. Csak egy maraton - erről rögtön a 2020-as Privát UTH-m Pilisszentlászlón futott szakasza jutott eszembe és az, hogy mennyire más ez a pálya, mint az. Mennyire nem lehet párhuzamot vonni a kettő között hiába beszélünk közel azonos távolságról. A hajnal és az 1300 méteres magasság felé közelítés persze együtt járt azzal, hogy iszonyat hidegnek éreztem magam körött a levegőt.

Felejthetetlen hajnal (Turbacz felé, 2022.05.28.)

Megálltam és a karszár mellett a félig vizes kabátot is visszavettem magamra. Inkább a vizes, de szelet jól fogó kabát, mint a semmi - nagyjából ez volt a logikám. Tényleg nagyon hideg volt fent és a szél is itt-ott erősen megfújt. Teljesen beburkoltam magam, főleg a fejemet és a kezeim, de a combomat nem védte semmi, így ott azért éreztem a hideget. A fejemet azért is takartam be, mert a kendőm és a hajam vizes volt az órákon át tartó esőzés miatt. Turbacz (1315m) csúcsán túrázók vidám csoportjába botlottam, akik épp a turistaházba igyekeztek az éjszakai túrájukat követően. Abban a percben bármelyikükkel cseréltem volna. Felkanyarodtam és elértem a csúcsra, ahol áprilisban gyönyörködtem a még igencsak nagy hóban. Egy pillanatra most is megálltam, mielőtt elindultam a lefelén. Obidowa pontján járt az agyam és azon, hogy utána a 90. kilométer pontjához fogok már elindulni. Aztán tényleg nem lesz sok hátra. A jelzetlen rész különösen húzós volt, mert a korábban kidőlt/szétvágott fenyők darabjai között kellett haladni. Amúgy is meredek, köves és csúszós lefelék jellemezték az utat, de a terepakadályok különösen nehézzé tették a haladást. Kutyaugatást hallottam és végre megláttam az Obidowa pontjára vezető utat. Bementem a pontra, megint kikértem a levest (hátha most jobban esik), majd kijöttem és a saját hajába sült krumplinkat kezdtem el héjastól betömni, egyiket a másik után. A 77. kilométert hagytam hátra azzal a tudattal, hogy a következő pont már 90-nél lesz.

V. Obidowa - Rabka Zaryte (77-90km; 4491m+)

Meneteltem visszafele a korábban már futott Zöldön, miközben sok-sok fáradtnak tűnő arc jött szembe velem a 105-ös és a 170-es távról egyaránt. Kirázott a hideg annak a gondolatára, hogy nekik még csak most jön az a kör, amin én már túl vagyok. A 170-eseknek ráadásul még egy plusz "kunkor" is volt még onnan. Erőt vettem magamon és a Pirosra felérve futásra váltottam. A szembe jövőkkel kivétel nélkül köszöntöttük egymást, többen gratuláltak is. Jól esett mindenkitől a "bravó", igaz akkor nem nagyon értettem az okát. Kiértem a Piros és Fekete közösre és megint az áprilisi futásomra gondoltam vissza. Milyen nagy hó volt akkor itt is! A kora reggel fényei teljesen magukkal ragadtak, volt ahol megálltam egy-egy képet készíteni annyira szép volt az elém terülő látvány.

A hegyek, ahol jártunk és ahova még visszamentünk (Obidowa felé, 2022.05.28.)

Annyira gyönyörűek voltak a hegyek, a hegyek, ahol már jártunk és ahová még az utolsó 15 kilométer során másznunk kellett. Leértem az utcára és igencsak fájdalmas volt a kemény betonnal való találkozás. 6.30-as tempót azért még sikerült a síkon összehoznom és igyekeztem végig futómozgással haladni az aszfaltos szakaszon. Aztán fordultam jobbra és újabb emelkedésen találhattam magam, ugyanis át kellett kelljünk egy nagyobb "buckán" hogy visszaérjünk Rabka Zaryte pontjára, vagyis a 90. kilométerhez. 

VI. Rabka Zaryte - Baza Lubogoszcz (90-109km; 5869m+)

Bementem a pontra, ettem megint banánt, elvettem két cukrot, majd kijöttem és a saját levesünket öntöttem befele, két krumplit azonnal utána küldve. Ezzel már be kell érjek, nincs mese. Tudtam, hogy az utolsó frissítőpont volt ez, innen már tényleg csak 15 kilométer van hátra. 1100m pozitív szint jutott ugyan erre a 15-re, de úgy voltam vele, hogy a felfeléket jól bírom, a lefeléket pedig kibírom. Futva indultam neki a Sárgának a pontról, majd a kanyart követően azonnal emelkedésbe kezdtünk. Erről a felfeléről tudtam, hogy hosszú és meredek lesz, szóval erre készültem fejben. Ráadásul a felső részén van egy "kőomlásos" szakasz (Dziurawe Turnie), ami kicsit olyan, mintha a Magas-Tátrából pottyantak volna ide gránitkövek. Rendületlenül meneteltem felfele, fotós ponthoz értem, még mosolyogni is volt erőm a meredélyen.

