A hegyek színes útjain

Egyáltalán nem terveztem indulni a Pálos 70-en, de túrázó kollégám, Inczédi Zoli, olyan kedvet csinált a beszámolójával, hogy azt követően egyértelmű volt az indulásom a karcsúra sikerült szeptemberi hónapom ellenére. Ezúton is köszi Zoli a tippet és a túra útvonaláról, ellátásáról való diskurzust!:) Szeptemberben sajnos tényleg nagyon szegényes hónapot zártam, hisz összesen kilenc futásom volt, ami 128 kilométert eredményezett. A szombatjaim szinte teljesen kiestek a képzés miatt, valamint a hétközbeni futásoknak is nagyrészt búcsút inthettem a költözéssel kapcsolatos teendőim végett. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy alapvetően nem vagyok rossz formában és kíváncsi is voltam, vajon működik-e még 74 kilométer mindenfajta előzetes rákészülés nélkül? Ezekkel a gondolatokkal kerültem a Sziklakápolna kapujába október 9-én napfelkeltekor. 

Előzetesen annyit, hogy nem voltam még a Pálos egyik távján sem, mert valahogy mindig ütközött más, hosszabb októberi célommal. Mivel idén már nem tervezek lényegében semmi hosszút, ezért úgy tűnik, most jött el a pillanat ehhez a túrához. Az nem volt kérdés, hogy a hosszú távra megyek, az viszont már inkább, hogy melyikre nevezzek a kettő közül? Ugyanis idén egy jubileumi 70-es táv is meghirdetésre került, aminek a vonalvezetése egyébként kifejezetten tetszett. Végül Zoli leírása volt, ami meggyőzött arról, hogy az "eredeti" Pálos 70-re nevezzek be.

A korai rajt előnye - csend, nyugalom, meg egy üres 7-es (Szent Gellért tér, 2021.10.09.)

Az útvonalról azt kell tudni, hogy a Sziklatemplomtól indul és Budán keresztül a Normafa érintésével érkezik meg a Budai-hegységbe. Ezt követően Solymár után lép át a Pilisbe, amit egészen Pilismarót, Basaharcig követ. Végül pedig kompos átkelést követően Szobról érkezünk Márianosztrára, hogy a Börzsöny napsütötte déli lejtőjének aljában zárjuk a napot. Ez a táv a kiírás szerint 74,1km 2350m pozitív szinttel. Végül is, kiváló szombati csemege, még a térkép rajzolata alapján is!

A túra egyenlő a korai rajtolással, hiszen reggel 5.00-7.00 között lehet indulni ezen a távon. Előzetesen odaírták, hogy aki futva tervez haladni, az ne induljon 6.30 előtt, így szerencsére azért annyira korán mégsem kellett kelnem. Mondjuk 5.28-kor azért elgondolkodtam egy másodpercig, hogy lehet mégis az alvást kéne választanom, persze nem tartott sokáig ez a kósza gondolat és 6.46-kor már a Sziklatemplom kilátását élvezve fordultam a Zöld jelzés emelkedése felé.

Budapest, ahogy sosem látom... (2021.10.09.)

Ekkor még elég hűvös volt, ezért kicsit jobban beöltöztem, de sejtettem, hogy nem fog ez sokáig tartani. Sose voltam belvárosi futó, szóval számomra ismeretlen volt futva ez a környék. Bár most teljesen magával ragadott a felkelő Budapest látképe, de az biztos, hogy nap mint nap nem szeretnék itt futni. Kellemes, tiszta idő, jó hangulat, kényelmes haladás - mi kell még? Nadrágcsere. A Filozófusok kertjét találtam méltó helyszínnek ehhez, ahol gyorsan letoltam a térdest és már húztam is felfele a rövidet, hogy lazábban öltözve fordulhassak az első pontra. Egyáltalán nem tűnt szürreálisnak a helyzet, pedig nem mondanám, hogy gyakran vetkőztem a Gellért-hegy oldalában.Mindig érdekes élmény átlépni "futóba", amikor a "furcsa" válik a legtermészetesebb dologgá.Ilyenkor teljesen más szemmel lehet nézni a városra is. A ponton gumicukorral vártak, illetve lehetőségünk volt felírni egy papírra, hogy miért indultunk el a túrán. Én az indulás percében már tudtam, hogy mit fogok felírni. Nem is gondolkoztam sokat, leírtam azt a mondatot, amit a posztom címének is szántam egyben. Nekem idén nyár óta tulajdonképpen minden ennek jegyében telt és telik az év további részében, mert ennek éreztem és érzem a szükségét. Nem volt kérdés hát, hogy ezt a hosszú utat (ami sokaknak zarándoklat ugye) ennek jegyében teszem meg. A Pomsta Janosika után megállapítottam mi a helyzet, ezért szerettem volna alátámasztani, hogy jól láttam-e, amit akkor összegeztem a versenyt követően. Erre pedig kiváló alkalomnak tűnt ez a belső "zarándoklat". 

