A hegyek színes útjain

Nem túlzás azt írnom, hogy eddigi futópályafutásom (bár a futás szó említése kissé furcsának tűnhet ebben a történetben) legdurvább élménye volt a múlt szombati verseny. Hiába volt már mögöttem hét százas futás (amiből négyet kinti szintes pályán futottam), plusz öt olyan, amiben a Magas-Tátrában/Bélai-Tátrában kellett haladni, valamint két brutális kinti téli verseny, mégis azt mondom: ez számomra most komfortzónán kívüli élmény volt. Persze pontosan tudtam hova jövök, hisz ezt a versenyt a legnehezebb lengyel versenyek egyikeként tartják számon, amin a "műfaj" kedvelői egyszer mind célba akarnak érni. Nos, a nehézség tényét csak alátámasztani tudom immáron többéves magashegyi tapasztalattal a hátam mögött. A Bieg ultra Granią Tatr pályájához képest a Tatranská Šelma Ultra kellemes szökkelés volt a gránittal kikövezett úton. A verseny, ahol a vihar miatt 338-ból csak 192-en érhettünk be a célba a hivatalos útvonalon.

Nevezés feltételei, teljesítése előzmények

A versenyről 2017-ben olvastam először a Magas-Tátrában tett első látogatásom után. Akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha ilyen versenyen induljak és az is, hogy képes legyek 71 kilométert és 5000 méter pozitív szintet végig csinálni a Tátra útjain, ráadásul hajnal 4 órakor rajtolva. Teljességgel kizártnak tűnt ez a vállalkozás. Aztán teltek az évek, 2020 óta pedig minden évben volt lehetőségem egybefüggő két hetet magashegyen „edzőtáborozni” és persze szintes pályákon versenyezni. 2023-ra pedig elérkezettnek láttam a helyzetem, hogy bátorkodjak benevezni annak reményében, hogy besorsolnak. Azt tudni kell, hogy háromszoros túljelentkezés volt az idei versenyre is, ráadásul a TNP (Tatrzański Park Narodowy) csak kétévente engedte - ez jövőre már nem így lesz - rendezni a versenyt. A nevezéshez szükséges volt rendelkezni 2019-2022 közötti versenyeken összeszedett 9 ITRA pont/3 verseny; 8 ITRA pont/2 verseny vagy 6 ITRA pont/1 verseny kombinációval (Mountain Level minimum 4-es, a versenyé egyébként 9-es volt). Mivel nekem adottak voltak a feltételek már a kettes kombinációval is, így csak a sorsolásra kellett várni, ami nagy örömömre februárban biztossá tette az indulásom.

Idén túl voltam már két lengyel százason (Pieniny Ultra-Trail - Niepokorny Mnich /98km/4940m+/; Ultra-Trail Malopolska 105 /112km/5796m+/) és a verseny előtti szombaton versenyeztem a szintén lengyel Diablak Ultra Trail-en is (63,3km/3485m+), szóval mondhatom, hogy amit lehetett, megtettem. Persze az idei év eredményesség szempontjából igencsak mélyen van, gyakorlatilag egyik versenyen sem hoztam olyan időt, amire büszke lehetnék. Poént lelőve: itt sem. Ettől függetlenül nem vagyok elégedetlen, mert olyan terheléseket adtam magamnak egész évben, ami a közeledő Kör teljesítésem szempontjából kifejezetten jónak tűnhet. Úgy is mondhatnám, hogy december óta (a Winter Trail Malopolska is 65,5 kilométeren 4046m+ volt) a nagyon szintes pályák bűvöletében mozgok, csak olyan versenyeken indultam, ahol az adott táv/szint arány relatíve magas volt.

