"...kemény, havas pályát szeretnék, ami rendesen megdolgoztatja a testem minden izmát" - így gondolkodtam a Zimowy Janosik - Spacer Murgrabiego versenyről az évkezdő posztomban. Azt hiszem írhatom, hogy a kérésem a legmesszebbmenőkig meghallgatásra talált. A nevezésem még 2020 őszéről való, de sajnos tavaly nem kerülhetett megrendezésre a verseny. Megtapasztalva az ideit, egyáltalán nem bánom, hisz ha akkor ott vagyok, most valószínűleg nem élem meg, amit megélhettem. Brutális körülmények, kemény pálya, életre szóló téli élmények 52 kilométerbe sűrítve. Ilyen volt a Janosik téli arca.

Érdekes a téllel való kapcsolatom, ugyanis "futóéletem" előtt nem kifejezetten szerettem ezt a ridegnek gondolt évszakot. A téli sportok sem álltak hozzám közel, mert valahogy nem kívántam a velük járó fázós élményeket. Aztán teltek az évek és futóként már vártam, hogy leessen végre a hó. Sőt, egyre inkább erre vágyakoztam, persze nem túl sok sikerrel. A Zimowy Janosik az Ultra Janosik kapcsán került a látóterembe és amint megláttam a 2020-as versenyvideót, tudtam, hogy nekem itt futnom kell. A verseny előtti héten kérdéses volt, hogy lesz-e hó, de a csütörtökön érkező hidegfront nem hagyott kétséget felőle. Gyakorlatilag érkezésem percétől folyamatosan havazott a környéken, ezért egyre inkább az vált kérdéssé, hogy van-e felszerelésem és kellő tapasztalatom ilyen terepviszonyok között a több, mint 50 kilométer hosszú távhoz?

Előzetesen még annyit, hogy a versenyre nem igazán tudtam készülni, mert a verseny hetén folyamatosan dolgoztam szerdáig bezárólag, az előtte lévő hónapokról nem is beszélve. Ráadásul 14 kollokviumom volt ebben a vizsgaidőszakban, ezek miatt szintén elég korlátozottak voltak a lehetőségeim. Mindent figyelembe véve, egészen jól sikerült összeraknom az elmúlt 1,5 hónapot, ráadásul kifejezetten lendületes, jó érzetű futásaim voltak. 

Szóval a csütörtöki kiérkezéstől fogva szakadó hó fogadott odaát. Ahogy az oldalam posztjaiban említettem, viszontagságos volt a helyzet az autóval is, hiszen annyira hideg lett, hogy pénteken egyszerűen nem akart elindulni. Hatalmas szerencse, hogy a szállás tulaja segítségünkre sietett, így neki köszönhetően el tudtunk indulni Nedecre (Niedzica) a rajtszámom átvételére. Akkor már ott is szakadt a hó, szóval várható volt, hogy másnap a lengyel oldalon sem lesz könnyebb a helyzetünk. Akkor még nem sejtettem, hogy a durvulás ott kezdődik el csak igazán.

Reggel fél 6-os kelés, majd rögtön kitekintettem az ablakon: fagyos hajnal képe rajzolódott ki, az ablakon keresztül is látszódott, hogy dermesztő hideg vár odakint. Egészen mást jelentett ebben a percben a tél. Egészen más értelmet nyert a "nagy pelyhekben hull a hó" életérzés. Elgondolkodtam azon, hogy biztos itt van-e a helyem? Futottam már hóban, de nem ennyiben és nem ilyen körülmények között, pláne nem 50 kilométer feletti távon.Telet akartam, de biztosan ezt akartam? Kipakoltam a szekrényből minden futócuccom, amit magammal elhoztam. Gyakorlatilag a bőrönd nagy része ezekből állt, mert úgy készültem, hogy mindenféle ruha legyen nálam, biztos, ami biztos alapon. Nos, kellett, nagyon is kellett minden, ami nálam volt. Nem szoktam ruházatról külön említést tenni, mert hazai körülmények között számomra ennek nincs különösebb jelentősége. Amit eddig otthon megéltem "télként", az lényegében nem volt tél. Persze volt hideg, volt némi hó, de ez azt a kategóriát képviselte, ami nekem az életemből  - futóéletemből pláne - eddig kimaradt. Erre hazai időjárási viszonyok mellett felkészülni mostanság esélytelen.

