A hegyek színes útjain

"Aki a tempós futásokat szokta, annak igencsak idegörlő lehet a folyamatos ritmusváltás, már-már kényelmetlen tempóváltás. Aki viszont nem a gyorsaság, hanem egyfajta állóképességi kihívás oldaláról közelíti meg, annak ajándék e jelleg. Mivel sosem voltam aszfaltfutó, általában csak a kényszer vitt a betonra - amióta esztergomi vagyok, már az sem - így nekem ez áldásos volt. Egy ideje már nem futok síkon és sosem futottam klasszik edzésmódszerek szerint sem."

- írtam még tavaly a Kör-kulisszákban. Miért ezzel kezdek egy VérCse beszámolót? Mert pontosan emiatt voltak bennem aggodalmak a teljesítésre vonatkozóan. "Normál" esetben fel sem merült volna, hogy bármi keresnivalóm van ilyen karakterű pályán, mégis az élet úgy hozta, hogy kilencedik százasom helyszínét a Gerecse és a Vértes adta.

Hogyan kerültem mégis a VérCsére? - az előzmények

Október 15-én jelentettem be a harmadik Kör próbám, mert úgy volt, hogy tavasszal egy továbbképzésre megyek, ami az összes márciusi-áprilisi szombatomon egésznapos elfoglaltságot jelentett volna. Január elején aztán kiderült, hogy március 15-ére is képzési napot tettek, így dönteni kellett: Kör vagy képzés? A Kört választottam. December óta dolgoztam azon, hogy márciusra összerakjam a formát, ami egy számomra megfelelő Kör teljesítéshez szükséges lehet. Ennek megfelelően március elején hihetetlen erősnek éreztem magam, amit a számok is alátámasztottak, így nagy várakozással tekintettem előre. A hét elején már látszott, hogy immáron harmadszor is problémás időjárás várható, ráadásul csütörtök magasságáig az előrejelzések sem tudták pontosan megmondani, hol-mennyi csapadékra lehet majd számítani. Péntek este aztán ismét döntési helyzet elé álltam:

akarom-e harmadszor is megélni, amit előtte már kétszer megéltem? A válaszom egyértelmű volt: nem.

Nem bántam meg a döntésem, mert azóta tudom, hogy az első és a második Kör próbám „szerelemgyereke” lett volna az a körülmény, ami odakint várt volna. 

Szerintem többen nem értik meg, hogy alapvetően nem az esővel vagy a sárral van a probléma, hisz a terepfutás kültéri sport minden körülményével együtt. A probléma számomra az, hogy kétszer már mentem olyan időjárásban/terepviszonyok között Kör próbát, ami az ideálistól igencsak távol állt (az első próbán a 10. kilométertől folyamatosan esett, a 16.30 körüli sötétedéstől tejköddel a magasabb részeken; a második próbán szakadó esőben indultam és a 40. kilométerig kisebb kihagyásokkal esőben mentem, kiáradt patakokkal, iszonyat sárral).

Szeretnék végre egy olyan Kört, amikor az első lépéstől nem „válságterv” alapján kell gondolkozni, nem azon kell agyalni, hol kenjem újra a talpam, hol váltsak zoknit/cipőt, hol kell majd ragasztani a folyamatos áztatás miatt hólyagosodó bőrt, hol kell az átnedvesedett ruhákat átvenni, öltözködni. Hanem „csak” menni kell durván 153 kilométert, jellegtelen időjárási körülmények között, amikor gyakorlatilag a frissítés okozza a legnagyobb fejtörést. 

Szeretnék végre esélyt kapni arra, hogy tisztán kihozhassam azt a teljesítményt, ami szerintem bennem van, hisz a 25:57-es időm azokban a körülményekben is nagyon jónak számított annak ellenére, hogy akkor is éreztem, ebben még bőven több lehetne.

Már aznap elkezdtem gondolkozni a „hogyan tovább?” kérdéskörén. Azt tudtam, hogy ezzel a döntéssel féléves eltiltás jár együtt és azt is, hogy a kvalifikációm április 3-án egyébként is lejár. Adott volt a feladat: újra kell kvalifikálni, hogy megkapjam az esélyt egy új próbához, ami talán végre kíméletesebb körülményeket ad. Januárban jött a hír, hogy a VérCse 100 bekerült a kvalifikációs versenyek közé. Akkor eldöntöttem, ha sikertelen próbám lesz, akkor a VérCsén fogok újra kvalifikálni. A terv aztán valósággá formálódott, március 15-én neveztem a VérCse „beugrójára”, azaz a Vérkörre. Március 22-én megcsináltam a Vérkört (76,2km/1805m+), ami nekem felért egy kishalállal, ugyanis évek óta nem edzek ilyen jellegű pályákra. Menet közben erősen motoszkált bennem a „hogyan fogok kibírni ebből 100 kilométert?” gondolata, hisz érzékeltem, hogy ilyen pályához jelenleg kevésbé vagyok edzett, elvégre egészen más képességekre van szükség a Börzsönyben, mint itt. 