...és ahogy szintén nem látom (2021.10.09.)

Innen folytattuk az utat tovább a Zöldön, közben sorban haladtam el túrázók mellett. Mindenkinek köszöntem, akihez odaértem, mert valahogy úgy éreztem, ennek most itt nagyon helye van. Egyébként is szoktam inteni/köszönni a terepen az elhaladóknak/szemből érkezőknek, de most extrán figyeltem, hogy lehetőség szerint ne hagyjak ki egy túratársat se, akik mellett elhaladok. Lámpás kereszteződések hada, röpke belvárosi parkok színfoltja és a Déli pályaudvar morajló fogadtatása haladt sorban. Fura volt ebből a perspektívából szemlélni a Délit, mert általában a villamosmegállóból nézek a túloldalra, most pedig pont itt haladtam tova. Városmajort jól ismerem a TOJÁS 40 kapcsán, így mondhatni, innentől a hazai pálya biztonságát élveztem. Ugyanez volt igaz a Diós árokra, amit laza könnyedséggel kocogtam a lépcsőig.

Végre terepen a hazai pálya látképével (Normafa, 2021.10.09.) 

Elérkezett a második EP, utána újabb mászás a Normafáig. Vártam az Anna-rétnél lévő pontot, mert úgy hallottam lesz ott pogácsa és azt már nagyon szerettem volna enni. Így is volt, meleg tea és pogácsa várt a ponton, meg persze némi elképedés annak okán, hogy futva megyek a 70-en. Ez általában jellemző volt és a túratársak közül is többen kérdezték, hogy melyik távon vagyok, a 70-en futok-e? Nekem ugye teljesen természetes ilyen távon ez, de tudom, hogy nem mindenki számára evidens, sőt (ez a poszt nagyjából ezért született még 2020-ban).

Végül is, abszolút érthető, mert 70 kilométerről az átlagnak valahogy nem egy kellemes szombati futóélmény jut eszébe. 

Innentől aztán végképp hazai pályán voltam, ugyanis mostanság a szerda délutáni órámat követően a Budai ezen részén szoktam futni egy rövidet. Libegő felső állomás, majd vágtázás Szépjuhászné felé. Itt utolértem egy női futótársat, aki nagyon kedvesen rám köszönt és még a ponton is hajrázott, amit megköszönni ugyan tudtam, de sajnos a nevét viszont nem tudtam meg. Ekkor már elkezdtem gondolkozni a frissítésen, mert a két pogácsán és egy gumicukron kívül nem sok minden volt bennem és így közelítve a 20-hoz már többre vágytam. Nagy-rét, a régen járt Zsíroshegyi úttal. Tipikus nosztalgia útvonal nekem, mert a teljesítménytúrák kapcsán rengetegszer haladtam ezen a részen. Máriaremetén volt a következő pont, ahol hamisítatlan túracsemege volt a menü, azaz zsíros deszka lila hagymával. Nem kimondottan olyasmi, amivel futóként frissítenék, de úgy voltam vele, hogyha már túrán vagyok, legyek is rendesen túrán! Kerestem egy kisebb szeletet és szépen megeszegettem az utcákon kanyarogva. Elképesztően jól esett, mert bár a túrák óta többször ettem zsíros kenyeret, de az mégsem ilyen. Annak ellenére, hogy az ellátás kiválónak ígérkezett a túrán (és ezt előzetesen tudtam is)  három privát frissítést mégis terveztünk, leginkább a folyadékpótlás miatt. Az egyik a solymári benzinkúthoz került, úgyhogy odaérkezve ittam almalét és raktam a zsákba sós dolgokat meg egy Balaton szeletet. A vicc az, hogy innen indult igazából a túra "kajacunamija", úgyhogy csak a súlyt növeltem a zsákba, mert enni ezekből semmit sem ettem természetesen. Rózsika-forrás Sárgája, szintén nosztalgia út nekem. Előzetesen azt tippeltem, hogy Máriaremete körül érem be Inczédi Zoli kollégám. Nos, túratársával olyan jó tempót mentek, hogy ez csak a Paprikás-patak végénél, a réten következett be. Beszéltünk pár szót, majd elköszöntem és kanyarodtam a solymári Szarkavár irányába. Itt is haladtak túrák a múltban, mégis valahogy soha nem jutottam még fel magához a várhoz. Közel 10 éves terepmúltamban ez a perc is eljött, ugyanis a következő pont fent volt ennek a bejáratánál.

