A hegyek színes útjain

A februári időjárás általában érdekes. Nem volt ez másképp idén sem, hiszen voltak hidegek, havas napok, majd pedig a hónap közepén hirtelen betört a tavasz, 10 fok feletti, napos meleggel. A borítóképnek választott kép is jól szimbolizálja ezt a kettősséget, hiszen azon a napon is köd volt az erdő bizonyos részein, más részeken viszont szikrázó napsütés. A februári edzések a januárihoz hasonló módon alakultak, egy kisebb nátha törte csak meg a lendületet a hónap végén. Ez volt február:

Teljesített távolság: 337.6 km

Összes szint: 7045 m

Edzésszám: 17

A február elég kemény hétvégi edzéssel indult, hiszen olyan terepviszonyok közé kerültem a Pilisben, ami felülmúlta az eddigi tapasztalatokat. Most vagy az volt, hogy kicsit belefáradtam a téli körülményekbe vagy tényleg nehéz utakat sikerült kifognom. Olyan állagú hóréteggel találkoztam, aminek az alja-teteje ugyan jeges volt, de a középső rétege az enyhébb időnek köszönhetően fellazult már. Hihetetlen nehéz volt ebben haladni, mert minden egyes lépés kiszámíthatatlanságot hozott a süppedés által, így folyamatos korrekciót igényelt a mozgásom. Ráadásul aznapra egy új szakaszt is beépítettem az edzésembe, így a Két-bükkfa-nyeregtől elindultam a Z- jelzésen Esztergom irányába. Ez jól indult, mert stabilabb talajon mentem, mígnem a Felső-rét után elértem egy szakaszt, ami a sárnak olyan minőségét és mennyiségét hozta, amit régen élvezhettem utoljára. Két nagyobb kerék nyoma szolgáltatta ennek az iszapszerű sárnak a medrét, közepén jéggel, így nem volt nagyon hova ellépni. Ráadásul a Zöld négyzet jelzést terveztem követni, ami vagy látszott a fán vagy nem, de inkább nem. Ennek köszönhetően végül jelzetlen úton találtam magam, ami szintén jeges volt, úgyhogy a hómacska ismét jó szolgálatot tett. Ja és persze a térkép is, aminek segítségével körülbelül elhelyeztem magam a "jelzetlenségben" és végül a Szakó-nyereghez vezető Z+ jelzésen találhattam magam. Ezt az edzést abszolút komfortzónán kívülinek éltem meg, mert a körülmények tényleg elég nehézzé tették a rendes haladást. A másnapi edzés a Budai-hegységben szintén okozott nehézségeket a terepviszonyok miatt, de azért ezt semmiképpen sem tudta felülmúlni.

A hónap második hétvégéjén ismét versenyeztem, ezúttal a Téli Margita Terep Maraton volt soron. Idén harmadszor mentem neki a Gödöllői-dombságnak, most is sikerült javítanom a saját időmön és olyan teljesítményt hoznom, amivel elégedett lehetek. Edzésnek is tökéletes volt, hiszen viszonylag nagy tempóval mentem végig a közel 40 kilométer hosszú pályán, úgyhogy rendesen megfutottam. Ezt követő héten nagyon klassz reggeli futásokban volt részem Csömör felé, hiszen töltekezhettem a gyönyörű reggeli fényekben, ráadásul a napfelkeltét is megcsodálhattam a bicikliút mentén. 

