A hegyek színes útjain

Ha augusztus, akkor Tatranská Šelma Ultra, ez nem kérdés 2019 óta. Mindenképpen szerettem volna futni idén megint, hisz a tavalyi annyira rossz érzetű volt, hogy azzal nem akartam lezárni magamban ezt a versenyt. Áprilisban be is neveztem annak ellenére, hogy a formám nem igazán alakult úgy, ahogy szerettem volna. Viszont a szállás adott volt, így akartam adni magamnak még egy esélyt. Igaz, közben számtalanszor futott végig az agyamon, hogy talán mégse kéne elindulnom, nevezés ide vagy oda. Hogyan lett ebből mégis az eddigi legjobb időm, egyben csodálatos élményem? Ha szentimentális akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Magas-Tátra csalogatta elő belőlem a "tátrai vadat". Na, nem a versenyállatot, hanem azt, ki maga kedvére, szilaj élvezettel szeli az ormokat. Úgy tűnik a lazaság itt is kifizetődik, mert most tényleg nem volt bennem görcsös akarás. 

Az előző posztban már írtam az előzményekről, így csak annyit emelnék ki, hogy komoly félelmem volt a versenyt megelőzően. Tulajdonképpen azt is írhatom, szorongás alakult ki bennem a pályától és persze a saját teljesítményemtől. Még a kiutazás előtt is megfordult a fejemben olyan gondolat, hogy nem kéne elindulnom, mert mi van, ha...? Aztán végül győzött a Magas-Tátra iránti szeretetem és a kíváncsiságom. Úgy voltam, hogy elindulok, szépen végig megyek és közben élvezem, amennyire csak tudom. Nem versenyzem, nem indulok el komolyabban a mezőny elejével, hanem megyek a saját tempómban, szigorúan csak annyit, amennyi még jól esik. 

A hátsó(bb) traktus laza öröme (Bývalá Važecká chata; Tri Studničky, 2021.08.21.)

Ezekkel az érzésekkel találtam magam a rajtban a mezőny középső részének hátsó szekciójában állva. A rajt előtt Kisida Gáborral beszélgettünk kicsit a pályáról, versenyről, hisz neki ez volt az első teljesítése. Aztán el is érkezett a 7.30, így mezőnyünk nyomban neki indulhatott az 50 kilométeres útnak.

Ami - mint tudjuk  - még mindig nem több annál, mint elindulni a Három-forrástól (Tri Studničky), hogy Zárra (Ždiar, Hotel Magura) érkezhessünk meg végig a Felső Turistaúton (Tatranská magistrála) haladva a pontok szintidején belül, legfeljebb 9 óra 59 perces idővel. 

Nos, igen. A poént előre lelőve: idén megint csak jól sikerült a szintidő rostája. 

Szóval elindultunk, hogy rögvest állórajtot vehessünk, ami gyakorlatilag azzal járt, hogy az első kilométert szinte végig gyalog tettük meg. Ezt követően tudtunk csak jobban megindulni, a fenyős részhez érve pedig végre el tudott egymástól távolodni az összegyűlt futók tömege. Az egyetlen dolog, amit megbántam már az első méterektől, az az ujjatlan helyett felvett póló volt. Abban reménykedtem, hogy fent bejön az előzetesen ígért "rideg" szürkület (akár eső) és ott majd hasznos lesz a póló. A szürkület szerencsére bejött, a póló viszont így is sok maradt. 

