Mozgalmas hónapot tudhatok ismét a hátam mögött, hiszen sikerült sok minőségi edzés mellett két elég jót is versenyeznem áprilisban. Gyakorlatilag ebben a hónapban terveztem utoljára versenyen indulni az UTH előtt, mert a májust már csak a befelé fordulás jegyében szeretném tölteni, hogy élményekben gazdagodva, kiéhezve álljon oda a bennem rejlő "terepállat" június 9-én éjfélkor. Azt gondolom minden a tervnek megfelelően haladt, hiszen kemény és minőségileg is jó futásaim voltak annyi szinttel, amennyi még eddigi pályafutásom alatt egyszer sem jött össze. Ráadásul a húsvéti hosszú hétvégén lehetőségem volt egy nagyobb sorozatterhelést is adni magamnak, ami amellett, hogy fizikailag kellően megdolgoztatott, mentálisan is igazán feltöltött. Ez volt április:

Teljesített távolság: 389.5 km

Összes szint: 13032 m

Edzésszám: 16

Az április egy nagyon jó kis héttel kezdődött, hiszen már szerdán sikerült egyet futnom a Budai-hegységben. Ez annak volt köszönhető, hogy aznap a "150 év 150 km" program miatt futóként mentem a munkahelyemre, így egyértelmű volt, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal és a programon vállalt penzum után felmegyek a Budaiba egy körre. A Kar tiszteletére került megrendezésre ez a futás, amin 1-3 km között vállalhattunk kilométereket, amiket

aztán a Gesztenyés-kert kijelölt pályáján futhattunk le. A körözés nem a barátom, ettől függetlenül nem volt kérdés, hogy a maximális kilométert vállalom, ami így három kilométer, azaz hat kör lett. Elég furcsa érzés volt egyébként a munkahelyi közegben futóként megjelenni, mert bár mentem már be így korábban, mégis elég nagy kontrasztot mutat a mindennapi és a futó arculatom.  Nyilván nagyon közel áll hozzám a futó-énem, viszont azt is tudom, hogy a nem futók számára nem feltétlen izgalmasak azok az élmények, tapasztalatok, amiket a terepfutás által megélek, így nem is szoktam szóba hozni ezeket a dolgokat, csak akkor beszélek róla, ha célzottan kérdeznek valamit. Mindenesetre jó kis rendezvény volt, főleg mert azok közül a hallgatók közül is voltak kint, akiket tanítok, így egész más arcáról láthattak ők is engem, meg én is őket. Bemelegítésnek jó volt, nem mértem se az időt, se a tempót, nem is volt célom, hisz nekem csak ezután jött az élvezet. Hihetetlen jó 20 kilométeres futásom volt a Budaiban, pedig nagyon meg volt pakolva a zsákom, hiszen a váltóruhát is vinnem kellett magammal a futáshoz, hogy ne kelljen már visszamennem. Egyetlen szó jutott eszembe a János-hegyről lefele a Piroson: SZABADSÁG. Nagyon meg tudtam élni ezt a futást, baromi jól is esett.

Ezt követően hétvégén is jókat sikerült mennem, szombaton olyannyira, hogy menet közben döntöttem a hosszabbítás mellett. Pilisszentlászló nagy szerepet kapott az áprilisi futásaim során, gyakorlatilag minden egyes hétvégén innen indultam vagy érintettem menet közben. Eléggé meg is szerettem az innen Dobogókő felé menő Kéket, nem véletlenül futottam sokszor a Bükkös-patak mentén erre. Szerintem fogok is még sokat, mert megunhatatlan a Kék Dobogókőre tartó hosszú emelkedésével együtt. Vasárnap új részt is csempésztem az edzésembe, hiszen Dömörkapunál még nem jártam és innen se mentem át Lajosforráshoz a Zöld háromszögön keresztül. Gyönyörű rész volt egyébként, remek kilátással, biztos, hogy futok még erre a későbbiekben. 

