A hegyek színes útjain

Az év első versenye nem éppen úgy alakult, ahogy terveztem vagy szerettem volna. Sőt, talán azt sem túlzás írnom, hogy az egyik legrosszabb forgatókönyv vált valóra, ami egy futóval hosszabb verseny előtt történhet. Mégis azt gondolom, hogy nincs okom a kesergésre, mert amit lehetett, azt ennek ellenére összeraktam. Így akartam? Nem. Tanultam belőle? Remélem. Persze felfoghatnám úgy is, hogy hónapok munkája ment a "kukába", hisz rendesen végig toltam az elmúlt évet és tulajdonképpen az egész telet, kora tavaszt. Eredménye látszólag most még sincsen. De ha hosszabb távon nézem, akkor mégiscsak épültem valamicskét ebből a szenvedéstörténetből. Pieniny Ultra-Trail, Niepokorny Mnich, avagy egy majdnem DNF története.

A beszámoló "frissiben", a verseny után két nappal már készen volt, csak a hivatalos képek reményében nem került korábbi megosztásra.

Szorongató érzés, amikor az ember hónapok felkészülését érzi kicsúszni a kezei közül. Valahogy így éreztem magam, amikor a versenyt megelőző délután érezni kezdtem, hogy valami nem stimmel a gyomrommal. Onnantól  teljes frászba kerültem, mert tudtam, hogy közel 100 kilométer hosszú, kifejezetten nehéz pálya előtt nagyon rossz ómen bárminemű probléma vagy diszkomfort.

A pálya szintrajza (Forrás)

A remény persze éjjel egyig élt bennem, de a valóság okozta érzéseket igen nehéz lett volna tagadni. Pedig felkészült voltam, ráadásul most kifejezetten célirányos edzéssel készültem a komolyabb mászásokra is. Idén a lábamban volt 1159km és 48.468m pozitív szint, március végéig bezárólag szinte minden szombatom a Börzsönyben töltöttem, hogy kifejezetten szintes és nehéz pályákon gyakorolhassam a szükséges képességeket. A rajtszám átvételhez is hatalmas lelkesedéssel érkeztem, azt éreztem, hogy buzog bennem az energia és alig várom, hogy belevessem magam a lengyel éjszakába! Az éjjeli rajtokat szeretem és mondhatom, hogy viszonylag gyakorlott is vagyok bennünk, elvégre mentem már Sárga 50-et, Sárga 70-et 6-szor, Szentlászló Trail-t és egy UTH-t, plusz a tavalyi UTM 105 is késő délután rajtolt, így pontosan tudom, hogy rengeteg múlik a napközbeni feltöltésen. Figyeltem mindenre, aztán mégiscsak hiba került a gépezetbe: a tejfölös-húsos tészta vagy a cikória kávé vagy ennek együttese okozhatta azt a problémát, ami gyakorlatilag lenullázta a szervezetem, mire az éjjel egy órás rajtban álltam. A kávét nem tudom minek ittam meg, amikor baromira nem kívántam, így szerintem az boríthatta a meg dolgokat. Sebaj, ebből most már egy életre megtanultam, hogy a tejes dolgokat egy az egyben mellőzöm a versenyt megelőző napi fogyasztásomból. 

Alapjáraton nem vagyok szorongó alkat, távol áll tőlem önnön lényem sötét és rettegést keltő gondolatokba bugyolálása. Az este mégis ilyen hangulatban telt, hol levert a víz, hol vacogtam, néha még a kezem is remegett. Szörnyű gondolatokkal volt tele a fejem és csupa valósnak érződő félelemmel. Csak arra gondoltam, hogy ilyen fizikai és mentális állapotban nem fogom ezt kibírni, nem leszek rá képes. Hogy mennyire sok órát jelent ez a közel 100km és 5000m+ szintemelkedés! Hogy az elmúlt hónapok beletett munkája most pereg le előttem egy szempillantásnyi idő alatt. Ahogy sötétedett, úgy vágott egyre mélyebbre a megannyi kétség. Aztán eljött a valóság, ott álltam Szczawnicza lézerfényben úszó rajtjában. Abban a rajtban, ahová 2019 ősze óta vágytam. Győzködtem magam, hogy rendben lesz, hogy végig tudok menni, hogy megcsinálom - mi mást tehettem volna a hideg éjszakában vacogva? Tudtam, hogy a szervezetem teljesen lenullázódott, hogy minden, amit aznap ettem-ittam olyan, mintha nem is lett volna. Mégis bíztam abban, hogy menet közben sikerül majd felépíteni valamit. 

