A hegyek színes útjain

"Csak egy szokásos 70-es a Sárgán" - ekképpen írtam az idei Sárga 70-ről az edzésnaplómban. Hivatalosan hatodszor, egyébként pedig hetedszer indultam neki az Esztergomból induló Sárgának, hogy kicsivel több, mint 70 kilométert és 2000m pozitív szintet megtéve Budaörsre érkezzek. Idén több változtatásról is szóltak a hírek, így kíváncsian vártam ténylegesen miben lesz másabb ez a Sárga az elmúlt öthöz képest. Nos, elmondhatom, hogy lényegében semmiben sem lett másabb. Számomra tényleg egy szokásos 70-es volt a jól ismert Sárga úton. Gondolatok az egyik kedvenc teljesítménytúrám hatodik menetéről.

Rögtön felmerül a kérdés, mi újat lehet még mondani róla, ha egyrészt a hatodik volt, másrészt pedig "csak a szokásos"? Nyilván mindegyik teljesítés más a maga nemében, elvégre mások a körülmények, más lehet a motiváció vagy maga a felkészültség. A motiváció gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a korábbi években: 1) szeretem a jelzés-tematikájú túrákat; 2) kiváló főpróba adott célversenyhez az éjszakai rajt miatt; 3) ez az egyetlen utam, aminek első nekifutása a "nem vagyok rá képes" érzéssel végződött 2014-ben. Soha nem fogom elfelejteni ezt a végül 50-esre módosult teljesítést, mert a "best of szörnyű utak" toplistáján fix helye van. Ugyanez igaz a 2015-ös, akkor már sikeres teljesítésre, ami egy borzasztó cipőválasztási hiba miatt vált rémálommá a Virágos-nyeregtől a célig. 2016-tól viszont egészen más emlékeim vannak a Sárgáról, úgy is mondhatnám, hogy az év egyik fénypontja minden évben ehhez a túrához kötődött. Aztán 2018-tól "főpróbává" lépett elő, azóta ezt a pozíciót tölti be mindamellett, hogy szeretem az útvonalát. Idén annyiban lett másabb a helyzet, hogy immáron esztergomi lakosként sétálhattam oda az induláshoz. Ja, és persze számtalan futásom volt a Sárga itteni részén, ami eddig az ismeretlen szakasza volt a túrának. Egész más kötődésem lett így a pályához, hisz a Budai-hegységben lévő részét hosszú évekig hazai pályámnak tekinthettem, majd egyre hozzácsapódott a pilisi szakasz és végül az Esztergom-Pilisszentlélek is hazai pályám lett. Szóvala Sárga nekem amolyan "nosztalgia járat" múlt-jelen, kudarc-büszkeség, szenvedés-felszabadultság között,mondhatni csupa kettősség, mint az éjszaka és nappal maga. Elég sokféle intenzív élmény kapcsolódik a kint töltött éjszakákhoz, ezért sem kérdés számomra, hogyha május 1-je, akkor Sárga 70. 

Csak egy szokásos május elseje az esztergomi állomáson (2022.04.30.)