Életem eddigi legdurvább versenypályájának szintrajza... (Forrás)

Szóval bejutottam a nevezettek közé és vártam az augusztus közepét. Előtte két hetet ismét kint tudtam tölteni, bár ez alkalommal a Babia Góra környéke került a középpontba és az időjárási körülmények miatt is csak egyszer jutottam el a pálya első 18 kilométerére. Előtte szombaton a Diablak Ultra Trail azért is tűnt jó választásnak, mert reggel 5-kor rajtoltunk és reméltem, hogy ez valamelyest előkészít majd az idén 4.30-ra módosult rajtra. Meg persze ott is volt lehetőségem 10+ órát cipelni az összes kötelezőt, amiből volt egy "pár" egyébként, a zsákom úgy 3-4 kiló közötti mennyiségre lett pakolva. Mivel már harmadik hete teljes menetfelszereléssel mentem mindenfele, így ezzel semmilyen problémám nem volt, sőt, ha kellett volna, még tudtam volna pakolni/cipekedni. 

...és útvonala - 71km/5000m+ (Strava)

Hajnal 4 órakor Siwa Polana (Szürke-rét) parkolójában állva sok minden átfutottam az agyamon: itt mindenki erős, hol vagyok én hozzájuk képest? Itt mindenki rutinosabb lehet, hisz ők a hazai versenyzők, én pedig csak vendég vagyok a hegyeik útjain. És egyébként is...Mivel ez a lengyel Skyrunning Ultra kupa futama volt egyben, így tisztában voltam vele, hogy órákat fogok kapni az élmezőnytől, a kérdés inkább csak az volt, hogy hány óra lesz az az "órák”? Mindezek tudtában a rajtban viszonylag hátul helyezkedtem el, mert közel nyolc kilométernyi aszfalt/murva áll előttünk és nem szerettem volna azt az amatőr hibát elkövetni, hogy nagyobb erőfeszítést teszek bele a sík részekbe. 

I. etap - "Hot as hell" 

4.30-kor pontban elindultunk a fejlámpák fényében és kocogtam egy nagyon baráti 5.30-6-os tempóban. Sorban mentek el mellettem az emberek, fel is tettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ennyire gyenge vagyok? Ez persze nem változtatott a tempómon, mert nem mertem volna jobban bekezdeni. Ilyenkor jön ki a pályaismeret hiánya, mert ez amúgy komoly mentális gát volt nekem a verseny egésze során. Nálam ugyanis nagyon ritka, amikor egy versenypályát ennyire kevéssé ismerek, de itt az első 18 kilométeren kívül nem volt tapasztalatom az útvonallal kapcsolatban, sőt, alapvetően még a Tátra lengyel oldalával sem. Elértünk a menedékházhoz (Polanie Chochołowskie) és megindultunk felfelé immáron a pirkadat színes fényfüggönyében.

A korai indulás egyetlen előnye: a reggeli fényekben fürdő hegység csodája (2023.08.19.)

Örültem, hogy láttam némi felhőfoszlányt az égen, mert komoly aggodalmaim voltak a kitett, tűző napos gerinc miatt. Az aggodalmaim sajnos ezúttal sem voltak alaptalanok, bár ez csak később derült ki igazán. Az első komolyabb mászásunk a Woloviec 2064 méteres magasságára vezetett, de előtte érintettük még a Grześ (Rét-hegy, 1653m), majd a Rakoń (Rákony, 1879m) kellemesnek mondható kaptatóit. Komoly tempót diktált a mezőny azon része is, ahol én voltam, pedig hol járt ekkor már az eleje!