A harmadik hétvégére terveztem a Vértes Terep Maraton ultra távjának bejárását. A Téli Börzsöny győzelmével jött a lehetőség, hogy induljak ezen a versenyen, így végül beépítettem a versenyeim közé. Ehhez viszont muszáj volt egy terepszemlét tartanom, hiszen anélkül nem szeretek versenyen indulni. Elmondhatom, hogy a Vértes rendesen odakent nekem a bejárás során. Ismeretlen volt a terep, így előtte nap felkészültem az útvonalból természetesen. A valóság persze mindig más, hiszen a terep igazi arcát élőben lehet a maga valójában megcsodálni. Február harmadik szombatján így találtam ott magam fél 10 magasságában Száron, hogy nekiinduljak az 50 kilométeres távnak az ismeretlenbe. Soha nem járt utak, szóval bennem volt a várakozás érzése persze. A P- jelzés követéséről szól az első 9 kilométer, így először az utcán, majd az erdőben követhettem csak a Pirosat. Elég meleg idő volt a napsütésnek köszönhetően, így saras útvonallal találkozhattam már az elejétől fogva. Viszonylag rendesen haladtam, óramű pontossággal érkezett meg a K+; Mária jelzés a 9. kilométernél, szóval minden rendben volt. Nagyon tetszett a fenyős, ami ezen a szakaszon volt, ott szívesen elidőztem volna, sőt bementem volna a fenyők között vezető utak egyikre is. Azt tudtam, hogy Körtvélyespuszta előtt elvileg egy jelzetlenre kell fordulni, de nem igazán volt egyértelmű hogy hol lesz ez. Ennek köszönhetően hibáztam is egyet, pedig megfogadtam, hogy nem szarakodom, hanem bemegyek a faluba és onnan megyek tovább ezen a jelzésen. Aki hülye, ugye meg is érdemli, szóval elfordultam balra, ami jónak is tűnt, de aztán mégse. Lekanyarodtam jobbra egy nem túl jónak tűnő ösvényre, ami egy iszapos valamibe vitt bele gyakorlatilag (egykoron útnak is hívhatták). Itt komoly munkavégzés folyt, így esélyem se volt arra az útra kanyarodni, ami szerintem az iránynak megfelelő lett volna. Elmentem a másik irányba, de elég hamar vissza is fordultam, mert a bokáig süllyedő iszapban egyszerűen nem volt hova haladni. Visszamentem, majd a munkát végző személy leállította a gépet és jelezte, hogy a többiek nem erre mentek. Mondom neki, én nem a többiekkel vagyok, hanem saját útvonal bejáráson és egy jelzetlen útról szeretnék átkötni a K+; Mária jelzésre. Csend. Megkérdeztem, hogy az az út hova visz. Azt mondja, arra van valamilyen jelzés, ami valamilyen úton megy…oké, teljesen érthető, világos beszéd. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy irány vissza a K+-re, és be Körtvélyespusztára. Ismét az úton voltam, eljött lassanként a K- jelzés is, amin a Mária-szakadék felé vettem az irányt, hogy a majdani első frissítőpontot tekinthessem meg Csákányospusztán. Tiszteletkör az épület előtt, majd tovább a K+-en felfelé, míg vissza nem csatlakoztam újra a K- jelzésbe. Itt arra gondoltam, hogy jól van, lassan Várgesztesre érek, lassan lesz privát frissítőpontom és nem mellesleg a táv fele is ott lesz!

Hullámoztam fel-le az ismeretlen úton, majd felértem a Rockenbauer Pál emlékfához. Ezt már többször is láttam képeken, de végre volt lehetőségem élőben is fejet hajtani és megcsodálni ezt az emlékhelyet, valamint a rengeteg dolgot, amit az emberek a fára tettek rá. Viszonylag jól haladtam és elértem Várgesztes határát, amit az emberek növekvő létszáma is előjelzett. Alig vártam már, hogy végre a frissítőhöz érjek és átvegyem a hosszú nadrágot a rövidebbre, mert baromi melegem volt már. Nem utolsó sorban persze a húsleves is ott volt ám, szóval volt mit várnom. Mikor odaértem az Arany János utca végére és beültem a kocsiba a gatyacsere miatt, legszívesebben ki se szálltam volna, hanem irány vissza Budapest. Persze ez egy halva született kényelmi gondolat volt, így nagyon hamar kiszállt a fejemből. A levest iszogatva pedig tényleg úgy éreztem, hogy ez a gondolat nem is létezett, hiszen menni akarok tovább, mert még van tovább! Átvettem a nadrágot, ez egészen komfortos így hőérzet szempontjából, megittam két bögre levest, mi kell még? Szóval már indultam is tovább Vérteskozma felé először a K- jelzésen, majd a K+ jelzésen, míg a Sárga négyzettel értem el ténylegesen Vérteskozma főútjához. Itt tudtam, hogy szintén lesz egy jelzetlen szakasz, de előtte nap az utcaképen megnéztem, hogy kb. ez hol lehet és hogyan nézhet ki, így ettől nem volt félnivalóm. Előtte nem sokkal találtam egy csapot, így kihasználtam a lehetőséget és kortyoltam a friss, hideg vízből.