A távolból már a Pilis kacsint (Solymár határa, 2021.10.09.)

Választhattunk csokit, ennek köszönhetően ismét bővelkedett a frissítői repertoárom. Ahhoz képest, hogy a folyadékon és némi gumicukron kívül semmit se hoztam magammal, egészen jól töltött voltam minden értelemben. És ez még mindig semmi volt persze! 

Ezt a részt kevésbé jártam, amin haladtunk, viszont a Kevély alá érve újabb fejezet nyílt meg a "nosztalgiakötetben". Egy nagyon kedves túra-terepfutó verseny, a Pilis-Vörös-Vár útvonalát jártuk, csak éppen fordítva. Azért is különleges számomra, mert ez volt az első hosszabb távom (40km), amin versenyzőként indultam el 2016-ban. Micsoda küszködést éltem meg mindkét futáskor ezen a részen! Sose fogom elfelejteni, ahogy a Pilisvörösvárra vezető szántföldet sem a durva szembeszélben. Egy férfi futótárssal (Kreiter Balázs) hosszabb ideje  megközelítőleg egy tempót mentünk, így elkezdtünk beszélgetni futásokról, versenyekről. Nekem ez nem volt annyira jó szakaszom, mert fejben (és testben) már a Hosszú-hegy "végtelenségén" jártam. Viszonylag gyorsan elértük a ponthoz történő letérését, ami oda-vissza szakasz volt. Lent tök jó hangulat várt és persze meglepődés azon, hogy 3 óra 58 perccel ideértem, hiszen az előttem lévők mind 5-ös kezdetű idővel érkeztek. Nagyon örültem az időnek meg persze a kedves szavaknak, ami adott is egy elég nagy löketet, mert szinte azonnal fordultam vissza és meneteltem a felfelén. Alig, hogy felértem már futásra váltva haladtam és csak néhol váltottam át gyaloglásra, ahol az emelkedés ezt indokolta. Hosszú-heggyel elérkezett a féltáv, nagyon jól éreztem magam és rendesen tudtam haladni. Kellően meg is lepődtem, mert ettől a szakasztól kicsit tartottam, hisz elég monoton emlékeim vannak róla korábbról.

Szántói-nyereg a 40. kilométer örömével (2021.10.09.)

A Szántói-nyereghez beszéltük meg a következő privát frissítést, ezért már arra koncentráltam. Kicsivel előtte aztán utol értem a zarándoklat sokaságát és Márton Danit, akivel pár szót váltottunk menet közben. Jó volt ismerős arcokat látni, így például őt, mert mindig előhozzák bennem az emlékeket az erdőről és úgy egyébként a teljesítménytúrákról, aminek lényegében a terepismeretemet, erdei tájékozódásomat és persze a terepfutást is köszönhetem. Ráadásul Dani már akkor komoly teljesítményt tudhatott maga mögött, amikor én még csak a 10-20-as távjaim porát kapargattam a cipőm talpával. Ennek okán is mindig nagyon fontos, emlékezni arra, honnan és hogyan indultam, mert szerintem többek között ennek köszönhetően tudok "józanul" gondolkozni magamról és saját teljesítményemről egyaránt.