Az első menetelések egyike a nagyon sok közül (2023.08.19.; Forrás)

Aztán a Woloviec felfeléjén elkezdtem előzni, ami egyébként nem volt kis feladat, ugyanis nem volt divat a gyorsabbak előre engedése, legalábbis a mezőny ezen részén nem. A csúcsot követően nagyon meredek, köves lefelé következett, amin a tömegben különösen odafigyelve kellett menni, majd az átkötőt követően újabb csúcs alatt találhattuk magunkat, ami ezúttal a Jarzabczy Wierch (Vastag-hegy, 2137m) lépcsőzetes mászókája volt. Ez a fajta emelkedő talán a kedvencem, így itt egy komolyabb előzésbe kezdtem, mert éreztem, hogy ezt a fajta meredekséget érdemes kihasználnom. A lengyelek szinte kivétel nélkül bottal mentek, ami a kevésbé meredek emelkedőn kifejezetten erős tempót eredményezett, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a meredek kaptatókon nem adott akkora előnyt, így itt gyorsabban tudtam haladni a saját „power-hiking” technikámmal. Innen újabb lefelé újabb átkötővel, majd kisebb emelkedés a Konczysty Wierch (Koncsiszta, 2002m) magaslatára, végül elérkeztünk oda, ahol a bejárás során már lefelé indultunk.

Pici színes pontként a Woloviec magassága előtt (2023.08.19.; Forrás)

Most nem volt mese, máris eljött a soron következő csúcs, a Starorobocianski Wierch (Ék-hegy, 2176m). Ez talán valamivel „lankásabban” vezetett felfele, mint lépcsőzetes szomszédja, de így is rendesen megdolgoztak a lábaink minden méterért. A csúcsra felérve aztán a reggeli napfény sugarai kétség nélkül előjelezték a közeledő meleget. A Piros jelzésről a Zöldre váltottunk és indultunk lefelé, majd Zadni Ornak (1867m) kibukkanó "aprócska" ormára kapaszkodtunk fel. Nem is értettem, hogy a szintrajz szerinti lefelében hogyan tudták elrejteni ezt a rövid, ám annál kapaszkodósabb mászást? Persze ilyen gondolatom nem csak ekkor támadt, mert többször is akadt olyan szakasz, amikor a lefelén bizony felfelé mentünk. 

Itt már igencsak tűzött a nap és lassanként fogyóban volt a folyadékkészletem, így számolgattam a frissítőpontig tartó kilométereket. Az első 26 kilométeren egyébként nem volt frissítés, így okosan kellett kiszámolni és beosztani a saját cuccokat. Kényelmetlen köves lefele, majd elérkeztünk a fenyvesek szintjére, ahol már egyre nagyobb népesség közlekedett felfelé. Mindenki félreállt, hajrázott, tapsolt, igazán jó hangulatot csináltak a pályán felbukkanó turisták.

Hát igen, ennek a versenynek "odaát" azért komoly nimbusza van, így megtiszteltetés volt egynek lenni a versenyzők között. Még akkor is, ha csak apró pontként haladtam előre a nagy magasságok és mélységek hullámában.

A frissítőpontot (Ornak) már nagyon vártam, de ezzel szerintem nem voltam egyedül, mert óriási tömeg gyűlt össze, amikor odaértem. Alig fértem a folyadékokhoz, ráadásul ment is némi lökdösődés-taposás az italt töltő segítők asztalánál. Ez amúgy először furcsa volt, hisz itthon jellemzően hímes tojásként vigyáznak egymásra a sporttársak, míg a lengyelek csak teszik a dolguk a saját gondolatuk szerint. Nem számít könyöklés, taposás, sőt, télen tapasztaltam, hogy a havas-jeges ágat is probléma nélkül az arcodba vágják az előtted haladók. Persze cserébe ők ugyanezt várják el, tehát nem akadnak fent, ha rájuk lépsz vagy az ágat az arcukba csapod. Meg is lepődtek és hálálkodtak, amikor félreállva előrébb engedtem minden gyorsabb versenyzőt. 

Felfelék és lefelék váltakozó sokasága a gerincen (2023.08.19.)