Telet akartam, igazi telet kaptam (Bachledova Dolina; 2022.01.22.)

Szóval ruházat, szigorúan márkajelzések nélkül:

Felső: felvettem egy lazább hosszú ujjú technikai felsőt, amiben ősszel/tavasszal szoktam futni. Erre jött egy valamivel vastagabb hosszú ujjú technikai felső, amit leginkább esős, hűvös időben veszek fel, mert kapucnis. Erre felvettem egy technikai pólót, majd külső rétegnek az általában kötelező felszerelésként becsomagolt kabátomat, ami igazából esőkabát/szélkabát névre hallgat, mégis most töltött be tökéletes szerepet.

Alsó: lábamra húztam egy téli zoknit, ami azért különleges, mert magamtól nem ez lett volna a lábamon. Ezt decemberben kaptam Szőke Norberttől (futocipoteszt.hu) és nagyon hálás vagyok érte, mert itt volt értelme magamra húzni. Hazai körülmények között nekem nincs szükségem kifejezetten téli zoknira, mert nagyon ritka ennek valós indokoltsága. Felvettem a lábamra a kompressziós szárat, majd egy hosszú enyhén bélelt téli nadrágot. Ekkor még a nyári gatyát nem húztam magamra, mert túlzásnak találtam volna azt is felvenni. Aztán elkezdtem kihordani a cuccaim a kocsihoz és arra jutottam, hogy ez kevés lesz. Felhúztam ekkor a kisgatyát és reméltem, hogy mozgás közben nem fázom majd. Kezemre jött a kesztyű, fejemre a rajtcsomagba kapott béleltebb csősál, nyakamba/szám elé pedig a nyári Ultra Janosik rajtcsomagjában lévő csősál. Réteg réteg hátán, mi lesz ebből?

Így kerültem a Bachledova Dolina síterület parkolójában lévő rajtba 6.45-kor, még sötétben, dermesztő hidegben. Sehol senki, teljes csend a parkolóban. Nem értettem, hogy mi van, amikor 7 órakor kellett volna rajtolnunk. Egyre jobban fáztam, már a lábujjaim is elkezdtek fagyoskodni a semmittevésben. A rajt zászlói kint voltak és egy beöltözött ember téblábolt mellettük. Megkérdeztem, biztos itt lesz-e a rajt, mire azt mondta, hogy igen. 7.30 körül aztán befutott a busz és vele együtt megérkezett a versenyzők hada. Végre közel kerültünk a rajtolás percéhez, ami a közel egy órás várakozás után tényleg sürgető volt már. Hirtelen nagyon lelkes lettem, ugyanis erre várok 1,5 éve és most itt állok én is a többi futótárssal együtt a hatalmas hóban, a rajtolásra várva. Mi kellhet még? Minden összejött, amit csak akarhattam! Beálltam valahova középre és visszaszámoltunk.

Perverz örömmel a tél kapujában - rajt (Bachledova Dolina; 2022.01.22.)

Az első két kilométer gyaloglással kezdődött, mert egy szűk nyomsávon haladtunk, amit tulajdonképpen akkor tapostunk ki. Nem láttam értelmét az erőn felüli előzgetésnek, elvégre 52 kilométerről volt szó, így korai lett volna minden felesleges energia pocsékolás. Meg aztán arra is gondoltam, hogy a Lombkorona Tanösvényen biztosan jobban lesz lehetőség a szétszéledésre. Előzés helyett ezért inkább gyönyörködtem a napsütéses hóban - ó, ha tudtam volna, hogy ez lesz nagyjából az első és utolsó helyszín, ahol "büntetlenül" gyönyörködni lehet! Ez tényleg olyan volt, mint a képeslapokon: kékülő ég, napfényben csillogó fehérség a fenyők ágain, frissen ropogó hó a léptek alatt. Idilli téli csoda a hegyek rejtekében.

