A hegyek színes útjain

A versenyt nem az eltelt napok szépítették meg, ugyanis a verseny után két nappal már készen volt a beszámolóm, csak a hivatalos képek miatti várakozás okán nem került előbb posztolásra.

Előzmények

A verseny hete nem volt annyira ideális, mint a Šelma előtt, hiszen visszacsöppentem a dolgos hétköznapokba. Csütörtökön egésznapos elfoglaltságom volt, így a munkából kiszakítva találtam magam péntek reggel a kocsiban, útban Tátracsorbára (Tatranská Štrba). A problémát tetézte, hogy a célban, azaz Nedecen (Niedzica) lehetett átvenni a rajtcsomagot, ami Tátracsorbától durván 1,5 órányira van (gördülékenyen ment minden, pedig testhőmérséklet mérés is zajlott a beléptetés előtt). Szóval a verseny előtti péntek autóban ülve telt, baromira nem 110 kilométerhez méltó módon. Nagyjából este 7 körül érkeztünk vissza a szállásra és akkor jöhetett még csak az ebéd és persze a versenyre hangolódás. Ráadásul egész héten volt bennem némi "félsz", ugyanis nem voltam biztos abban, hogy teljesen regenerálódtam az előző heti 50-es után. Egyszer voltam kint futni a hét elején és akkor éreztem, hogy ez még nem az igazi. Aztán nem is erőltettem, igaz nem is nagyon lett volna időm terepre kijutni. Erről a versenyről szintén írtam bővebben a korábbi posztban, így csak annyit fűznék hozzá, hogy a célhelyszín idén új helyet kapott, hogy elzárva legyen a nedeci tömegtől. Ez nagyjából négy kilométerrel rövidebb távot jelentett, így 106 kilométer körül volt a vége, 4319 méter pozitív szintemelkedéssel. Ennek a java tulajdonképpen az első 49 kilométerre koncentrálódott, igaz a továbbiak sem kíméltek minket. A pálya szlovák oldalát nagyjából ismertem, egyedül a Lengyel-nyereg, Rovátka és Hosszú-tavi menedékház között nem jártam, ami talán a legizgalmasabb része volt a tátrai szakasznak - különösen persze az átkelés Rovátkánál. A Zár utáni utat Kacwinig ismertem, onnan volt egy ismeretlen 20 kilométeres etap, majd a Trybsz és Nedec közti 20 kilométeres szakaszt megint tudtam mihez kötni, hisz futottam rajta augusztus közepén. Szóval mondhatni felkészült voltam a pályából, aminek - mint mindig - hatalmas jelentősége volt a versenytaktikámat illetően. 

Rajt előtti percek

Egy héttel előtte a Šelma melege rendesen megnyírt, úgyhogy visszafogottan érkeztem vissza, egy fő céllal: csak érjek oda a nedeci célba! Nem versenyzek, nem érdekel a helyezés, egy a fontos: odaérni Nedecre. Pontosan ilyen fejjel közeledtem a Csorba-tónál (Strbské pleso) lévő rajtba, szívtam magamba a hangulatot, a hegyek látképét. Már felkelve láthattam egy nagyon fontos különbséget a Šelma-hoz képest: sok-sok felhő ölelte körbe a hegycsúcsokat. Már lentről látszott, hogy ez a Tátra most az a Tátra lesz, amit előtte héten is reméltem. Ez a Tátra most kegyes lesz hozzám. Vidám készülődés, jó hangulat és nyugalom - valahogy ezek az érzések voltak bennem a rajtban állva.

Ez a Tátra most az a Tátra volt - már itt éreztem, hogy ez az én napom lesz (2020.08.29.)

6.45-kor a verseny rendezője eligazításba kezdett, mely monológját a rajt előttig semmi sem akasztotta meg.  Egy érdekes momentum követte ezt: a rendező maga mellé invitálta az egyik futót, aki vezetésével közös imába kezdett a rajtnál felsorakozott nép. Ütött a 7 óra és 173 fős mezőnyünk már úton is volt hogy legkésőbb másnapra "Legendává" válhasson. A lengyelek vallásos mivoltát egyébként az is erősítette, hogy egy éppen mellém érő férfi versenytárs még egy imát elmormolt magának, majd keresztet vetve tekintett fel, kérve az égiek áldását sikeres teljesítéséhez. A szokatlanságok sorát az zárta, hogy a verseny rendezője maga vezette fel a mezőnyt, gyakorlatilag a Csorba-tótól kifele egészen a betonút végéig, ahol a Magisztrálé (Tatranská magistrála) ismét sziklás terepen halad tovább. Ezt a feladatot általában biciklis felvezetőre szokták bízni, de ez valahogy személyesebbé tette a hangulatot. Ez egyébként az egész versenyre jellemző volt, mert bár relatíve nagy létszám tette tiszteletét több távon, mégis végig azt érezhettük, hogy fontosak vagyunk. 

I. etap - Csorba-tó - Sziléziai ház (0-14 km)

Szóval elrajtolt mezőnyünk az a céllal, hogy legkésőbb 24 órán belül megérkezzen a nedeci célhoz. Szerintem indokolatlanul nagy tempót mentek néhányan rögtön az első szakaszon, mert bár a Poprádi-tóig (Popradské pleso) nem vészes az út, de tudtam, hogyehhez a versenyhez nagyon kell a helyes erőbeosztás, az okos taktika.Elhatároztam, hogy frissítőponttól frissítőpontig nézem a távot, mert ezek időtartamát át tudom fogni fejben. A célba érést előzetesen valahol 18-20 óra közé saccoltam, ennyi órát képtelenség fejben "feldolgozni", így nem célszerű azon kattogni, mennyi van még hátra a teljes távból. Zárra 9-10 órás menetidővel számoltam (ami még mindig csak a 49. kilométer!) és a legfontosabb dologgal: oda úgy kell megérkeznem kis túlzással, mintha akkor rajtolnék. Oda nem szabad fejben szétesve, testben széthajtva megérkezni, mert onnan nagyon sok van még hátra, ráadásul az javarészt már sötétben lesz.A fáradt elme sötétben pedig köztudattan befolyásolhatóbb jószág.