Mindezek ellenére viszonylag gyorsan megtöltötték az üvegeim, majd ettem nektarint, dinnyét, narancsot és egy csokis sütivel a kezemben távoztam. Tudtam, hogy a következő frissítőpont 42,5 kilométernél lesz, ami ugyan „csak” 16 kilométer, na de azt is pontosan tudtam, hogy ilyen terepen az órák kérdése. Elindultunk felfelé a Zöldön, ami végtelen hosszú menetelés volt először az erdőben, majd a törpefenyők között. 5,5 kilométeren emelkedtünk 781 métert mire felértünk a gerincre - Chuda Przełączka (Keskeny-csorba, 1850m). Innen következett egy közel nyolc kilométeres, 807 méter pozitív szintes etap a gerincen, ahol csak felmentünk-lementünk-felmentünk-lementünk. Először jött Twarda Kopa (2026m), majd Ciemniak (Sötét-hegy, 2096m), Krzesanica (Vésett-kő, 2122m), Malolaczniak (Kis-Réti-hegy, 2096m), Kopa Kondracka (Konrád-púp, 2005m), a sort pedig a népszerű Kasprowy Wierch (Gáspár-csúcs, 1941m) zárta. Ez a rész egyébként csodálatos volt, az egész Magas-Tátra a szemünk elé tárult a gerincen haladva. Az biztos, hogy amint visszatérek, ez lesz az egyik első helyszín, ahol futni szeretnék!

Soha véget nem érő menetelés a Kasprowy Wierch felé (2023.08.19.; Forrás)

Hatalmas tömegben mentünk végig a gerincen, de itt is előzékenyek voltak a turisták és elismerő ovációval vártak minket, versenyzőket. A kitett részeken a meleg viszont szörnyű volt, amikor egy női versenytárssal összenéztünk kimondta, amire én is gondoltam: „hot as hell”. Pontosan az volt. Kendőt se nagyon tudtam vizezni, mert ekkor nem volt sehol egy kósza vízlefolyás vagy bármi, ami nedves lett volna, a folyadékot pedig sajnáltam a fejemre pazarolni. A Kasprowy Wierch után nagyobbacska lejtés vezetett a Murowaniec turistaházhoz, ami a verseny 42,5 kilométerénél volt. Lefelé menet már látszott, hogy a Magas-Tátra kezdi magára húzni a felhőket, így sanszosnak tűnt, hogy az előrejelzés szerinti zivatar megérkezik. Ezen a ponton volt Privát frissítésem, így végre tudtam inni szénsavas ásványvizet és gyümölcslevet. Töltekezés, majd a pontról hoztam egy kókuszos süteményt és egy szelet narancsot, végül elindultam az utolsó 30 kilométerre. Egyébként elképesztően bőséges frissítőpontok voltak, tényleg nagyon kitettek magukért a szervezők, kár, hogy a meleg miatt nem bírtam többet enni a sok finomságból. 

II. etap - "odaát egy másik világ vár"

Ekkor már tudni lehetett, hogy odaát tényleg egy másik világ fogad majd minket (2023.08.19.)

Rengetegnek tűnt ez a távolság és akkor még nem is tudtam azt, ami "odaát" várt ránk. Ekkora teljesen szétrázódott a mezőny, magamat valahova a közepére saccoltam. Meneteltünk az utolsó nagy mászáshoz, mondhatni „záróakkordhoz” (haha, jó vicc) a Przełęcz Krzyżne (Kereszt-nyereg, 2112m) átkeléshez, ami 5,4 kilométert és 888 méter pozitív szintet jelentett. Természetesen  - ahogy azt kell - a szint javarésze a csúcs alá összpontosult. Ezt a szlovák oldalon lévő hágó-túrákhoz tudnám leginkább hasonlítani, mondhatnám azt is, hogy kis túlzással egy lánc nélküli Rovátkára (sedlo Prielom) hajazott a felfelé. Amikor befordultunk alá, akkor értettem meg a Kingrunner ULTRA cikkét, ami a motivációs mantrákról és „ne nézz fel” jótanácsról írt e szakasz kapcsán. Itt kezdett el óvatos szemerkéléssel esni az eső, ami pont arra volt elég, hogy a köveket csúszóssá tegye, így a kimászásoknál komolyan figyelni kellett a stabil kapaszkodásra. Megint beértem versenytársakat és elkezdtem előzgetni a felfelén. Csak néztem, ahogy közelednek a távolból a színes pontnak tűnő emberek és megkönnyebbülés volt, amikor én is egyike lettem végre azon távoli pontoknak. 47km és UTH-nyi szint – ez volt az aktuális mérleg. És hol volt még a vége! 