Gyorsan eljött az első frissítőpont, a jól ismert Csorba-tó (Štrbské Pleso). Pontosan tudtam, hogy ez csak vizes pont, így ezúttal megint kihagytam a frissítés lehetőségét és fordultam tovább a tó melletti útra. Milyen sokszor jártam már itt! Kicsit megszívtam magam a látvánnyal és a korábbi élményekkel, hogy rögvest ott találjam magam a Poprádi-tó (Popradské Pleso) felé igyekvő köves úton. Ez a szakasz esett a legkevésbé jól talán az egész versenyen, ugyanis itt éreztem magamban a legkevesebb lendületet. Ennek okait abban láttam, hogy egyrészt az első 10 kilométer tűző napon ment szinte végig, így az kivett belőlem, másrészt gondolatban már az Oszterva (Ostrva) szerpentinjén meneteltem felfelé. Korábbi tapasztalataim alapján ezt a szakaszt előszeretettel futják meg (mondhatni el) nagyon a versenyzők, ahogy láttam, nem volt ez másként most sem. Hagytam mindenkit elmenni, jöttek is szépen sorban, majd mellém ért Gábor, beszéltünk pár szót, de az ő tempója gyorsabb volt, így hamar tovább haladt. Maradtam a saját tempómnál, úgy ítéltem meg, hogy inkább most legyek lassabb és bírjam később, mint fordítva. Plusz, reméltem, hogy ezzel a taktikával én kezdem majd utolérni az előttem lévő lassabbakat és nem az lesz, hogy én lassulok be úgy, hogy majd folyamatosan suhannak el mellettem. Ez pedig önbizalomépítés szempontjából sem utolsó dolog, amire szerintem nekem elég nagy szükségem van mostanság. Ekkor a női mezőnyben a 9-10. hely körül futhattam egyébként, tehát mondhatni, tényleg nem voltam benne a helyezések versenyében. Ennyire talán sosem hagytam még hátra magam a rajtban, de valahogy azt éreztem, hogy most erre van szükségem. 

Poprádi-tó, kanyargás, röviden megemlékeztem a két évvel ezelőtti esésem színhelyéről és közben arra gondoltam, hogy akkor milyen keményen mentem előre és mégis mennyire élveztem! Most nem estem el, nincs semmi problémám, tehát miért ne lehetne most is jó? Mérföldkőként tekintettem az Oszterva-nyeregre (Sedlo pod Ostrvou) két szempontból: 1) ez egy hosszú, menetelős felfelé, ami szétszedi a mezőnyt, így a tetejére érve könnyebb lesz már haladni; 2) fent nagyjából kiderül, hogy milyen lesz a további sok-sok kilométer, vagyis felhőben van-e a Tátra, ami nekem kardinális kérdés volt a tavalyi után. Ahogy egyre feljebb értem, egyre bizakodóbb lehettem a szürkeséget illetően. Kicsit az Ultra Janosik időjárására emlékeztetett, ami végig borult volt, így jó esélyeket láttam a számomra kellemes időre. Eljött az utolsó kanyar, majd enyhe emelkedés, ismét fotós ponttal a tetőn.

Csak egy dolog volt a fejemben: ugye odaát felhő vár? (Oszterva-nyereg, 2021.08.21.; Forrás)

Odaértem és majdnem sírva fakadtam a látványtól, de ezúttal örömömben. Mindenhol felhő volt, amerre néztem. Mindenhol!!! Azonnal el is kapott a lendület, mert úgy éreztem, hogy végre "hazaértem". Ezt a szakaszt egyébként nagyon kedvelem a Sziléziai-házig (Sliezsky dom), szóval tudtam, hogy ilyen felhős időben nem lehet más akadály előttem. Utol értem Gábort, majd felbukkant a közelben két női versenytárs is. Nem különösebben volt szándékomban előzni, mert korainak ítéltem még a dolgot, így beálltam mögéjük. Az egyikük elég hamar maga elé engedett minket, szerintem ő túltolta az Ostrva-t, mert előtte sokáig haladtam közvetlenül mögötte, de a szerpentinen nagyon eltűnt előlem. A másikuk határozottan ment előttem és nem is láttam értelmét előzni, bár a szuszogásából érzékeltem, hogy ezt végig így nem fogja bírni. Úgy gondoltam, hogy Tarajka (Hrebienok) után a hosszas emelkedésnél megfogom jobban, ha úgy jön ki a lépés, addig fölösleges. Ezt a részt nagyon élveztem, hagytam magam mögött a férfi versenytársakat, tényleg jó volt. Batizfalvi-tónál (Batizovské pleso) visszagondoltam a csütörtöki futásomra, majd a Sziléziai-ház előtti kanyarokhoz érve már a frissítésre készültem. Volt ott minden ezúttal is, csipegettem, amihez a kezem ért: sósat, édeset, narancsot egy kis csemege uborkával lezárva. Aztán fordultam tovább, ahogy a korábban előttem futó női versenytárs is tette. A ponton egyébként elég sok női versenytársat láttam, de különösebben nem izgattam magam ezen sem. Helyette a fejemben egy újabb, bűvös gondolat jelent meg: féltáv!

