Az elmúlt években minden december végét azzal zártam, hogy summáztam az éves terveket, azokhoz vezető utakat, eredményeket, nehézségeket. Az idei lezárás viszont teljesen más hangulatú lesz, mint az eddigiek. Bár nagyon sok jó pillanat volt a futást tekintve, mégis úgy érzem, nem csak ezek összegzéséről kell szóljon ez az évadzáró poszt. Az év végét ugyanis beárnyékolta egy olyan "diagnózis", mely lehet a további futóterveim szempontjából is következményekkel jár majd. Évösszegző írás jókról és rosszakról. 

Ha egy szóval kellene 2021-et jellemeznem, akkor az ambivalencia szót használnám rá, ugyanis ez fedi legjobban azt az érzelmi kettősséget, ami minden szempontból végig kísérte az évet. Ugyanez volt igaz a teljesítményemre, ami lényegében fentekből és lentekből, ezek olykor hirtelennek tűnő váltakozásaiból állt. Egész évben sokat írtam a megélt hullámokról, így nem mennék bele ismételten, csak zanzásítva szemezgetnék az élményekből. A téli időszak a covid utáni visszatérésről szólt, lényegében csak azzal foglalkoztam, hogy ismét képes legyek 20 kilométer és afeletti távokat kényelmesen megfutni. Ebből kifolyólag nem igazán tudtam rendesen alapozni, előkészíteni a formát az év további részéhez. Ennek ellenére úgy éreztem tavasz elején, hogy sikerült egy stabilabb formát összeraknom és nagyon örültem, amikor az első 50-es távomat meg tudtam futni márciusban, majd azt követően áprilisban a Privát Sárga 70-et is.

Az év egyik legfontosabb helyszíne: Esztergom. Ekkor még nem tudtam, hogy naponta itt járok majd (Privát Sárga 70 - rajt, 2021.04.10.)

Ekkor úgy éreztem, hogy végre visszaértem valahova, ami bár távolabb volt attól a formától, amit magam mögött hagytam, mégis alapul szolgálhat a továbbiakhoz. Ezt követően reményekkel tekintettem előre a nyári versenyeim felé, egészen jó pillanatokat is megélve mindeközben. Május végén eljött a "82-es" sikertelen Privát UTH, ahol már éreztem, hogy fizikailag nagyon nem úgy vagyok összerakva, ahogy kellene egy ilyen távhoz. Az elejétől küszködés volt, csak a táv középső szakaszán éreztem olyasmit, amiről ennek az egésznek szólnia kellene. Ez persze rányomta a bélyegét a továbbiakra, ezután nem kevés aggodalommal gondoltam a nyár végi tervekre.

A nyár kedvenc kalandozásai idén a Mátrába vezettek (Z+ a Keresztes-nyereg és Tót-hegyes között, 2021.06.27.)

Kicsit el is engedtem mindent és új élmények felé próbáltam nyitni - így kerültem közelebb például az eddig elkerült Mátrához. Különösen szép emlékek kötnek Mátraszentimre környékéhez, Bagolyirtáshoz, Keresztes-nyereghez, és persze Galyavárhoz.

Igyekeztem jó érzetűeket futni és a nagy meleget lehetőleg elkerülni. Idén is viszonylag sokat jártam a legnagyobb kedvenc Duna-parti szakaszomnál, Visegrádon. Sose fürdenék a Dunában egyébként (még kijelölt partszakaszon, "strandon" sem), de a lábaimat mindig nagy jól esett kiáztatni futást követően a 30 fok feletti hőségben. Azért is szeretem ezt a helyet, mert minden itt van, ami futás szempontjából nekem számít: szemben a Börzsöny hullámzó vonulatai, mögöttem a Visegrádi-hegység szeretett ormai. 

A futás utáni legnagyobb kedvenc: Visegrád (2021.07.13.)