Nekem az ultrázás soha nem arról szólt, hogy keblemre öleljem a masszív szenvedést és vágyjam az elérkeztét.

Bizonyos fokú szenvedés persze szükségszerű velejárója ennek a sportnak, de itt már az elején sejtettem, hogy ami következik, abban nem lesz sok köszönet. Nem tévedtem.

Kevésbé nyugodt mosollyal a hosszú út rajtjában (Szczawnicza, 2023.04.22.)

Eljött az egy óra és elindult a 242 főből álló mezőnyünk, hogy belevesszen a kifejezetten hűvösnek mondható lengyel éjszakába. Nem öltöztem túl, ugyanis számítottam arra, hogy napközben tűző napos melegben lesz részünk, én pedig alapjáraton nem viselem jól, ha túlmelegszem. A körülmények ellenére nem haladtam rosszul, bár folyamatosan éreztem, hogy nincs meg a szükséges energia és kitörő lelkesedésből sincs túltengés bennem. Elmerültem a gondolataimban, koncentráltam a feladatra, vagyis arra, hogy pontról pontra haladjak. A pálya első 45 kilométerét ismertem, így mondhatni ismerős tájakon vezetett a lábam.

A lengyelekről öt fő dolgot sikerült megtudnom az eddigi évek versenytapasztalatai alapján: 1) kifejezetten gyorsan kezdenek egy százas táv elején is;  2) baromi gyorsan menetelnek felfelé, simán letolnak az útról; 3) profi bothasználók; 4) nem finomkodnak, törnek előre, ahogy tudnak - ezt a WTM során is volt alkalmam megállapítani; 5) aki beszél angolul, az általában szívesen cseverészik menet közben és osztja meg a hazánkban szerzett élményeit (amik tapasztalatom szerint leginkább a fürdőkhöz kötődnek). Összességében szeretek velük egy mezőnyben lenni, mert ha jól vagyok, akkor sokat húznak rajtam, ha nem, akkor pedig testközelből csodálhatom azt a technikát, amivel a meredélyeken haladnak. Ezúttal leginkább a csendes csodálaton volt hangsúly.

Az első EP kiírás szerint 13,8 kilométernél jött el Krościenko településen a Dunajec partján. Banánt és narancsot vettem el, mert úgy éreztem, hogy ezek esnének a legjobban, mást egyelőre nem bírtam volna megenni. Haladtam tovább a hosszú emelkedés felé, ugyanis 428 méterről fel kellett mennünk 1194 méterre. Meneteltem, közben sorra hagytak el a versenytársak. Néztem a tempót, lestem a technikát, de persze minden igyekeztem hiábavaló volt.

Próbáltam olyan dolgokra koncentrálni, amikből legalább lelki erőt nyerhetek, ha már fizikait nem sikerült. Ez a szakasz volt az egyik legmélyebb pontom, ugyanis ekkor elég rossz volt a gyomrom olyan formában, amivel érdemben nincs mit kezdeni, csak borús gondolataim tompa mellékzöngéjeként tudok rá tekinteni. Hosszas menetelést követően felértünk végre, majd azonnal fordulhattunk is a meredek szakaszokat tartalmazó lefelére, ami  814 méter lejtést jelentett 6,5 kilométer alatt. Itt azt éreztem, hogy csak vánszorgok, lassan elkezdett bedarálni a teljes energiahiány. Eldöntöttem, hogy Tylmanowa 30. kilométere lesz számomra a cél, ott befejezem ezt az őrültséget, mert számomra nem erről szól az ultra. Fejben meg is fogalmaztam a tapasztalatokat és már láttam magam, ahogy kapucniba burkolva nézem valamelyik füves hegyoldalban a napfelkeltét. 100%-ig biztos voltam benne, hogy kiszállok. 

