Beszámoló egy megélt "verseny-félelemről" és a közben született érzésekről

Az év lezárásának szántam a Hello Pilis Trail - Hello Fellegvár Trail távját. Több indok is az indulás mellett szólt annak ellenére, hogy az előzményeket figyelembe véve biztosan tudtam, hogy nem fogok érdemi időt futni. Legalábbis olyat nem, mint amit a 2020-as "csúcsformám" idején képes voltam. Viszont azt is tudtam, hogy az "újra formáláshoz", vagyis a jövő évi formám megalapozásához pontosan látnom kell, hol tartok jelenleg. Ezt pedig így láttam igazán tesztelésre alkalmasnak. Azt hiszem, többet is adott nekem ez a verseny, mintsem ennek feltárását. Hogy mit? Ebben a beszámolómban most erre kerül a hangsúly a pálya különböző szakaszainak mélyebb ismertetése, versenyzés mikéntje helyett.

A tavalyi győzelem okán jött a lehetőség az induláshoz, így nem gondolkoztam sokat, amikor az augusztusi nevezési időszak elindult. A táv választása egyértelmű volt, igaz, akkor nem tudtam, hogy az ősz annyira kaotikus lesz, hogy szinte teljesen kiesik az életemből a rendszeres futás. A Pálos 70 volt tulajdonképpen az ősz eddigi fénypontja, előtte csak minimális futásaim voltak és lényegében azóta is. Annyit tudtam tenni a "készülés" jegyében, hogy előtte hétvégén két részletben megfutottam a pályát. Azt is tudtam, hogy egy ilyen táv tempós futásához (ez nekem legalább olyan időt jelent, mint a 2020-as versenyidőm) minimum heti 60-80 kilométerre van szükségem, ami alapesetben négy edzést jelent. Ez utoljára nyár közepén valósult meg, mielőtt a Magas-Tátrába utaztam. Nem kellett túl sok ész annak összerakásához, hogy ez igencsak távoli történet lesz így. Viszont azt is tudtam, hogy az itt futott időeredménnyel reális képet kaphatok majd a jelenlegi helyzetemről. 2022-ben szeretnék végre újra rendesen visszatérni a versenyzésbe, amihez a célversenyem adott, csak a forma hiányzik. A fejlődéshez pedig be kell lőni az aktuális állapotot, mert anélkül nem tudom mihez képest és hova akarok eljutni.

Az idei év hosszúit látva egészen optimista képet kaphattam a teljesítményemről, ami abban erősített meg, hogy az ultra-alapok tulajdonképpen rendben vannak. Persze minden eredmény viszonylagos, mert nagyban függ az aktuális mezőnytől, így önmagában a helyezés keveset mond adott teljesítményről. Annál többet tudhatunk meg viszont a futott időből és az érzetről, valamint ezek viszonyából. Ezekkel az előzetes gondolatokkal kerültem a Hello Fellegvár Trail rajtjába. Nem igazán követtem figyelemmel a rajtlistát, akkor néztem rá, amikor Györgyi Gábor rám írt a héten a versennyel kapcsolatosan. Voltak, akiknek jobban ismertem az előzményeit, voltak akiknek maximum a nevét láttam felbukkanni itt-ott. Ezt figyelembe véve arra a válaszra jutottam, hogy "szinte kizártnak tartom, hogy a 2020-as versenyen futott formámhoz közel tudjak kerülni, így simán kinézhet egy sokadik hely." Másként fogalmazva: a mostani formámmal nem szabadna dobogóra kerülnöm, mert az gyenge női mezőnyt jelentene, ami nem célja a versenynek. Én kifejezetten nem szeretem azt sem, amikor egy verseny nem nyílt, azaz már előre tudni lehet, hogy kb. kik kerülnek és hova. Sokkal izgalmasabb, amikor több esélyes bukkan fel a mezőnyben, valódi versenyhelyzet teremtésének lehetőségével. Elvégre, szerintem ez a lényege egy versenynek, nem pedig az, hogy megnézzük, ki nem tud éppen eljönni, ezáltal hogyan nőhet az esély egy esetleges "potyára". 

"Terep & Futás" - kell több a terepfutó-örömhöz? (Leányfalu, 2021.10.30.)