A második hét szintén jól alakult, mert hét közben kétszer is volt lehetőségem terepen futni. A hét első napján ugyan hőemelkedéssel és elég nyomott állapottal feküdtem este, ám szerdára egészen jól össze tudtam rakni magam, így Pilisszentkereszten kezdtem a napot. A Pilis-tetőt szerettem volna megfutni és menni egy kört a Két-Bükkfa-nyereg felé, majd Dobogókőre és onnan vissza. Olyan csend volt és béke, hogy teljesen magamban tudtam lenni és élvezni minden egyes percét. Teljes összhang volt a természet és köztem, nagyon élveztem, ez volt a hónap legjobb futóélménye. A csütörtököt a Libegő Trail jegyében töltöttem már, ami azt jelentette, hogy oda terveztem egy edzést. Ez a reggel már nem olyan vidáman indult és az erőnlétem sem jó formát mutatott. Nem is nagyon értettem, hogy mi a gond, hiszen előtte nap nagyon jól ment, jól is éreztem magam, most mi van? A hétfőn kezdődő nátha itt már kezdett újabb fokozatra kapcsolni, ami valamelyest érthetővé tette az elesettséget. Az első kör után kiszálltam volna, de tudtam, hogy a szombati verseny miatt nem hagyhatom itt a pályát ilyen érzettel, mert ez mentálisan alááshatja az egész versenyemet. Végig szenvedtem a második, majd a harmadik kört is teljesen átizzadva, elfáradva pedig annyira meleg sem volt. Aggódtam is, hogy mi lesz ebből a Libegő Trail-en? Ez volt a hónap legrosszabb élménye. Pénteken aztán egészen estig dolgoztam, majd jött a szombat és öt körével a  Libegő Trail. Erről már írtam, úgyhogy nem kezdek bele, de az biztos, hogy a hihetetlen dolgok sorába ez is becsatlakozik. Amilyen szarul voltam a hét közepétől és még aznap reggel sem éreztem a csúcson magam, annyira szuper volt az egész verseny. Teljesen el tudtam magam engedni mentálisan, így a körözés terhe sem nyomasztott, sőt élveztem végig, amit csinálok. Azt hiszen a hónap pillanata annak az érzésnek az eljövetele, amikor átadtam magam az élménynek - ez nagyjából a 2-3. kör környéke lehetett. 

              Az érzés, amikor az ember szembe néz vele és elfogadja: "akkor még három ugyanebből"

Nem gondoltam, hogy a csütörtöki után ilyen élményben lehet részem, úgyhogy mindenképpen hatalmas pillanata volt ez a hónapnak. Ezt követő napon ismét Pilisszentlászlóról indultam egy kellemes 26 kilométeres körre, ami a Libegő után kifejezetten jól is esett egyébként. 

Ezt követő hétvégére sorozatterhelést terveztem, hiszen a húsvéti hosszú hétvége mindenképpen ideálisnak tűnt egy ilyenfajta löketnek. Célom volt, hogy megfussam az UltraKék Trail Budai teljes pályáját két részletre bontva. 

A pénteket Visegrádról indítottam és a Dera-szurdokig mentem, ami cirka 31km volt aznap. Szép idő, gyönyörűen kizöldült erdő és persze itt-ott embertömeg. Ismét beépítettem a "rettegett" Pap-rétre vezető szakaszt és azt kell mondjam, hogy már egészen jó arra futni, mert az ismerősség érzése már ott van. Az UTH miatt számomra elég nagy jelentősége van ennek a résznek, úgyhogy még fogok jönni erre ezt követően is. Szombaton Pilisszentkeresztről terveztem

indulni a Dera-szurdok újbóli megfutása céljából, mert előtte nap iszonyat tömeg volt arra. Szombat reggel csend volt ott, így végre végig tudtam rendesen menni kerülgetések, megállások nélkül, amit hihetetlen mód élveztem. Nagyon meleg volt aznap, így a Dera-szurdokot elhagyva neki is vetkőztem kicsit, mert tudtam, hogy a Nagy-Kevélyig tűző napon fogok haladni. A pálya ezen része azért volt érdekes, mert át kellett kelljek a Pilisen még, hogy a Budaiba odaérjek és már messziről láthattam a célt, ahova tartottam. Gyönyörű volt Pilisborosjenő most is, ritkán járok erre, pedig igazán élvezetes itt futni a Kéken. A Csúcs-hegyi-nyereg utolsó mászása után gyakorlatilag vígan futhattam le Pesthidegkútra. Ez a rész különleges számomra, hiszen életem legelső futóversenyén  - Budapest Terepkupa Minimaraton - ugyanitt futottunk be a célba.