A vihar előszobájában a Przełęcz Krzyżne tetején (2023.08.19.)

Ahogy felértem, azonnal elkezdett komolyabban esni, úgyhogy megálltam felvenni a kabátomat, hogy ne ázzak el. Magam elé engedtem mindenkit, aki gyorsabb volt, mert sajnos iszonyat csúszott a cipőm talpa a köveken. Nagyon lassan mentem emiatt, az amúgy viszonylag bátrabbnak mondható lejtmenetem azonnal bátortalan óvatoskodásba csapott át. Így is kicsúsztam egyszer és bevertem mindkét kezem, de ez semmi volt ahhoz képest, amilyen vérző térdű versenytársakat láttam.

Mintha csak végtelen jeges köveken lépdeltem volna (2023.08.19.)

Hárman voltunk nagyjából együtt az ereszkedés közepén, amikor már vízfüggöny ömlött ránk és láttuk a villanó fényeket is felettünk. Az egyik villanást azonnali dörrenés kísérte, ami komolyan ijesztő élmény volt. Szerintem mindhárman ugyanarra gondolhattunk, mert egyszerre kezdtünk el gyorsabban ereszkedni, ami a körülmények miatt persze szinte lehetetlen volt. Mindenhonnan ömlött a víz, gyorsan megálltam a fényképezőt elrejteni a zsák egy hátsó, eldugott zsebébe, majd rendesen beburkolva rezzenéstelen arccal haladtam tovább lefele. Ekkor már nem volt értelme kerülgetni a megduzzadt vizeket, sem a hirtelen keletkező tócsákat, mert szó szerint mindenünkből folyt a víz.

A versenyt követően olvastam a Kingrunner ULTRA oldalán írt posztban, hogy a viharveszély miatt a TOPR nagyjából 50 embert nem engedett tovább, volt akiket a Krzyżne tetején fordítottak vissza (!!!) és küldtek le másik útvonalra. Az oldal szerzője írta egyik kommentjében hogy a mezőnnyel szemben haladva viccelődött, hogy odaát egy másik világ fogad majd minket, versenyzőket - azt maga sem gondolta, hogy az a "más" világ bizony egy zivataros világ lesz.

Az eső ezen a 2,8 kilométer 539 méter negatív szinttel rendelkező szakaszon végig kitartott. Mondanom sem kell, hogy innentől minden vizes lett és a kövek rendkívül csúszóssá váltak. Odaértünk egy turistaházhoz (Dolinie Pieciu Stawow Polskich) és még mindig hátra volt 20 kilométer. Nagyjából ezen a ponton sírtam el magam mindattól a feszültségtől, amiben az előtte lévő ereszkedés közben részünk volt. Volt olyan másodperc, amikor komolyan halálfélelem érzetem volt és nem feltétlen a villámok, hanem a rendkívül meredek és csúszós lefelén való botorkálás miatt. Egyszerűen nem éreztem stabilnak magam ott és ezt mentálisan átélni igen rossz érzés volt. Ráadásul nehezítette a helyzetet, hogy a turistaháznál lévő turisták tömegként indultak meg az egyébként is köves, csúszós úton, így nagyon nehéz volt kerülgetni őket. Főleg, mivel ők is nyomakodtak lefele, így itt már kevéssé játszott a versenyzők elengedése, ment mindenki az esőkabátjába burkolva.

Az utolsó pillanatkép a leszakadó ég előtt (2023.08.19.)

