A hegyek színes útjain

Ez is eljött, közel egy év után végre újra ott állhattam egy terepverseny rajtjában. Tényleg nagyon hiányzott már ez az érzés, hiszen amióta versenyzem (2013) nem volt kihagyásom. Igaz, az elmúlt évek nyári időszakát igyekeztem versenymentesen hagyni, ugyanis pontosan tudom, hogy ez az évszak nem kimondottan kedvez nekem, sőt általában az egyébként stabil formám is visszaesést szokott hozni. Ennek ellenére úgy voltam, hogy az esti rajt biztosan felüdülést hoz, így ha napközben hőség is lenne, az éjszakai levegő mindenképpen kedvezőbb lehet. Igazam volt-e? Hát nehéz lenne egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy így vagy úgy, de a felüdülést megkaptuk útközben. Emellett pedig végre igazi futós hangulatot, jókedvet, szuper szervezést is lehetőség volt megélni. Beszámoló a változatos verőcei éjszakáról.

Egyáltalán nem volt tervben, hogy a Verőce Éjszakai Trail-en futni fogok, viszont nagyon éreztem a versenyzés kieséséből fakadó hátrányokat, így szinte a nevezés kezdetekor, május közepén beneveztem. Most végre nyugisabb időszakot élek, szóval kedvezőbb helyzetből indulhattam neki a hangolódásnak. Persze pontosan tisztában voltam azzal, hogy fizikailag eléggé távol vagyok attól a formától, ami ideális lenne, de bíztam abban, hogy a futás folyamatossága és a heti átlag 70 kilométerem azért hozzásegít a közel 50 kilométeres táv tisztességes teljesítéséhez. A verseny előtti napok elég keményre sikeredtek a meleget nézve, ezért kifejezetten vártam, hogy tényleg eljön a felüdülést hozó hidegfront még pénteken napközben.

Verseny előtti melegítés a Duna-parton (Verőce, 2021.07.09.)

Előtte vasárnap megfutottam a pálya Királyrét - Fultán-kereszt - Szokolya vasútállomás közötti szakaszát, amit élveztem, majd szerda délután megfutottam lezárásként a Verőce-Magyarkút kezdőszakaszt. Nos, annak a futásnak azt a részét élveztem a legjobban, amikor a verőcei Duna-part kövén ültem vízbe lógatott lábbal. Ott üldögélve arra gondoltam, talán nem is baj, hogy a 30 valahány fokban megfutottam (inkább gyalogoltam), hisz a versenyen ennél biztosan csak jobb lehet. Végül is 36 fok tényleg nem volt.

Pénteken 18 óra körül - a sötét fellegeket magunk mögött hagyva, még mindig a felüdülést várva - Verőcén voltunk. A rajtszámátvétel gördülékenyen zajlott, egy nagyon kedves segítő  - Siklódi Enikő - adta át nekem a rajtcsomagot, akinek kedves szavai elképesztően jól estek. Nekem megtisztelő, ha megismernek, az meg pláne, ha szívesen olvasnak tőlem bármit. Nem vagyok nagy "számmisztikus", de azért klassz volt a 202-es rajtszámmal visszatérni a versenyzésbe, ugyanis a 2-es, 20-as és a 22-es számok a "kedvenceim". Jó volt régi futóismerősöket újból látni, kicsit olyan érzést is keltett, mintha ugyanott lennék, ahol egykoron jól éreztem magam. 

Az "50-es" csapat, akikkel újra megélhettem a versenyzés örömét (Verőce, 2021.07.09.)

Egyetlen újításom volt csak a szokásos versenyrutinhoz képest: a megszokott "koponyás" versenykendőmet ezúttal másik kendőre cseréltem. Ezt a kendőt egy nagyon kedves volt hallgatómtól/szakdolgozómtól, immáron kollégámtól - Tárnok Timitől - kaptam, szóval nem volt kérdés, hogy a "visszatérésem"  első versenyén ebben fogok futni, ezzel is tisztelegve Timi és a komplett évfolyam előtt, akik most váltak pedagógussá. 