Az idei fő cél is persze a "főpróbázáshoz" kapcsolódott, ugyanis a május végi célversenyem 17 órakor rajtol, így az egész éjszakát haladással fogom majd tölteni. Az éjszakázáshoz pedig kell a rutin, anélkül igen nagy szívás tud belőle lenni, ezt azért megtapasztaltam az első években. Azóta van már némi gyakorlatom benne, sőt kifejezetten szeretem az éjszakai indulást, viszont 2019 óta nem volt benne részem, tehát nem ártott kicsit újból megízlelni. Emellett a táv hossza is pont megfelelő utolsó hosszúnak. Igyekeztem úgy összerakni mindent, hogy a majdani versenyhez szükséges felszerelés nálam legyen, így három kiló fölé sikerült pakolnom a zsákomat. Kissé meglepődtem, amikor a mérlegre álltam, ugyanis nem gondoltam, hogy az a pár dolog, ami kötelező felszerelésként kell ennyit nyom. Főleg mivel a zsák végül is félig volt pakolva, szóval még lehetett volna bőven dolgokat betenni. Én alapvetően zsákkal futok, ami alaphangon legalább egy kilós, szóval van "cipelési" gyakorlatom, de hirtelen mellbevágó volt a több, mint három kilónyi súlyt megérezni. Eszembe se volt persze kipakolni bármit is (pedig a többség cucc ide nyilván felesleges), elvégre ez a lényege a "főpróbának". Ezek mellett a lámpámat is tesztelnem kellett, mert óriási szükségem lesz rá kint (kötelező tartalékot vinni, de nyilván az erősebb fényű a praktikusabb, főleg ismeretlen pályán). 2019-ben az UTH szakaszgyőzelemmel hozhattam el ezt a lámpát és bár nem használtam annyit, mégiscsak teltek az évek, szóval kíváncsi voltam mit bír most. Emiatt az utcán se kapcsoltam le, hanem folyamatosan működtettem, hogy lássam mennyi marad X óra után. Jól vizsgázott. Az órám volt a másik, amire kíváncsi voltam, mert anno az üzemideje miatt vettem, viszont ő is már lassan három éves, tehát kopik az a kiváló működési idő. Ennek ellenére 54%-ra csökkent csupán a 8 óra 53 perc alatt, úgyhogy az is egészen rendben van. Az öltözet, cipő, zsák egyértelmű volt, azokról nincs nagyon mit mondani.

Eljött a szombat, napközben mindenféle dolgot csináltam, majd este kicsit pihengettem, de aludni ilyenkor nem szoktam/tudtam. A kinti versenyen se fogok, tehát nyilván itt sem. Fura volt úgy elindulni, hogy nagyjából öt percre van tőlem a vasútállomás, úgyhogy elég volt csak kicsivel éjfél előtt lesétálni. 23.55-kor rajtoltam végül azzal az érzéssel, hogy én most már végig itthon vagyok, pontosan tudom az utat az elejétől a végéig. Vártam ezt az éjszakát, vágytam az előttem álló utat is. 

Az elejét kifejezetten élveztem, sorban értem utol a korábban indulókat, gyakorlatilag folyamatos köszöngetés zajlott, ahogy haladtam sorban mellettük. Jó volt arra gondolni, hogy most már heti többször is van lehetőségem futni a szeretett "hátsó kertben", hol balomon a Vaskapu, szemben a Pilis domborul. Ezekkel az érzésekkel haladtam és értem a Barátkúti-erdészháznál lévő első ponthoz. Az egyik utolsó Sárga futásom pont ezen a szakaszon vezetett, így csupa jó érzéssel haladtam előre. Pilisszentlélek utcáit éjjel egy óra környékén értem el és már készültem a Pilis-nyereg mászására. Az utolsó itteni futásomkor megfutottam szinte az egész emelkedőt, így most is ezt terveztem annak ellenére, hogy viszonylag a táv elején voltam még. Elértem a falu végi kocsmát, majd az utcát, ami az erdőbe vezet fel. Itt elég sokan összegyűltünk amúgy, de így is jól lehetett haladni, szóval nem volt probléma a nagyobb embertömeg. Picit gyalogoltam a főút előtti meredekebb részen, majd futásra váltva gördültem tova a Pilis-nyereget elérve. Rengeteget futok Klastrompuszta környékén, ezt a lefelét meg amúgy is nagyon szeretem, úgyhogy kifejezetten jól esett most sötétben száguldani rajta. Klastrompuszta frissítőpontján leginkább a szörp hozott lázba, úgy kellett utánam szólnia a pontőröknek, hogy vigyem a zacskó mogyorót és a mazsolát is. Kicsit meglepődtem amúgy, hogy zacskózva voltak a frissítőpont dolgai, elvégre könnyebb, ha csak belemarkolni kell egy tálkába kirakott sós akármibe és menni tovább. Elpakoltam, majd indultam neki a következő szakasznak, ami már Pilisvörösvár felé vezetett.