Elértünk aztán a Lombkorona Tanösvény bejáratához, ahol nem jártam még egyébként, csak az alatta lévő turistajelzésen. Befutottunk a kapun, majd rá a fahídra, ami itt-ott kifejezetten csúszós volt. Ezen a szakaszon tilos volt szöges cipőt/hómacskát viselni és ezt ellenőrizték is a bejáratnál. Odaértünk a spirálként emelkedő kilátóhoz és keringtünk szépen felfelé, kanyarról kanyarra. Elképesztően erős szél volt felfele, itt gondoltam először arra, hogy jó döntés volt a kabát és minden más is, ami rajtam van. Ez oda-vissza szakasz volt a teteje és az alja között, ezért láthattam a női versenytársakat magam előtt. Ekkor négyen futottak előttem. Nem zavart, nem izgattam magam ezeken a dolgokon - itt még nem. Felértem, tettem egy tiszteletkört, szétnéztem, amennyire a szél engedte és fordultam vissza.

Még könnyedén a Lombkorona Tanösvényen (2022.01.22.; Forrás)

Néhol iszonyatos csapásokkal lökött meg, gyakorlatilag a korlát egyik oldaláról a másikra lengetett ki, amire a csúszós foltok is rásegítettek persze. Eközben figyelni kellett a felfelé futókra, szóval a spirál minden kanyarulata komoly koncentrációt igényelt az elemek és az emberek miatt. Szinte az egész arcomat el kellett takarjam, annyira jeges szél fogadott ezen a részen. Megváltás volt leérni és újra a hatalmas hóban találni magam. A Magurka (1193m) felé vettük az irányt, ami az Ultra Janosik pályájáról ismerős volt, csak ott fordított irányból jövünk erre. Ismeretem hullámzását, ennek köszönhetően jó ütemben tudtam futni a magas hó ellenére. Ekkor hagytam el sorban a női versenytársakat, mert ezen a szakaszon egyszerűen jobb lendületet tudtam elkapni. A változó mélységű hóban haladva olyasmik voltak a fejemben, hogy igen, ezt akartam, én tényleg ezt akartam megélni. Eddig csupán hittem, hogy szeretem a telet, de most lehetőségem van megélni, hogy tényleg szeretem-e a telet. Rendkívül nagy élvezettel mentem előre, így értem el a Magurkát, majd haladtam tovább a férfi versenytársak nyomában. Változó nehézségű volt ez a szakasz, de összességében mégis a könnyebbik fajtából valónak mondanám. 1,5 óra volt megtenni 10 kilométert  - azt hiszem ez sokat elárul a helyzetről. Elértük az első frissítőpontot, ahol én nem álltam meg, hanem kanyarodtam tovább a Zöld jelzésre. Egyértelműen ez volt a legkönnyebb szakasza a versenynek, mert alapvetően egy aszfaltút volt hóval belepve. Mivel autók is járnak rajta, ezért olyan nyomsávot tudtunk választani, ami egészen futható jelleget öltött. Olyannyira könnyű volt az előzőekhez képest, hogy simán 4.30-on belül lehetett süvíteni. Ehhez mérten elég nagy lendület kapott el, az előttem futó férfiakat egészen meg tudtam közelíteni, volt akiket elhagyni. Tudtam, hogy nagyjából 8 kilométer jön ebből, így a tempómmal próbáltam javítani kicsit az eddigi időmön.

Így értünk el Osztornyára (Osturňa), ahol átváltottunk a Sárga jelzésre, hogy végre megközelíthessük Łapszanka frissítőpontját. Miközben felfelé meneteltünk a mély hóban, arra gondoltam, hogy Łapszanka az a falu, amit mindenhonnan merő szenvedés megközelíteni. Az Ultra Janosik-on is örökkévalóság az odaút, nos itt sem volt ez másként. Iszonyatosan nehéz menetelésben volt részünk, amin nem segített annak a látványa, ahogy a távolban előttem lévő versenyzők kanyarogtak az emelkedésen. Alig vártam, hogy a pontra érjek végre, mert frissíteni szerettem volna. Újabb kanyar, újabb emelkedő - sosem értünk oda. Aztán egy emelkedő tetejét elérve végre háztetőket láttam. Łapszanka!!! A pont az udvaron volt, az asztalon lévő dolgok pedig ennek megfelelően áthűltek. Életemben először ettem fagyott paradicsomot (nem volt rossz!), valamint fagyott teasüteményeket (ezek viszont nem voltak jóízűen ehetők). Azonnal fordultam tovább, mert a következő pontra terveztem a nagyobb frissítést. Újabb emelkedés, újból megkezdett szenvedés a hatalmas hóban. A "szép idő" ezen a ponton ért véget, mert ami ezek után következett, arra magam sem számítottam.A hó folyamatosan esett eddig is, de valahogy elviselhető, sőt olykor élvezhető módon. Innentől azt az arcát kaptuk a télnek, amitől szerintem titkon mindenki tart, aki tudja, milyen is az igazi tél. Brutálisan szeles részek következtek, amik arcomba hulló, fájóan kemény hópelyhekkel társultak. Meneteltünk, futottunk, meneteltünk - így haladtunk felfelé. Aztán felértünk és elindultunk a lejtősebb, szűkösebb úton. Itt másfajta nehézség következett, ugyanis rendkívüli módon csúszott a lejtés. Előttem egy férfi versenytárs esett egy nagyobbat, megálltunk a mögöttem lévő férfi versenyzővel, hogy segítsünk neki. Szerencsére nem lett baja, de azért repkedtek az "f" betűk a szájából.