Már csak a póznákhoz kell feljutni

Jó volt egy pillanatra visszaemlékezni arra, hogy milyen volt akkor. Ez az edzés csak egy laza 24 kilométeres menet volt, így bőven maradt még bennem a következő napokra is. Pénteken úgy terveztem, hogy az lesz a sorozatterhelés legerősebb napja, de a szombati után arra jutottam, hogy még simán beleférne egy komolyabb táv/szint vasárnapra. Ennek megfelelően az UTH ismeretlen szakaszát lőttem be tervnek, eredetileg 35 kilométeres távnak. Voltak kisebb hibázásaim és Pilismarótra a Piroson terveztem lemenni a jelzetlen helyett, így végül 36 kilométerrel zárult a négynapos terhelés legerősebb napja. Dobogókőről indultam,

lementem a Zsivány-sziklákon át a Zöldig, majd onnan a P+ jelzéssel visszamásztam. A P+ jelzés lefelé elég technikás, ráadásul kidőlt fák is nehezítik itt-ott a haladást. Az egyik ilyen átlépésnél sikerült valahogy a fatörzshöz odaverni a térdem, ami gyakorlatilag lekényszerített a földre vagy két percre úgy bezsibbasztott. Itt azért magamba szálltam, hogy ésszel kell menni, mert van már bennem kilométer és nem kéne ilyen banális dolgokkal sérülést okozni magamnak. Kellett az a két perc, mert ehhez a lefeléhez bizony két jól funkcionáló láb kell. Lementem Klastrompusztára - sajnos a csap még mindig üzemen kívül van a lefűrészelt nyitó miatt, így az arcmosás kimaradt. Számítottam rá, hogy nem lesz, hisz már egy hónapja sem volt. Visszamásztam a Pilis-nyeregbe, majd a Sasfészek felé vettem az irányt, ahol álltak a turistaháznál az emberek és szemük fölé téve kezüket néztek a távolba rám, mintha azt néznék ez meg miféle szerzet itt? Biztos látványos lehettem, mert sportmelltartóban-rövidnadrágban futottam, míg az emberek nagy része aznap is hosszúba öltözve járt-kelt. Pilisszentlélekre lementem, ami döbbenetes élmény volt, mert ennek a falunak csak az éjjeli arcát ismertem eddig. A Sárga 70 itt megy keresztül, de akkor hatalmas csend van, maximum a kutyák ugatnak. Se emberek, se fények a házakból, csak a néma csend - még a túrán lévők is csendbe burkolózva szoktak menni ilyentájt. Most szöges ellentétje volt, akkora nyüzsgést, konkrétan forgalmi dugót lehetett látni, hogy csak néztem. Szerencsére hamar átvergődtem rajta, csap is volt, így töltekezhettem. Innen jött a teljesen ismeretlen szakasz, mert Pilismarót felé még nem jártam. Felmásztam a Hirsch-oromhoz, ahol muszáj voltam gyönyörködni a tájban, annyira szép volt minden a tiszta időben. Egyébként érdekes, hogy bár meleg volt aznap is, mégsem éreztem különösebben durvának pedig kendőt se vizeztem, míg előtte napokban igen. Tetszett ez a rész. Ezt követően muszáj voltam letérni az UTH útvonalról, hiszen a Piroson terveztem Pilismarótig lejutni, a verseny pedig egy jelzetlen ösvényen vezet le. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy azt megtalálom, ezért inkább ennél maradtam. Technikás lefelé, majd szolid lejtés, ahol sikerült benéznem az utat és letérnem egy először jelzetlen útra, majd a Piros körre. Mivel tudtam, hogy valahol párhuzamosan megy a Piros és a térkép is ráerősített erre, így átvágtam a póznák alatt és rácsatlakoztam a kívánt utamra. Ezen haladva megértettem miért nem itt megy az UTH - ez konkrétan aszfalt Pilismarótig. Még az elején tetszett, mert végre tempósabban tudtam haladni, de aztán már nagyon néztem, hogy mikor van már ennek vége. Ó, itt vannak lámpaoszlopok, ha ki van világítva az út, akkor az már a falut jelzi - gondoltam magamban, amíg meg nem láttam, hogy azoknak, amiket látok köze sincs lámpaoszlophoz. Mentem tovább, majd megláttam egy cserepes háztetőt - oké, itt már a házak kezdődnek, ez már tényleg Pilismarót. Aha, kár, hogy ez egy rét volt egy kis házikó-szerű valamivel és egy emlékművel, de köze sem volt a faluhoz. Mivel emlékeztem a térképen egy emlékműre a réten, így beazonosítottam, hogy ez biztosan az volt. Ezután nem sokkal már tényleg eljöttek a házak, utcák, de még így is sok volt addig, amíg a Zöld bejött. Erre az útra tervben volt egy privát frissítés, mert nem tudtam biztosan, hogy lesznek-e működő csapok az úton és nálam csak 6 dl folyadék volt. Edzésen általában nem szoktam frissíteni csak folyadékkal, de az is tea vagy víz, mert a colát kizárólag versenyen vetem be. Nem kicsit volt jó az isteni teámból inni, ami ráadásul hűtőládából került elő, így tényleg felfrissülést adott. A feketeleves innen jött még csak, hiszen tulajdonképpen erre a részre voltam a legkíváncsibb: fel a Szakó-nyeregbe a Zöldön. Azért egy pillanatra átgondoltam a helyzetet, hiszen volt már bennem 25km és tudtam, hogyha elindulok ez Dömösig még minimum egy tízes. Mivel a Zöld elég lazán indult felfelé, így kedvet éreztem  folytatáshoz és úgy láttam nem is vészesen emelkedik. Ez igaz volt az első negyedig. Utána bekeményített és csak ment és ment az út, hol leágazva szűkösebb ösvényre, hol újra széles úton. Háromszor hittem azt, hogy az már a Szakó-nyereg a lombok között. Ez kemény menet volt, az ismeretlensége miatt nem tudtam viszonyítani a távolságot, így elszámoltam eléggé fejben a dolgokat. Egyébként klassz kis út, de ott már fejben kívántam a végét. Felértem és mentem tovább rajta. Azt tudtam, hogy a Sárgába bele fog futni, de az utat odáig nem ismertem - ismét elbizonytalanodtam. Egy lépcsősort látva megálltam és azon merengtem, hogy a Rám-szakadékhoz értem volna el? Az nem lehet. Elővettem a térképet, megnéztem és láttam, hogy még csak most jön a Sárga. A Sárgát elérve átlendültem és baromi nagy élvezettel vágtáztam lefelé. Ez tényleg szuper volt, gyakorlatilag testen kívüli élményként rohantam az árnyékom után annyira elkapott a lendület lefelé. A Lukács-árok egészen rendbe jött, futni már lehet rajta megint jól, mivel száraz volt minden. Az emberek kerülgetése egy plusz doppingot adott, tényleg kifejezetten élveztem a tömeg ellenére. A sok óvatoskodó ember mellett elszáguldani valami hihetetlen szabadságot adó érzés volt. Imádtam. Aztán eljött Dömös és az edzésem vége is. Azért azon elgondolkodtam, hogy az UTH-n ezután a Prédikálószék jön és az lesz a bűvös féltáv. Ebbe azért így bele lehet borzongani a szó mindenfajta értemében. 