Az év "legje" egyértelműen a Magas-Tátrában töltött három hét volt. Nagyon jól ki tudtam kapcsolódni, ráadásul nem nyomasztott ezúttal az a fajta teljesítményhajsza, ami 2020-ban igen. Jutott idő túrázni, futni és még görkorizni is volt lehetőség. 2020-ban láttuk sífutók nyári edzését ezen a szakaszon, szóval adott volt, hogy 2021-ben ki kell próbálni gurulva ezt a pályát. Nagy élmény volt, főleg azokon a részeken, ahol a Magas-Tátra szolgáltatta mindehhez a háttérképet. Sajnos nem sok alkalom volt erre amúgy, mert a harmadik ott töltött héten folyamatosan szakadt az eső. 

Nová Lesná bicikliútja (2021.08.15.)

A legnagyobb élmények természetesen a Tatranská Šelma Ultra, valamint Pomsta Janosika voltak. Nagyon féltem mindkét pályától, még az is megfordult a fejemben, hogy egyiken sem indulok el. Aztán végül legyőztem a felesleges aggodalmaim és jutalmul nagyon kiegyensúlyozott és jó érzetű futásokat élhettem meg. Ez a két tapasztalás visszaadta a hitemet abba, hogy képes vagyok rá. Hogy meg tudom csinálni. Visszaadta azt az érzést, amivel korábban ezeket a távokat meg tudtam futni. Kikapcsolt, feltöltött, újult erőt adott. 

Az ősz aztán ismét döcögősebb útra kanyarodott, főleg mivel erre az időszakra esett a költözésem Budapestről Esztergomba, emiatt viszonylag sokáig ketté szakadt állapotban voltam. Mindeközben eljött az év harmadik kiemelkedő pontja a Pálos 70-nel és azt hiszem ez volt idén a  legfelszabadítóbb futásom is egyben. Fizikailag és mentálisan is nagyon jól voltam végig, ráadásul olyan érzéseket éltem meg közben, mint "régen".

Az első "hazai" futásom reggeli látképe a Vaskapuról (2021.10.21.)

Az év igazán rázós része viszont még csak ezt követően érkezett el. Október közepén jött a lehetőség, hogy félállásban a Mexikói úti Mozgásjavító Óvodában dolgozhassak. A jelenlegi képzésem szempontjából kifejezetten hasznosnak tartottam, így bár tudtam, hogy nehéz lesz, de elfogadtam az ajánlatot és november közepén az egyetemi főállásom és levelezős gyógypedagógia képzésem mellé bevállaltam a félállást. A tényleges költözés is erre az időszakra került, szóval ekkor kezdtem beleszokni az új életrendbe, ami a főállás, félállás és a viszonylag húzós képzési félévemmel együtt borzasztóan nehéz volt. Nyilván próbáltam eljutni futni  - főleg, a Vaskapu hívogató magasságát látva -, de értelemszerűen ez került leginkább háttérbe az őszi időszakban. Mindezeken  - ha nem is könnyedén - de túl lehetett volna lendülni, hisz időszakos nehézségek, mondhatni krízisek előfordulnak minden futó életében. Ami viszont szintén ezekkel párhuzamosan zajlott az egy bizonyos vizsgálat és annak eredménye, mely teljesen felforgatta az egyébként is zűrösnek mondható helyzetemet. Maga a probléma nem kapcsolódik a futáshoz és ha nem futottam volna, valószínűleg akkor is ugyanez lenne, mégis azt gondolom, tanulságos lehet a megosztása. Hogy miért?Mert futóként hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy "futószerveinken" kívül más nem létezik. Ha sérülés nincs, akkor gond sem lehet. Ha nem fáj sehol, akkor lényegében minden rendben van. Nos, nem feltétlenül ilyen egyszerű ez a képlet sem.

