A hegyek színes útjain

Nagy izgalommal vártam a Téli Börzsöny Trail versenynapját, ugyanis az elmúlt két hónapban teljesen visszavonultam a feszítettebb tempójú futásoktól és igyekeztem változatos, kihívást jelentő, ámde élvezeteseket futni. A december főleg a mentális és fizikai töltődés jegyében telt, január beköszöntével azonban szerettem volna egyre inkább visszahozni azt, ami a tavalyi felkészülési időszakomat is jellemezte - érzetre és tempóra egyaránt. Nagyon reméltem, hogy a verseny nevéhez hűen telet kapunk, hisz a Börzsöny (is) kivételes szépségű ebben az évszakban.  Igazi tél ugyan nem volt, de azért mondhatjuk, hogy nyomokban felfedezhető volt az évszakra jellemző táj és terepviszonyok. Ilyen volt a Téli Börzsöny Trail L távja (29,2km; 1100m) 2020-ban. 

Az előzmények

Január első szombatját Zebegény főterén indítottam azzal a céllal, hogy megfussam a (régi) pályát. Mindenképpen akartam futni még a verseny előtt, hiszen nyáron voltam utoljára erre és akkor a melegnek köszönhetően elég laza tempóval jöttem végig. Pontosan emiatt szerettem volna feleleveníteni a pörgősebb haladás emlékeit a lábaimban, így kerültem végül január 4-én Zebegény macskaköves utcájára. Aznap közel 3 óra 30 percet töltöttem kint, nagyjából olyan terepviszonyok között, mint amilyen most is volt és rettentően elfáradtam. Azzal a gondolattal jöttem el, hogy megint teljesen kicsinált a Börzsöny és el se tudtam képzelni hogyan lehetett ezt a pályát 3 óra 9 perc alatt (ez volt a 2019-es időm) megfutni? Annak örültem, hogy a júliusihoz képest 15 perccel jobb voltam, de nagyjából ezzel zártam is az örömködések sorát.

Az ezüstösen csillogó téli Börzsöny (2020.01.04.)

Aztán január második hetén valami elindult, mert hónapok óta először sikerült megint 5 perc alatti átlagokat hoznom a heti csömöri futásaim alkalmával annak ellenére, hogy munka előtt, hajnalban jártam ki az edzéseimre. Lelkesen vártam a Téli Turul Túrák - Zongor 45 távját, ami már amolyan éves kötelező nekem és nem is csalódtam, hiszen jó is volt, ráadásul az eddigi legjobbamat tudtam megfutni a cirka 45 kilométeres távon. Azt követő héten kicsit leülni látszott a lendület, ráadásul megint nagyon korai edzéseim voltak  - például életem eddigi legkorábban indított futása 5 óra 10 perces kezdettel - és szombatra ismét egy börzsönyi edzést terveztem.

Az volt a tervem, hogy Nagymarostól indulva a pálya húzósabb (szintesebb) részét futom újra és csinálok egy hurkot Törökmező felé a Kéken, majd visszajövök Nagymarosra a Gubacsi-háláson és Köves-mezőn keresztül. Ezt a résztávot célzottan választottam és mondanom sem kell, hogy ismételten kinyírt a Börzsöny. Megint vert sereg módjára jöttem el azzal a gondolattal, hogy ezt a pályát képtelenség "rendes" (értsd: 9 km/h feletti) tempóval megfutni. Rengeteget gyalogoltam, kellően el is fáradtam és persze értetlenkedtem azon a bizonyos 3 óra 9 percen. 

Reményekkel telve Köves-mezőnél (2020.01.18.)

Eljött a verseny hete, munkaterhek a plafonon, az idegrendszerem ezzel párhuzamosan a padlón. Minden egyes napom olyan korán indult, hogy már annál korábbi edzést nem akartam betenni, hiszen a minőség rovására ment volna. Így végül a munkanapokat követően, este mentem ki a csalogatónak kevéssé mondható zord, ködös utcákra. A keddi futásom előtt volt a mélypontom, akkor szinte sírva indultam el, annyira fáradtnak és kizsigereltnek éreztem magam több dolog miatt is. Egyszerűen a kötelesség vitt ki aznap Csömörre és persze annak reménye, hogy futás után mindent sokkal jobbnak fogok majd látni/érezni. A következőt írtam az edzésnaplómba aznap este: "Nem gondoltam volna, hogy a belső feszültség, elkeseredett düh és frusztráció ilyen energiát képes mozgósítani. Életemben nem futottam még ilyen tempóval 15 kilométert, űzött vadként süvítettem végig az utcákon. Elképesztő élmény volt." Tényleg elképesztő volt azt a könnyedséget és határozott erőt érezni, amik el sem tudom képzelni honnan jöttek elő. A következő napon is ugyanezt éreztem immáron  - a nekem elképesztően gyors - 4:40-es átlagtempóval. Soha nem futottam ilyen átlagtempót, szerintem nagyjából 4:50 környéke volt a legtöbb, amit hazai pályán hoztam - legutóbb márciusban. Pénteken a verseny előtti utolsón is tartottam ezt, ráadásul maximálisan feltöltöttnek és elégedettnek éreztem magam. 