Itt még nagyobb lendület fogott el, mert tudtam, hogy innen már csak öt kilométer Tarajka, ahol privát frissítésem lesz, ráadásul azt is láttam, hogy elég jó időt megyek az előzményekhez képest. Sőt, az eddigi legjobbamat! A női versenytárs aztán nagyon belassult, így elé mentem és magam mögött hagytam őt és az itt már gyaloglásra váltó férfi versenytársakat is. Vitt a lendület, hajráztak, tapsoltak az arra járók, tök jó hangulat volt. Olyannyira meglódultam, hogy a Tarajka előtti 2-3 kilométeres részen senki se volt előttem/mögöttem. Egy pillanatig komolyan azt hittem, hogy véletlenül letértem a Pirosról, majdnem meg is kérdeztem a szembe jövőktől, hogy ugye ez még az az út, ami Tarajkára visz? Aztán persze felbukkant a jelzés a fán, így nem kellett az "eszetlen" futó benyomását keltenem, hanem haladtam szépen a 29. kilométer irányába. A ponton hatalmas ováció, részemről pedig ezzel arányosan nagy öröm. Tavaly halálomon voltam ide érve, most viszont remek állapotban éreztem magam. Tudtam, hogy a következő szakasz alapvetően kedvez nekem, mert kemény menetelés nagyon hosszan. Emellett az is a fejemben volt, hogy a tavalyi két versenyen ezen a szakaszon biztosítottam be az aktuális helyezésem. Felmerült bennem, hogy esetleg beérhetek magam előtt még valakit, így ezzel a gondolattal indultam tovább. 

Viszonylag eseménytelenül telt a szakasz, pár férfi versenytárs haladt még a környezetemben, akikkel előzgettük egymást. Elértünk a szintén szürke köntösbe burkolt Kő-pataki-tóhoz (Skalnaté pleso) és felsejlett egy kép tavalyról: mindenütt kék ég és szikrázó napsütés. Ezúttal nem! Az tényleg csapás volt kiszomjazva, még távol a megváltást jelentő Zöld-tavi-háztól (Chata pri Zelenom plese). Hajtott előre a tudat, hogy ha akkor képes voltam menni, akkor most futni is tudok, ahol csak tudok! Így volt. Ahol tudtam, futottam, a többit erős tempóban gyalogoltam. Olyan jó volt az ittlévők buzdítása és az, hogy ezúttal végre mindenkinek meg tudtam köszönni. A magyaroknak persze külön is és tőlük nyilván még jobban estek a hajrázások. Ezen a részen felértem újabb férfi versenytársakra, majd elértük a Morgás-hágóra (Sedlo pod Svišťovkou) vezető szerpentint. Pontosan ismertem az ezt követő lefelét, így ezúttal is ésszel terveztem menni rajta.

Koncentrált lendület a Zöld-tavi-ház előtt (2021.08.21.; Forrás)

Ami viszont kifejezetten nagy örömmel töltött el, hogy nem előzött meg senki rajta a mögöttem lévő férfiak közül! Eddig minden versenyen, ami itt lejött, megéltem, hogy felfelé elmentem, lefelé visszajöttek rám és elmentek. Most végre nem! Ketten közvetlenül előttem maradtak, a mögöttem levők pedig a felfeléhez hasonló távolságban maradva jöttek. Gyorsan elértük a láncos szakaszt, gyakorlatilag mind kimentünk oldalra és úgy kapaszkodtunk le. Lent fotós pont, majd az utolsó frissítés, a várva várt Zöld-tavi-háznál. Nagyon szomjas voltam, így azonnal lehúztam egy üveg vizet, majd újratöltöttem mindent és egy kis sóssal és paradicsommal indultam tovább. Ekkor jártam a 6. óránál és már csak 10 kilométer volt hátra. Persze nem akármilyen 10-es, de akkor is csak egy 10-es!