A lefelé végéhez közeledve háromszor álltam meg „hányni”, de az erős ingeren kívül nem jött semmi. Mivel kezdetektől dehidratáltnak éreztem magam, ezért igyekeztem folyamatosan inni, ami persze előbb-utóbb szintén kellemetlenné vált. Ezek az erőltetett ingerek viszont valahogy elsimították a gyomromban érzett "csomókat" és az utcára leérés előtt azt éreztem, hogy végre "megnyugodott". Ez erőt persze nem adott, de az erőgyűjtés reményéhez elegendő volt. Leértem a pontra, itt volt privát frissítésem is, így megittam a meleg, bár nem túl finom instant levest. Elvettem a pontról két isteni finom puszedlis-lekváros-mézeskalács-szerű süteményt, egyet a leves előtt, egyet a leves után ettem meg azzal a tudattal, hogy ha most tovább indulok, akkor 54 kilométerig biztosan nem fogok tudni kiszállni. Nagy sóhaj, majd az indulás előtt még megjegyeztem, hogy öt perccel ezelőttig biztos voltam benne, hogy itt befejezem. Majd futva távoztam a pontról. Innen jött az a durván 30-35 kilométer, amiért tulajdonképpen megérte az egész versenyen elindulni. Végre rendes tempóban követtem a versenytársaim. Az volt a fejemben, hogy bár meg nem történtté nem tudom tenni ezt a súlyos energiahiányt, de folyamatos etetéssel és itatással talán valamennyit tudok még segíteni. Ettől végre jobb kedvem lett, így ennek tudatában meneteltem előre a még mindig ismerős szakaszon.

A kora reggel fényeiben fürdőző Magas-Tátra (2023.04.22.)

Tudtam, hogy nem sokára felérek majd oda, ahol megláthatom a Magas-Tátra csúcsait. Gondolatban elkísértem magam arra az őszi napra, amikor itt futottam, amikor megálltam gyönyörködni a színekben pompázó őszi tájban.

Odaértem, majd megláttam a reggel fényeiben fürdőző Magas-Tátrát és csak arra tudtam gondolni, hogy ezért a pillanatért megérte összeszednem magam. Egy hajszálra voltam csupán a DNF-től és most mégis itt vagyok, rám virradt és megyek előre.

Többekkel együtt haladtunk, nagyjából előzgettük egymást, mert egyikünk se tudott eltávolodni a másiktól. Nagyon szeretem a hamisítatlan lengyel tejkaramellát és végre elérkezettnek láttam a gyomrom arra, hogy megegyek belőle egyet. Lelkileg a Tátra, testileg a "Krówka" táplál, kell ennél több? A 40. kilométer volt a verseny legkülönlegesebb érzése, ugyanis akkor végre eljött az, amire órák óta vártam: végre elindultam futóként! Itt csatlakozott be a 65-ös Dziki Groń táv, aminek ekkor nagyon örültem, ugyanis új lendületet hozott magával a sok friss és üde illatú futó. Nekik ekkor nagyjából 10 kilométer volt a lábukban, míg nekünk már 40, így érezhető volt a köztünk lévő különbség. De nem bántam, sőt, úgy éreztem magam, mint a gyerek, akit végre levittek magukkal a nagyok, így megpróbál mindenkire kapaszkodni, akire csak tud. Sodortak az események, végre az történt, amit szeretek. 1140 méter magasságig mentünk, vitt az élvezet és a hangulat egészen fel a csúcsra, Schronisko PTTK na Przehybie pontra. Minden piros rajtszámost végleg magam mögött hagytam, akikkel Tylmanowa után együtt meneteltünk. A ponton elkértem a paradicsomlevest, töltöttem magamnak almalevet és kólát. Irány Rytro, irány a pont, amivel úgy voltam, hogyha odáig eljutok, akkor már bejutok!