A verseny

Az előzményeket figyelembe véve fizikailag egészen jó alapot sikerült összeraknom annak ellenére, hogy minden este iszonyat fáradtan feküdtem le az egész napos hajtás után. Mentálisan is igyekeztem hasonló alapokra helyeződni, ennek lezárásaként terveztem egy utolsó pillantást vetni a pályára. Szombat délután történt meg az a nemes pillanat, amikor elővettem a feltett térképet és megnéztem az útvonalat, ami sehogy nem akart passzolni az emlékeimben élő úttal. Ekkor szembesültem azzal, hogy a pálya több része nem egyezik a korábbival, hanem más útvonalon kell haladnunk. Elég vicces volt, mert kétszer is mentem futni arra, de bennem valahogy nem tudatosult, hogy változott az útvonal, így következetesen a régin haladtam. Úgy voltam vele, hogy nem baj, hiszen egy délutánnal előtte azért csak láttam, hogy merre kell menni, az elejét pedig tulajdonképpen eddig is futottuk csak visszafele, a Hegyes-tető a teljesen új, de az meg nem hosszú. Szóval különösebben nem izgattam magam ezen, vártam a reggelt.

A reggel megint nagyon korán indult és elég hidegnek is éreztem az időt. Olyan szinten, hogy megérkezve és kiszállva a kocsiból teljesen reszketeg voltam, így nem igazán kívántam a futást kint a ködös erdőben. Aztán bementem az iskolába, felvettem a rajtszámot és próbáltam kicsit lelket verni reszkető végtagjaimba. Mivel időben érkeztünk, így akklimatizálódásra volt időm. Alapvetően szeretek nyugodtan készülődni, hangolódni és felszívni magam az olykor esetleg felcsendülő (számomra) jobb zenei élményekkel. A rajt előtt 10 perccel terveztem kilépni az ajtón, ugyanis muszáj volt szokni az időjárást és kicsit bemelegíteni magam. Ez amúgy fontos része a versenyeimnek, mert a "próbafutás" során általában nagyjából eldől, hogy aznap milyen formában vagyok. Most kicsit bizonytalanabbnak éreztem a formám, ugyanis nem igazán sikerült előtte enni és nem is nagyon éreztem, hogy kívánnék bármit, de emiatt meg azt éreztem, hogy a feltöltöttségem nem optimális. Ezzel úgy voltam, hogy 29 kilométert bármikor kibírok saját zsíron, szóval ez sem probléma. 

L táv - rajt

Eljött a 8.45, elindultunk. A hómacska ott lapult a zsákomban, bár reméltem, hogy nem kell elővennem. Pontosan sejtettem milyen terepviszonyok lesznek, hiszen egy héttel ezelőtt voltam a kritikusabbnak ítélt szakaszokon. Akkor direkt nem vettem fel, hogy érezzem mire kell vigyáznom, ha most se venném fel. Az első három kilométer szinte végig emelkedés volt Köves-mezőig, korábban ez volt az utolsó három kilométere a versenynek, így kicsit fura volt most itt kezdeni. A férfi élmezőny már ekkor kezdett látótávolságon kívülre kerülni, de azért igyekeztem tartani egy számomra jó, de erős tempót. Köves-mező után jött a Kék, amit a múlt héten megfutottam, úgyhogy ezt ismertem az új részek közül és azt is tudtam, hogy haladós és bőven jól futható.

Laza száguldás - Köves-mező I. felvonás (Ökofutás)

Innen kapcsolódtunk rá aztán a Zöld keresztre és onnan a tavalyi útra Zebegény szélén. Jöttek a jól ismert patakátkelések, majd a Zöld jelzés emelkedése Törökmező felé. Nagyon elégedett voltam a tempómmal, ugyanis egy óra alatt majdnem 12 kilométert sikerült megfutnom és ráadásul jól is éreztem magam. A Törökmező utáni Pirosat nagyon szeretem futni, imádom a vonalvezetését ennek az ösvénynek, most is jó volt tekeregni rajta. Parkoló után aztán jött a Zöld háromszög felfeléje a Gubacsi-hálásra, ahol végre felfedezhetővé vált a Börzsöny télies arca is. Ez nagyon szép rész főleg tiszta időben, hiszen innen gyönyörű kilátás nyílik Visegrád irányába. Nagyjából a 17. kilométer környékén értünk vissza Köves-mezőre, ahol egy darabon végre L távos futótársam is akadt Ary Benedek személyében. Jó volt kicsit beszélgetni valakivel, meg egyáltalán együtt haladni, ugyanis gyakorlatilag Zebegény határa óta senki sem volt a közelemben. Szépen sorjában jöttek a tipikus terepes témák - cipőink tapadása, előttünk álló útvonal jellege - így a "rettegett" szintek -, hidegben való vizes orrfolyás és társai. Hegyes-tetőnél aztán vége szakadt a kedélyes csevejnek, ugyanis szépen ellépett előlem, így ismételten magamra maradtam a ködös-havas tájban. Reméltem, hogy utolérem, de erre sajnos már nem került sor. 