Az első helyen futó cseh/orosz lány - Anna Korobko -  (a verseny esélyese is ő volt korábbi eredményei alapján) elhúzott az elejével, én kicsivel mögötte voltam és mögöttem volt még egy lány. Saját tempót mentem, nem tudott kilendíteni az sem, hogy mentek el sorra mellettem a fiúk. Egy dolog volt a fejemben: ti vagy brutál erősek vagytok vagy nagyon hülyék. Kövek, híd, Poprádi-tó, Oszterva - szinte ismerősként köszöntöttük egymást annyit jártam itt az elmúlt hónapban. Az Oszterva-nyereg (sedlo pod Ostrvou) szerpentinje mindig bölcs nyugalomra int - ezt nem szabad túlhúzni akármennyire is kecsegtetőek azok a kanyarok. A mögöttem lévő lány elővette botját, majd kíméletlen csapkodásba kezdett és tolt felfelé két sráccal a háta mögött. Úgy voltam vele, hogy saját tempót megyek, ha akar menni bárki, menjen bátran, nem hátráltatom. Nem mentek. Csak jöttek mögöttem, lihegve, szuszogva, fújtatva. Nekem nyugis volt a felfele, szinte már túlzottan is, de ez a 6. kilométer körül volt, hol van még a vég, hová siessünk hát? A leányzó szuszogásán hallani lehetett, hogy túlfeszíti, gondoltam is, ha barátja/edzője lennék, akkor most szólnék neki, hogy ácsi, nem lesz ennek jó vége! Felértünk az Oszterva-nyeregbe, majd átvette tőlem a 2. helyem és ment előttem nagyobb léptekkel, futva-gyalogolva. 

"Futhatóbb" utakon - amúgy nem láttam a fotóst a megbúvó kövek között

Én is hasonlóan tettem, majd ismét futhatóbb útra lépve visszatértem egészen közel mögé, majd elé. Aztán ő újra elém jött és elkezdett távolodni, én pedig arra tudtam csak gondolni, hogy ez a női versenytárs szerintem éppen most, a Sziléziai házhoz vezető úton futja el a versenyét. Fiúk jöttek, fiúk mentek, haladtunk a felhős, kellemes időben. Konstatáltam, hogy amit egy hete nem kaphattam meg, az most itt van és milyen jó is ebben haladni! Pontosan az az idő, amit akkor szerettem volna. A Batizfalvi-tónál (Batizovské pleso) nagy széllökések kísértek, fel sem merült bennem ezúttal a kendővizezés. Viszonylag hamar eljött a Sziléziai ház (Sliezsky dom), ami az első frissítőpontja volt a versenynek.

Még mindig "futhatóbb" utakon - úton a Sziléziai ház felé

Mivel nem volt meleg, így sokat nem ittam, de azért mindenből kértem pótlást. Ettem dinnyét, paradicsomot, narancsot, szóval kánaán volt a ponton. Nagyon örültem a felhős időjárásnak, ugyanis hosszabb menetelés várt ránk a Lengyel-nyeregig. 

II. etap  - Sziléziai ház - Tarajka (14-27 km)

Ezt a részt bejártuk a Lengyel-nyeregig (Poľský hrebeň), de utána sajnos nem jutottunk tovább, mert aznap a közeledő vihar visszafordulásra kényszerített. Ezúttal csak hatalmas széllökésekkel kellett megküzdenünk, ami néhol tényleg valós akadálynak tűnt. Nem tapasztaltam még a Magas-Tátrában ilyen erősségű szelet, szóval érdekes érzés volt, amikor egyszer csak oldalról olyan lökést kaptam, hogy szinte erővel kellett beleállni, hogy ne toljon le az útról. Emiatt voltak előzési nehézségeim a szűkösebb részeken, mert ezen a szakaszon már sok túrázó jött, így őket olykor kerülnöm kellett. Jól haladtam, láttam magam előtt sorjában a futókat a távolban - köztük az akkor 2. helyen lévő női versenytársat. Láncos szakasz, Lengyel-nyereg - egyik nehézség pipa. Irány az ismeretlen Rovátka (sedlo Prielom), utunk legmagasabb pontja (2290m). Ezt a videóban előszeretettel mutatták, így nagy várakozással tekintettem rá. A lefelén egy férfi versenytárs ment előttem, aki a törmelékes utat elérve kérdezte, hogy biztosan erre kell-e menni. Mondtam neki, igen, biztos. Mentünk, mentünk, egyre törmelékesebb lett a felfelé, majd újból hátranézett és kérdezi: biztos ez az út? Van track nálam? Mázlija volt, mert a korábbi bejárásom jelzetlen susnyása miatt raktam track-et az órára és most is beindítottam. Mutattam neki a nyilacskát, ami végre megnyugtatta aggódó lengyel barátunkat. Amúgy a track-kel érdemes csínján bánni, mert elég sok szakaszon "off the route" jelzést kaptam a kijelzőre, holott maximum leugrani tudtam volna a hegyoldalról, ha nem ott megyek.

Az volt a szerencsénk, hogy közvetlenül előttünk nem ment senki és mögöttem sem jött senki, így csak magunkat büntettük a lehulló kőtörmelékkel - illetve leginkább ő engem. Meg-megcsúszó lába ugyanis olykor nagyobb kőgörgeteget küldött rám. Mivel direkt kicsit hátrébb maradtam tőle, így ezeket szerencsére sikerült megállítani vagy kitérni útjukból. Igazából esélye sem volt óvatosabbnak lenni, mert tényleg nagyon törmelékes volt a felfele, csúsztunk, kapaszkodtunk rajta, ahogy csak tudtunk. Aztán persze közeledtünk az átkeléshez és megláthattuk, hogy felfelé történő kapaszkodásunk rögzítésre kerül, hisz most is videózás zajlik éppen e remek szakaszon. Egyből eszembe jutott a tavalyi videó és átjárt annak hangulata: milyen jó végre élőben itt lenni! Jött utánam a kamerás srác, aztán a láncos szakasznál már a fotós is felbukkant mellettem. Lehetetlen volt ezekre is figyelni, teljes összpontosítást igényelt az átkelés. Megkönnyebbülés volt felérni a törmelékes és meredek út után és átnézni a másik oldalra: bizony, oda megyünk le egészen a menedékházhoz.