Szóval előzetesen volt egy elképzelés a fejemben az esélyekről/lehetőségekről a saját teljesítményem/élethelyzetem tükrében. Mindezt figyelembe véve, vágytam az érzést, amit egy verseny hangulata tud adni, meg persze a löketét. Nos, a hangulat megvolt - nagyon is! - a löket ezúttal kevéssé lett társam. A rajtba is csak azért álltam előre, mert nagyjából senki sem akart oda beállni, sőt, a tömeg hátrált folyamatosan, így vicces módon nem előre terjeszkedett a rajtzóna, hanem hátrafelé. A héten annyira leszívtak az egyéb teendőim, hogy még gondolkozni se volt alkalmam a verseny dolgaival kapcsolatban. Ennek ellenére kifejezetten jó hangulatban beszélgettünk a rajt előtt Bese Nórával, akivel a Verőce Éjszakai Trail-en futottunk szinte azonosat, illetve Muk Andrással (Róka), akivel a tavalyi versenyen álltunk itt. 9 órakor aztán elrajtoltunk, én pedig a bejárás tapasztalatai mentén igyekeztem futni a pálya különböző részein. Az első női versenytárs tempóját már az elejétől soknak találtam, így nem foglalkoztam vele különösebben, hanem haladtam a magam tempójában az emelkedésen. A második női versenytárs is viszonylag egyenletes mozgással jött, vele még a Sztaradvoda-forrás utáni főúton kicsit előzgettük egymást, aztán én visszább vettem a Hegytetőre menet. Tudtam, hogy most nincs bennem ez a tempó, tehát ha bírni akarom, akkor vissza kell vegyek. Ekkor sem gondolkoztam igazából semmin a versennyel kapcsolatban, hanem a terepre figyeltem magam körött. Különösebben nem zavart, hogy elmennek mellettem, sőt, furcsa mód szinte megnyugtatott az elhaladó emberek látványa. 

Pilisszentlászló, focipálya részidő: 2020: 1:37:09   -   2021: 1:43:52

Pilisszentlászlón eljött az első frissítőpont, ahol hihetetlen jól esett, hogy a segítők néven szólítva szóltak hozzám.

Jó hangulat, vidámság Pilisszentlászlón (2021.10.30.)

Amúgy is jó hangulatban értem oda, de ez hozzátett a továbbiakhoz, úgyhogy tényleg jól esett ez a személyes hangvétel, ahogy egyébként a Sztaravoda-forrás EP-nél is. Feltöltekeztem, majd indultam a Spartacus-ösvény felé. Tavaly ezt a szakaszgyőzelmet magaménak tudhattam, idén, ha erős vagyok se szerettem volna legjobb időt futni, mert a tavalyi csomagot is elajándékoztam. Persze ezen szerencsére nem kellett aggódjak, mert ahogy látható, a tavalyi időmhöz képest már itt 6 perc volt a különbség. Ezen a szakaszon elég sűrűn jártak, így hatalmas köszönet illeti a kirándulókat, mert mindenki lehetősége szerint segítette a haladásunkat.

Szeretem ezt futni és nagyon élveztem a szakaszt a gyengébb tempóm ellenére. Ezen a részen kicsit vártam, hogy felbukkan mögöttem egy újabb női versenytárs, ami Visegrád előtt el is érkezett Hegyi-Sági Adrienn személyében.

A gyönyörű, őszben úszó Spartacus-ösvény szemben a Börzsönnyel (2021.10.30. Forrás)

Aranyos volt, mert kérdezte, jól vagyok-e, majd elmondta, hogy a náthája nem segíti túlzottan a haladását, amit a hangja kellőképpen alátámasztott. Ekkor valahogy megéreztem annak szükségét, hogy verbálisan megerősítsem a tényt, hogy ezzel az előzéssel harmadik helyen lesz. Erre mondta, hogy igazából már csak be akar érni és szavát megerősítve, el is kezdett nőni köztünk a távolság az utcára érve. Nem voltam eddig sem "drukkban", de ezt követően valahogy teljesen megnyugodtam.Szinte kívántam, hogy elmenjen mellettem egy "dobogós helyezés", szinte vártam a lehetőségét annak, hogy ez bekövetkezzen.