Húsvét hétfőn idén kimaradt a TOJÁS 40,

akartam menni, de aztán másképpen alakultak a dolgok, így már hétfőre nem terveztem olyan hosszúságú menetet. A tömeg valahogy nem vonzott, így inkább magányosabb utakra vágytam a Budaiban. A kedvenc utam itt még mindig a jelzetlen a Huszonnégyökrös-hegy felé,  szóval kimentem oda és élvezkedtem a csodás single track ösvényen laza, 21 kilométeres edzésnek szánva. 

Szeretem az ilyen hosszú hétvégéket, mert ilyenkor van lehetőségem egymás után több napon keresztül is  hosszabbakat terepen futni. A sorozatterhelést (back-to-back long runs) meg kifejezetten jónak tartom, decemberben is csináltam egy hasonlót, ami inkább volt feltöltődés számomra, mint amortizálás. Elég sok külföldi ultrafelkészüléssel kapcsolatos cikket olvasgattam az elmúlt időben, főleg  a back-to-back hosszú futásokról. Az látható, hogy megoszlanak a külföldi vélemények/tapasztalatok erről, nekem mindenesetre nagyon jól működik és csinálni is szeretem. Eleve a hosszú távokra való felkészülésem az egymás utáni hosszabb futásokra épül, hiszen heti négy edzésből csak így tudom kihozni azt a kilométerszámot, ami szerintem szükséges a céljaimhoz. A napi többszöri futás lenne még lehetőség, de azt nem tartom célravezetőnek az ultrafelkészüléshez, így nem is szeretnék ilyet futni. 