Privát frissítésként gyors üvegtöltés, majd a Zöldön futás tovább pontosan ott, amit egy hete ennek jegyében futottam. A hivatalos EP is elérkezett kicsit fentebb, ahol ezúttal almát vehettünk magunkhoz. Ezt a részt rengetegszer futom, csukott szemmel ismerem a dőlésszögét a Pirosnak, és a Sárga kereszt, Sárga jelzés szinte minden kanyarát. Mégis itt sikerült többedmagammal egyet tévesztenünk a Sárga jelzés enyhe jobbos fordulásánál. Az előttem lévők elmentek a bal ágán az útnak (jelzetlen), mert a szalag valahogy úgy volt feltéve, mintha arra mutatna. Gondolkodás nélkül fordultam én is, pedig pontosan tudtam, hogy Klastrompusztára a Sárga fog menni. Kicsivel lentebb érkezett egy túratárs, aki jelezte, hogy lent csak a Kéket látja, az pedig nem jó. Mondtam neki, hogy jó lesz az, mert az is elmegy Klastrompusztára,  hiszen jobbra fordulva pont a Sárgába fut bele, csak lentebb. Szerintem egyébként hosszabb volt, mert a Sárga utána már végig lejt, ez pedig először lement, majd a Kékre fordult és kanyargást követően ért oda a Sárgához. Itt is volt pont, ahol szintén gyors kiszolgálásban részesültünk, majd én léptem is tovább. Itt ért a következő döbbenet, mert ha nem káprázott a szemem, akkor Németh Csaba köszönt rám néven szólítva, viccesen megjegyezve, hogy csak nem eltévedtem? Ő szintén olyan ember, akinek a teljesítménye mellett a személye is tiszteletet vált ki belőlem. Sajnos manapság a terepsport nem sok olyan személyiséggel rendelkezik, akire ezt tiszta szívből rá lehetne mondani, ugyanis a teljesítmény önmagában ehhez igencsak kevés. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy valaki milyen ember - üres tartalmakat közvetít csupán a saját érdekében vagy valójában közvetít valamilyen (piaci) érdektől mentes értéket az, amit és ahogy csinál.

Ezzel a "káprázattal" a fejemben indultam tovább  a nagyjából két kilométernyi emelkedő felé, amit szintén jól ismerek. Pontosan tudtam meddig futom az elejét, hol fogok átváltani, majd újra belekocogni. Pilis-nyereg ennek megfelelően hamar elérkezett, majd ismét lejtés következett és az utolsó privát frissítés, ahol megtöltöttem az üvegeim és ittam egy kis almalevet. Jön Pilisszentlélek, a túra frissítő mekkája! A templomnál gulyásleves várt minket, ami tényleg nagyon finom volt. Igaz, én rendes adagot nem ettem belőle, hanem a poharamba kértem, hogy merjenek, mert nagyon szerettem volna fogyasztani, csak nem leülős levesezésként. Kellően meg is leptem mindenkit a kérésemmel, kérdezték is, hogy nem eszek húst és azért? Ó, ha tudnák mennyire szeretem én a húst és a gulyást, kenyérrel tunkolva, gazdagon húsozva! Viszont volt bennem egy nagyobb lendület, ezért nem esett volna jól leülni és komótosan eszegetni. A Pilis-nyeregtől persze azért a komp képe is a fejembe kúszott, amiről tudtam, hogy minden óra 50. percében indul Szobra. Szerettem volna elérni a 14.50-es kompot, mert reálisnak tűnt, hogy elcsíphetem. Ennek tudatában mentem vissza Pilisszentlélek főutcájára kezemben a poharamba töltött levessel. Ezt a részét kifejezetten szeretem a Pilisnek, járok is erre viszonylag sokszor. A Pálos kolostor romjainál volt a desszert pont, vettem mindenből, amit csak kínáltak. Megállapítottuk a kedves segítőkkel, hogy ajándék ez az időjárás és egyébként tényleg az volt. Tiszta, napos idő, nem hideg, de kimondottan nem is meleg. Pont ideális volt még futva is. 

A kép közepén a felbukkanó heggyel, ami a célt rejti  (Felső-Ecset-hegy, 2021.10.09.)

Az Égett-hársig futva terveztem menni, onnan gyaloglásra váltottam, majd újból futottam. A Zöldre más szemmel nézek azóta, hogy kimondhatom, a Pilis egyik előszobájában, Esztergomban van az otthonom. Ez a vidék kicsit más színezetet kapott azóta, igaz előtte is nagyon szerettem ezt a részt futni pont a nyugalmas, csendes, igazán erdei hangulata miatt. Gyorsan elérkeztem Enyedi halálához és elkezdtem várni a Piros kereszt jelzés becsatlakozását. Nem is kellett sok, míg elértem és a Piros leágazását követően számomra ismeretlen úton ereszkedtem Basaharcig. Közben volt még egy frissítés, ahol megint nagyon finom süteményt vehettem magamhoz. Ekkor még mindig volt több, mint 30 percem a kompig, így itt már sejtettem, hogy odaérek. Végig lejtő következett, számomra kifejezetten szeretnivaló úton. Tipikus bokakifordító avarral töltve, de pont ezért tetszett, mert a viszonylag könnyed haladást biztosító utak után végre mást hozott. Jól ismert 11-es főút, aztán már ott is álltam a kéklő Duna partján a komp állomásánál. 

A cél: "Meghaladni az árnyékomat" (2021.10.09.)