Visegrád részidő: 2020: 2:24:59   -   2021: 2:38:26 

Teljesen felszabadultan értem a visegrádi pontra, ahol privát frissítést is terveztünk. Nem sok mindent fogyasztottam, mert egyszerűen nem kívántam igazán semmit. A ponton elvettem aztán egy banánt, paradicsomot, kis sósat és a saját doboz almaléből ittam. Az egyik segítő megkérdezte, hogy nem én vagyok a tavalyi gumicukros? Mondtam nevetve, hogy dehogynem és bár itt épp nem volt gumicukor, de más pontokon eszegettem meg persze a zsákomban is lapult pár szem. Egész vidáman távoztam, pedig nem kimondottan vágytam az ezt követő részt. Ekkor 14 perc volt a differencia a tavalyi időmhöz képest, amit akkor többnek tippeltem amúgy. A felfelén aztán utolért Szimandl Anita és Antal Csaba párosa, akikkel pár szót váltottunk. Anita megjegyzete, hogy valamelyikünk nincs jó helyen itt, ahol most vagyunk. Erre csak azt a megállapítást tudtam tenni, hogy én jelenleg nagyon jó helyen vagyok. Szerintem ő is jó helyen volt és titkon drukkoltam, hogy feljusson a dobogóra, mert olyan biztos és stabil mozgással ment a Fellegvár után, hogy kifejezetten jó volt látni a távolodó alakját annak ellenére, hogy végül is ez a látkép az én gyengeségemet erősítette meg.

Nagyon örültem, hogy újra magam maradtam, immáron azzal a tudattal, hogy  - jelenleg - női 5. helyen futok. A verseny "lelkizős" része innen indult. Rettentő sokat gyalogoltam ezen a szakaszon és közben néztem a köröttem levő tájat. Elértem a Kék+ jelzésnél lévő pontot és ott is néven szólítva szóltak hozzám a segítők, ami újfent örömet okozott. Annyira emberi volt az egész közeg és olyan jó érzéseket keltett bennem, hogy ekkor meg is indultam kicsit jobban. Néha utolértem egy-egy versenytársat, köszöntöttük egymást és ment mindenki a saját tempójában. A Kalicsa-szurdokban aztán már rövidebb távos versenytársra is felértem, akivel konstatáltuk, hogy gyönyörű a köröttünk lévő erdő. Hát igen, tényleg az volt. 

Eljött a felfelé a Zöldön és ekkor komolyabban magamba szálltam. Néztem az őszi erdő színeit és a lehulló levelek "táncát", közben azon járt az agyam, hogy tulajdonképpen mit érzek most?Most, hogy valósággá vált az a helyzet, amiről hosszú ideje tudom, hogy "egyszer" eljön.Ahogy írtam a 2019-es évértékelőben, az UTH-t követő hónapokban elég komoly teljesítménykényszer jeleit véltem felfedezni magamon, amin sok idő volt mire nagyjából úrrá tudtam lenni és magam mögött hagyni. 2020 tavaszán aztán újult erővel csaptam bele a dolgokba, azt hiszem egész futóéletemet nézve a 2020-as év első fele volt az eddigi "csúcsformám". Aztán 2021-ben eltört valami, aminek eredményeként nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna. Évek felépített munkáját és eredményét éreztem kicsúszni a kezeim közül, hisz ahogy korábban írtam: 2018-tól kezdve minden összejött, amit akartam. Mindenhol ott voltam, ahol nagyon akartam. Minden teljesült, amit futóként akkoriban csak akarhattam. Persze, hogy tudat alatt folyamatosan mocorgott bennem a gondolat: mi lesz akkor, ha egyszer, majd nem így lesz? Aztán 2021 elhozta az "egyszer" előszobáját a Privát UTH-s "bukással". Azt követően sajnos elkezdtek kétségek lenni bennem magammal és a teljesítményemmel kapcsolatban. Elkezdtem aggódni azon, hogy mi van, ha élesben megismétlődik az ott bekövetkezett "kiszállás" gondolatspirálja? Mi lesz, ha egyszer egy éles helyzetben nem tudok majd úgy teljesíteni, ahogy azt magamtól elvárnám? Mi lesz, ha egyszer elmegy mellettem nem egy, nem két, nem három női versenytárs és én azt érzem majd, hogy akkor és ott nem tudok velük versenyre kelni?Mi lesz, ha...?