Innentől ismeretlen tájakon vezetett az út, rögtön egy újabb meredek lefelével kezdve a sort. Itt olyan tempóban jöttek mögöttem a 65-ös fiúk, hogy nem győztem az út szélére lehúzódni. Irigykedve néztem a 30 kilométerrel "fiatalabb" tempót és arra gondoltam, hogy optimális esetben 15 kilométerrel a lábamban én is valahogy így próbálnék száguldani a lefelén. Ezen mosolyogtam magamban és arra gondoltam, hogy a ponton leveszem végre a hosszú ujjút és milyen jó lesz majd laza pólóban menni tovább. Ekkor még nem is sejtettem, hogy inkább ujjatlanra kellett volna vetkőzni a póló a helyett. Eljött Rytro és vele együtt az EP. Gyorsan nekivetkőztem, majd almalevelet és szénsavas ásványvizet kértem az üvegembe. A pontról hoztam banánt, jól megsóztam és már fordultam is tovább. Végre tudtam futni rendesen, hihetetlen érzés volt! A pontot követően láttam elmenni a 65-ös távon futó Losonc Timit, így célul tűztem ki, hogy megpróbálom utolérni, ami sikerült is. Váltottunk pár szót, de nekem a lefele gyorsabb tempóval kijött, így elköszöntünk. Sejtettem viszont, hogy előbb-utóbb el fog menni, de jól esett kicsit meghúzatni magamat a tempójával, még akkor is, ha ez csupán egy kósza lefelé erejéig tartott.

A poklok pokla ezzel a szakasszal újból kezdetét vette. Kivételesen mázli, hogy nem ismertem a pálya utolsó cirka 35 kilométerét, mert ha tudom mi vár rám, biztosan kiszállok a 30. kilométernél. Számomra az egyik legnagyobb természeti ellenség a tűző nap, nagyon nehezen viselem a meleget és sajnos ezen nem tudok változtatni. Muszájból persze kibírom, de elég nehezen viselem. Nem volt ez másként most sem. Ráadásul újabb hiba tetézte a problémákat: a szénsavas ásványvíz helyett kólát hoztam magammal az almalé mellé. Majdnem eldobtam az agyam, mikor a tűző napos menetelés közben megláttam a sötét folyadékot az üvegben! Két édes lötty a forróságban az maga a pokol - gondoltam szitkozódva.

A "poklok pokla" lelkesedése (2023.04.22.; Forrás)

A szénsavas ásványvíz nekem az egyik legfontosabb frissítőm a nagy melegben, erre tessék, nincs nálam és 76 kilométerig már biztosan nem is lesz. Gyorsan rendeztem a soraim, amihez segítséget jelentett annak a néninek a gesztusa, aki a háza előtt egy vödör vizet tett ki, hogy ki-ki vizezhesse a fején lévő kendőt-sapkát-bármit. Mind hálásan éltünk is a lehetőséggel, majd folytattuk tovább a soha véget nem érő felfelék sorát. Niemcowa 986 méteres magasságára másztunk fel, ami konstans menetelést jelentett. Aztán 4,5 kilométer alatt ereszkedtünk gyorsan 500 métert, hogy a végtelennek érződő utcán végül elérjük az oázisként megjelenő vizes EP-t. Egy emberként cuppantunk rá a ballonokra és töltöttük magunkba, magunkra és kulacsainkba a vizet. Újabb 9 kilométer következett, ami 1021 méteres magasságra mászást jelentett egyben. Ezt a szakaszt ismét nehezen viseltem, de ahogy elnéztem, nem voltam egyedül a kínommal. Hosszú, elnyúló földutak vezettek a végtelenbe, egyik kanyart váltotta egy másik, a felfelének sosem akart vége szakadni.

A csodálatos lengyel táj, amit olykor azért sikerült kiélvezni (2023.04.22.)