14.34 volt ekkor, szóval bőven volt időm az indulásig, ráadásul végül 14.56-kor tudott csak elmenni a komp az autós utasforgalom miatt. A szobi leszállást követően arra jutottam, hogy jó is ez a komp-dolog, meg nem is. Jó, mert ritka, hogy túrán kompozásra kerül sor, ezért másfajta élményt adott. Viszont nekem rossz is volt, hisz relatíve sok állóidőt jelentett, amit menet közben nem annyira szeretek ilyen távoknál. Szobnál leszállva meg is éreztem, hogy kicsit kikapcsolt a rendszer, pedig tudtam, hogy még legalább egy lendület kellene. Ez teljesen ismeretlen szakasz volt, így csak elbeszélés alapján volt némi sejtésem az út jellegéről. Nos, ezt nem tudta visszaadni a beszámoló, mert számomra a szörnyűségek szörnyűségét testesítette meg.

Már egészen közel, mégis oly távol (Szob-Márianosztra között, 2021.10.09.)

Az aszfaltot még megfutottam rendesen emelkedő ide vagy oda, de ami utána jött? Ott valahogy sehogy sem haladtam. Pedig belülről futómozgásnak tűnt, de igazából nem valami haladós dolog lehetett, mert el is mentek mellettem, plusz nem igazán láttam közeledni a hegyet. Vagy magamat a hegyhez. Elértem az utolsó pontot, ahol mondták, hogy innen már a cél jön. Nagyon messzinek tűnt az a durván három kilométer, sajnos itt bele is gyalogoltam sokkal többet, mint indokolt lett volna. Pedig a melegre nem panaszkodhatok a tűző nap ellenére,mégis olyan volt, mintha egy sztyeppe közepén bandukolnék az oázis délibábját kergetve.A feloldást végül Márianosztra látképe hozta el, mert onnantól mindent újra stabilan futottam. Kiértem a főútra és onnan már tényleg csak lépések maradtak a 74,1 kilométeres útból (nekem végül 74,5km-ert mért az óra).

A lelki béke - egy út vége - 74,5km, 2350m+ (Márianosztra, 2021.10.09.)

A teljes mért időm 9:12:53 lett, amivel nagyon-nagyon elégedett vagyok. Két szempontból is:

1) Ez bruttó idő, vagyis ebben minden megállás benne van. Megközelítőleg 40 perc holtidő keletkezett a kompnál mindenestül, mivel 6 perces késéssel tudtunk csak indulni és én 14.34-kor értem oda. Plusz a kompnak is volt menetideje nyilván. Értelemszerűen nem vonom le a teljes időből, de ha képzeletben leveszem, akkor pláne nagyon elégedett vagyok ezzel a teljesítménnyel. 

2) Nem volt holtpont, sem fizikai és mentális fájdalom. A frissítésem úgy volt jó, ahogy volt, pedig most aztán tényleg mindent ettem mindennel, amivel csak kínáltak. Pogácsát, zsíros kenyeret, banánt, gulyásleves levét, süteményt, gumicukrot, némi kólával, szénsavas ásványvízzel, almalével leöntve. Nekem ez most szuper volt, pont ahogy volt. Elfogytam-e? Közel sem, sőt!  Gyomorgond volt-e? Abszolút nem. 

Pálos 70 - Budapest, Sziklatemplom - Márianosztra (2021.10.09.)

Azt hiszem kijelenthetem, hogy az elmúlt idők legjobb teljesítménytúrája volt nekem a Pálos 70. Nagyon kedves segítő személyzet, sok-sok vérbeli, kemény "túra-arc" és klassz útvonal a viszonylag hosszabb városi betét ellenére. Arról nem is beszélve, hogy nem szólt "orrba-szájba" termékreklámokról, molinozott szponzorokról és ócska nyereményjátékokról.Szólt viszont az "útról", természetről, alázatról, tiszteletről. Üdítő volt végre ilyet is tapasztalni a sok mindennapi felszínesség mellett. 

A túrára a címben írt gondolatot hoztam magammal, vagyis azt a vágyat, hogy meghaladjam az árnyékomat. Azt az árnyékomat, "aki" mögött egész évben húzkodtam magamat. A tátrai élmények már megadták a kezdő lökést ehhez, a Pomsta Janosika még beljebb segített és úgy érzem, hogy a Páloson ismét tettem egy nagyon határozott lépést előre. Biztosan van még hova tovább, de mint mindig, most is summázhatjuk: az út a cél.