Dziurawe Turnie avagy a "kőomlás" 90 kilométer után (2022.05.28.)

Mondta a fotós, hogy két srác van a közelemben. Láttam is őket amúgy és célom volt felkapaszkodni rájuk. Furának tartottam viszont, hogy az előttem lévő női versenyzőről senki nem mondott semmit. Biztos nagyon elment - gondoltam is magamban. Eljött a "kőomlás", felmásztam az egyiken, a másikon, végül a harmadikon. És még mindig kapaszkodtunk. Aztán felértem és nagy levegőt véve nekiindultam a lejtésnek. Tudtam, hogy ez nagyon fog fájni, mert iszonyat meredek és csúszós - két kilométer alatt közel 400 méter szintet ereszkedtünk -, de minden erőt összeszedve kúsztam a lefelén. Volt olyan rész, ahol leguggoltam és a lábammal toltam magam előre, kezemmel kapaszkodva pedig tompítottam a csúszást. 90km felett ez is olyan érzés, amit nem lehet elmondani szavakkal. Végre leértem, majd az út melletti fűben futva pihentem kicsit a következő tortúra előtt. Utolsó mászás, utolsó lefele! Csak ez járt az eszemben. A "retteget" Szczebel. Az utcát keresztezve elindultam felfele. Mennyire szomjas voltam itt az éjjel! És mennyire távolinak tűnt a perc, amikor ide újra visszatérhetek! De most itt vagyok és már nincs sok hátra. Ebből az irányból 2,5 kilométeren 300 méter szintet emelkedtünk egyben. Lefele jött a 240-es távról egy lány, a lábai helyett gyakorlatilag a botja szolgált támasztékul. Megállított és kérdezett valamit, majd kérésemre megismételte angolul. A szervezők telefonszámát kérdezte, ami rajta volt a rajtszámon. Az övén is rajta volt, de ő az enyémről akarta beírni a telefonjába. Gondolom segítséget kért a szervezőktől, mert igen nehezen tudott már járni, nemhogy még további 130 kilométert menni.

Felértem a Szczebel tetejére, ahol egy férfi ült egy farönkön és telefonált, nem reagált az érkezésemre, így feltételeztem, hogy nem velünk van. Az órám egy pillanatra "off route" jelzést adott, majd ahogy ránéztem azonnal kiírta, hogy ismét az útvonalon vagyok. Megnyugodtam és mentem szépen tovább azon az úton, ahol éjjel feljöttünk. Tudtam, hogy a Fekete jelzés kell lefele és azt is, hogy hasonló a szintrajzon a meredekség, mint ahol feljöttünk. A 100. kilométerhez érve óriásit hibáztam ezzel a gondolatommal. Ránéztem az órán a szintrajzra és láttam, hogy visszaugrott a 30-40. kilométer környékére. Még gondolkoztam is, hogyan lesz ez így jó, ha leérek, de úgy ítéltem, biztos átugrik majd az óra a track megfelelő részére. A következő hibapont ezzel behúzva, a sírom még mélyebbre ásva. Nagyon meredek lefele volt ez is, szóval nem éreztem valami örömteli dolognak így 100km felett a rajta való bukdácsolást. Csak az járt az eszemben, hogy mindjárt vége lesz, mindjárt lent leszek, mindjárt megérkezem. Ekkora közel két kilométerre jutottam már a tetőről, amihez 200 méter lejtés társult. Közben szemből felfelé egy srác érkezett, mellém ért és elég furcsa arckifejezéssel nézett rám. Azzal a fajtával,amit olyankor vágunk, amikor valami rossz dolgot akarunk közölni a másikkal, de nem tudjuk hogyan fogjunk hozzá. Aztán kimondta, amit valahol mélyen magam is éreztem, vagyis azt, hogy nekem nem kéne itt lennem. Visszakérdeztem, hogy ez biztos? Fölösleges volt a kérdés, ugyanis tudtam, hogy sajnos biztosan igaza van. Mondtam neki, hogy de nekem a Fekete jelzés kell és ez a Fekete! Belül tudtam, hogy a Fekete jelzés nyilván két irányú, tehát hiába győzködöm magam az ellenkezőjéről. Azt mondta, vissza kéne mennem a tetejére és onnan rátérni a megfelelő útra. Hirtelen elvágtak mindent, teljes összeomlás, majd elkezdtem nagyon sírni és mondani neki, hogy én oda nem tudok visszamenni, mert nagyon messze van, nagyon meredek, nem tudok visszamenni, csak lefele. Ezt hajtogattam többször, miközben ő elővette a telefonján a térképet, hogy megmutassa miért nem lesz ez jó. Fejben pontosan tudtam, hogy igaza van, lélekben viszont reméltem, hogy talán lehet más megoldás. Ugyanazt tudtam hajtogatni, hogy az nem lehet, hogy itt vissza kelljen mennem. Ekkor felhívta a szervezőket és valamit beszélt velük, amit én nyilván nem értettem. Én is telefonáltam, de igazából tudtam, hogy feleslegesen, mert jelzetlen az út, ahol az éjjel jöttünk és nem tudom elmagyarázni, hogy hova is érnék le, ha itt lemennék. Ráadásul nem lenne korrekt sem, elvégre ez nem a verseny útvonala, tehát én nem mehetek itt le. Ekkor már zokogtam, tényleg teljesen szétestem fejben. Aztán letettem a telefont, a srác is és abban a percben elkezdtem magamat felfele tolni a meredeken. Ő jött velem, én pedig próbáltam rendezni a soraim.