Ez az etap kicsit már nehezebben ment, mint az eddigiek. Azt kezdtem el érezni, hogy egyre inkább valamilyen komolyabb sós ízre lenne szükségem. Nálam egyébként szénsavas ásványvíz, kóla, gumicukor, csoki és kisebb darabokra tört sós ez-az volt, meg amiket a ponton kaptam, így mogyoró és mazsola. Két privát frissítést terveztem, ahogy 2019-ben is, az egyiket a solymári benzinkúthoz, ami a 40. kilométer környékére esett. Tudtam, hogy addig bőven haladnom kell, szóval próbáltam a nálam lévő dolgokkal kezdeni valamit. Kicsit visszább is vettem a tempóból és szépen nyugodtan haladtam a Fehér-hegy felé. Ott megint többen lettek köröttem, hol én mentem elöl, hol pedig az utolért futók/túrázók. Felértem, haladtam, lekanyarodtam és irányba vettem Pilisvörösvár utcáit. Ez volt a legnehezebb része az egész Sárgámnak, itt éreztem, hogy nagyon befele kell koncentrálnom. Kifejezetten lassú voltam az utcán, csak az volt bennem, hogy tartalékoljak az Antónia-árokhoz, hogy onnan lefutva odaérjek végre a vágyott leveshez. Kálváriánál pecsét, majd újabb utca és lassan, de biztosan Pilisvörösvár vasútállomás. Amikor elhaladtam mellette csak arra tudtam gondolni, hogy nem vagyok normális. Pont elég lenne ideáig jönni, megvárni az első vonatot és szépen visszamenni Esztergomba, jól betakarózni és aludni egyet a május elseje örömére. Egy pillanat volt csak a gondolat, miközben a lépcsősoron már a játszótér mellett haladtam el. Pilisvörösvár pedig várjon csak, mert nekem most még mennem kell. Nem volt ez komoly kiszállási gondolat amúgy, de azért egy pillanatra átszaladt a fejemen-testemen a kényelem. A pilisvörösvári pont máshol volt, mint eddig, így itt jobban kellett figyelni az útra. Belépve a kocsmába nem időztem sokat, megkaptam a pecsétet és fordultam kifelé. Kilépve szinte szembe fordulhattunk a ránk váró Zsíros-hegy sötétbe burkolt magaslatával. Egy sráccal indultunk el a pontról, akivel egészen az Antónia-árok aljáig együtt haladtunk. Utána ő megindult,  én némiképp visszavettem a tempóból. Még csak féltáv jön, muszáj tartalékolni, a Budai-hegység  "dimbi-dombjai" se viccelnek ám. Felkapaszkodtam, majd a Zsíros-hegy tetején futásra váltottam. Ekkor elment mellettem a ponton látott két futótárs és egyre távolodni kezdtek a lefelén. Eszembe se volt utánuk eredni, mert éreztem, hogy óvatosnak kell lennem a saját frissítésemig. Nagyon sokat vártam egyébként attól, mert éreztem, hogy a levesre van leginkább szükségem. Leértem a solymári benzinkút mellé és mint vad az eleven húsnak, nekiugrottam a csajkában lévő levesnek.

Solymári benzinkút a vágyott sóval (2022.05.01.)

Na, most azt tudni kell amúgy, hogy ez gyakorlatilag egy zacskós leves volt, mondhatnám, hogy sós víz némi levesporos, tésztás dologgal. Nekem abban a percben mégis a "feltámadás levesét" jelentette. Emellé egy vízízű, ám jól megsózott paradicsomot még elfogyasztottam és éreztem, hogy ez jó lesz. Elindultam szépen a zebra felé, amikoris megláttam az ott lévő segítőket. Hiányérzetem támadt rögtön, majd ráeszméltem, hogy a privát pontomon hagytam a pecsételő lapom! Gyorsan fordultam vissza, hogy magamhoz vegyem, majd újra elindultam. Ez kellően észhez térített, szóval fejben sokkal összerendezettebben haladtam tovább a Rózsika-forrás felé. Odaérve az egyik futósrácot fotózta a pontőr, majd közös képre összeállva is készített egy gyors életképet.