Igazából nem voltak nagy elvárásaim magammal szemben, leginkább csak annyi, hogy 5-ös kezdetű időt sikerüljön futnom. Az utolsó 8 kilométert leszámítva ismertem a pályát, ezért végig tudtam futtatni fejeben az útvonalat. Pontban 19 órakor a 12-es főúton áthaladva elrajtoltunk, a nap persze jó erősen sütött, így már az elejétől lehetett sejteni, hogy ez bizony párás menet lesz.

Rajt előtt a 12-es főúton  (Verőce, 2021.07.09.)

Ehhez képest a felfelét jól meg tudtam futni, majd amint a zöld növényzethez közeledtünk, igyekeztem mindegyikhez közel férkőzni, hogy kicsit "hűtsem" a végtagjaim. Elég élénken élt bennem ez a szakasz szerdáról és az is, hol kellene futnom, hol lenne érdemesebb gyalogolnom. Egész jó tempóban mentem, 51 perccel csekkoltam be Magyarkútra, ahol mindenképpen kendőt akartam vizezni. Haha, nem is sejtettem, hogy nem sokára a természet megteszi ezt sokszorosan! Viszonylag jó tempóban haladtam, ezt a szakaszt is futottam még június elején, tehát nem okoztak meglepetést a fel-le hullámok. Nagyon vártam Nógrádot, mert ez a rész nem volt nagy kedvencem és reméltem, hogy kicsit felráz az útvonalban lévő váltakozás. A vasúti sínek után igazi "esőerdő" hangulatot varázsolt egy dzsindzsásabb rész, ahol tényleg rendkívül fullasztónak éreztem a levegőt. Aztán eljött Nógrád határa és egyben az "apokalipszis" maga: viharos szél, erősebb eső, vészjósló fellegek, dörgés - egy viharzóna szélét kaphattuk el éppen. Alapvetően szeretem a "durvább" körülményeket, így ez kifejezetten jól esett, élveztem a hűvösebb időben való futást és azt, ahogy az arcomba csapnak a hideg esőcseppek. Kabát volt ugyan nálam, de nem használtam, elvégre alig vártam már, hogy istenesen elázhassak végre. Újabb monoton szakasz következett, amiről tudtam, hogy hosszan ki fog tartani. Ennek ellenére szinte végig tudtam futni a frissítőpontig, aminek örültem, mert amikor szakaszfutáson jártam itt június elején, majdnem végig gyalogoltam a Kék-Zöld jelzés közös szakaszát. 

Baromira vártam a frissítőpontot, meg azt is, hogy a Fultán-kereszthez felérjek. A ponton aztán megjelent mögöttem Bese Nóra, aki határozott lépésekkel termett ott mellettem. Frissítettünk, én cipőt is kötöttem, majd nagyjából együtt indultunk tovább. A futhatóbb részeket igyekeztem futni, de éreztem, hogy nem igazán úgy megy, ahogy kéne, ezért nem is erőlködtem sokat. Gyaloglásra váltottam, Nóra jött mögöttem, majd a tetejéhez közeledve ellépett mellettem és nagyon szép, egyenletes tempóval menetelt felfelé, hogy végül futva eltűnjön a kanyargó ösvényen. Magamban konstatáltam, hogyaki jobb, az jobb, nincs min gondolkozni, hisz pont ez a verseny lényege.Tulajdonképpen bele is nyugodtam a helyzetbe, nem jutott eszembe rákapaszkodni, hanem mentem a saját tempómban és próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen sok van még előttem. Alig féltávnál voltunk ekkor. A Fultán-kereszthez érve sem éreztem fellélegzést, pedig ezt a pontot vártam, mert tudtam, hogy innen hosszú, de jól futható lefele jön egy meredekebb, de relatíve rövid emelkedéssel megspékelve. Kicsit lentebb utolértem két férfi versenytársat, egyikük meg is szólított - Fridrich László - és mondta, hogy 5 percen belül van az első nő. Mondtam neki, hogy nagyon jó helyen van ő ott. Jófej volt, próbált motiválni, hogy még csak féltáv,  bármi lehet. Én akkor nem hittem neki, de ami nagyobb baj, hogy magamban sem hittem és nem is kifejezetten lelkesedtem ezekért a gondolatokért. Méltatott minket, női versenyzőket, hogy sok férfi versenytársat magunk mögött hagyva futunk, de én csak azt tudtam erre mondani, hogy mindenki előtt le a kalappal, aki ezt megfutja. Jött a Kék négyzet emelkedős része, ahol picit előrébb mentem, majd a lejtőn újból elém jött és megérkeztünk a Királyréten lévő ponthoz. Itt privát frissítésem is volt, ismét hallhattam, hogy az első nő közel van, de ekkor megint csak azt tudtam mondani, hogy jó helyen van ő ott. És én akkor tényleg nem gondoltam olyasmire, hogy belendülök és hú, majd mi lesz. Nagyon nem. Viszonylag sok időt töltöttem a ponton, ettem paradicsomot, sós pereceket, ittam vizet, kólát.  Aztán végül összekaptam magam és elindultam azzal, hogy innen nagyjából 18 kilométer van hátra, haladjunk inkább. Előtte vasárnap baromi jó futásom volt ezen a részen, szóval próbáltam visszagondolni arra a lendületre.