Igen, ez még mindig egy futóverseny - némi mászótapasztalat azért nem árt hozzá (Rovátka)

Persze a lefelé sem volt könnyebb, mert az is ugyanolyan törmelékes volt. A jelzéseket kiegészítették kis narancssárga zászlókkal, így ha nem láttuk éppen az utat, akkor azoknak köszönhetően is tudhattuk merre kell menjünk - ezeknek olykor tényleg volt szerepe egyébként. Óvatosan mentem a lefelén, mert ittelég egy rossz döntés és vége lehet a versenynek - jó esetben csak annak.Örültem, amikor stabilabb köveket ért végre a lábam és az órára nézve arra gondoltam, talán 4,5 óra körül meglehet a tarajkai pont (27 km). Addig persze volt még nagyjából 6-7 kilométeres út a Kék jelzésen. Hosszú-tavi menedékház - "Rabló menedékház" (Zbojnícka chata) - "titkos" ponttal készült, ugyanis meleg teát osztott egy segítő a teraszon. Pont erre volt szükség, be is állt poharával/kulacsával mindenki a sorba. Túl voltam egy nehéz szakaszon, meleg teám is van, mi kell még a boldogsághoz? Csak a tarajkai pont, semmi több - ezt gondoltam. Két sráccal a hátam mögött tettük meg ezt a szakaszt, végig futva mentünk Tarajkáig (Hrebienok). Az itteni frissítőpont egészen kint volt a másik végen, így odáig futottunk ki. Ez volt az első pont, ahol privát frissítésben is részesültem, ezért különösen vártam már a megérkezést. Ettem sós crackert és ami a legjobb: a ponton volt nagyon finom leves! Valamilyen krémleves lehetett, kértem is belőle azonnal és elégedetten iszogattam. Azt az információt kaptam, hogy az előttem lévő lány nagyjából három perce mehetett el, nem volt túl jó állapotban, úgy kellett "összerakni". Bár nem versenyezni jöttem, de ezt az infót azért eltettem magamnak - jól jöhet még alapon. Vidáman indultam tovább, megköszöntem a segítők asszisztenciáját is és irányba vettem a Šelma-ról jól ismert szakaszt: irány Zár!

III. etap - Tarajka - Zár (27-49 km)

Nem oda-vissza szakasz volt, úgyhogy a Zöld jelzésen tettünk egy kisebb kitérőt a Magisztrálé felé, így kapcsolódtunk vissza útjára. Indulhat a menetelés - gondoltam magamban, mert ezt biztosan nem terveztem futni ezúttal sem. Ez a rész amilyen alattomos, olyannyira barátommá vált. A Šelma-n tulajdonképpen ennek köszönhetően lettem negyedik és most is azt éreztem, hogy elég jól haladok. Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy futókat nem érek utol, vagyis nem látok magam előtt senkit a mezőnyből, csak a "civilek" sokaságát. Eljött a Kő-pataki-menedékház (Skalnaté pleso), majd a felvonó és ezúttal az Encián utáni rész sem ütött ki a felhős időnek köszönhetően. Itt értem aztán az előttem haladó női versenytárs mögé, aki látszólag nem volt éppen túl jól. El is mentem mellette, majd meneteltem tovább, ahol tudtam belekocogtam immáron a Nagy-Morgás-hágó (Sedlo pod Svišťovkou) felé. Nyoma sem volt a Šelma-i nyomornak, élvezetes volt, rendesen haladtam. Olyannyira, hogy a szerpentines felfelén nagyjából három kanyar előnnyel kezdhettem meg az ereszkedést a hágóról. Ezt rettentő lassan csináltam, de ez tudatos volt, hiszen pontosan ismertem a lefelét, így semmiképpen sem akartam kockáztatni. A láncos szakasz előtt meg is jelent mögöttem a női versenytárs, egészen felélénkült állapotban, így magam elé engedtem. Ismét a vízfolyásos részt választottam lefelének, amin már rutinos mozdulatokkal kapaszkodtam le, hiszen pontosan ezt csináltam egy héttel előtte is. Kocogtam, gyalogoltam, haladtam és nagyon vártam már a Zöld-tavi-ház (Chata pri Zelenom plese) pontját.

Oda megérkezve szeletre vágott dinnyét, narancsot ettem, ittam ezekhez kólát, gyakorlatilag mindent mindennel küldtem befele. Így tettek a ponton lévő versenytársak is, majd elindultunk. Innentől kezdve biztosítottam be egyébként a 2. helyem, mert ez volt az utolsó olyan pont, ahol láttam magam mögött női versenytársat. Az emelkedősebb részeket leszámítva futottam, így némi előnyre sikerült szert tennem. Nyomomban jött egy férfi versenytárs, aki a pontot követően csatlakozott mögém és együtt haladtunk a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) irányába. Mondott valamit, majd kértem, hogy angolul mondja, aztán elkezdtünk beszélgetni arról, ki honnét jött, mennyit utazott. Ő lengyel volt (ahogy a versenyzők 99%-a), de tök jól beszélt angolul, szóval nem volt nyelvi akadály köztünk. Beszélgettünk az útvonalról - sokkoltam kicsit azzal, hogy egy hete pont ugyanitt voltam és akkor milyen meleg volt. Megegyeztünk abban, hogy a nehezén végül is túl vagyunk Zárra érve. Említette, hogy a vége előtt kicsivel lesz egy nagyon durva emelkedő, amire mondtam, hogy igen, ismerős, mert voltam ott egyszer és hát....igen. Abban is egyetértettünk, hogy milyen jó lesz majd azt látni és persze a tetejére felérni! Emelkedtünk a Kopa-hágó (Kopské sedlo) felé, ismerős utak, napsütéses, melegebb idővel. Mindjárt Záron (Ždiar) leszek, mindjárt túl leszünk a nehezén - gondoltam. Kopa-Hágó, átkötő, Széles-nyereg (Široké sedlo), zári lefele. Ott volt még egy férfi versenyző, akinek mondtam, menjen nyugodtan elém, mert én biztosan lassabb leszek ezen a lefelén. Elém is ment, de ő sem volt gyorsabb, így korábbi beszélgetőtársammal visszaelőztük és így haladtunk tovább. Ezúttal sokkal könnyebbnek éreztem és rövidebbnek is tűnt a levezető út. Hát igen, fényévekkel jobb állapotban voltam szerencsére. A srác aztán eltűnt előttem, maradtam magamban és nagyon örültem, amikor véget ért ez a durva lejtés. Mindjárt Záron vagyok, mindjárt új szakasz jön! A Hotel Magura mellett egy balos jelzetlen vitt fel egy sípálya füves emelkedőjén, ami aztán egy gerincen folytatódott és végül levitt Zár főútjára. Ide újfent terveztünk privát frissítést, azon belül hajában sült krumplit és almalét is.

