A hegyek színes útjain

Már évek óta nézegettem a Magas-Tátrai Átkelés túrát, de a kezdeti időkben nem éreztem magam felkészültnek, majd később más tátrai versenyeim közelsége miatt döntöttem a kihagyás mellett. Idén egyáltalán nem versenyzem, így adta magát a lehetőség: úgyis itt vagyok a Lengyel-Tátrában, Zakopane közel van, miért is ne induljak el? Mivel számtalan hosszabb és hasonlóan szintes/szintesebb pályát mentem már ezeken az utakon, ezért az útvonal paramétereitől nem tartottam, az esetlegesen összegyűlő tömegtől viszont annál inkább, különösen a láncos szakaszokon. A Magas-Tátrában töltött évek alatt nagyrészt szerencsém volt ilyen téren, sosem éltem meg hosszas várakozásokat egy-egy csúcsmászás vagy hágó-túra közben. Reméltem, hogy ezúttal is így lesz és nem okoz majd fennakadást a sokadalom. 

Rendesen megpakolt zsákkal terveztem indulni, mert tudtam, hogy nagy melegben a folyadék létfontosságú a magashegyi környezetben. Hátul vittem több, mint egy liternyi szénsavas ásványvizet, elöl pedig a kis üvegekben kólát és szintén szénsavas ásványvizet. Voltak nálam kekszek, kisebb falatkák, sós Pomsticks, csoki és cukorkák, de ezekből gyakorlatilag az összes folyadékot, némi sósat és a csokit leszámítva nem fogyasztottam mást a közel 11 órás út alatt, mégis élelem tekintetében nem volt hiányérzetem. Ja, ezek mellett természetesen minden egyéb dolog is volt nálam, ami hosszabb magashegyi úthoz kötelezőnek tekinthető (izofólia, kabát, melegebb öltözet, kötszer). 

Reggel 6.20 körül értem a Zakopane Kuźnice-i rajtba, ahol a túrán indulók közül csak néhányan lézengtek. Mivel korábbi beszámolókból kiderült, hogy nem szokott 6 órára odaérni a busz, így nem jöttem korábban, pedig egyébként szerettem volna minél hamarabb elindulni, hogy a Rysy-hez minél korábbi időpontban tudjak odaérni. Kicsivel 6.30 után aztán befutott a csapat és megkaptuk a zöld utat az induláshoz. A lengyel oldalon csak kisebb szakaszokat ismertem, a Rysy-től viszont hazai pálya volt az útvonal. Az első rövidebb menetelés meghozta rögtön az első érdekességet, ugyanis a gyalogló turisták közül többen mutogattak a fenyők közé és mondtak valamit. Odanézve nem is akármit láthattunk, hanem egy valódi medvét a fák között járkálni! Teljesen el volt foglalva a maga dolgával, nem nagyon érdekelte, hogy alatta pár száz méterrel tömegek gyalogolnak éppen. Vicces, mert teljesen természetesnek tűnt a jelenléte, pedig más körülmények között biztosan rémísztő hatása lett  volna egy barna medve látványának. Viszonylag sokan kaptattunk a Murowaniec menedékház felé, de mivel kellően széles úton mentünk, így kényelmesen lehetett előzni a lassabban haladókat. Az első pecséthely a menedékházban volt, azt követően pedig fordultam vissza a Kéken a Zawrat irányába. Bár nem rohantam, de igyekeztem haladósan menni, hogy a Rysy átkelés minél korábbi idősávra essen. Zawrat felé komor hangulat fogadott, szürke felhőbe burkolóztak a csúcsok, nem lehetett látni az átkelés felső részét sem.

Komornak tűnő látkép a Zawrat felé a Fekete-Gąsienica-tónál /Czarny Staw Gąsienicowy/ (2024.08.10.)