Ezt követően mellém ért egy magát valószínűleg nagyon viccesnek tartó figura, aki az ablakon kiszólt hozzám, hogy nincs pihenés futás közben, tempó van – erre reagálni se nagyon tudtam mit, mert szívem szerint elhívtam volna magammal, hogy gyere velem Szárra, csak nagyjából 15 kilométer innen. Mindegy, legyintettem rá és elfordultam a jelzetlen narancssárga pince jelzés (???) irányába.  Sikeresen letaláltam a Z- jelzés aszfaltjára, aminek nagyon örültem és ennek hatására gondoltam egyet és betettem kihangosítva a telefonomról a Muse Nature 1 című számát. Nem szoktam erdőben zenét hallgatni semmilyen formában sem, de most egyszerűen úgy éreztem, hogy kell. Itt valószínű beütött a korábban fogyasztott leves általi energia is a zene mellett, de olyan szintű flow-szerűség öntött el, ami az egész Z- jelzésen kitartott, pedig felfelé mentem végig ezen az egyébként nem túl könnyen járható (kidőlt fák, sár) emelkedésén. Elég sokáig hallgattam ezt az egy számot, gyakorlatilag a P- jelzés becsatlakozásáig, mert úgy éreztem, hogy szükségem van most erre és nem csak a fejemben, hanem ténylegesen. Kapberek-pusztának nagyon örültem, mert váram a P+ becsatlakozását, hiszen az már az utolsó előtti jelzésváltást jelentette. Viszont ez a szakasz nagyon lassúnak tűnt nekem, pedig haladtam, mégis azt éreztem, hogy nagyon lassan telnek a kilométerek. Végre eljött az aszfalt, amiről tudtam, hogy egyenesen a P- jelzésre csatlakozik, ami pedig már lemegy Szárra és végre visszaérek a sportcsarnokhoz. Azt hittem képzelődöm, amikor megláttam a táblát, ami a P+ és a P- utak irányait hivatott mutatni, pedig tényleg ott volt. Még egy kis beton, majd ismét saras út, végül pedig Szár határa. Hosszabbnak éreztem, mint reggel, amikor ugyanerre jöttem felfele. A nap másik vicces alakja itt került képbe. Kiszállt a furgonból, állt a kapuban, majd azt mondja: „de jól futsz, jöhetek veled futni?” Mondom neki, felőlem, gyere…egy pillanatig azt hittem tényleg jön, de aztán nem indult neki, pedig 49 kilométer előnyét élvezhette volna velem szemben. Most erre mi mást is lehetett volna mondani ugyebár?