Túl a nehezén - mintha most indulnék: zári főút; 9,5 órával a rajt után

Nagyon boldogan érkeztem meg, ilyen vidám tán sosem voltam még Zárra érve. Hihetetlen erőt jelentett, hogy átjöttem a Magas-Tátrán és minden rendben volt, nem fájt semmim, ráadásul fejben is akartam a további utat. Pont így kell ide megérkezni, ennél jobban nem is lehetnék! A segítőket megkérdeztem, hogy szabad-e egyéni frissítést igénybe venni, igenlő válaszukat követően pedig nekiestem a várva várt krumplinak meg az almalének. A ponton lévő segítő nő nem győzte nézni azt a dobozt, amiből ilyen lendülettel iszok, aztán a krumplit majszoló ábrázatomat látva már csak vigyorgott. Nagyon jó volt a hangulat ezen a ponton, óriási töltést kaptam a továbbiakhoz.

IV. etap - Zár - Kacwin (49-66 km)

Ezzel az erővel indultam tovább az utcán, készülve az újabb hosszú menetelésre, mert a Magurka 1193 méter magasságára vissza kellett mászni a zári főút (895m) mellől. Zöld legelők, fenyvesek - egészen más táj fogadott a Bélai-Tátrát magam mögött hagyva a Szepesi-Magura (Spišská Magura) útjára lépve.Abba azért durva volt belegondolni, hogy 49 kilométert 9,5 óra alatt tettem meg és még több, mint ennyi volt hátra a távból.Azaz, jó esetben nagyjából még ugyanennyi menetidővel számolhattam a célig. Az a vicces, hogy ennek a ténynek akkor ott nagyon örültem, pedig józan ésszel belegondolva csak annyi jut erről az ember eszébe, hogy te jó ég. Ahogy felértem a Magurkához fordultam jobbra a Kéken, hogy megkezdhessem végre a futós szakaszt. Pontosan ismertem az utat Kacwinig, ahol a következő frissítőpont volt, így tudtam számolni és persze beosztani az erőmet. Úgy kalkuláltam, hogy ha sikerül 8km/h-s átlagot hoznom (akkor még bőven mentek a 6 perces ezrek a futható helyeken) a felfelékkel-lefelékkel együttesen, akkor két óránként meg tudok tenni 16 kilométert. Ha két óránként átlagban megteszek 16 kilométert, akkor éjfélre akár beérhetek. Ezekkel a számításokkal szórakoztattam magam, persze az ismeretlen szakaszokkal nem tudtam számolni, ami végül borította is az optimista tervet.

Végre megint felértem egy férfi versenytársra, aminek azért örültem, mert a haladás érzését adta. Mellé érve vidáman ráköszöntem, de ő épp nem volt túl lelkes, így nem bosszantottam beszédemmel, hanem továbbálltam a zári Lombkorona tanösvény irányába. Nagyon jól futható ez a szakasz, hiszen elég sok benne a lefele a Sárga bicikli jelzésen. Igaz, köves lefelék, amik nem feltétlen esnek jól, de ezzel nem volt akkor még problémám. Haladtam magamban, se előttem, se mögöttem senki. Kacwin után jött egy ismeretlen szakasz (jelzetlen susnyásabb, amit a térkép sem jelöl), így hajtott, hogy világosban érjek oda és rendesen lássam az ottani körülményeket. Leértem az úthoz, hangokat hallottam - úgy örültem, hogy végre hallok emberi hangot, pedig csak állatokat terelő kiabálás volt ez a hang. Újabb menetelés a szlovák-lengyel határkövek mellé, újabb versenytárs kicsivel fentebb. Felértem a tetőre, ismét jelzetlen susnyás, ami egészen a Kacwinba vezető Piros jelzésig kitartott. A bejáráson néztem is nagyokat a bozótban, hogy biztos erre kell-e majd menni, de igen, ebben nem tévedett még a track sem. Azt is tudtam, hogy itt lesz az a bizonyos patakátkelés, ami biztosan bokáig áztatja majd a lábam és így is lett. Jó volt rajta átfutni amúgy, mivel a közeledő esti órák ellenére is melegem volt. Egy kis emelkedő és itt van Kacwin, igen! Az utca bekötőjénél szurkolók biztosították a jó hangulatot, ahogy a frissítőpont előtti háznál is. Erre a pontra szintén vidáman érkeztem meg, az egyik férfi versenytárs mosolyogva meg is jegyezte, hogy nagyon jó a forma. A ponton paradicsom levest lehetett enni, amit nem is mulasztottam el. Ez nem pohárból ivós, hanem kanalazós fajta volt, szóval lapátoltam befelé ameddig egy kis lötty is maradt a tányérban.