Ennek az időnek kifejezetten örültem, mert tűző napon kellemetlenebb lett volna ugyanitt menetelni. A Zawrat egyébként a legendás (és számomra igencsak bakancslistás!) Sas-út (Orla Perć) beszálló pontja, ennek köszönhetően összegyűltünk rendesen a láncos szakaszhoz közeledve. Mivel felhőben mentünk, így kifejezetten hűvös és nedves volt minden, olyannyira, hogy szinte már fázni kezdtem az egyre növekvő állásidők következtében. A megtorpanás fő oka az volt, hogy egy család éppen ezen a láncos szakaszon gyakorolta a biztosítást, minek következtében minden egyes lánc végénél kiakasztotta, majd újra beakasztotta magát a velük lévő gyerek. Itt nem éreztem annyira jól magam, mert ez a láncos tipikusan egylendületes, dinamikus haladást tett volna lehetővé, így viszont darabos, egyet mászok-állok-kapaszkodok-várok hangulata lett a dolognak. Mivel vizesek voltak a kövek, ezért pláne nem éreztem azt a fajta biztonságot, amit egyébként haladás közben érezni szoktam még a láncos részeken is. Alig vártam a végét, mert nem volt komfortos álldogálni a kitettebb részek között. Felérve nem fogadott látkép, csak a szürke háttérből kiemelkedő útjelzőt lehetett látni, balra a Sas-út sziluettjével. Ezután viszont kellemes és nyugalmas szakasz következett az Öt-tó völgyébe (Dolina Pięciu Stawów Polskich) a Lengyel-Öt-tavi menedékházhoz (Dolina Pięciu Stawów Polskich).

Kilátás a Zawrat túloldaláról (2024.08.10.)

Ennek az alsó részét ismertem, ugyanis a tavalyi versenyen ide érkeztünk le a vihar közepette a Kereszt-nyeregből (Przełęcz Krzyżne). A teraszon kaptunk pecsétet, lehetett választani müzliszeletet és a ház konyhájában lehetett tölteni vizet. Éltem a lehetőséggel, majd fordultam tovább a Kéken a Halas-tó (Morskie Oko) felé. Ez a rész szintén nyugis volt, folyamatos, de laza mászással, majd a tető után hosszabb és kellemetlenebb lefelével. Ettől függetlenül nagyon tetszett, főleg, mert teljesen magamban tudtam menni, csak néha jöttek felfelé turisták.

A Halas-tó (Morskie Oko) és felette a felhőpárna ölelésében a Rysy (2024.08.10.)

Közben egyre közeledett a Halas-tó és már a büszkén felénk magasodó Rysy (Tengerszem-csúcs) is megmutatta magát teljes magasságában.

Ezt a percet vártam az egyik legjobban, sőt, tulajdonképpen az egész átkelést a Rysy miatt szerettem volna megcsinálni. 2018-ban már voltam fent a szlovák oldalról és akkor még csak álom volt, hogy majd a lengyel oldalról is feljövök egyszer. Akkor felhőbe burkolva fogadott a csúcs, csak a szürkeség volt kilátás nélkül. Mindenképpen szerettem volna újra feljönni, hogy lássam mi csodát rejt magába a Rysy és az őt körülölelő vidék.

Elérkezett a Halas-tó, majd a pontőr a teraszon. Itt lett volna lehetőségem 20 PLN-ért vásárolni, de nem akartam pazarolni az időt azzal, hogy beállok egy végtelennek tűnő sorba. Helyette a hátul cipelt nagy üvegből újra töltöttem ásványvízzel az elöl lévő üvegeket és már úton is voltam a Rysy felé. Elég sokan jöttek, de bizakodásra adott okot, hogy a legtöbben nem úgy néztek ki, mint akik komolyabb meneteléshez/mászáshoz lennének öltözve. A jelzőtábla után aztán elindult a végtelen menetelés, először a Tengerszemhez (Czarny Staw pod Rysami), majd irányba álltunk a látszólag is messzinek tűnő csúcs felé. Az alján aztán kisebb csapat ült egy srác körött, aki izofóliába tekerve feküdt a földön. Rossz érzés volt látni őket, hisz arra gondoltam, hogy

milyen sokat kibír az ember, mégis olykor elég egy rossz döntés és milyen nagy árat fizethet érte - magashegyi körülmények között ez az ár az élet is lehet akár.

Meneteltem tovább, a mi irányunkból nem voltunk egyébként annyira sokan és kezdetben szemből sem. Aztán a láncos szakaszokhoz közeledve egyre sűrűbben lettünk, egyre többször kellett megállni, egyre többen jöttek szemből is.

A csúcsélményért mindig meg kell dolgozni - úton a Rysy felé (2024.08.10.)