Paradicsomos felszívás az utolsó 10-es előtt (Zöld-tavi-ház, 2021.08.21.; Forrás)

A verseny előtti szerdán futottam ezt a részt, így volt mihez visszanyúlnom gondolatban. Itt már sok férfi versenytárson érződött a megtett táv és az órák száma, többen gyaloglásra váltottak előttem. Ezt  mindenképpen futni terveztem mindaddig, amíg nagyon nem emelkedik, így próbáltam tartani magam a tervhez. Arra gondoltam, hogy akár 7-es kezdetű időm is lehet, ha haladok, ami azért elég jó lehetne. Sőt, akár jobb is, mint az a bizonyos 7:52 2019-ből. Titkon persze bökdösött a versenyszellem, így az is eszembe jutott, hogy a Bélai-Tátra buja domborulatai okozhatnak még meglepetést. Azt az infót kaptam Tarajkán, hogy 5. vagyok, aminek úgy egyébként örültem, de persze itt már bennem volt, hogy nyitott vagyok bármilyen lehetőségre, ami megadatik.

Lefelé, csakis lendületben - Széles-nyereg felé (2021.08.21.; Forrás)

A Kopa-hágó (Kopské sedlo) előtt felértem egy férfi versenytársra, aki éppen a cipőjét nézte bőszen az emelkedő tetején. Meglátva engem elindult és mondta, hogy de jó rajtszámom van, neki a 13-as a kedvenc száma. Ezen kicsit elszórakoztunk, majd elmaradt mögöttem a lefelén. Utolsó felfelé - itt már ez volt a fejemben, na meg a zári lefelé természetesen. Alig vártam a tetőt, hogy végre befordulhassak irányba és esélyt kapjak az eddigi legjobb időre. A Széles-nyereghez (Široké sedlo) érve gyors pillantást vetettem a Hotel Magurára és szinte megint könnyben volt a szemem attól a gondolattól, hogy mindjárt harmadszorra is célba érek. Ezt az érzést egyszerűen nem lehet elégszer megélni!

Előttem nem volt senki és ezúttal felfelé se jöttek, így legalább ez a része kényelmes volt az egyébként rendkívül rázós lefelének. Hátulról aztán felbukkant a korábbi férfi versenytárs és köszöntött, mint "kedves kis 13-ast", majd eltűnt a kanyarok sűrűjében. A láncos részt meglátva tudtam, hogy már csak négy kilométer van hátra, erre összpontosítva szedtem a lábam a fordulókban. Aztán jött a morzsalékos egyenletes lejtmenet és végül a kacskaringós fenyős rész. Lent vagyok, innen már csak be kell futni! Reméltem, hogy 7:45-ön belül be tudok érni, így ehhez mérten próbáltam sietni. El se hittem, hogy 4:45-4:30 közötti idők jelentek meg az órám számlapján, így ez adott még egy löketet a végére. Az utolsó kilométeren aztán családok jöttek gyerekekkel, akik mind nyújtották a tenyerüket a pacsizáshoz. Annyira jó volt a végén még egy ilyen "jutalmat" kapni! Egyértelmű volt, hogy mindegyikhez egyesével odamentem, sőt az egyik gyereksorfal végén még a szülők is kitették kezüket. Régen volt részem ilyen élményekben, mint amiket most kaptam az út során. Nagyon jól estek az őszinte, buzdító gesztusok és az is, hogy gondolkodás nélkül félreállt mindenki, aki minket, rajtszámosokat meglátott. Hatalmas hála és köszönet nekik ezekért, mert tényleg elmondhatatlanul sokat tesznek hozzá a versenyhez! 