V. etap - Kacwin - Trybsz (66-86 km)

Az ismeretlen szakaszok egyikén folytattam tovább az utat, fogalmam sem volt merre járok, mivel ez egyben jelzetlen is volt. A verseny jelölését egyébként több, mint tökéletesnek mondanám, ugyanis végig sűrűn kihelyeztek szalagokat és még kis narancssárga zászlókat is tettek ki, ahova kellett. Az aszfaltos részeken pedig felfestések segítették a tájékozódást, úgyhogy eltévedésről szó sem lehetett. Rendkívül sáros emelkedéssel indult az út, gyakorlatilag végig felfelé mentem a Kék jelzés bekötőig. Tudtam, hogy 10 kilométer hosszú az etap, de sehogy sem fogytak a kilométerek. Gyaloglás, gyaloglás és gyaloglás. Végig emelkedett, majd volt egy kisebb sáros lejtés és egy dózer út aljára értem. Két srác ment előttem gyalog, én tőlük kicsit odébb szintén gyalog. Itt kapcsoltunk lámpát, ütött az este 8 óra, szóval a szabályzat szerint a piros villogót is élesíteni kellett. Ez a szakasz mentálisan odavágott, mert négy kilométernyi emelkedős dózer út várt. Hazai pályákon is messze kerülöm az ilyet, szóval most sem örültem túlzottan neki. Az elején még azt hittem lesz 1-2 kanyarnyi belőle, aztán meglátom majd Łapszanka fényeit és de jó lesz - hát nem így lett. A dózer nem fogyott, Łapszanka fényei pedig nem jöttek. A verseny legrosszabb szakasza kétség kívül ez volt, semmi szerethetőt nem tudnék említeni belőle. Ez be is lökött egy kisebb holtpontba, mentálisan nagyon megnyírt a dózer-menetelés. Aztán felértem, majd jött egy lefele hosszú földúton, ami betonkockákká változott Łapszanka határához érve. Nos, a fények csak akkor jöttek el, amikor már szinte ott voltam a pontnál. Szurkolók a falu utcáin, nyilak az úttesten, kanyar be egy udvarra ahol a pont volt. Ide terveztünk újabb privát frissítést és egy zoknicserét is ütemeztem. Ez taktikai bukfenc lett sajnos, mertelkövettem egy nagy hibát: a távolságra számoltam és nem a lehetséges időtartamra.Azt gondoltam, 10 kilométer nem lesz sok, 8km/h-val, ha jövök, valamivel egy órás menetidőt követően ideérek majd. Ja, csak azzal nem számoltam, hogy ez a szakasz bizony gyalogos lesz szinte végig, így ugrott a 8-as átlag, ugrott a közel egy órás menetidő. Mivel a patakátkelés a száram közepéig áztatott, így a zoknim elázott, a talpam felázott. A rutinosak Kacwinban cseréltek zoknit, én ugye Łapszanka-ra terveztem és ez már sajnos késő lett. Ittam almalét és teát, ettem a krumpliból és koktélparadicsomból. Nem volt könnyű az indulás, főleg mivel emelkedős aszfalt felé vitt tovább utunk. Gyalogoltam, majd arra gondoltam, hogy ez csak aszfalt, ne már! Ezt tudni kell futni a nehezebb talajok után, ne szórakozzunk már, gyerünk! El is indultam és egészen rendben volt a mozgásom. Köröttem akkor már villámok voltak mindenfele a távolban.

Az utolsó 30 kilométerem ilyen és ehhez hasonló látképpel telt

A szél is felerősödött, a szalagokat csak úgy tépkedte néhol a kitett réten. Földútra tért le a Kék jelzés Trybsz irányába, ami durván 9 kilométerre volt Łapszanka felől. Magamra maradtam ismét a szalagok susogó neszével, tehenek kolompjának hangjával, szempárjaik villanásával. Trybsz felé fordulva durvábbnál durvább villámokat láttam, csak az volt megnyugtató, hogy dörgés nem társult hozzájuk. Teljesen magamban mentem és próbáltam megtalálni a fények közül, hol lehet Trybsz. Vajon azok a fények azok? Nem, azok nem. Vajon ezek? Nem. Vártam a közeledő fényeket, de csak nem jöttek, ugyanis más irányba fordultam az úttal, ami a sötétség felé vezetett tovább. Aztán egyszer csak közel ért hozzám egy fény hátulról és jött a korábbi lengyel "beszélgetőtársam", aki felismert persze és meg volt lepve, hogy nem öltöztem át. Nem is értettem igazából, hogy miért kellett volna átöltöznöm, mondtam neki, hogy csak zoknit cseréltem. Ja, meg Zárnál le lett ragasztva a hátam közepe, ami fájdalmasan csúnyán feldörzsölődött sajnos a lekenés ellenére. Igaz, a zsákom nagyon meg volt pakolva, hiszen számos kötelező felszerelést kellett magunkkal vinni erre az útra. Ment előttem, de gyorsabb volt, így hamar eltűnt a lámpafényem elől. Innen nem volt már messze Trybsz, köves úton leértem az aszfaltra, majd balos, szurkolók és végül frissítőpont. Ide terveztük az utolsó privát frissítést, de már nem nagyon tudtam mit kéne ennem-innom. Innen volt a legnehezebb elindulnom, pedig az utolsó 20 kilométer volt már csak hátra. Fájt a felázott talpam, így a lefeléket sajnos már eléggé éreztem. Ismerős volt az érzés a 2019-es UTH-ról, ezért bőven volt elképzelésem a kilátásaimról - ez alaphangon a kilométerekkel erősödő diszkomfort érzet volt. Éppen ezért le sem ültem a ponton, mindent állva fogyasztottam, hogy indulásra készen legyek. Úgy számoltam, hogy durván az utolsó 2,5-3 óra van már csak előttem, ami persze fejben közel sem tűnt annyira "csaknak", sőt.Mentálisan borzasztó nehéz ráhangolódni, hogy hiába már 15 órányi menet, még legalább 2,5-3 óra van hátra a célig.