Előzetesen annyit, hogy 2009 szeptemberében súlyos vesegyulladással kórházba kerültem, amiből januárig nem is tudtak kigyógyítani, hiába szedtem a rengeteg antibiotikumot. Ennek során főleg a bal volt érintett, de sajnos a jobbal is voltak gondok. Kéthetente folyamatosan visszaestem, így komoly nehézséget jelentett lényegében minden a visszatérő tünetek miatt. Az okot nem tudták megmondani, pedig nézték ultrahangon és intravénás pyelográfián is jártam. Leginkább vesekőre gyanakodtak, de az nem volt és más eltérést sem láttak a képalkotó vizsgálatok során. Januárban végül sikeresen véget ért ez a folyamat és 2012 augusztusig nem is jött elő. Akkor megint kezdődött minden a már nagyon jól ismert tünetekkel. Szerencsére kórházba nem kellett maradnom és sikerült is az antibiotikumszedést követően elsőre meggyógyulni. Aztán többet nem jött elő. Ekkor már javában teljesítménytúrákra jártam, majd a futókirándulásból egyre inkább áttértem a terepfutásra és elkezdtem jobban terhelni magam. Folyamatosan fejlődtem, jól is ment a futás, semmilyen gyanús tünetem nem volt sem a futások közben, sem azt követően. 2009-től évente jártam egyébként labor vizsgálatra, ahol folyamatos nyomon követés alatt voltak a vesefunkcióval összefüggő értékeim is. Nem volt eltérés, még az ultrás időszakomban is teljesen jó eredményeim voltak, tehát ebből sejthető, hogy nincs köze a terepfutáshoz, az ultrákkal összefüggő terheléshez. Még a legnagyobb terhelést jelentő 2019-es évben, az UTH idején is minden eredményem jó volt.

2020-ban nem tudtam eljutni laborra a covid helyzet miatt, viszont 2021 tavaszán ismét voltam. A május elején készült laborom némi eltérést mutatott több, vesefunkcióhoz köthető értéknél, ezért a háziorvosom javasolta, menjek el teljes hasi-kismedencei ultrahang vizsgálatra biztos, ami biztos alapon. Így is tettem, a november elejére kapott időpontra elmentem. Nem sürgettem, ugyanis baromira nem számítottam rá, hogy bármi eltérés lehet, szóval szépen kivártam a kapott időpontomat. Teljes nyugalommal sétáltam be a sötétített szobába, meg voltam győződve róla, hogy igazából azért jöttem, hogy megállapítsuk milyen jó egészségnek örvendenek belsőségeim. A reakciókból viszont kiérezhető volt, hogy nem teljesen úgy vannak a dolgok, ahogy arra én előzetesen számítottam. Amikor az asszisztensnek elkezdett diktálni olyanokat, mint "zsugorodott vese" vagy "parenchyma laesio" akkor már nem sok kétség maradt afefől, hogy nem a "minden rendben" mosollyal köszönünk el egymástól. A gyógypedagógia kapcsán elég sok fejlődéstant és kórtant is tanultam/tanulok, így a diktált latin orvosi kifejezések többnyire ismerősek voltak, mégis a mögöttes tartalmukat teljes homály fedte. Nyilván itt nem mondtak semmit, hanem továbbirányítottak nefrológiára. November közepére lett is időpontom, ahova friss labor eredményt vittem magammal. A május eleji csillagozott értékek ugyanúgy megmaradtak, bizonyos paraméterek romlottak. A vas értékem ráadásul felére csökkent és mínuszba került, ami csak azért lepett meg, mert kúraszerűen, folyamatosan pótolni szoktam, ezért nem értettem ennek ilyen mértékű csökkenését. 