Hihetetlen volt egyébként megélni, hogy milyen erőt mozgósított ez a hirtelen jött hatalmas stressz. Onnantól semmilyen fájdalmat és fáradtságot nem éreztem, csak azt, hogy minél hamarabb fel kell tolnom magam a tetőre és onnan le. Közben belül folytattam az elkeseredett zokogást azon, hogy már majdnem bent voltam, már annyira közel voltam a célhoz és most oly távol vagyok megint. Hogy volt a mezőnyben egy stabil helyem és időm, amit 100 kilométer alatt összehoztam. Hogy második helyezett voltam, amit már szerettem volna megtartani. Most ennek mind vége, ekkora hibát nem lehet az utolsó kilométereken kompenzálni.

Felértünk, ekkor már a szervezők közül is voltak fent a rövidebb távosok miatt és kisebb nézelődés után megláttuk a Fekete jelzés másik ágát. A srácnak se tűnt fel elsőre egyébként, mert a Zöld felé mutatott, de mondtam neki, hogy ott jöttem fel, az biztos nem az. Mellette volt kicsivel az a Fekete, ami kanyarodott lefele. Három kilométer alatt 600 méter szint lefele - szerintem ez önmagában mindent elmond ennek a lejtőnek a meredekségéről. Nem éreztem fájdalmat, sem félelmet, se semmit a szinte függőleges lefelén. Csak az hajtott, hogy menjünk, hogy minél hamarabb leérjünk. A srác is jött mögöttem, akinek ekkor már legalább meg tudtam köszönni a segítségét. Jól példázza a teljesen beszűkült mentális állapotomat, hogy kidőlt fenyők közé értünk ezen a meredeken és én a legjobb megoldásnak azt láttam, hogy kettő között átbújjak. Nyilvánvaló volt, hogy nem férek át, mégis ez tűnt az egyetlen kivitelezhető megoldásnak. Fel is akadtam persze két helyen, az egyik a gatyám fogta meg, a másik az alsó lábszáramat szántottam végig, így a kompressziós száram szépen ki is szakította, ahogy illik.

Itt utolértünk egy férfi versenytársat és a távolban láttam még egyet. Hajtott, hogy kicsit legalább javítani tudjak a hibán. Végre kiértünk az utcára, amikor én már azt hittem, hogy mindjárt vége. Fotós ponthoz értünk, majd a srác kérdezett valamit tőlük és mondta nekem, hogy "még öt kilométer". Én hitetlenkedve újból könnyek között törtem ki, majd válaszoltam, hogy már így is 104 kilométer felett járok, biztos, hogy még öt? Mondta, hogy igen. Némán zokogtam tovább miközben futottam az utcán. Elértük a főutat, onnan pedig még mindig várt ránk több, mint 200 méter szintemelkedés két kilométerre elosztva. Sosem akart vége lenni az útnak. Aztán végül felértem, kanyarodtam és megláttam a célkaput.

Lehajtott fejjel a legfurcsább győzelem kapujában (Baza Lubogoszcz, 2022.05.28.)

Lehajtott fejjel, magamba zuhanva estem át a célkapun, borzasztóan vegyes érzésekkel. Legszívesebben elsírtam volna magam a célban is, de nem örömömben. A szervezők viszont örömmel vártak és mondták, hogy én vagyok az első nő. Mondtam nekik, hogy az nem létezik. Aztán egyikük viccesen mondta, hogy ők csak jobban tudják, elvégre látták, hogy nem jött még be nő a 105-ről. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok lepődve, ugyanis négy kilométer pluszt tettem a pályába. Ezután alaposan átnézték a kötelező felszerelésemet, gyakorlatilag megnéztek mindent, még az elsősegély csomagot is ki kellett nyissam, hogy lássák benne van-e minden, ami kell. 