Nekem kifejezett nehézség volt az, hogy nem ismertem a hó alatt megbúvó terepet. Néhol kivágott rönkdarabok, másutt nagy kövek kandikáltak ki a fehér lepel alól. Volt, hogy ilyenbe botlottam meg és emiatt kellett kompenzálni a mozgásomon. Hiába mentünk javarészt lefelé, rengeteget kivett a folyamatos figyelem és mozgáskoordináció. Arra gondoltam magamban, hogy ide nagyon kell a tökéletes mozgásszervi állapot, mert akinek boka vagy térd problémája van, annak ez kimondottan gyilkos terep. Minden egyes lépés maga volt a potenciális sérülésveszély. Újabb terepváltás jött, felkanyarodtunk egy kitett szántóföld-szerű részre, ahol ismét a szél volt az úr. Néhol egész nagy hasznát vehettük, mert méternyi szakaszokra elfújta a havat, tehát volt esélyünk kicsit szusszanni a szilárdnak érződő talajon. Persze ebből igencsak kevés jutott, ezért többségében meneteltünk/futottunk tovább az általunk kijárt havasban. Itt annyira szélesen elterült a fehérség, hogy konkrétan bántotta a szemem a látványa. Olykor nem tudtam megkülönböztetni a nyomsávunkat a havas terep többi részétől, annyira elvakított a fehérség. Łapsze Niżne pontját elképesztően vártam, több okból is: 1) egyetlen privát frissítésünk helyszíne volt; 2) itt jött el a 30. kilométer; 3) meleg szobában berendezett frissítőpontot vártam, ahol meleg levest ehetek. Nos, a háromból kettő végül is összejött. Leértem a főútra, megláttam Privát frissítőm, aki közölte velem, hogy nincs pont.

Ekkor pillanatnyi képszakadás jött csupán egy gondolattal az agyamban: nincs pont??? Olyan nincs, hogy nincs! Az nem lehet! Adott egy kicsit a termoszban lévő teámból, hogy a nálam lévő jegesteát melegítsük. Aztán futottam tovább annak reményében, hogy fentebb lesz a frissítőpont a vágyott meleg helyiséggel és levessel. A pont bizony ott volt feljebb, a hozzá képzelt meleg szoba viszont nem. Közel értem a sátorhoz, de a távomon mindenki elfordult balra és nekem is mutatták, hogy balra kell menni. Hát jó, akkor ebből nem lesz meleg szoba, sem meleg leves. Ez a tudat annyira fájt akkor, mint a jegesnek érzett hó, ami ezt követően csapkodott az arcomon. Kicsit könnyebb szakasz jött a folyamatos emelkedő ellenére, mert egy bicikliút aszfaltja lapult a hó alatt, amin persze sokkal jobban lehetett haladni.