Ahogy a tavalyi  Kör-kulisszákban is írtam:

Nem a kiváló futóképesség tett Kör teljesítővé, sokkal inkább a fokozatosan és következetesen felépített, célzott állóképességi munka, ami által a testem hozzászokott a célterheléshez, ami a Körön a masszív monoton menetelős hosszú meredek felfelék és okosan kifutott lefelék váltakozásáról szól.

Na, most az ilyen Vérkör-típusú pályákon ez pont nem előny, elvégre nincsenek masszív monoton menetelős felfelék, ahol pihenni tudnék, csak folyamatos monoton, egyoldalú terhelések, amiket már rég nem gyakorlok. A Vérkör másnapjára igencsak beteg lettem, olyan szinten kiütött ez a hetvenes, hogy ki is kellett hagyjak jó pár napot. Eredetileg április 19-ére terveztem a VérCse indulást, de végül egy héttel korábbra hoztam, aminek fő indoka a Gerecse 50 túra elmaradása volt. Nem szerettem volna megkockáztatni, hogy a Kéktúra valamely útvonalának esetleges lezárása miatt ne tudjak bizonytalan ideig elindulni, így úgy ítéltem meg bevállalom inkább a húsvéti hosszúhétvége előtt. 

Az ultraképességem edzése szempontjából előzetesen az alábbi célokat határoztam el:

1) kilengésmentes, egyenletes haladás - a Vérkörön folyamatosan zuhanó tendenciát hoztam, ami ultratávon egyáltalán nem előnyös, ott sem volt az, mert rendesen kiszenvedtem a végére;

2) ne haljak meg annyira, mint a Vérkörön - inkább egy köztes tempót lőjek be, amivel kis túlzással a végtelenségig tudnék menni és gyakoroljam ennek fenntartását - az iram öl, nem a táv jeligére.

3) lehetőség szerint 13-as kezdetű legyen az időm - ez az átlagsebesség miatt volt szempont, mert tudom, hogy a Körön milyen sebességátlag hozná ki azt a minimum időt, amit szeretnék, így annál gyorsabb átlagsebességet szerettem volna belőni egy ilyen karakterisztikájú pályán;

és az extra: mindenképpen beérjek valahogy, mert ez a teljesítés lesz a jövő évi Kör kvalifikációm.

Így kerültem Tatabányára április 12-én reggel nyolckor egy ideális százas rajtjába. Haha...meg ahogy azt én elképzeltem!

I. Gerecsei szakasz: Tatabánya, Ranzinger Vince Kilátó - Szárliget (54,3km) 7 óra 10 perc (sebesség: 7,58km/h)

A rajtban némi problémát okozott a kód megtalálása, mert én abszolút a kilátó közvetlen környezetében kerestem. Aztán végül az útvonalra fordulva meglett, így ötperces téblábolás után végre minden adott volt a rajthoz.

Megborulás előtt, még vidám rajthangulatban (Ranzinger Vince kilátó, 2025.04.12.)

Illetve lett volna, ha a beolvasott kód nem kért volna egy nevezéskor kapott kódot. Egyből ideges lettem, mert tudtam, hogy a Vérkörrel ellentétben ezúttal nem kaptam kódot a nevezésnél. Hirtelen mindenféle érzelem futott át rajtam, teljesen kibillentett ez a közjáték.

Itt állok szombat reggel negyed 9-kor egy százas rajtjában és nem tudok elrajtolni - egy pillanatig azt sem tudtam mit csináljak. 