Lendületben - Köves-mező II. felvonás

Innen megint ismertem az utat, hiszen a Szent Mihály-hegy tavaly is benne volt az útvonalban. Ennek viszonylag meredek lejtése van, ami elővezeti az ezt követő rézsűs szakaszt. Itt döntöttem úgy, hogy bár az edzéseken direkt nem vettem fel, most mégis inkább felveszem a hómacskám. Nagyobb veszteségnek tartottam volna egy csúszkálós haladást, mintsem azt a 40 másodpercet, ami alatt a hómacskát rögzítem a cipőmre. Így is tettem és már süvítettem is az ösvényen lefelé. Itt ugyan kicsit megakasztja a lendületet a kidőlt fatörzsek sora, de mivel harmadszorra jöttem erre a hónapban, így szinte együtt mozogtam már a pályával. Kezdtem közben utolérni M távos versenyzőket, majd jött a rézsűs szakasz. Nagyon kedvelem ezt a részt egyébként, mert kicsit felrázza az embert, jobban kell figyelni a lépésekre, plusz a terepfutás változatosságából is izgalmas ízelítőt ad. A gyorsabb haladást aztán a Kék barlang jelzés törte meg, mert itt egy markánsabb emelkedés kezdődik egészen a Dobozi-orom felé menő Sárga keresztig. Ezen felfele menetelve vettem le a hómacskát, ugyanis nem éreztem szükségét, így nélküle haladtam tovább. Szeretek emelkedőn menni, de azért fellélegeztem, amikor végre a Sárga keresztre felértem, ráadásul tudtam, hogy már csak a Sárga kör szerpentinje van. Annak ellenére, hogy alig volt havas szakasz, mégis éreztem kicsit a lábaimban azt a keveset. Nos, sajnos idén kevéssé volt alkalmam havas terepen edzeni, így ezen nincs is mit csodálkozni. 

Eljött az utolsó EP/frissítőpont, ahova nagy lendülettel érkeztem és ahogy a többi pontnál, úgy itt is kaptam a kedves és buzdító szavakat. A szerpentint igyekeztem felesben gyalogolni-futni, majd jött az utolsó rész a Sárga körsétán. Minden energiát beletettem ismét, hiszen az utolsó két kilométer volt csak hátra, ráadásul kiválóan lehetett száguldani ezen a lefelén. Elképesztően jó érzés volt futni, nagyon imádtam az egészet! Végre megint könnyednek, ugyanakkor gyorsnak és vidámnak éreztem magam, élvezettel téve meg minden lépésem. Ezt egyébként két ponton is megjegyezték a segítők, így nem csak én éreztem ezt a mosolygós vidámságot, hanem kifele is képes voltam közvetíteni az érzéseim. Nagyon hiányzott már ez, hiszen az ősz bár eredményes volt, mégis sokszor voltak borús gondolataim magammal és a teljesítményemmel kapcsolatban, ami sokszor a futásaimra is rányomta a bélyegét. 

3 óra 5 perc öröme - az érzés, amikor minden összejön

Odaértem a célba és tényleg felszabadultságot éreztem, legfőképpen az újra megélt jó érzéseim és persze a futott időm miatt. 3 óra 5 perc 32 másodperc. Egész januárban azt hajtogattam, hogy fogalmam sincs hogyan tudtam megfutni a tavalyi időm, valamint azt, hogy szerintem már nem leszek képes rá. Ez a verseny bebizonyította, hogy dehogynem.Teljesítményt nem lehet és nem is szabad elvárni ugyanolyan módon az év 365 napján.  Akkor kell megcsinálni, amikor meg kell csinálni.Ez a nap most az a nap volt, amikor meg kellett csinálni, így meg is tudtam csinálni. Tudom, hogy a pálya módosult tavalyhoz képest, de a távolság és a szintadatok azonosak maradtak, így merem feltételezni, hogy a régi pálya is meglett volna hasonlóan jól. Az ilyen alkalmak azok, amik erősítik a hitet odabent,azt a magamba vetett meggyőződésszerű hitet, hogy meg tudom csinálni. 

Nyilván örülök a női első helynek, de az edzőversenyeim már inkább szólnak a magammal szemben támasztott teljesítményről és persze a hozzá kapcsolódó érzetekről. Nagyon jól tettem, hogy két hónapot szántam az "újraszerveződésnek", mert tényleg szükségem volt kicsit arra, hogy magam mögött hagyjam az önnön hajszolásom. Ez idő alatt nehéz pályákat is mértem magamnak, mondhatnám direkt szívattam magam, ami azért volt, hogy a teljesítés terhét levéve szabadon építsem tovább azt az alapot, amit korábban már stabilan leraktam.

Elképesztően jó érzés más örömét látni, valahogy ritka ilyen boldog dobogót megélni - itt is nagyon gratulálok Judik Diánának és Hajduk Eszternek a remek futásukhoz!

Most azt érzem, hogy végre valóban visszatért az az ember, aki egy éve ugyanezen verseny után azt mondta: hú, ez baromi jó volt! És ez most tényleg megint az volt.