Az "apokalipszis" cudar valósága (Grandeus-Dursztyn között, 2022.01.22.; Forrás)

Megindultam hát a haladás reményében, ismét az előttem futó férfiak elé kerülve. A szürke távolban közeledni látszott a Grandeus tetején lévő oszlop, de sajnos tudtam, hogy ez a közel csupán érzéki csalódás, mert nagyon távol van az még. Főleg mivel elkanyarodott utunk lefelé egy jelzetlen, járatlan útra. Ez szintén nagyon csúszott, ráadásul figyelni is kellett, mert kanyarogtunk össze-vissza. Aztán leértünk valahova, majd elindultunk felfelé. Azt hiszem nem túlzás, ha azt írom, ez a szakasz életem legdurvább téli élményévé vált. Nem lehet szavakban kifejezni az ott megélteket.Látszólag a semmiből meneteltünk a semmibe. A szemöldökömön és a szempilláimon csüngtek a jégdarabok, volt, amikor azt éreztem összefagynak a szemeim. A férfi versenytársak a szenvedés mindenfajta hangját hallatták mögöttem, én csak azért nem, mert beburkoltam az arcomat a megfagyott csősálba. Út a kilátástalanságba - nagyjából ezt éreztem a járatlan fehérség közepette, jeges hidegbe burkolva. Ekkor nagyon utáltam a telet, minden halmazállapotával együtt. A versenyt követően a szervezők kiemelték ennek a szakasznak a durva mivoltát. Azt is említették, hogy a szakadó hó mellé cirka 60-70km/h-s szél társult e vidéken. Tényleg rendkívül kemények voltak a Grandeus és Dursztyn környékén megtapasztalt körülmények. 

Itt menetelve nagyon fájt az a felismerés, hogy ehhez kevés lehetek. Hogy talán szájhősködés volt miden, amit a télről és magamról hittem. Folyamatosan azt mondogatom, hogy szeretem a telet, vágyom a telet, erre most itt vagyok a télben és tessék. Kevés vagyok, nagyon kevés. A Grandeus nem akart eljönni, mi pedig mentünk felfelé, bele a végtelenbe. A távolban láttam egy férfi versenytárs alakját kanyarodni, ez adott némi reményt, hogy lesz hova odaérni. Mi is kanyarodtunk végül és a szürke távolban ott állt Grandeus oszlopa. Mentünk, mentünk, míg oda nem értünk és végre eljött a jobbos kanyar Dursztyn irányába. Ekkor ismét fejembe jött a meleg leves reménye, de még ez a vágykép is lassított felvételként mozgatott előre.

Ekkor elfutott mellettem Małgorzata Fuczik, havatelsöprő lendületével. Őt követte több férfi versenytárs, akikkel előzgettünk egymást. Hát igen, úgy tűnik tényleg kevés vagyok ehhez. Október vége óta nem futottam hosszabbat, mostanság 25 kilométernél többet sem volt lehetőségem menni. Csoda, hogy 40 kilométerhez közelítve elhagy a lendület? Leértünk Dursztynba, ahol kérdezték az előttem lévőket, hogy akarnak-e a pontra bekanyarodni? Nem akartak. Én pedig azt vettem észre, hogy a lábaim velük fordulnak tovább jobbra az úton, a potenciális levestől tova. Hát, ez van, most már a kötél jön és még onnan vagy 10 kilométer. Az ásványvizem kupakos része befagyott, a teám jegestea lett.Most kezdődött igazán csak el a téli küzdelem.Magam előtt láttam távolodni Małgorzata lendületét és kicsit irigykedtem, hogy így bírja ezeket a körülményeket. Magamban arra jutottam, hogy erre sem lehet felkészülni otthon. Egyszerűen nincs rá lehetőségünk. Eljött a Żar felé vezető jelzetlen szakasz, a kötél és 500 méteren 180 méter szint. Brutális volt minden szempontból. Iszonyúan csúszott, szorosan a kötélbe kellett kapaszkodjak, hogy rendesen haladni tudjak a "falon".