A nefrológus szakvéleménye alapján kerültem december közepén az Uzsoki Nuklerális Medicina Osztály Izotópdiagnosztikájára, azon belül is dinamikus veseszcintigráfia vizsgálatra. Ennek lényege, hogy sugárzó anyagot adnak be vénásan, majd 30 percen keresztül mozdulatlanul kell feküdni, miközben a gép folyamatosan képeket csinál a vesék működéséről. Ott fekve sok minden átfutott a fejemen, főleg, hogy javarészt teljesen egyedül voltam a helyiségben. 30 perc nagyon hosszú idő, ha az ember közben meg se mozdulhat és nem történik körötte semmi. Én amúgy sem vagyok az a "fekve relaxáló" típus, így pláne nehézséget okozott a tétlenség. Ráadásul még a gépeknek se volt hangja, szóval csak némi beszélgetés foszlánya maradt, meg a plafonon lévő pöttyök és lámpák, meg egy villanófény. Ezeket nézve elkezdtem arra gondolni, hogy 31 éves vagyok, sose dohányoztam, nem iszom alkoholt, nem szedek gyógyszereket, táplálékkiegészítőket, sem egyéb ilyesmit, sportolok, mondhatni egészségesen élek,mi a francot keresek itt?Főleg, hogy a többi várakozó átlagéletkora valahol a nyugdíj korhatár környékén mozgott. Valahogy nem így képzeltem el az évvégét. Az UH előtt két nappal még a Biegi w Szczawnicy verseny Niepokorny Mnich távjára való nevezésemet "ünnepeltem" és arra készültem, hogy jövőre újult erővel visszatérek a 80km feletti távokhoz. Hogy januárban eredményesen lefutom a rég vágyott  Zimowy Janosik Spacer Murgrabiego távját, újra benevezek az Ultra Janosik Legendára, hogy javítsak a 2020-as időmön. Hogy visszatérek 100km fölé. Valahol a 20. perc környékén, ott az ágyon fekve elég távolinak tűntek ezek a vágyak. Meg úgy minden, ami ezekhez köt.

Ennek a vizsgálatnak az eredményén legalább már nem különösebben lepődtem meg, hiszen azt láttam, amire nagyjából számítottam: egy harmadára csökkent bal vesét keskeny parenchymával, mely mindösszesen 19%-ban járul hozzá a teljes veseműködésemhez. Mellette egy jobb vesét, ami így 81%-ban látja el a teljes funkciót és enyhe süllyedése van (ez valószínűleg nálam mindig ilyen volt). A teljes eredmény nefrológusi szakvéleménye január elején lesz, tehát egyelőre az izotóp vizsgálat leletét és a leletező orvos véleményét ismerem csak.

Az első téli futás, ahol fent hó várt (Vaskapu utáni Zöld, 2021.12.01.)

Hogy mindez mit jelent majd az ultrázás és a jövőbeni tervek szempontjából? Fogalmam sincs. A leletet nézve némi fekete humorral arra jutottam, hogy úgy tűnik az eredményes futás receptje a következő: baloldali zsugorvese+jobboldali enyhe vesesüllyedés=UTH győzelem. Komolyra fordítva: a futás biztosan az életem része maradhat, de hogy a 100km körüli/feletti ultrák is? Az jó kérdés. Nem tudom, hogy ekkora terhelést adhatok-e, azt meg végképp nem, hogy ekkora terhelést bírok-e és ha igen, akkor meddig? Vagy megéri-e? Nyilván senki sem lát a jövőbe, így azt sem lehet tudni milyen változás várható ezután, ha és amennyiben várható. Hiszen 2012-ben az UH még nem mutatott strukturális eltérést és 2021 előtt a laboreredményeim is rendben voltak. Versenyek közben/után nem voltak vesével összefüggő panaszaim és más eltéréseim sem. 

Mindezek után, érdekes volt visszagondolni az idei utolsó versenyemre és azokra a félelmekre, "mi lesz, ha...?" gondolatokra, amiket akkor nevesítettem. Visszaidézve:"A félelmet attól a pillanattól, amikor tudni fogom, hogy nem bírom...hogy nem vagyok képes...hogy nem megy az, amit egykor tudtam." Azt hiszem ez a félelem többé már nem félelem, mert mióta megtudtam ezt a "vese-helyzetet", azóta úgy vagyok a futással, hogy mindennek örülök, amit bírok és jól esik. Ugyanúgy tudtam örülni a hosszabb időt követő első 20 kilométernek december elején, mint anno az első 50-esnek. A versenyzés mint olyan jelenleg háttérbe szorult a fejemben. Inkább onnan közelítem meg ezeket a dolgokat, hogyha eljuthatok a versenyálmok rajtjába felkészülten és onnan vissza a célba, akkor már elégedett lehetek, így most ennek megfelelően építkezek.