Aztán visszakerestem a múltkori e-mailt és az abban található telefonszámok egyikén próbálkoztam - sikertelenül. Jó, nincs pánik (hajaj, pedig nem kicsit volt!), akkor a másik számot is megpróbálom - sikerült. Nagy Lászlóval beszéltem, aki mondta, hogy nézzem meg a spam-ek között, mert biztos oda érkezett a levél - nem volt ott sajnos. Aztán mondta, hogy megpróbál beszélni a szervezőtársával, várjak kicsit. Ekkor már éreztem, hogy kezdek szétesni, mert eleve nyolckor szerettem volna elrajtolni, de reálisan 8:10-kor sikerült is volna, ehhez képest ekkora már 8:20 is elmúlt és éreztem, ahogy fogy a kedvem és az energiám. Telefon csörög - induljak el, olvassak be minden kódot, jegyezzem meg az időket, ők el fognak rajtoltatni és majd a későbbiekben már rendesen látszani fog az időm is. 

Az elhangzottaknak megfelelően 8:30-kor gyomromban a bizonytalanság érzetével elindultam lefelé a Piros háromszögön.

Magamban azon gondolkoztam, mégis hogyan várhatom ettől a százastól a gördülékenységet, ha már a rajtolás is ilyen zűrösen indult? Hogy fogok ilyen káosszal a fejemben 10+ órányit menni?

Annak örültem, hogy a múlt heti szakaszfutás miatt az első három kód helyét biztosan tudtam, így egy darabig legalább azon nem kellett izgulnom. Beálltam egy laza tempóra és hangolódni kezdtem az előttem álló útra. Eljött Vértestolna széle, majd az első kód és mentem tovább a Piroson a Tardos felé vezető leágazásig. Pont egy hete futottam ezen a szakaszon, így ismerős volt minden. Már akkor is csodálkoztam a tardosi forgalmon és egyébként most sem volt ez másként.

Egy a kevés mászósabb emelkedőkből - útban a Gerecsére (2025.04.12.)

A Gerecse felkapaszkodás akkor is tetszett és most is egész korrekten meg tudtam futni az utca végéig az utat. Váltás a Kék háromszögre, majd végre olyan emelkedés, amihez szokva vagyok és szeretek. Ezt egészen élveztem, majd fordultam a torony irányába, ahol csak úgy zúgtak a fakitermelés gépei. Elértem a második kódot és fordultam lefelé. Ekkor megjelent mögöttem egy zöld IFA, előttem nem sokkal pedig egy jó nagy MAN teherautó.

Szombat délelőtt, kirándulóidő, madárcsicsergős erdei nyugalom - hát valahogy nem jött át az élmény két teherautó közé szorítva.

Az egyik elmellőzött, így üldözőként az IFA maradt mögöttem. Ekkor csipogott az órám - live track nuku (ez a frissítés tervezése miatt elég fontos) és a navigáció is elvesztette a telefonnal a kapcsolatot. Nagyon ritkán megyek track-kel, tulajdonképpen most sem annyira az útvonalvezetés miatt volt lényeges, mert elég kevés jelzésváltás volt, mégis biztonságosabbnak éreztem ismeretlen pályán, főleg a vége miatt. A kamionnal a nyomomban arra gondoltam, mi jöhet még? Valahogy semmi nem úgy működött, ahogy kellett volna és a technika sem az én oldalamon állt.

Már megint egy problémás ultra teljesítés - gondoltam magamban. Nyugalmas hosszúkról ábrándozok és valahogy mégis mindig történik valami...valahogy mégis mindig borul a terv...vagy csak én ragaszkodok túlságosan egy elképzelt valósághoz?

Elfordultam a Piros+ jelzésre, természetesen az IFA is velem tartott. Örültem, hogy végül nem ért utol, mert nagy port vert fel a száraz úton haladva. A Pirosra szerencsére már nem követett és közben arra is rájöttem, hogy nem kell új edzést indítanom ahhoz, hogy a navigációt újra betöltsem. Ezt követően már eseménytelenül döcögtem le Héregre, az első frissítőpontom helyére. Ittam levest, ettem egy palacsintát, újra töltöttünk és nem túl lelkesen tovább indultam. Még csak 21 kilométernél járok, de se lelkesedés, se motiváció, hát hogy lesz ez így? Nagyon sok van még előttem ehhez a lelki sivársághoz.