VI. etap - Trybsz - Nedec (86-106 km)

Nem időztem túl sokat, inkább menetelni akartam, hogy minél hamarabb beérhessek végre. A mögöttem lévő ismeretlen 20 kilométer annyira kivett belőlem, hogy az éjféli befutót elengedtem. Főleg a  Łapszanka felé vezető "rettenet" viselt meg egyébként. Dursztynban volt az utolsó frissítő, az hét kilométerrel odébb volt Trybsztől. Megint emelkedő, majd a Grandeus (795m) felé vezető rét. Ez egy öt kilométeres szántó gyakorlatilag, jobbra gyönyörű kilátással a Tátra irányába. Most a villámok fénye látszott csak jobbról, néha szinte félelmetes háttérfényt adva a Magas-Tátra "csipkézett" vonulatainak. Közeledni látszott a vihar, úgyhogy ez valamelyest motivált a haladásra. A helyzethez képest sikerült egészen jól megfutnom, a szememmel csak a Grandeus-on magasodó tornyot pásztáztam. Azt gondoltam, lesz a tetején egy piros fény, de nem volt, így kellően meglepett, amikor hirtelen odaértem mellé a sötétben. A Piros jelzéssel balos lefele Dursztynba, ahol szép emlékek sora jött elő arról a napról, amikor ezt a szakaszt futottam. Próbáltam ezekre gondolni az égő talpszéleim helyett - kevés sikerrel. Leértem a faluba, balos kanyar, majd udvarba be és frissítőpont. Nagyon tanácstalan voltam a fogyasztással kapcsolatban, teát vittem az almalé mellé és eszegettem mindenfélét - dinnyét, narancsot és a rajtcsomagba is kapott "kolbászrudacskákból" szintén rágcsáltam. Én hagytam el legkorábban a pontot az ott lévők közül, mert nagyon nem akartam már az időt húzni. Gyalog mentem ki és úgy is haladtam tovább az utcán, pedig remekül futható, lejtős aszfalton vitt az út tovább. Előttem ment egy férfi versenytárs - szintén gyalog - ezért úgy éreztem, nekem is "szabad" gyalogolni. Így is gyorsabb voltam, mert hamar mellé értem és ráköszöntem. Egészen lelkesen köszönt vissza nekem (mint aki szintén örül az emberi hangnak), de szótlan árnyam elhaladását látva nem kezdeményezett beszélgetést velem. Meneteltem magamba szállva, tudtam, hogy most jön az a bizonyos törmelék fal (a rendezők kötelet raknak ki az emelkedő egy részére, hogy abba kapaszkodva lehessen feljutni), ami gyakorlatilag négykézlábas felfelé. A videón is rajta volt, a bejáráson személyesen is megtapasztalhattam minden méterét. Mondhatnám, hogy az UTH Hétvályús-forrása felér hozzá, de nem. Ez tényleg tíz körömmel kapaszkodós felfele túlzások nélkül, már-már egy függőleges köves-fal az utolsó 10 kilométeren. Nem jelzett útvonal amúgy, mert a Piros jelzés nem itt vezet fel, gondolom nem véletlenül.

A betonon gyalogolva aztán futva megjelent mellettem egy lámpafény és hozzá tartozó lengyel "beszélgetőtársam" - mondta, hogy jöjjek vele, fussak, menjünk. Eszembe jutott, ahogy Zárra lefelé beszélgetünk erről a bizonyos emelkedőről - ahogy mondom neki, milyen jó lesz itt lenni és meglátni majd a tetejét! Fájt, de elindultam utána-vele, mert éreztem, hogy mennem kell.A verseny előtt egymás számára idegenek voltunk, mégis ezen a napon, ezekben az órákban több közös volt bennünk, mint mindenki mással, akikkel a mindennapokban amúgy együtt vagyunk.Ezt a bajtársi érzést nem lehet szavakkal leírni, csak megélni-átélni - pontosan ezekért az érzésekért is szeretem a hosszabb távokat, mert megélésükhöz órák kellenek. Sok-sok óra. Szóval ment előttem, én próbáltam rajta maradni és így értük el a Lós (882m) nevű tető alját. Reméltem, hogy most is lesz kötél leengedve, ugyanis ismertem az útviszonyokat és 90 kilométer felett szükségesnek láttam már a kapaszkodót. Meneteltünk, ő botjára támaszkodva, én a kezeimmel kapaszkodva - aztán megláttuk a kötelet. Az állapotokat jól mutatja, hogy bár neki bot is volt a kezében, mégis a kötél mellett döntött, mert ezen a falon gyakorlatilag nem tartotta meg a botja. Szerencsétlen egy helyzet volt, ugyanis ő feljebb szorította a kötelet, én alatta és el kellett találnunk egy közös ritmust ahhoz, hogy ne húzgáljuk ki egymás kezei közül. Ráadásul, ha egyikünk kicsúszott és belemarkolt rendesen, akkor az nagyot rántott a másikon. Amint fogható köveket (bármit) láttam, el is engedtem a kötelet, mert akkorát rántott rajtam, ahogy meg-megszorította, hogy a fennmaradásért mindenbe kellett kapaszkodjak, ami csak a közelembe került. Itt megint fotós pont volt, de ezzel már végképp nem foglalkoztam, húztam magam felfelé, ahogy sikerült. Aztán a kötél elfogyott mellőlem, de az emelkedő még bőven kitartott. Láttam a srácot magam előtt menni és azt is, hogy az emelkedő fele még hátra van, úgyhogy kapaszkodni kell kövekbe, szúrós növényekbe, bármibe, ami leheletnyit is, de tart. Néztem felfelé, hogy mennyi van még, végül láttam, hogy a lámpafény egy helyben áll, tehát felért. Ott állt és nézett vissza mintha érzékeltette volna, hogy már nincs sok hátra, mindjárt ott a tető. Felértem én is, egymásra néztünk, aztán elindultunk. Szép volt ez a pillanat. Beszéltünk erről a percről a 45. kilométer környékén és most itt voltunk már leharcoltabban ugyan, de örömmel a tetőn.