Ez sokat kivett belőlem még pluszban, úgyhogy igen reménytelennek éreztem a haladásom. 56 kilométernél kiértünk egy aszfaltútra és itt volt az utolsó frissítőpontunk, ami csak folyadékpontként funkcionált. Töltöttem az üvegekbe és elindultam annak reményében, hogy innen már könnyebb lesz. Nos, az utolsó 15 kilométerre jutott még annyi szint, mintha Királyrétről a Nagy-Hideg-hegyre szeretnénk felmászni. Mivel ez már a fenyvesek szintjén volt, így a dús növényzet közé érve erősen megcsapott az esőzés utáni páratartalom. Meg persze csúszós kövek, sár, gyökerek, gyakorlatilag minden megjelent, ami az utolsó kilométereket is igazán megnehezíthette. Futottam, ahol tudtam, mégis nagyon lassan teltek a kilométerek. Fájdalmasan lassan. Ekkor jutottam arra, hogy ez nekem erősen komfortzónán kívüli élmény most, pedig én imádom a Tátrát (és ez mit sem változott), mégis extrém volt az élmény.

Egy nagyon nehéz nap végén az utolsó kilométereken (2023.08.19.)

Közben óhatatlanul mérges voltam magamra, amiért nem vagyok erősebb, amiért nem tudok gyorsabb lenni. Aztán elértünk végre az utolsó kilométerekhez, az utolsó felfelékhez, majd az utolsó lefeléhez, a végét legalább rendesen megfutva, ahogy illik. Összességében boldog voltam a célban, de elégedett nyilván nem és nincs is miért annak lennem. Örülök viszont, hogy teljesíteni tudtam, mert évekkel ezelőtt azzal lapoztam tovább, hogy „kizárt dolog”, most mégis ott álltam a célban, 15 óra 11 pereces idővel ugyan, de szintidőn belüli teljesítőként.

A szintidő egyébként idén rövidebb lett egy órával (16.30), amit sokan sérelmeztek, mert így is szűknek tartották. A lista alapján 338-an rajtoltunk, 117 DNF (köztük 18 nő) és 31 szintidőn túl teljesítő lett a vége - utólag megtudva, ők azok, akik terelt útvonalon érhettek be a célba ezáltal plusz időt kapva. Mondhatjuk, hogy majdnem csak a mezőny fele érhetett be a hivatalos útvonalon, így nagyon szerencsés vagyok, hogy én akkor értem oda, amikor a TOPR még tovább engedhetett.

Ilyen szinten szerintem még nem áztam el, pedig volt már részem nagyobb esőkben, de ezúttal az elsősegély csomagban lévő, nem vízhatlan zacskós steril kötszerből is csavarni lehetett a vizet. Hideg ugyanakkor nem lett, így legalább a verseny végére teljesen megszáradhattunk. Persze kötelező volt hosszú nadrágot vinnünk váltónak és kabátot, kesztyűt és csősálat is, de lényegében a kabáton kívül semmire sem volt szükség (férfiak azt se vették fel), mert semmit sem hűlt a levegő a zivatar ellenére. 

15 óra 11 perc életem legdurvább pályáján (Kuźnice, 2023.08.19.)

Mindenképpen szeretnék majd visszajönni erre a versenyre, de sokkal jobban felkészülve, azaz többet edzve a Tátra lengyel oldalán. Én eddig kizárólag a szlovák oldalon jártam és ott kialakult már egy viszonylag stabil rutin és rendes útvonalismeret. Ehhez képest most az ismeretlenbe érkeztem és nulla viszonyítási alap várt, ami mentális szempontból eléggé megnehezítette a dolgom. Viszont nem bántam meg, hogy indultam, mert ezzel is úgy vagyok: ha ezt meg tudtam csinálni, akkor "bármit" meg tudok csinálni.

Meg aztán, nem mindennapi élmény napkeltétől napnyugtáig végig kísérni a Tátra egy napját!

Hivatalos eredmény

Útvonal (ahogy az órám mérte)