A láncos szakaszok többségét alapvetően nem mondanám nehéznek, sőt, nyugodtan kimászható szinte mindegyik szabadon, viszont azáltal, hogy a nyakadba kapod a szemből jövőket, már kicsit más a helyzet. Láttam egy-két kifejezetten necces helyzetet, amikor azon merengtem, hogy nem történik itt napi szinten baleset, amikor gyakorlatilag egymás nyakán másznak fel-le az emberek? Egy ilyen gondolat közben aztán helikopter zaját lehetett hallani, majd látni a TOPR jellegzetes piros-fehér helikopterét lent körözni. Bár tudtam, hogy a lent fekvő fiúért jött, mégis óhatatlanul

rossz érzés volt belegondolni, hogy ez a gép valószínűleg a legtöbb bevetésén testeket megy menteni, nem életeket. Furcsa kettőség érzése volt bennem, hisz egyfelől maga a csoda, ami odafent vár és az érzés, amiért újra és újra visszatérek a Tátra útjaira, másfelől viszont mindezzel ott van kéz a kézben az élet törékenysége, ugyanis itt egyetlen rossz lépés lehet akár az utolsó is.

Aztán eltűnt a helikopter, a sorunk is szépen haladt, mindenki mászott a maga tempójában és már az utolsó láncos átmászásnál várakoztunk. Itt volt megint kisebb fennakadás a beülős-biztosításos haladók és a megnövekedett szembeforgalom miatt, de ezen is túllendültünk és hat év után újra ott állhattam a Rysy csúcsán. Bár elég sokan voltunk, mégis a vágyott érzés teljesen magával ragadt, mert ezt a pillanatot vártam a túra elejétől. Az izgalmat, ami a láncokon át felvezet és az érzést, hogy újra 2500 méter magasan állhatok. Egy mellettem üldögélő páros egyik tagja a kisgépet a kezembe látva felajánlotta, hogy fotóz, így még kép is készülhetett a Rysy-élményről.

Innen már teljesen ismert útvonalon haladtam, eljött a menedékház, távolban a frissen újjáépített WC-vel, majd a buszmegálló tábla immáron a bicikli és kaszás nélkül. Itt ismét felért mögém egy korábban elhagyott túra-futótárs, aki megállapította, hogy jól beragadtam a Rysy-n felfelé, hogy ismét utolért. Mondtam neki, hogy kerültem, ahol tudtam, de semmivel sem kockáztattam többet, mint amit a magam és mások testi épsége miatt még megfelelőnek láttam. Így is peregtek le mellettem kisebb-nagyobb kövek, szóval maradtam a kevésbé kockázatos vállalkozásoknál. Nem voltunk sokan ezen a részen, jól lehetett haladni és lassanként meg is érkeztem a Kék jelzés becsatlakozáshoz. Nagyon vártam már a Poprádi-tavat (Popradské Pleso) és az ott ígért frissítőpontot, mert a saját folyadékkészletem igencsak kifogyóban volt már. Ismét Piros jelzés, majd a menedékház terasza alatt a várva várt pont.

Az a bizonyos kézi itiner a túra kitűzőjével (2024.08.10.)

A pontőr megnézegette az itinerem és csodálkozva megjegyezte, hogy milyen érdekes, kézzel készített. Mondtam neki, hogy lassan egy hete kint vagyok már és nincs nyomtató a közelemben, szóval gondoltam megrajzolom/írom magamnak az itinerem. Közben többen is megérkeztek a pontra és mind nagyon örültünk, amikor egy szatyorból hirtelen előkerült egy üveg kóla. Meg is töltöttem az egyik kis üvegem, másikat vízzel, egy harmadikat pedig szörppel. Úgy számoltam, ez talán elég lesz Ótátrafüredig (Starý Smokovec), így a 0,8-as üveget végül nem töltöttem meg, hogy ne kelljen akkora súlyt cipelnem. Hogy ez hibás lépés volt-e nem igazán tudnám megmondani, mert bár nagyon elszomjaztam, de a vizet már egyáltalán nem kívántam. A nálam lévő sem fogyott el, mert meginni nem esett már jól, így inkább csak öblögettem vele. Jött a jól ismert Oszterva (Ostrva), korábbi négy versenyem magashegyi „beszállása”. Kicsit nosztalgiáztam gondolatban, közben kerülgettük egymást a szembe jövők sokaságával.