Ezt a részt még ismertem Vértestolna széléig, így az ismerősség rezignáltságával haladtam az előttem álló kilométereken. Bánya-hegy alján harmadik kód, majd egy kényelmes mászás és már a Kék jelzésre fordultam, amit Gánt széléig folyamatosan követtem. Vértestolna szélét elhagyva érkezett a számomra teljesen ismeretlen szakasz. Egykedvűen mentem előre, nagyon melegem is kezdett lenni. A tavaszi hirtelen meleggel, napsütéssel az a nehézség, hogy a lombok még nem szűrik a beérkező napfényt, így az erdei részeken is sokszor kitettséggel kell szembesülni. Magamban egyfolytában azt mantráztam, hogy most van a legmagasabban a nap, most a legerősebb, innentől fokozatosan csökken majd az ereje és jobb lesz. Éreztem, ahogy fejbe vág a meleg. Tornyópuszta határán volt a következő frissítőpont, el is határoztam, hogy ott mindenképpen kell kendőt vizezni. Nagy nehezen odaértem, ittam paradicsomlevest, ettem sós banánt, paradicsomot, narancsot, ittam gyümölcslevet. Kendővizezés és arcmosás után elindultam azzal a tudattal, hogy Szárliget már a táv felén túl lesz! Magamat is meglepve futva indultam neki Tornyópusztának és egészen hosszan futottam a murvás úton felfelé. Néha megálltam gyalogolni, majd újra nekiindultam.

Kilátás a Somlyóról háttérben a "V"-vel (2025.04.12.)

Eljött a letérés a Somlyó felé, ahol a negyedik kód volt elrejtve. Az eredeti kódot nem akarta sehogy sem beolvasni a telefonom (van rajta egy repedés és egy résbe van betéve), így gondoltam szétnézek, hátha megtalálom a tartalék kódot. Elindultam bal kéz felé és az ottani facsoport egyik fájának hátoldalán meg is találtam a könnyedén beolvasható kódot. Utólag értékeltem csak igazán ezt a fontos pillanatot, ami a tudati tisztulásom és józanságom egyik biztos fokmérője volt. 

Hisz mi történt? A biztosnak vélt kód nem működött. Mi volt a reakció? Teljes természetességgel elindultam megkeresni a tartalék kódot, mert biztos voltam benne, hogy megtalálom. A rajtban mi történt? A kódot is nehezen találtam és problémába is ütköztem. Mi volt a reakció? A "nem fog menni, nem tudom megcsinálni" pánikja. 

Sajnos az utóbbi időkben hajlamossá váltam belekerülni ilyesfajta negatív mentális spirálokba, így dolgoznom kell azon, hogy átkeretezzem a történéseket. Hogy minél több olyan pillanatom lehessen, mint ez a Somlyón történt volt.

Na, akkor irány Nagyegyháza! A térkép alapján ettől a helytől tartottam a legjobban, mert nagyon hosszúnak és síknak tűnt. A lefelén hívott a szervezők közül Nagy László, aki mondta, hogy mindjárt küldik SMS-ben a kódot és innentől már rendesen be tudom olvasni. Nagyon örültem neki, mert azért biztosabb úgy a haladás, ha látom amit csinálok. Nagyegyháza, kitett mező széle, település végtelen aszfaltja, szombat délutáni hangulat. A fejemben már csak az alagút képe élt és a tudat: mindjárt Szárliget jön, mindjárt átlépek a Vértesbe! És már csak 50 kilométer lesz hátra...csak 50! Kifejezetten lelkesítő volt arra gondolni, hogy már csak 50 kilométer lesz hátra, pedig ha az ember "józan" fejjel belegondol, nem kevés távolság 50 kilométer sem.

Na, de az ultrás optimizmusa az a semmihez sem fogható erő, amivel bármin keresztül lehet menni. Olyan különleges hajtóerő, ami nem ismeri el a lehetetlent. 

Átmentem az autópálya alatt vezető alagúton, majd átkapaszkodtam Szárligetre az ötödik kódhoz.

Fény az alagút végén - csak mint az ultrás optimizmusa (Nagyegyháza, 2025.04.12.)

A település szélén jött a harmadik frissítőpont, ahol szolid örömök érzete is már-már megcsapott. A spéci talpbetétet simára cseréltem és a leves, sós banán, sonkás mackó sajt, rizses-húsgolyó, gyümölcslé, kakaó bizarr egyvelegét szép sorjában bepakoltam. Elindulva csak az volt a fejemben, hogy a késő délutáni időjárás kedvezőbb lesz, jön a kora esti hűs, ami számomra megfelelőbb lehet.