A negyedik hétvégén jött el utolsó versenyem, az UltraKék Budai Trail, amiről szintén írtam, így annyit fűznék hozzá, hogy tökéletesen tudtam hozni az előzetesen eltervezett időmet. Ide azzal a tudattal jöttem, hogy utolsó rajtszámfelvétel az UTH előtt, úgyhogy tegyük oda magunkat minden értelemben. Ezzel zártam az 50km-es edzőversenyeim sorát és a cél az volt, hogy úgy érjek be, mintha lenne még tovább. Ez sikerült is, hiszen tényleg teljesen jól éreztem magam a célba beérkezve egy nagyon klassz futást követően. Olyannyira jól, hogy nem volt elég, hogy "Átengedett A Hegy", hanem még mászni is volt kedvem a tornateremben található remek mászófalakon. 

Másnapra egy laza 20-ast terveztem a Hármashatár-hegy környékére, így ott vezettem le az előtte lévő nap fáradalmait. Itt már fejben a Sárga 70-re készültem, hiszen szerda éjfélkor ismételten Esztergomban nyitom a május 1-jét és elindulok, hogy a Pilisen és a Budain átkelve megérkezzek Budaörsre. Tavaly a Szentlászló Trail előtti utolsó főpróbának szántam, idén sem lesz másképp, hiszen az éjféli rajtolással remekül tudom imitálni az UTH rajtidőpontját. Ez idén már az ötödik Sárga 70-em lesz, úgyhogy a pálya már elég jól ismert számomra. Idén se tervezek várni a pontnyitásokra, hiszen most az edzésen lesz a hangsúly nekem, így a folyamatos haladáson.

A hónap kedvenc terepe egyértelműen a Pilis volt, azon belül is a Pilisszentlászló-Dobogókő Kék szakasza. Dobogókőre eleve nagyon szeretek felfutni nagyjából minden irányból, mert egyszerűen jó oda felmenni. Szeretek a Pilis- és Visegrádi-hegységben futni, mert remekül össze tudok itt hozni hosszabb, szintes futást.

A hónap cucca a futáshoz használt sportmelltartóm, ami színét tekintve ugyan nem praktikus, de minden más szempontból tökéletes.

A hónap legfájdalmasabb pillanataként maximum azt tudnám említeni, amikor azt hittem háromszor is, hogy már felértem a Szakó-nyeregbe. Mentálisan volt csak kicsit nehézkes, de alapvetően fájdalmasnak nem mondanám. 

A hónap bónusza:

Április 1-jétől lehetett nevezni 10 napon át a Tatranská Šelma Ultra versenyre - tavaly itt vesztettem el a külföldi verseny szüzességem a Vertical távon és azzal az érzéssel távoztam onnan, hogy szeretném a nagyobb, hosszabb, vágatlan élményét ennek, szeretném megkóstolni az Ultra távot. 2018-ban gyakorlatilag a nevezés megnyitásakor már betelt a keret, így idén a kiírásnál szerepelt, hogy szigorítanak az indulási jogon. 10 napig lehetett nevezni, amiből 100 főt a korábbi eredményeik alapján, 100 főt pedig sorsolással válogattak be az Ultra (Vertical szisztéma is ez volt) távra. A nevezéskor be is kellett írni, hogyha volt korábbi eredményünk itt, akkor az mennyi volt, ha nem, akkor más versenyen milyen eredményt értünk el. Hihetetlen boldog voltam, amikor április 14-én este megláttam a rajtlistát és rajta a nevemet 5. nevezettként.

Szóval csodálatos Magas-Tátra, augusztus 17-én életem első külföldi ultra távja a Tiéd! Ez a videó szerintem elég jól szemlélteti az élményt, ami ránk vár - színtiszta, beleborzongató tátrai gyönyör.

Tatranská Šelma Ultra 2018

 "You're the only one THAT can calm me down"