Ő gyorsabb volt, én elmaradtam mögötte, gyalogoltam, futottam, haladtam, ahogy bírtam. Ez egy nagyon jó rész amúgy a Żar (883m) nevű csúcs közelében, a bejáráson imádtam keringeni ezen az ösvényen. Elértem a kilátót és tudtam, hogy van még egy lefele, majd egy felfele és végül egy átkötő szakasz a célig. Megint magamra maradtam a sötétben, ekkor már dörgés is társult a villámok mellé és persze még nagyobb szél. Arra gondoltam, hogy a közeledő vihar előtt mindenképpen be kell érjek, szóval nincs mese, menni kell. Jelzetlen kitérő következett, ami füves lejtőről köves útra váltott a Sárga jelzés becsatlakozásáig. Utolsó emelkedő - eszegettem, iszogattam, ugyanis éhesnek éreztem magam, de semmi nem esett már jól a nálam lévő dolgok közül. Mindjárt itt a Piros jelzés, mindjárt jön a vége - csak erre gondoltam a felfelén. Újra beértem a fák közé, sok pocsolyával és sárral szegélyezett útra. A békák csak úgy ugráltak el a cipőm mellől, ahogy melléjük léptem. Eljött a Piros jelzés, majd a bicikli út dózere. Itt már nagyon villámlott, benne volt a levegőben, hogy ebből lassanként komolyabb helyzet lesz. Sebaj, már nincs sok, nagyjából öt kilométer - így mentem előre, amikor tudtam, futottam. Iszonyat hosszúnak tűnt ez a rész, pedig a bejáráson olyan gyorsan odaértem Nedec (Niedzica) határába. Végre elértem a bicikli útról a letérőt a Pirosra és már tényleg csak egy kevés volt - papíron, mert egyébként ez tűnt az egyik leghosszabb szakasznak. Ekkor kezdett el esni az eső, először csak nagyobb szemekben, de gyéren, aztán ahogy közeledtem a cél felé, hirtelen hatalmas zápor lett. A célnál lévő pózna piros lámpáját végre közeledni láttam, ekkor már folyt a víz mindenhonnan, de nem akartam elővenni a kabátot, hisz csupán 1-1,5 kilométerre voltam a vágyott céltól. Aztán megláttam a célkapu fényét és csak annyit mondtam a szakadó esőben, hogy KÖSZÖNÖM! Olyan hálás voltam ezért a napért, hogy kifejezni nem lehet. Szakadt az eső, mindenem csupa víz volt, a fejlámpa fényében pedig csak a vízfüggönyt láttam. A helyzetet jól szemlélteti, hogy a célkapura ráforduló kanyart elmellőztem, egy sátorból kijövő segítő mutatta, hogy hol kell befordulni. Mindenki tető alá menekült olyannyira szakadt az eső. Üres célzóna, a privát frissítőmön kívül sehol senki, csak én, egyike azon "szent őrültnek", aki reggel 7-kor elindult és végül ideért. Mégis életem legjobb befutója volt, mert ebben a pillanatban minden benne volt, amiért ezt az egészet megéri csinálni. 18 óra öröme és fájdalma. 

Üres célkapu a szakadó esőben - mégis ez volt életem legjobb befutója (2020.08.30.)

Éjjel 1 órára értem be az éppen leszakadó eső kellős közepén, ami nagyjából 20 percig tartott egyébként, se előtte, se utána nem volt eső. Beérkezésemet követően kijött hozzám a verseny szervezője, Sławek gratulálni és persze beszélgettünk, mert kíváncsi volt honnan ismertem a versenyt, hogyan éreztem magam, hiszen - ahogy mondta - nálunk, magyaroknál kicsit másabb terepviszonyok vannak, mint amit a versenyen megélhettem. A kalodába zárós jelenet persze idén elmaradt (ezt sejteni lehetett), viszont a kihelyezett kupicák ott sorakoztak. Alapvetően nem iszom - főleg nem vodkát - de úgy voltam vele, ezt most rohadtul lehúzom itt a szakadó eső kellős közepén. Iszonyat erős volt, úgyhogy elég is volt belőle ennyi a következő Ultra Janosikig. Megkaptam a névre szóló befutóérmet, majd mondta nekem, hogy délelőtt 10 órakor lesz az eredményhirdetés.

Ez tényleg "szent őrület" - nagy köszönet érte a verseny szervezőjének és a segítőknek!

Ezt is tudtuk, szóval autóban alvás (pihenés) volt tervezve, hisz messze volt a szállásunk. Aludni persze nem sokat aludtam, inkább felszínesen pihentem, ugyanis egy ilyen nap után eleve felfokozott állapotok uralkodnak, nem könnyű elcsendesíteni a vibráló testet/elmét. Reggel aztán nagyon érdekes élmény volt felébredni fél 6 körül és szétnézni a kocsiban alvó emberek között, Nedec rózsaszínes napfelkeltéjének fényében.

Az eredményhirdetés sem úgy zajlott egyébként, mint normál esetben, hiszen a 80-as és a 110-es táv került egy idősávra, a többi lement előtte nap. "Rendesen" az ünnepi ceremónián történik az összes táv eredményhirdetése együttesen, de a szükség ezúttal így hozta. A dobogóra is csak maszkban állhattunk fel, ami elég vicces volt amúgy. Kiosztották a korcsoportos helyezések díjait, majd jött az abszolút dobogó - előbb a 80-as, majd a mi távunkon. A harmadik helyezett nő lengyel volt, az első cseh/orosz, én pedig magyar, úgyhogy szép kis női dobogót hoztunk össze. Hihetetlenül jó volt hallani a nevemet és azt ugyan nem értettem, amit a rendező még hozzá mondott, de azt igen, hogy "Budapest". 

Dobogó - mögöttünk a csodálatos Magas-Tátrával, ami átengedett minket

Büszke voltam arra, hogy magyarként sikerült helytállnom a mezőnyben, fel tudtam készülni egy olyan versenyre, aminek részei kicsit sem találkoznak a hazai pályák terepadottságaival. Ráadásul az egész versenyen érzékeltem a szimpátiát a lengyelektől, a dobogóra kihívva is ezt éreztem az összegyűlt tömegtől, pedig nem az ő hazájuk versenyzője voltam. Az egyetlen dolog, ami némi aggodalmat okozott az az, hogy a dobogósok sportboltokba kaptak különböző összegű kuponokat. Ez azonnal felvetette bennem a kérdést - hogyan fogom tudni vajon beváltani? A dobogóra állva aztán erre is megjött a válasz: nem "táblácskát" kaptam egy összeggel és a bolt nevével, hanem egy ajándékzacskót. Lejöttem a dobogóról, aztán odajött hozzám az egyik segítő srác, hogy szeretnének egy fotót abban a pulóverben, amit kaptam, mert az egyik expón lévő segítő készítette. Kivettem a zacskóból és akkor láttam, hogy direkt a versenyre gyártott, egyedi kapucnis pulóver a nyeremény - amiből csak nekem és a második helyezett fiúnak van (egyelőre) darabja. Tök vicces volt, mert a második fiúval újra felálltunk a dobogóra a kapott felsőben és úgy fotóztak minket. Nem értettem amúgy, mert végig azt éreztem, hogy nagyobb figyelmet kapok, mint a női győztes, hiszen amikor együtt álltunk fent, engem akkor szintén fotóztak külön. Ráadásul a versenyről szóló lengyel cikkben is meglepően sokat írtak rólam, pedig nem is én nyertem meg ezt a versenyt. 