II. Vértesi szakasz: Szárliget  - Oroszlány (49,6km) 6 óra 40 perc (sebesség: 7,44km/h)

Felmentem a vasúti hídra, majd leérkeztem az egészen népes utcára. A frissítést követően muszáj volt kicsit gyalogolnom, amolyan "rendezem soraim" céllal. Aztán egyszer csak elindultam futva és azt éreztem, hogy ha Várgesztesig tudok egy korrekt tempót menni, akkor onnan már sima ügy lesz. Ezzel a tudattal kereszteztem a főutat és azon merengtem, hogyan érem el innen Csákányospusztát. Itt viszonylag sokan jöttek-mentek, ami előre jelezte az egyébként biztosan népszerű Mária-szakadék közelségét. Így is lett, egyszer csak a terepfutás.hu VTM-re kirakott szalagjait láttam meg a fákon lobogni. Úgy megörültem, mintha csak nekem jelölték volna ki az útvonalat! Csupa régi szép versenyzős emléket hozott elő, amiken jól esett elmerengeni. Tudtam, hogy a szalagok pontosan arra vezetnek, amerre én megyek, hülyén hangozhat, de ez valahogy megtörte kicsit az órák óta tartó magányos monotonitást. 

Így 60 kilométer tájékán az ember kívülállók számára furcsának tűnő dolgoknak tud megörülni  - legyen ez egy ismerős verseny szalagja vagy csupán a tény: "lassan már csak egy maraton van hátra". 

Ez a szerethető nekem még mindig ebben a sportban, na meg az érzés, amit egy nagyobb megborulás vagy stagnáló megborultság után érzel. Amikor kitisztul az agyad, nem csak éled, hanem megéled az eseményeket. Más világ az egyszer biztos és nagyon jó volt újra megérezni az ízét.

Amikor már nem vonom kétségbe az ittlétem létjogosultságát, mert pontosan érzem, hogy jókor vagyok, jól, s jó helyen. 

A tökéletesség állapota - "jókor, jól, s jó helyen" (Várgesztes felé, 2025.04.12.)

Nem hittem volna, hogy ez az állapot eljöhet, a Vérkörön például 76,2 kilométer nem volt elég, hogy érezzek ebből bármit is. Annyira jó volt a Vértesben futni, mint még soha. Életemben először találtam igazán szerethetőnek a karakterét, csupa ismerős kanyarral és hullámzással. Kifejezetten emelkedett hangulatban értem a Zsigmond-kőnél lévő kódhoz, majd fordultam Várgesztesre a 70. kilométeremre. A frissítőig öt kilométer, a teljes távból lassan már csak 30 kilométer van!

Tudok viszonylag jól haladni, tudok futni, nem fáj semmi, nincs vízhólyag, se más diszkomfort, nincs mentális probléma, tulajdonképpen mit akarok még? Lassan a 10. órára fordulva mindent megkaptam, amit ettől a műfajtól csak kapni lehetett. Amit a Gerecsében elvesztettem, a Vértesben megtaláltam. 

Kőhányáspuszta felé megemlékeztem kicsit a három héttel ezelőtti Vérkörről, ami ugyanitt jött, csak fordított irányba. Akkor nagyon szenvedtem, fájt mindenem, fejben is szét voltam esve, el nem tudtam képzelni hogyan fogok ilyen típusú pályán 100 kilométert megtenni. Mosolyogtam magamban ezeken a gondolatokon, pedig tudom, hogy akkor ezt mennyire komolyan így gondoltam. A szalagoktól a főút előtt nem sokkal elköszöntem, majd a morajlás egyre közelebb ért és már ott voltam a kőhányáspusztai frissítőponton. Kezdett hűlni az idő, így eltettem egy pólót a fejlámpa mellé, töltöttünk üvegeket és ittam egy kis kakaót. Egész vidám hangulatban álltam neki az emelkedőnek és meglepő mód Mindszentpusztáig rengeteg részt végig ki tudta futni a felfeléket is beleértve. Ekkor már nagyon erős volt bennem, hogy 13 órás kezdetű időm legyen, ahhoz pedig tudtam, hogy haladni kell. Mindszentpusztán ismét kód, majd egy monotonabb lefelé jött a Sárga bekötőig. Itt sötétedett rám, a Sárgához közelítve kellett fejlámpát kapcsolnom és az ujjatlant pólóra cserélnem. Elérkeztem a Sárgára, újabb kód, majd áthullámoztam ismét a Kékre az utolsó frissítőpontomra. Itt a póló helyett hosszú ujjúra váltottam és kislámpa helyett a nagyobb lámpát vettem fel, hogy biztosan rendes fénnyel tudjam megcsinálni az utolsó nagyjából 15 kilométert. A pontot elhagyva nagyon fáztam, ezen a szakaszon kifejezetten hideg lett, bántam is, hogy a csősálat nem vettem fel. Próbáltam a kendőt a fülemre húzni, hogy valamelyest melegítsen. Arra számítottam, hogy a Géza pihenő felé úgyis kimelegszek újra és a felfelé persze meg is tette hatását. Nem sokkal később elértem az utolsó előtti kódot és nagy levegőt véve elhatároztam, hogy innentől mindent megfutok. A Zöld lefelé a Piros jelzés várakozásával telt, nagyon szerettem volna már leérni és az utolsó nyolc kilométerre ráfordulni. Ez a szakasz az, amire azt mondom, hogy nagyon jótékony hatással volt rá a sötét. Ritkán látni ennyire egyhangú, monoton utat, mint ez a Piros volt Oroszlány felé. Kezdetben homokos, majd murvás, végül aszfaltúttá változott míg beért az ipari telepre. Közben Dobay-kútnál elértem az utolsó kódot és laza, de haladós tempót tartva baktattam a fények felé. Az ipari park szélét elérve szinte könnyek szöktek a szemembe a "mindjárt vége van" megkönnyebbültségének érzésétől. Néztem az órámon, hogy hány kilométert ír még és az igazi megkönnyebbülés a körforgalom környékén ért el. 