Elég sok időnek kellett eltelnie, hogy fel tudjam fogni, ami történt ebben a 17 óra 50 percben. Hogy el tudjam fogadni a hibázás okozta időveszteségemet. 109 kilométer és 5869 méter pozitív szint lett nekem a vége. Négy kilométerrel és több, mint 200 méter szinttel több, mint a hivatalos pálya. Helyezést tekintve abszolútban az első 5-ben lettem volna, így 8. helyen értem végül be a 98 fős mezőnyben. 18 DNF, köztük két női DNF. Aki elment előttem Obidowa pontján - Wioletta Kościelniak - mint utólag kiderült szintén pályát tévesztett, Turbacz után elment a 170/240-es táv útvonalán. Nem tudom mikor jöhetett rá, de az eredménye alapján órákat vesztett. És nem adta fel. Annak ellenére nem, hogy az ITRA-n jegyzett versenytapasztalata/eredményei alapján ezt neki kellett volna megnyernie. Nos, pontosan ezért nincs sok jelentősége a "papírformának" egy terepultrán, mert bármi megtörténhet. 

Soha nem hibáztam még versenyen ekkorát, idő kellett míg el tudtam engedni a történteket. Bánom, hogy nem tudtam hamarabb túllendülni és felszabadultan célba érni, de egyszerűen ott abban az állapotban nem voltam képes fejben rendeződni. Ha nincs a srác, aki velem szemben felfele jött, akkor lent szembesültem volna azzal, hogy nagyon nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Rohadt nagy szerencsém volt, hogy egyáltalán jött és nem hagyott ott azzal, hogy "ez egy hisztis hülye". Megtehette volna, hisz nem versenyző volt, s nem is szervező talán. Csak valaki, aki arra edzett és tudta, hogy ez a verseny aznap itt van. És pontosan tudta azt is, hogy egy ilyen verseny mivel jár.  Máskor is tapasztaltam, hogy a futók nagyon jófej emberek és ezt a gondolatomat még jobban megerősítette ez a tapasztalás. Utólag szégyelltem persze a reakciómat, mert ennyire nem szabadna összetörni nagyobb hibától sem. Még kialvatlan állapotban, 16 órányi menet után sem. Ilyenkor tudom biztosan, hogy 100km körüli távoknál feljebb egyelőre nem szeretnék lépni, mert itt bőven van még min csiszolni.

Egy hosszú út boldog végén a női versenytársakkal (2022.05.28.; Forrás)

Semmire sem cserélném el az élményt, amit megéltem, még a hibázással együtt sem, sőt. Igen különleges élmény volt annak az erőnek a felszabadulása, amit akkor éreztem, amikor 100km után újra nekiindultam a Szczebel csúcsának. Amikor olyan stresszt érez az ember, hogy semmi nem fáj, mindenen keresztül megy, ami jön - ész nélkül akár. Nagyon furcsa érzés volt ezt a mélyről jövő elemi hajtóerőt megélni. De innen tudom azt is, hogy hiába éreztem úgy előtte, hogy mindent kiadtam magamból, még bőven volt bennem tartalék. 

Hihetetlen, hogy két év után újra 100-as táv céljába érhettem be, immáron a negyedik 100km feletti távomon. Ráadásul közel 6000m+ szintet tettem meg, ami hatalmas ugrás az eddigiekhez képest. Az, hogy megnyertem - mint látható - több szempontból is inkább volt szerencse dolga, mintsem a képességeké. Viszont most újra azon az úton vagyok, ahol 2020-ban az Ultra Janosik Legenda céljába beérkeztem, ami hatalmas lépés nekem.   

A verseny számomra talán legfontosabb "leckéjét" egy vizsgámra készülés során olvasott gondolattal (Eva Edith Eger, 1998) tudnám a legérzékletesebben összegezni: 

"A jelenben élés képessége tesz valakit túlélővé. Koncentrálni arra, hogy mi maradt, és nem arra, ami elveszett."

Azt hiszem ez a nap jól bizonyította, hogy van még mit tanulnom ezen az úton. De talán azért is vonzódom olyannyira az ultrákhoz, mert elém tárja az emberi gyengéim és egyben egyfajta változást indít el bennem. Ahogy a 2019-es UTH győzelem után írtam: "vagy meghalsz vagy újjászületsz, de semmiképpen sem maradsz ugyanaz többé". 

Útvonal, ahogy az órám mérte.

Hivatalos eredménylista