Itt kezdtem el azt érezni, hogy minden oké, menni fog, menni fogok. Be is gyorsítottam, éreztem, hogy fogok tudni futni. Ide kell is a lendület, mert a Virágos-nyeregig ez kifejezetten jól futható szakasz, ha egyébként az embert nem töri össze a fel-felbukkanó sunyi emelkedés. Ez a szakasz csupa nosztalgia, mert "Budais" koromban rengeteget futottam erre, sőt az egyik Budai "gyönyörkörömnek" nevezett útvonalam is érintette, csak fordított irányban. Mennyire imádtam végig futni a Sárgát fordított irányban! És milyen sokat köszönhetek ezeknek az utaknak.

Kötők-padja 5.15-kor (2022.05.01.)

A Kötők-padjához érve természetesen megálltam egy képre, ahogy ezt a Sárgákon mindig megteszem. Ezúttal az eddig legkorábbi életképet tudtam megörökíteni 5 óra 15 perckor. Ezt követően hullámoztam tovább olyan tempóban, hogy utolértem a két srácot, akik a Zsíros-hegynél elhagytak. A nosztalgikus gondolatokon mélázva már a Virágos-nyeregben is találtam magam, ahol az Újlaki-hegy volt a következő múltidéző állomás. Felmásztam, majd meg sem álltam szinte Hűvösvölgyig.

Nem volt nyitva a pont, viszont a pontőrökkel találkoztam, akik keksszel kínáltak. Elfogadtam és kifejezetten jól esett így 6.11 tájékán, 50 kilométer megtétele után. Itt váltottam egyébként az első "jó reggelt kívánok"-at egy éppen kutyát sétáltató helyi lakossal.Igen édes íze volt a "jó reggeltnek" egy átfutott éjszaka után. A régi mumus emelkedőm vettem haladtam és arra gondoltam, régen mennyire megszenvedtem a Nagy-hárs-hegyi emelkedőt. Azóta már más a viszonyunk, bár nagyon ritkán járok útján, de mindig szeretettel gondolok a Kaán-Károly kilátó magaslatára. Gyors lefele, majd Szépjuhászné privát frissítés. Itt szénsavas ásványvizet és kólát töltöttem, majd megettem a paradicsom másik felét.

Virágos reggel Szépjuhásznén (2022.05.01.)

Ó, és már csak 15 kilométer! Hullámoztam tovább a Sárgán, szintén régen sokat futott utakon. Elértem a Pirossal közös szakaszt, aztán a Csacsi-rét felé vezető keskeny ösvényt. Nagyon vártam, hogy felérjek a ponthoz, mert ez mindig kicsit nehézkesebb út a Sárgán. A ponton pár szót váltottunk, majd pecsét és már el is indultam, hogy a Sorrento felé vegyem az irányt. Szeretett ösvényeken vezetett az út, mai napig közel áll hozzám ez a rész is. Kanyar jobbra, lejtés, majd újabb, immáron gyerekekkel is megtámogatott pontra értem. Itt azon ment épp a "vita", hogy melyik gyerek pecsételjen. Szülői segítséggel gyorsan megbeszélték, hogy aktuálisan ki pecsételjen. Meg is kaptam az egyiket, majd kértem még egyet a másik gyerektől is, elvégre a két pecsét mégiscsak biztosabb, mint az egy. Nem is kellett sokat győzködni, már nyomta is a másodikat, én pedig indultam tovább némi szörptöltést követően. Egészen gyorsan elértem a Sorrento-hoz, ahol eszembe jutott a tavalyi "Sorrentonál nem ülünk le" érzés. Ekkor már azért éreztem, hogy lassanként jó lenne végre megérkezni. Gondolatban a Törökugrató környékére kanyarodtam, de elég hamar a valóság is arra vezetett.