Kemény küzdelem a "falon" (2022.01.22.; Forrás)

A kötelet követően pedig cipőnyomokba tettem a cipőm orrát, hogy biztosabb állást találjak. Felérve aztán mindenki eltűnt, magam maradtam a kanyargós úton, néha egy-egy rövidebb távost előzve. Eljött Żar és a kilátó, majd emelkedés, lejtés és végül egy kitettebb rész.Olyan szinten szakadt a hó és fújt a szél, hogy az előttem futók lábnyomát teljesen eltűntette, mire odaértem.Ekkor összeállt a kép és rájöttem, hogy ugyanoda megyünk vissza, ahol korábban Łapsze Niżne pontja volt. Elhatároztam, hogy akármi lesz, megállok és eszek valamit, valamint kérek meleg teát. Így is lett, odaértem, elvettem két hideg nutellás banáncsücsköt és kértem meleg teát az üvegembe. Ekkor ért oda Agnieszka Michalska és Beata Lange. Rájuk néztem, automatikusan köszöntünk is egymásnak, de valójában egy pillanatra nem hittem a szememnek. Első voltam sokáig, majd második lettem és a célba lehet, hogy negyedikként futok be? Magam is meglepődtem azon a nyugalmon, amit ezután éreztem az emelkedőre kanyarodva. Eszembe jutott a Verőce Éjszakai Trail utolsó szakasza, a Magyarkút utáni emelkedő. Akkor tulajdonképpen azon az emelkedőn sikerült megnyernem a versenyt. Itt sem hagyom olyan könnyen magam, mert lehet most nem "az" a versenyző vagyok, aki a legjobb formámban lévő időszakomban voltam, de ma is versenyző vagyok.Az a versenyző, akit a küzdelem hajt előre. 

Teljesen új lendület kapott el a felfelén, aminek köszönhetően a havas aszfalttal együtt hagytam hátra őket. A távolban megláttam az egyetlen előttem haladó női versenytársat és konstatáltam, hogy nem jutott annyira messzire, mint hittem. Még van hátra, még lehet esélyem bármire. Telet akartam, telet kaptam, legyek hát méltó ahhoz a télhez, amire vágytam! Megint kitett részen mentünk, nagy hóval, hullámzással. Aztán valahogy közeledni látszott az alakja, szinte már ott voltam a bordó kabátjának árnyékában.

Új lendülettel a cél felé (2022.01.22.; Forrás)

Egy fotós futott elől, mögötte ő, majd őket követve én. Tudtam, hogy utolérem, éreztem, hogy megvan az erő, ami kell. És tényleg odaértem mellé, ő pedig botját letámasztva elengedett. Megköszöntem, majd lendültem tovább. Nincs megállás, a tél az enyém! Ezzel az érzéssel haladtam, törtem a havat magam előtt. A fotós hátranézett, majd meglátta, hogy váltás volt a helyezésben, ezért leállt fotózni. Én gyors tempóval lódultam tovább a bicikliúton, ami talán egy dózer út lehetett. Eleinte ez is hullámzott, hol felfelé, hol lefelé mentünk. Nem érdekelt. Már nem érdekelt mi van előttünk, csak az, hogy odaérjek végre Nedecre. 

Monoton haladás, majd kabát suhogását hallottam közeledni magam mögött, de nem mertem hátra nézni. Azon gondolkoztam, mennyi lehet még hátra a távból? Felmerült bennem, hogy talán korai volt a hajrázás. Talán még sincs bennem annyi erő, hogy kibírjam ezzel a tempóval, ezen a terepen. Aztán mellém ért a suhogás és a fotós férfit láttam meg. Mondott valamit, majd kértem, ismételje angolul és mondta, hogy első nő vagyok. Visszakérdeztem, hogy hány kilométer van még a távból? Erre ő azt válaszolta, hogy nem tudja, első vagyok a mezőnyben, de két részletben rajtoltunk, így nem tudja a teljes mezőny állását. Erre ugyanazt a kérdést tudtam feltenni kissé sürgetően, hogy mennyi van még a távból? Nagyon frusztrált, hogy nem kapok választ a kérdésre, mert tényleg úgy éreztem, hogy a végtelenségig nem fogom bírni ezt a tempót. Azt mondta, nem tudja biztosan, de maximum 4-5 kilométer lehet még. 4-5 kilométer??? Egy világ dőlt össze bennem ennek hallatán, mert 2-3 kilométernél többet nem szerettem volna hallani. Aztán megjegyezte, hogy itt van mögöttem a női versenytárs, de az nem létezhet, hogy megverjen engem. Jól esett hallani a szavait, de persze én nem ezt gondoltam magamban.