Egészen furcsa egyveleg volt a fejemben, számtalan érzéssel. Először eszembe jutott Privát frissítőm, ahogy a ponton ott várt, aztán a fejemen lévő kendő és azok az érzések, amiket hozzá társítottam. Aztán újra elkezdett esni az eső, jöttek a villámok fényei és éreztem, hogy most már mennem kell.Hogy futni jöttem, küzdeni jöttem, nem pedig "feladni".Klisével élve, nem másokat megverni, hanem magamat legyőzni. Olyan volt kicsit ezen a részen futni, mint a tavalyi viharos Ultra Janosik utolsó kilométerein. Ott küzdelmes volt minden lépés, de akkor bőven 100km felett jártam a vihar előszobájában. Végre gyorsítani tudtam, lassan eltűnt mögülem a nyomomban lévő fejlámpa fénye és teljesen magamra maradtam. Imádtam, ahogy az eső esett, ahogy a villámok megvilágították a fák lombjainak tetejét. Imádtam, ahogy kerülgettem a belógó ágakat, ugráltam át a néhol keresztben álló faágakon. Ez AZ az érzés, amiért szerettem ezt csinálni. Ez most megint AZ, amit a hosszúkon régebben meg tudtam találni. Nagyon feldobott ez az érzés, pillanatok alatt a vasútállomásnál találtam magam és fordultam is a Kék kereszt felé. Egész gyorsan felértem, lökött a lendület Magyarkút irányába. Ezt eléggé megszenvedtem a szakaszfutáson, most viszont vitt a lábam. A Magyarkúton lévő ponton kaptam az infót, hogy közel van az első, szerintük még fogható lehet. Ekkor már nem legyintettem, hanem konkrét céllal indultam tovább. Megint hittem magamban és abban, hogy meg tudom csinálni. Az volt a fejemben, hogy ha előzni esetleg nem is tudok, legalább csökkenteni tudjam a különbséget. Akaratlanul is fejembe kúszott egy "mese a kitartásról" vagyis  a 2019-es Piros 85 emléke és az, ahogyan ott visszatértem a versenybe. Eljött a lépcső, felmentem és rákanyarodtam az aszfaltra, a verseny egyetlen ismeretlen szakaszára. Futva kezdtem meg az emelkedőt, majd három gyalogló alakot láttam a kanyar után. Láttam, hogy végig emelkedik az út, de akkora löket volt bennem, hogy tudtam, akármilyen hosszú lesz, én ezt meg tudom futni. A hármasfogatban volt Nóra, illetve Borbás Attila, aki rákapcsolódott a magammal hozott lendületre. Tudtam, hogy nagyjából 7 kilométer van előttünk, amit rendesen meg kell húzni, ha szeretnék elsőnek Verőcére visszaérni. Attilával együtt futottunk a célig, jót beszélgettünk közben és húztuk is egymást persze. Olykor azért szentségeltünk, amikor újabb és újabb emelkedésre bukkantunk a kanyarok mögött. Nagyon jól tettem, hogy a szerdai hőségben ezt a részt nem futottam meg, mert szörnyűséges emlék maradt volna csak belőle. A kedvet a pálya ezen szakaszához a sötét se igazán hozta meg, de mégis elviselhetőbb volt, mintha nappal lettünk volna ugyanitt. Vártuk, hogy nem jön több emelkedő, de még mindig várt minket újabb. Aztán elértük a jelzetlen szakaszt, amiről viszont tudtam, levisz oda, ahonnan indultunk. Így is lett, a fejlámpánk fényében megvillant az alagút és ekkor tényleg közel voltunk a célhoz. Kiértünk a sötétségbe burkolt 12-es főút mellé és elképesztő öröm volt bennem a célhoz közeledve. 