103,9 km/2802m+, 13 óra 50 perccel, kereken 7,50km/h-s sebességgel. Az első etap 7,58km/h, a második pedig 7,44km/h.

1) Egyenletes haladást szerettem volna, maximálisan teljesítettem. Számomra ez a legnagyobb értéke ennek a teljesítésnek, mert ultraképesség szempontjából ez az egyik legfontosabb. Nem voltak érdemi kilengések, nem volt extra gyors haladásom sem, inkább egy stabil középértéket sikerült hozni még a nehezebb órákban is. 

2) Nem akartam olyan érzéseket, mint amiket a Vérkörön és azt követően megéltem. Nem fájt semmim, nem lett vízhólyagom, nyilván egy egészséges fáradtság megvolt, na, de 100 kilométert megtéve ez a normál állapot része.  

3) Összehoztam a 13-as kezdetű időt, amivel nagyon elégedett vagyok. Olyan edzésstílussal, ami az elmúlt években mögöttem volt, számomra ez is várakozáson felüli produkció. Ezt csak az értheti meg igazán, aki teljesen más képességek birtokában, teljesen idegen terepre téved. Nekem már önmagában ez komfortzónán kívüli élmény volt, aminek örülök, hogy megtörtént.

Elvégre az extra pont is bejött: ezzel a teljesítéssel, ha minden igaz akkor 2026. április 12-éig ismét kvalifikáltam magam a Körre! Valahol Szárligetre menet gondoltam arra, hogy milyen hülyén hangozhat már az, hogy

elmész szenvedni 100 kilométert csak azért, hogy utána elmehess szenvedni majd 153-at.

Ez annyira abszurdan hangzott, hogy nem tudtam nem hangosan röhögni rajta. Ja, és persze azon, hogy mégis mennyire egyértelmű dolog ez az egész ott a tűző napon, valahol az 50. kilométer környékén, további 54 kilométer előtt. Teljesen természetes volt, hogy meg kell tudni csinálni egy kevésbé kellemes 100-ast is ahhoz, hogy egy szívednek kedvesebb 153-asra mehess.

A kilencedik százas élményem végén (Oroszlány, 2025.04.12.)

Szóval nagyon sokat kaptam ettől az élménytől úgy, hogy, ha másként alakulnak a dolgok, valószínűleg az életben nem futottam volna meg sem a Vérkört, sem a VérCsét. Most itt vagyok, három héten belül megcsinálva mindkettőt (180,1km/4607m+) és örülök, hogy ezt a döntést hoztam. 

Elvégre ehelyett nyalogathattam volna még hónapokon át a Kör "nempróba" okozta sebeket, sirathattam volna elképzelt álmokat. Nem. Inkább ezt az útját választottam a továbblépésnek és az újabb fejezetkezdésnek.

Értékes tapasztalatokkal térhetek újra haza a Börzsöny útjaira, hisz nem tettem le még arról, hogy negyedszer végre mellém szegődik a szerencse és megkapom az esélyt, hogy tisztán kihozhassam magamból a legtöbbet.