Az utolsó kilométerek eltökéltségével (2022.01.22.; Forrás)

Aztán elléptem tőle és a lejtésen olyan gyors tempóra váltottam, amit futni bírtam. Felismertem a lefelét a nyári versenyről, ez adott még egy plusz löketet. Egy kanyar után aztán megláttam egy hófedte háztetőt. Azt hiszem hangosan is kimondtam, hogy itt egy háztető, itt vannak a házak!!! Szerintem ennyire nem örültem még faluszéli háztetőnek, pedig Łapszanka házait is nagyon vártam. És tényleg ott volt Nedec. Amikor leértem a főútra és megláttam az iskolát sírni tudtam volna az örömtől. Hihetetlen volt. Azt hiszem ezt az érzést "vadászom" az ultrákkal, keményebb versenyekkel. Ezt nem lehet elégszer megélni, egyszerűen nem lehet megszokni. Pedig tényleg nagyon tudott fájni a mardosó hideg szél és lábszárközépig ellepő frissen hullott hó. Mégis az ilyenfajta "küszködés" az, amit igazán szeretek a terepfutásban.Amikor keresztül kell szenvednünk magunkat dolgokon - távon, szinten, természeti körülményeken. Az ilyen élményektől mindig azt érzem, hogy újjá leszek, hogy kilépek a monoton megszokottból. Nagyon-nagyon kellett már egy ilyen küszködős mámor a futóénemnek. 

Röviden összegezve azt tudnám mondani erről a versenyről, hogy brutális volt. Minden értelemben. Futás közben a brutális szó mellett az "őrület" járt a fejemben, mert ez az egész egy "szent téboly" állapota volt odakint. Egy másfajta tudatállapot. Az, hogy első nőként érthettem be ilyen körülmények között számomra nagy érték. 6 óra 54 perc 10 másodperc lett az időm, amivel maximálisan elégedett vagyok. Ennyire nehéz körülményeket még legvadabb álmomban se képzelhettem volna a verseny napjára. Sejtettem, hogy fizikailag jól bírom a húzósabb körülményeket, de azt nem gondoltam, hogy ezt is ilyen jól fogom bírni. Izomzatilag minden a helyén volt, minden mozdulatom a haladást segítette. Erőnlétileg jól bírtam, fogyasztásom télhez mérten minimális volt és nem is igényeltem többet. A ruházattal kapcsolatban tanácstalanul álltam reggel, de mondhatom, hogy tökéletes volt a szettem. A fejem tetején lévő csősáltól a cipőm talpáig minden a helyén volt. Egyetlen felesleges ruhadarab sem volt rajtam, tényleg mindenre szükségem volt. Hómacska ugyan volt nálam végig a zsákban, de olyan frissen hullott nagy mennyiségű hótakaró lepte el a talajt, hogy nagyobb problémát okozott volna, ha felveszem. Az arcom előtti csősálam teljesen szétfagyott, a cipőm nyelve szintén bekunkorodott a nedvességtől és a cipőfűzőmmel együtt megfagyott.

Megtiszteltetés volt ilyen kemény nők között állni (2022.01.22.; Forrás)

Ez a verseny nem a pálya miatt volt kemény, hanem a durván téli körülmények miatt. Ráadásul minden frissítőpont kint volt a szabadban, ami azt is jelentette, hogy nincs pihenő, nincs szusszanás. Itt nem volt opció a leülök pihenni. Éppen ezért mindenki, aki aznap itt volt hatalmasat teljesített. Nem azért, mert helyezett lett, hanem azért, mertönmagát győzte le az elemek sűrűjében.Ide nem volt elég az az érzés, hogy kibírom a telet. Nem. Ide perverz vágy kellett a télhez. Ehhez vágyni kellett a tél hidegét, de úgy igazán, mélyen. Most már tényleg kimondhatom: szeretem a telet! 

A verseny óta folyamatosan azon kapom magam, hogy fejben újra ott menetelek a zord téli hidegben. Hogy visszamegyek-e? Ahogy telnek a napok egyre biztosabb vagyok benne, hogy igen. Igaz, ezt megismételni szinte lehetetlen talán. Az mindenesetre biztos, hogy nem ment el a kedvem a téltől, sőt! Most jött meg igazán!

Hivatalos eredmények

Jó szívvel csak annak ajánlanám ezt a versenyt, aki tényleg elvetemülten vágyja a telet, ellenkező esetben elrettentő élmény lehet csupán belőle.