Az első 20 kilométeres futásom elején - megfáradtan, de őszinte örömmel (Kétágú-hegy, 2021.12.05.)

Miért írtam le mindezt annak ellenére, hogy a futáshoz kevés köze van? Mert két dolgot is érzékeltetni lehet vele, ami tanulságos:

1. Egyelőre tünetmentes vagyok, a laboreredményen kívül lényegében semmilyen eltérés nem látható, ami erre a helyzetre engedett volna következtetni. Sokkal fáradékonyabb voltam ősszel és egész évben ritkamód hullámzott a teljesítményem, de ez betudható lehet a rengeteg történésnek, új helyzetnek. Tehát: akármit is vettek észre, de azt időben tették, mert nincs veseelégtelenségem és még a zsugorodott balom is funkcionál valamennyit. Ehhez viszont elengedhetetlen volt a prevenció, vagyis ebben az esetben az éves laborvizsgálat. Enélkül lehet, hogy sokkal később, már tünetekkel, egy előrehaladott állapotban kerülök orvoshoz. 
2. Ahogy írtam, gondolkoztam azon, mit keresek az izotópdiagnosztikán, amikor soha nem dohányoztam, nem fogyasztok alkoholt, nem szedek gyógyszereket, táplálékkiegészítőket, sem egyéb ilyet és relatíve egészségesen élek. Aztán megfordítottam mindezt a fejemben és arra gondoltam: lehet azért vagyok most csak itt és nem egy dialízisközpont várójában,mert megóvtam a szerveim ezektől a behatásoktól. Ha nem így teszek, elképzelhető, hogy most egészen más dolgokon kéne gondolkoznom és nem azon, hogy ultrázhatok-e még valaha? A táplálékkiegészítőket (különösen a fehérje) és a gyógyszereket (gyulladáscsökkentők) azért hangsúlyozom, mert amikor a nefrológusnak mondtam, hogy sportolok - futok - rögtön ezek szedésére kérdezett rá, mivel mindkettő erősen terheli a veséket.

Összességében kettősségekkel teli volt az év, különösen a második fele. A futással kapcsolatos bizonytalanság persze továbbra is a mindennapok része, ugyanis nem igazán tudom merre tervezhetek tovább. Nagyon sok versenyálmom lenne, de nem tudom, merhetek-e rájuk reális célként gondolni? Nyilván most még azt remélem, hogy igen. Viszont racionálisan belegondolva, némi tudásom azért van arról milyen terhelést jelent 10-12-15-18 órát folyamatosan menetben lenni, itatni és etetni magam, közben megállás nélkül haladni előre.

Zárótanulságként leszűrhető, hogy a a futó lába csak egy a sok egyéb tényező közül.Ha a szervrendszer valahol másutt hibádzik, akkor lényegében mindegy mennyire jó futólába van az illetőnek.Eddig is fontosnak tartottam a megelőzést - sérülés és minden egyéb tekintetében! - azt hiszem mindez még jobban felértékelődött most ezzel a helyzettel. 

Az igazi tél legcsodásabb arca (Pilis-tető, 2021.12.12.)

...azért persze remélem, hogy 2022 újra szólhat majd arról, amiről ennek a blognak igazából szólnia kellene: a futásról és a hegyek színes útjairól. Főleg, hogy immáron a terephez közel, a Visegrádi-hegység lábánál élhetek és végre már decemberben megkaptam, amire évek óta várok: az igazi téli, havas futásokat. Ráadásul most megint úgy érzem futás közben, hogy minden rendben.