Rákóczi Ferenc utca, egyre kirajzolódó templomtorony. Azt tudtam, hogy azzal szemben van az utca, amin le kell fordulnom balra. Odaértem, lekanyarodtam és hihetetlen érzés volt végre megérkezni! Nagyon örültem, hogy megállhatok és nem kell több sarat magammal húznom és a kicsit már egyhangúnak tűnő utakat rónom. A vége felé tényleg azt éreztem már a P+ jelzésen, hogy rettentő egyhangú az út, minden kanyar mögött szinte ugyanolyan út vezet. Nyilván ez nem igaz, mégis akkor a fejemben már így folyt egybe az útvonal és vártam a végét. Magamtól ezt a jelölt útvonalat nem futnám edzésnek az egyszer biztos, mert jobban kedvelem a változatosabb útvonalakat. Ettől függetlenül örülök, hogy itt is jártam és meglátjuk mit hoz majd a március eleje. Ez a  célba beérkezés pillanata volt a hónap pillanata számomra, mert nagyon örültem, hogy végig tudtam csinálni ezt az edzést. Tényleg volt olyan szakasz, amikor azt gondolta, hogy oké, köszöntem szépen, itt most elég is volt. Nem. A cél Száron várt, így nekem Szárra kellett visszamennem. Oda is mentem. A vértesi sár azért külön említést érdemel, hiszen a cipőmosás sem volt egyszerű menet. A páros mindkét tagja 3-3 lavornyi vízcserét igényelt, mert az agyagos, már-már iszapszerű sarat nagyon nehezen akarta oldani a folyó víz. A Speedgoat 2-nek szerintem kemény, egyben méltó beavató-köre volt ez.

 A hónap pillanata...

A hónap harmadik hete hozta el életem legkorábbi futóedzését, ami egészen pontosan 5.27-es indulást jelentett. Soha nem keltem még fel 4.45-kor csak azért, hogy ki tudjak menni munka előtt futni, így egészen különleges élményben volt részem. Azt azért érzékeltem, hogy korai nekem ez az idősáv, illetve a testem nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyen idősávban terhelésnek legyen kitéve. Ehhez mérten futottam végig az aznapi távot és gyönyörködtem a telihold fényében, valamint azokban a csillagokban, amik hajnalban látszanak. Gyakorlatilag a napfelkelte előtt visszaértem, de azért a színes kavalkádból így sem maradtam ki. Valószínűleg nem lesz rendszer ebből, mert valós teljesítmény leadására kevéssé tűnt alkalmasnak ez, de ha a szükség úgy kívánja, akkor a jövőben is kint leszek természetesen - hajnalban is. Érdekes volt egyébként az utcákon futni, hiszen tényleg senki nem járt, még autóval sem. Más volt ez a sötét csend, mint az esti órákban lévő, hisz érezni lehetett a város még békésen nyugvó csendjét. 

A negyedik hétvégén sajnos kisebb nátha ért utol, így az edzéseim nem teljesen úgy sikerültek, ahogy terveztem. Alapvetően úgy vagyok a náthával, hogy nem kizáró oka a futásnak, hiszen nincs se láz, se torokfájás, csak általános közérzetromlás, meg persze "fejbedugulás". Szóval neki akartam menni mindenképpen, mert máskor is inkább a gyógyulást segítette elő az edzés, mintsem a leromlást. Persze a tervezett menetet nem tudtam tartani, így szombaton végül a Budai-hegységben kötöttem ki azzal az ötlettel, hogy csináljunk két libegő-kört fel a János-hegyig, plusz hozzam ki a maradékot 20 kilométerre. Mondhatom, hogy jól sikerült edzés volt, mert végig tudtam vinni, amit akartam és nem is esett tulajdonképpen rosszul, bár a végét nagyon vártam már. Érdekes volt a Libegő alatti úton haladni, mert mentálisan egyáltalán nem zavart a körözés tudata és alapvetően a János-hegyre vezető pluszt se éreztem zavarónak - adta magát, hogy oda fel kell menni ezúttal. Ugyebár a Libegő Trail versenypálya is felmegy idén odáig, így most már célzottan így edzem rá. Nagy kedvencem az a verseny, szóval ígéretemhez híven azonnal neveztem rá, amint megláttam a kiírást (arról nem is beszélve, hogy a hegyfutas.hu nyitó oldalán magamat váratlanul visszalátni igencsak érdekes élmény volt elsőre). A vasárnapi edzésem kevésbé volt vidám, aznapra egy pilisi kört terveztem, Dobogókő és a Prédikálószék bevonásával. Ez volt az, ami viszont már nem valósult meg, hiszen Dobogókőre felérve úgy döntöttem, hogy nem éri meg kockáztatni. Itt jött el az a pillanat, amikor mérlegelni kellett, mi az ami használ és mi az, ami nem. Ezt az utóbbi kategóriába tettem, így végül kihoztam a 10 kilométert aznapra, de inkább a kiszállás mellett döntöttem. Szerencsére nem volt tétje az edzésnek, így igazából csak kis rossz érzés maradt bennem.  