Egy régi ismerős - Oszterva (Ostrva) szerpentin és a háttérkép (2024.08.10.)

Felérve már fordultam is a „régi” gyakorló pályámra, vagyis az Oszterva-Sziléziai ház közötti gránitmezőre. Szerencsére sok helyen eltakarták a felhők a napot, ami kicsit elviselhetőbbé tette az igen melegnek érződő délutáni időjárást. Itt már nagyon szomjas voltam, viszont a nálam lötyögő folyadékokkal nem tudtam érdemben csillapítani ezt a szomjat. Próbáltam mantrázni magamban, hogy nem vagyok szomjas, jól haladok, mindjárt itt a Batizfalvi-tó (Batizovské pleso), onnan pár kanyar és megérkezek a Sziléziai házhoz (Sliezsky dom). Sokkal jobban lehetett volna haladni, emiatt kicsit mérges is voltam magamra, de a Batizfalvi-tóhoz érve a mérget inkább egyfajta csendes áhitat váltotta fel. Nekem ez a kedvenc részem ezen a szakaszon, kint léteim alatt sokszor jöttem fel ide csak úgy edzeni, mert békés, csendes és általában kevéssé járt része ez a Magisztrálénak (Tatranská magistrála). És csak úgy, mint négy éve a tűző napos Tatranska Šelma Ultra-n, ezúttal is meg tudtam állni, hogy ne igyak a fent lévő zuhatagból.

A legkedvesebb szakaszom a Magisztrálé virágoskertjében (Batizfalvi-tó után, 2024.08.10.)

Ezután ismét kisebb tömeg gyűlt össze, ismét némi nehézséget okozva a haladást tekintve. Nagyon vártam már a Sziléziai házat, ami a kanyargások után el is érkezett. Bementem a portára, pecsételtem és indultam lefelé a Zöldön a Sárga elágazása felé. Na, ez a szakasz tényleg egyáltalán nem esett jól, alig vártam, hogy végre leérjek, nagyon nehézkesen teltek a kilométerek. Nagy sokára elértem a betonutat, balra fordultam és percekbe telt, mire eljutott a kisült agyamig, hogy a Lanovka állomás még odébb van, az szinte a másik vége Ótátrafürednek. Elő kellett vennem a telefonon a térképet, mert hirtelen nem tudtam elhelyezni magam, pedig itt aztán rengetegszer jártam. Irányba álltam és végre odaértem a célba, ahová már tényleg teljesen kitikkadva értem. Azt hiszem négy éve ugyanitt, vagyis a tűző napos Tatranska Šelma Ultra-n voltam utoljára ennyire kiszomjazva, mint most.

Összességében jó túra volt, az útvonal nagyon tetszett, tényleg igazi hamisítatlan tátrai életérzést lehet megélni a hegyek és völgyek között haladva. Aminek örültem, hogy fizikailag nem viselt meg az út, nem lett izomlázam, csak a cipekedés hatásait éreztem a következő reggelen. Mondjuk ezt el is vártam magamtól, elvégre szomorú lenne, ha ennyi szintes edzés után egy ilyen útvonal komolyabban megviselte volna az izomzatom.

Hátránynak talán azt említeném, hogy a kritikusabb helyekre (Zawrat, Rysy) pont olyan idősávban érkeztem, amikor megnövekedett az egy négyzetméterre jutó turisták száma. És így sem mondhatom, hogy kígyózó sorokban álltunk, mégis többször éreztem, hogy zavaróan sokan vagyunk. Ha magamnak mérek edzést, akkor általában kerülni szoktam az olyan útvonalakat, ahol sokan mennek, hogy ténylegesen

megéljem a hegyek semmihez sem hasonlítható békés neszét és a völgyekbe lezuduló patakok morajlásának határozott dalát.

Ezen a túrán erre sajnos kevéssé volt lehetőség, de valószínűleg ezeken az utakon ennek megélése úgy általában is esetleges. Örülök, hogy jöttem, mert jó volt átélni az átkelés élményét és úgy egyébként a Magas-Tátra számomra semmihez sem fogaható természeti világát.