Célba érve - ezt az érzést nem lehet elégszer átélni  (Verőce, 2021.07.10.)

Beértem, megcsináltam és itt volt az a "képesség", amivel korábban az ultrákat futottam.Az a "képesség", ami a fejemben van bent.

Az időm 5:38:30 lett, ami mostani helyzetemhez képest teljesen rendben van. Ezt a pályát a korábbi formámhoz viszonyítva olyan 5 óra körülinek látnám, de ahhoz tökéletes időjárás és remek forma kellene, amik most egyértelműen nem voltak adottak, így nincs is jelentősége ennek. Három perccel később érkezett meg Nóra, akinek csak gratulálni tudtam a futásához, mert tényleg nagyon szépen jött, amíg láttam és utána is nyilván, hiszen sokáig nem láttam. Abszolút megérdemelte volna a győzelmet ezzel a teljesítményével. Fantasztikus érzés volt a célban lenni, annyira régen nem éltem már meg ilyet! És persze nyilván remek érzés volt nyerni is. Augusztus végén az Ultra Janosik-on versenyeztem utoljára, de ott második helyezett voltam, tehát a dobogó tetején utoljára a tavaly március eleji Pilis Trail 50-es távján állhattam. Ezt követően még jó hangulatban hűsöltünk egy keveset a Duna-parton és vártuk, hogy csatlakozzon hozzánk harmadik helyezett női versenytársunk, aki Kelemen Anett személyében érkezett meg. 

Női erő a verőcei éjszakában (Verőce, 2021.07.10.)

A konklúziót természetesen levontam magamnak, vagyis azt, hogy ez bizony messze van még a "visszatéréstől". Inkább "visszakacsintásnak" hívnám, hisz hosszú még az út odáig, hogy tényleg jó szívvel azt tudjam mondani "versenyképes vagyok". Viszont mindenképpen nagy előrelépés, ugyanis újra megéltem milyen, amikor eljön a holtpont, de vele együtt előbb-utóbb megérkezik a "megváltás" és az átlendülés. Ezt nagyon régen éreztem utoljára, mert edzésként magamat javarészt "megkíméltem" az ilyesfajta helyzetektől. De az a bizonyos "képesség"- aminek létét a "82-es" futáskor megkérdőjeleztem - még megvan, mert előjött, amikor elő kellett jönnie. Ennek köszönhetően érhettem be végül elsőnek a célba. Ez megerősítette bennem azt az evidenciát, hogy a fokozatos építkezés mindig meghozza gyümölcsét.A "tető" ugyan összeomlott, de az alap ugyanolyan stabilan áll, mint ahogy az évek során felépítettem. Amit még érzek, hogy sajnos energetikailag folyamatosan "billegek", most is ennek tudom be, hogy a lefelék nem úgy mentek középtájon, ahogy kellett volna. Igyekszem figyelni az étkezésre, feltöltésre, de így is sokszor vagyok mínuszban a versenysúlyomhoz képest, ami rendkívül hátrányosan érinti a teljesítményemet. Erre még jobban oda kell figyeljek, mert sajnos tél/tavasz óta küszködöm ezzel.

Összességében remek verseny volt a Verőce Éjszakai Trail, örülök, hogy ezt választottam idei első versenyemnek. Bár a pályát javarészt ismertem, de a jelölés kiváló volt és a szervezés nemkülönben. Jó kezdeti lépés volt egy olyan úton, amin bőven akad még teendő. De végül is ez a sportban a legszebb - vagyis az út, ami előre visz. 

Hivatalos eredmények

A végére ezúttal egy olyan zene kerül, aminek az ereje a magyarkúti pontról eljőve, 40km után szállt meg. Ez pedig az Arctic Monkeys Dangerous Animals című száma, ami azért is különleges, mert 2009-ben ezt hallgatva született meg a "Dangercat" futós nicknevem. "Make a mess, Lioness!"