A hónap utolsó napján belefért még egy utolsó Pilis-tetőre fel-lefutás. Két éve nem futottam Pilisszántó felől a hegyet, úgyhogy jó volt ismét itt menni. Persze a Pilis-tetőn viszonylag sokszor voltam az elmúlt hónapokban, úgyhogy már oda-vissza ismerem az összes szerpentint felfelé. Most történt viszont olyan először ezen az útvonalon, hogy Pilisszántótól végig tudtam futni az egész pályát, így jól sikerült zárnom a hónapot és kompenzálni a vasárnapi rossz szájízzel zárult edzésemet. Ugyan még nem voltam teljesen rendben, de már végre újra érzem, hogy bírom és kapok rendesen levegőt és nem kell annyit köhögnöm sem. 

A hónap legjobb futóélménye a Vértes bejáráson volt Vérteskozma és Kapberek-puszta közötti szakaszon. Amikor a Z- jelzés aszfaltjára leértem a jelzetlenről, valami hihetetlen löket kapott el. Annyira rendben volt az a rész, hogy élvezni is tudtam végre a futást a bejárás során. Tényleg nagyon könnyed érzetű volt annak ellenére, hogy aszfalt út, majd pedig végig emelkedős részen mentem, nem könnyű pályán.

A hónap kedvenc terepe nehéz kérdés, mert szinte minden héten máshol jártam - Budai-hegység, Pilis- és Visegrádi-hegység, Gödöllői-dombság, Vértes. Ebben a hónapban viszont minden héten voltam a Budaiban, a Széchenyi-hegy oldalán, így most azt a részt emelném ki. Különösen a Sorrento utáni jelzetlen (K kör) részt, ahol a félig ködös, félig napos jó kis futásom volt a hónap elején. 

A hónap cuccai az új cipőim - Hoka Speedgoat 2, Hoka Challenger 5 - mert végre tudom váltogatni őket a különböző terepeknek megfelelően. Sosem volt még párhuzamosan két cipőm, úgyhogy kiélvezem őket rendesen. 

A hónap legrosszabb élménye egyértelműen a múlt vasárnap, mert már indulást követően éreztem, hogy nem leszek képes megcsinálni a tervezett edzést. Kínszenvedés volt feljutni Dobogókőig is a Két-bükkfa-nyeregtől a Zsivány-sziklák felől, de a tisztesség azt kívánta, hogy legalább ennyit menjek. 

A hónap legfájdalmasabb pillanata legyen a Téli Margita, amikor azt hittem, hogy elvesztem az első helyem. Szerencsére ez csak fejben volt fájdalmas, mert egyébként egész hónapban más problémám nem volt a náthát leszámítva. Ráadásul az első helyem sem volt veszélyben, hiszen aki mögém ért az férfi versenyző volt és nem női versenytárs.

Összegezve elmondhatom, hogy nagyon mozgalmas hónapon vagyok túl, jól sikerült, kemény futásokkal. A hónap elején a téli körülmények, azt követően a hirtelen betört tavasz, majd ismét a hűvösebb idő okozott kihívást. Amit lehetett azt szerintem kihoztam a februárból is. Következő verseny jövő héten a Vértes Terep Maraton ultra távja lesz, úgyhogy lelkiekben már Szárra készülök. A bejárás élményei azóta megszépültek már, így kiéhezve várom a vértesi sarat vagy bármit, amit ad.