Aztán hirtelen nagyon sokan lettünk, minden irányból jöttek menetelő emberek, becsatlakoztunk immáron a 40-es táv versenyzői közé. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy itt bizony oda-vissza szakaszt látok, tehát ahova most lemegyünk, onnan vissza is kell jönnünk. Emlékeztem a térképről, hogy valahol lesz egy ilyen, de egészen addig nem állt össze a kép, amíg ott nem voltam. Bacówka na Obidzy avagy nekem simán csak "a" mélypont. Utolsó privát frissítés, teljes erőtlenség, kiszívott a nap, elfogytak a nem létező energia tartalékok. Elég volt. Ásványvizet és almalevet kértem, majd hoztam két olyan puszedlis-lekváros süteményt és kikértem a levest is.

Agyilag kiüresedve egyik kezemmel kanalaztam, másikkal a süteményt ettem, fogalmam se volt arról, honnan lesz még 20 kilométerhez erő bennem. Ültem a placc közepén a földön, közben jöttek-mentek az emberek, bennem pedig pörögtek az ismeretlen szörnyűségek tűző napról, füves emelkedőről, meredek lejtésekről. 20 ismeretlen kilométerről.

Minden elfogyott, ami a kezemben volt, nem volt tovább mire várni. Felálltam és elindultam vissza az emelkedőn. Innen már nincs vissza, csak a célba vezet az út - ezt mantráztam magamban és gyalogoltam, amikor lejtős rész jött, akkor futottam. Kivétel nélkül mindenki így tett köröttem, legyen szó a negyvenes kékekről, a 65-ös narancsokról vagy a 96-os pirosakról. Néhol üldögélt, másutt feküdt egy-egy versenytárs, ki-ki maga módszere szerint gyűjtötte az erőt a továbbiakhoz. Az utolsó pontot nagyon vártam, de rendkívül távolinak tűnt az a durván 12 kilométer. Elterveztem, hogy mi mindent fogok elvenni az asztalról, ráadásul úgy emlékeztem, oda krumplit is ígértek, amit már nagyon régóta kívántam. Mentünk, mentünk, majd nagy sokára lefordultunk és odaértünk Schronisko pod Durbaszką pontjára. Rengetegen összegyűltünk, alig tudtam az asztalhoz férni, hogy vizet töltsek az üvegeimbe. Ahogy ez végül sikerült, már fordultam is tovább az emelkedőre, amikoris tudatosult bennem, hogy a másik asztalhoz nem mentem oda! Nem hoztam magammal se narancsot, se almát, de még a vágyott krumplit se néztem meg. Üres kézzel jöttem el a pontról. Visszamenni persze nem akartam, de ráztam a fejem az újdonsült hülyeségemen. Utolsó 10 kilométer következett, amin ugyan már csak rövidebb menetelések voltak, de azokból akadt még pár. A pontot követően mellém ért egy férfi versenytárs a negyvenesek közül és elkezdtünk beszélgetni. Kérdezte, hogy ez az első lengyel versenyem-e. Mondtam neki, hogy nem, voltam már az Ultra-Trail Małopolska-n és az Ultra Janosik Legenda távján is. Ismerte őket és egyfajta elismeréssel hümmögött ezeket hallva, ami bennem most inkább a szégyenérzetet növelte. Azt már nem is mondtam, hogy ott voltam a nagyon havas Winter-Trail Małopolska 65-ön, de ott voltam a tavalyi durva Zimowy Janosik 50-es távján és egy 80-as Pomsta Janosika-n is. Ennek ellenére hol is vagyok most? Nem töltött el büszkeséggel kicsit sem ez a gondolatmenet, így a budapesti utazási terveiről  beszélgettünk tovább. 

Ő aztán gyorsabb lett, elköszöntünk és ki-ki haladt a maga tempójában. Hullámoztunk fel, majd le, majd fel, majd egy meredek, kötéllel megtámogatott lefelén le és megint fel. Már közelednünk kell, már nem lehet sok, aztán egyszer csak tényleg közelebbről hallatszottak a hangok. Saras lefele, aztán emberek társultak a hangokhoz, majd az utca is elérkezett, végül ott volt a várva-várt híd, amiről a végéig nem hittem el, hogy futóként ma még meglátom. Átfutottam, kanyarodtam, felfutottam és befutottam a célba. 