Eljött a célegyenes, először elvétettem a felfelét (elég sokan jártunk így), pedig egyértelműen ki volt nyilazva, csak pont egy bokros rész takarta a fentebbi részt, ahová a sárga zászlók kerültek. Sebaj, visszafordultam és már a zászlók mellett találtam magam, egy elképesztően boldog teljesítőként. Úgy értem célba, mintha megnyertem volna a versenyt.A saját versenyem meg is nyertem, ez nem volt kérdés. 7 óra 41 perc 52 másodperc. 11 perccel jobb, mint két évvel ezelőtt, amikor hasonló körülmények voltak és 37 perccel jobb, mint tavaly, amikor végig tűző nap volt. Az előzmények tükrében tényleg nem hittem el, hogy ezt az időt teljesíteni tudtam. Ráadásul végre azt éltem meg, hogy nincs "mi lett volna, ha" és "mi lenne, ha". Nem. Úgy jöttem le a pályáról, hogy ebben MINDEN ott volt, ami csak lehetett.

Ebben most tényleg minden benne volt, ami csak lehetett (Hotel Magura, 2021.08.21.)

Persze azon elgondolkoztam azért, hol lehetne még faragni az időből, de nem olyan szempontból, hogy most hol lehetett volna még faragni. Ugyanis most sehol nem lehetett faragni, ez bőven több is volt annál, amit előzetesen elhittem magamról. Végre elégedett tudtam lenni a teljesítménnyel.

Ez az eredmény az idei erősnek mondható női mezőnyben 5. helyet jelentett. Itt jön a szokásos szöveg: soha nem a helyezés számít, hanem az időeredmény. Egy magamhoz képest gyenge idővel futott első hely sosem lesz olyan értékes, mint egy erős idővel futott sokadik hely. Tavaly hiába lettem 4., ami ugyebár matematikailag jobb, mint az 5. hely, ha az időm és úgy egészében a futásom rosszabb volt. Nem kicsivel. Ez most egy nagyon boldog és elégedett 5. hely lett. Úgy, hogy 2019-et leszámítva ezzel az idővel minden évben dobogóra lehetett állni. Most pedig a 6. helyhez is 7:58-at kellett futni és a 7. helyezett is alig csúszott ki a 7-es kezdetből. Ezért is szeretem ezt a versenyt, mert évről évre keményebben kell teljesíteni ahhoz, hogy jobb eredményt lehessen elérni.

Elképesztően kemény nők között (2021.08.21.; Forrás)

Az pedig, hogy a mostani formámmal tudtam javítani, számomra hihetetlen. Ez megint azt erősítette bennem, hogy az alapok nagyon rendben vannak, tehát van mire alapozva haladni a jövőben.

A legnagyobb erősségem szerintem most is a helyes erőbeosztás volt, amit a sok-sok rutinnak és múltbéli "hosszú" tapasztalatoknak köszönhetek. Ebből is látszik, hogya befektetett munka, a fokozatosan felépített forma nem vész el olyan könnyen. A másik pedig az okos taktika lehetett, ami ezúttal egy hátsó(bb) pozícióból történő rajtolást jelentett. Valahol a 12-13. hely környékén rajtolhattam és az Ostrva-t követően is a 9-10. helyen haladtam. Végül stabil 5. hellyel értem be 17 perccel a hatodik előtt, úgy, hogy kevesebb, mint 40 percen belül voltunk mi, öten. Harmadszorra végre megtanultam: egy ilyen jellegű 50-es pályán nem az első kilométereken kell odatenni mindent! 

Ahogy az elején már írtam, idén is megvolt a szokásos "rosta", ugyanis 208 név volt olvasható a  rajtlistán, de a limitidőn belül beérkezettek listájára (ami ezúttal is 9 óra 59 perc volt) csupán 130 név került fel. Nyilván voltak, akik végül nem indultak, de arányaiban így is soknak mondható a célba be nem érkezők száma.

Az a bizonyos "Piros út" Három-forrás és Zár között (2021.08.21.)

Hogy futok-e negyedszer is a Tatranská Šelma Ultra-n? A verseny előtti napig meg voltam győződve arról, hogy egyelőre nem. Most viszont nem vagyok már ennyire biztos ebben. Úgy érzem, nekünk még mindig van dolgunk egymással. Az edzésnaplóba a versenyhez a következő gondolatot fűztem: "Ma más minőségben, de ismét beleszerettem a Tátrába, mert olyat kaptam tőle, amit nem is remélhettem". Azt hiszem ennél több válasz nem is lehet a kérdésre.