Az utolsó pont tetején (Törökugrató, 2022.05.01.)

Itt nem találkoztam már pontőrökkel, így az utcára fordultam és a főút keresztezése után kocogtam felfelé az emelkedőn. Törökugrató szokásos reggeli csendje fogadott, fent egy kóddal, köröttem pedig egész Budaörs látképével, szemben a Budai-hegység szélső szeletével. Ezért az érzésért választottam alvás helyett a Sárgát ma is.

Visszafordultam, majd lementem a lépcsőn és kiértem az utcára. Itt kanyargós volt az út, ráadásul másfele kellett menni, mint eddig, így fokozattan figyeltem. A régi célhoz közeledve az járt a fejemben, hogy még egy körforgalommal odébb kell kanyarodni, szóval még muszáj bírni egy kicsit. Ez nagyon nem esett már jól, különösen, amikor a régi cél előtt haladtam el. Körforgalom, jobbkanyar és már tényleg csak az iskola tornaterme maradt hátra. A tornaterem, ahova a 2019-es Piros 85 végén léptem be utoljára.

8.53.23 lett a teljes időm, ebben minden benne van az indulástól kezdődően. Nem volt annyira sok holtidőm, de azért maradt ebben rendesen ezúttal is. A cél helyszínét ekkor rakták össze egyébként, szóval annak is örültem, hogy odataláltam az asztalhoz, ahol a lapomra írták az időmet. Mókás volt, mert az asztalnál lévő segítő kérte, hogy keressem meg ahova neki pecsételnie kell a lapomon. Ott voltam nyitva, szóval nem volt gond, de azért elgondolkodtam ezen utána egy kicsit. A jövőben érdemes lenne a célban lévő segítőket arra felkészíteni, hogy ide olyan emberek "zuhannak be", akik egy teljes éjszakát biztosan végig futottak/gyalogoltak és nagyon valószínű, hogy a többség már több, mint 24 órája ébren van. Következésképpen fáradtak, amikor megérkeznek, szóval nem biztos, hogy nekik kéne keresgélni a papíron a pecsét helyét.

8.53.23 - az eddigi leggyorsabb Sárgám céljában (Budaörs, 2022.05.01.)

A legnagyobb szívfájdalmam, hogy futóként nevezve nem a Sárga jelvényt hozhattam el, hanem egy érmet, ami semmilyen formában nem kötődik a Sárgához. Az biztos, hogy a következő Sárgámra túrázóként nevezek, mert számomra nem jött át, hogy miért jobb futóként nevezni, amikor a pontok nyitásában, frissítésben és úgy egyébként semmiben nincs eltérés. A hivatalos időmérés kíváncsisága motoszkált még bennem, hisz - bár nem verseny- , mégis egyfajta teljesítmény-összevetést tehet lehetővé. Mostanra ezt is elengedtem, elvégre a célban nem igazán láttam, hogy feljegyezték volna a hivatalos indulás-érkezés idejét, így pedig nincs sok értelme futott időkről beszélni.

Összességében a Sárga 70 mint teljesítménytúra azt hozta, amit az eddigiek. Nekem azért nem okozott csalódást, mert az eddig megszokott szintet jól hozta, mint túra szerethető volt. A pontokon lévő segítők kedvesek, jó érzés volt odaérni bármelyik EP-re. Ha futószemmel nézem, akkor több szempontból is kérdést vet fel az esemény. A fő kérdést, hogyérdemes-e "futótávot" hirdetni egy olyan túrához, ami önmagában TT-ként szerethető, ahogy van?Ebben a formában biztosan nem. Számomra a Sárga 70 egy igazi klasszik teljesítménytúra, amit pont azért lehet szeretni, amilyen túraként szokott lenni.