A cél - 15 óra 5 perc (Szczawnicza, 2023.04.22.)

A táv 98km lett 4940m pozitív szintemelkedéssel, 15:05:36-os időeredménnyel, női abszolút 9. hellyel. Fényévekre attól, amit szerettem volna és amit szerintem fizikai képességeim alapján megfuthattam volna. Érdekes volt utólag látni, hogy a 30. kilométernél összetett 81. és női 15. voltam, míg a végére az összetett 49. és női 9. helyig fel tudtam jönni. A teljes energiadeficit és vánszorgás ellenére folyamatosan kúsztam felfelé, így végképp rossz érzés arra gondolni, hogy ha ez nem így alakul, akkor sikerült volna megfutni a tervezett időt, ami a mezőnyt tekintve egy korrekt 4-5. helyezés körül lehetett volna. Na, de mit tudjuk ha és volna nincs a sportban.

A célban nem voltam se szomorú, se boldog, se elégedett, se bosszús, pusztán kiüresedve értem be. Örültem persze, hogy egyáltalán odaértem, de dicsőség nincs egy ilyen célba érkezésben, mert én az ultrázásnak ezt az oldalát se nem szeretem, se nem vágyom.

Egységnyi szenvedés az ultra természetes velejárója, de amikor az arány ilyen csúnyán elbillen (durván 65-35 a szenvedés javára) az se nem dicsőség, se nem büszkeség.

Mégis, ha a pozitívumát akarom látni ennek a teljesítésnek, akkor azt emelném ki, hogy óriási dolgokra képes az ember fizikailag és mentálisan, ugyanis a nulláról képes összeszedni magát és órákon át teljesíteni, ha muszáj. Ezt, de tán ennek a felét sem használjuk ki civilizált körülmények között az emberi teljesítőképességnek. Persze ez nem feltétlen baj, sőt, ha csak erről szólna egy ultra én biztos, hogy nem csinálnám, mert az arányoknak ennyire nem szabad elbillennie a "rossz" irányába. Ha a végén nem jön el a várva várt feloldás, csak az elgyötört kiüresedés, akkor az a teljesítés nem az, amit az idő megszépíthet. Az élmények persze szépek, hiszen "valamiért" csak tovább mentem, de összességében ilyennek nem akarom kitenni magam a jövőben. 

A tanulságokat leszűrtem, ami most is három szálon értelmezhető: 1) verseny előtti napok feltöltése-pihenése; 2) verseny előtti nap feltöltése-pihenése; 3) verseny frissítésnek tervezése. Mindhárommal voltak gondjaim, az első pontot az élet írta, azzal egyszerűen sajnos nem volt mint tenni, a második pontot magam szúrtam el, a harmadik  pedig az első két pontból adódott össze. Tanulság még, hogy saját házi húsleves és hajában sült krumpli nélkül többet hosszúra nem jövök, ahogyan a paradicsomot is kétszer nézem meg, hogy biztosan ott van-e. Ezek nagyon-nagyon hiányoztak, különösen a krumpli, ami szerintem sokat segíthetett volna a táv felétől. 

Nincs sok idő a "kesergésre", ugyanis közel egy hónap és itt az UTM 105, ami hosszabb, szintesebb és összességében nehezebb pálya, mint ez a mostani volt. Azokban a dolgokban igyekszem nem hibázni, amik rajtam múlnak, a többi dolgot pedig úgy simítani, hogy a lehető legkevesebb befolyással legyenek a versenyemre. Az a verseny a Kör kvalifikációs versenyem is lesz egyben, így ennek megfelelő gondolattal megyek majd a rajtba.

Hisz mostanra elég jól tudom már: arra kell koncentrálni, ami maradt és nem arra, ami elveszett. Futásban és minden másban egyaránt.

Ráadásul a futással való kapcsolatomat ez a tapasztalás nem hogy gyengítette, de még inkább szorosabbra fűzte.

Hivatalos eredmény: Wyniki NIEPOKORNY MNICH - 95 KM (b4sport.pl)

Útvonal: Pieniny Ultra-Trail - Niepokorny Mnich | Run | Strava