A valaha kapott legegyedibb nyereményben

Mindent egybevetve azt hiszem méltó lezárása volt az idei szezonomnak. Mindenképpen visszajövök jövőre, mert lenne min csiszolni, de első külföldi 100-asnak persze bőven megteszi. Kicsit hasonló helyzet állt fenn, mint a 2019-es UTH-n, ugyanis 20 perc hátrányt szedtem össze attól a lengyel "beszélgetőtársamtól", akivel még együtt másztuk a törmelékes emelkedőt. Az kicsit bosszantott, hogy 18:00:27-tel értem be, ami azt jelenti, hogy 28 másodperccel csúsztam ki a 17-es kezdetű időből (nem mintha lenne jelentősége). Ami biztos, hogy a feltöltésem nem volt jó, ezt éreztem a verseny második felén. Nagy tanulság, hogy többet úgy nem megyek ki versenyre, hogy előtte nap utazom. Kell legalább egy kint töltött nyugis nap ahhoz, hogy a felöltés, ráhangolódás optimális legyen. A pályaismeret megint fontos volt, anélkül valószínűleg több mentális megborulásom lett volna. Az erőbeosztásommal elégedett vagyok, a teljes mezőny 15. helyére sikerült behoznom magam, szóval okosan ütemeztem az utat.A legfontosabb taktika egyértelműen az volt, hogy Zárra úgy kell megérkezni, mintha onnan indulnék.Szóval aki ebben a versenyben gondolkodik, az számoljon azzal, hogy a Magas-Tátrában lévő szakaszt nem szabad túltolni, mert ez a hiba durván visszaüt a táv második felén. Az a női versenytárs, aki az Osztervát megnyomta mögöttem egyébként Łapszanka pontján (76km) szállt ki a versenyből - a harmadik (!) helyről. Az eredménylistára végül 137 versenyző eredménye került fel a 173 indulóból, a 28 női indulóból pedig 16-an értünk oda Nedecre.

"I am the Legend"

Profi szervezésű verseny volt, még a jelen körülmények között is sikerült olyat adniuk, amit szerintem mindenki a legnagyobb örömmel vitt magával el a nehezebb időkre. Nagyon élveztem az egészet, minden fájdalmával együtt, úgyhogy csak azt mondhatom, hogy életem eddigi legjobb versenye volt. Egyértelmű, hogy ezt az élményt újra át akarom élni. Az előtte lévő heteket jól építettem fel és a Šelma is remekül megágyazott ennek a menetnek. Egyáltalán nem éreztem megviseltnek magam, ráadásul az ottani nehézségek teljesen elmaradtak, azok a fájdalmak, amiket utána éreztem ezúttal nem jöttek elő. Mondhatni, hogy addigra érett be az előtte lévő két hetes tátrai "edzőtáborom" (ennek tapasztalatairól, tanulságairól a következő posztban lesz majd szó), úgyhogy ideális időjárásban, ideális formát tudtam hozni a célversenyemre. 

Hivatalos eredmények itt

A verseny hivatalos képei itt

Az idei verseny hivatalos videójának előzetese itt

Aki pedig kíváncsi a pályára, annak ajánlom ezt a videót, amit egy versenytárs rögzített menet közben (benne főleg a Magas-Tátrában lévő szakaszok - Lengyel-nyereg előtt látható az erős szél is - majd a sötétben lévő lengyel szakaszok hangjai - tehenek kolompja, szél és persze a villámok fényei sem hiányoznak).

Néhány tipp azoknak, akik nevezésen törik a fejüket:

A nevezés feltétele legalább egy, két évnél nem régebbi olyan verseny, aminek a táv és szintadata megegyezik ezzel a versennyel (nevezéskor meg is kell adni, nevezési időszak idén február eleje volt). Nekem elfogadták az UTH-t, úgyhogy beugrónak az jó lehet. Érdemes ITRA adatlapot bemásolni, mert akkor rendesen látják a szervezők az előzményeket. 

Fontos! AZ UTH önmagában ahhoz elég, hogy önigazolást kapjunk arról, hogy hazai körülmények között meg tudtunk csinálni 100 kilométer feletti távot. Nekem három órával kellett több ennek a távnak a teljesítéséhez (ami rövidebb volt, mint az UTH), leginkább az első 49 kilométer terepe miatt. A Magas-Tátrában szerzett tapasztalat elengedhetetlen ahhoz, hogy mentálisan és fizikailag se üssön ki a táv első fele. A szintidő ugyan baráti (24 óra), de érdemes azzal kalkulálni, hogy az első felén csak úgy repkednek az órák.

A nevezésnél résen kell lenni, ugyanis az idei versenyre a 200 fős keret 2 perc 16 másodperc alatt telt be. Mivel kizárólag lengyel a nevezési felület, így aki nem tud lengyelül, annak érdemes másik táv (külön napokon indul a nevezés minden távnak) regisztrációs felületével barátkozni, hogy ne az vegye el az esélyt, hogy élesben szembesül a nyelvi korlátokkal. Nekem idén nagy szerencsém volt, hiszen órákkal a nevezés megnyitása előtt megkaptam a szervezőktől a linket, ezért biztosított volt az indulásom. Minden oldaluk lengyelül van, viszont a versenyen lévő segítők általában jól beszéltek angolul, ahogy a versenyszervező is, így mindenben tudtak segíteni.

Jövőre biztosan újra azon leszek, hogy a nevezési listára felkerüljek és augusztusban ismételten "Legendává" legyek. Ennél változatosabb versenyt ugyanis közvetlen szomszédságunkban keresve se találhattam volna. 

Ezt a versenyt is a futocipoteszt.hu cipőjében teljesítettem, ami még mindig szakadásmentes. Ez azért nagy szó, mert ebben a cipőben benne van már a május végi Privát UTH, az összes Magas-Tátrában lévő futásom, köztük például a Tatry Running Tour 34 kilométeres etapja és a Tatranská Šelma Ultra. A többi hazai edzésről nem is beszélve. Ennyit másik, hazai boltban vett Hokám se bírt még ki, pedig párat elnyűttem az évek során - ebből a típusból is.