Az az "árnyék", amit sokat emlegettem lényegében ezeket a félelmeket fedi.A félelmet attól a pillanattól, amikor tudni fogom, hogy nem bírom...hogy nem vagyok képes...hogy nem megy az, amit egykor tudtam. És nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen akkor és ott nem vagyok rá képes. Sosem voltam igazából "komoly" futó a szó sportolói értelmében, hisz a kezdet kezdetétől a szívem vitt ki a terepre, majd az eszem tette mellé a szükségesnek gondolt felkészülést, a testem pedig lekövette ezt a kettőst. Ezek mellé jöttek a kedvező körülmények (amiknek a meghatározó szerepét mostanság érzem csak igazán!) melyek eredményeként megélhettem az olykor számomra elképzelhetetlennek tűnő sikerélményeket. Amikor az ember azt éli meg versenyről versenyre, hogy dobogóra esélyesként áll a rajtban, akkor nagyon meg tudja szokni, hogy így vagy úgy, de össze fog jönni. Ha a hazai versenyeimet nézem, gyakorlatilag kis kivételt leszámítva, de 2013 óta így álltam ott - ha tudtam róla, ha csak "összejött". 

...és most tényleg bekövetkezett a pillanat, amitől a "teljesítménykényszeres" időszakomtól fogva tartottam. Mentem felfelé a Zöld emelkedőjén és csak azt tudtam kérdezni magamtól: "tessék, most élesben itt van a "helyzet", mit érzel"? Furcsa hangulatba kerültem, mert igazából nem volt rossz maga az érzés, sőt.Teljesen természetesnek éreztem azt a dolgot, amitől hosszabb idő óta tartottam.Hülyén hangzik, de némi örömöt is éreztem, hisz hónapok óta folyamatosan azon voltam/vagyok, hogy rendezzem magamban ezt az egész "árnyék-jelenséget". A lépéseket többször megtettem már, de a valós "félelemmel" most kerültem csak igazán szembe. Azt éreztem, hogy ezután az élmény után tényleg kijelenthetem, hogy magam mögött fogom tudni hagyni a "múlt árnyékát" és új alappal kezdeni egy következő, teljesen új szezont. Hogy nem az határoz meg engem mint futót, hogy dobogón állok-e, hanem hogy szeretetből, örömmel, emberi módon csinálom-e, amit teszek.Nem attól fogadnak el mások, mert mindig erőn felül és maximumon teljesítek, hanem mert olyan ember tudok lenni, akit ezért vagy azért, de kedvelni lehet. 

Ezzel a gondolattal értem le a Külső-Nyulas ponthoz, ahol a segítők azonnal nekiláttak az üvegeim töltésének. Elnézést kértek, amiért nem ment gyorsabban a dolog, én meg csak azt tudtam mondani, hogy nem sietünk sehova, nincs jelentősége. Egyszerűen az volt bennem, hogy nem múlik ezeken a dolgokon semmi. Pontosabban: nem ezeken múlik bármi is! Pedig ekkor a lefelén megláttam a negyedikként futó Adriennt, akit reálisnak láttam beérni az akkori tempója alapján. El is indultam a pontról a töltést követően, a Hétvályús-forrást szeretem, szóval kedvem is volt a mászáshoz. Na, meg persze ahhoz is, hogy beérjek végre a célba. A Hétvályús-forrásnál aztán többen összejöttünk és az egyik srác éppen görcsölt, így többen a segítségére siettek. Kérdeztem, hogy kér-e vizet, de az neki is volt, majd egy rövidebb távos női versenytárs - Lange Csilla - megjegyezte, hogy ja, hát az a kedvencem. Különleges érzést keltett bennem annak tudata, hogy van aki ilyet megjegyez velem kapcsolatban, ugyanis mások számára teljesen jelentéktelen információ ez, csak én szoktam sokszor leírni a szénsavas ásványvizet mint az egyik fix frissítőmet. El is beszélgettünk kicsit a távról, emelkedőről, fejlődésről, mert ő éppen az első 30km körüli távjának végét gyűrte a Hétvályús emelkedőjén. Arra gondoltam a felfelén, hogyha most előrébb futnék, akkor ez a beszélgetés és érzés például nem jött volna létre. 

Felszabadult nyugalom az őszi csodában (Vöröskő felé; 2021.10.30. Forrás)

Vöröskő, szerpentin, majd az utolsó lefelé. Ekkor láttam meg Adriennt megint, ami persze kihozta belőlem a hőn szeretett versenyzői énem. Nagyon örültem, hogy sikerült utolérnem, mert amikor felfele jött a Nyulas után, bennem volt, hogy jó lenne őt megfogni. Hisz a versenyzés vágya ott van minden helyezésben, legyen szó elsőről, ötödikről vagy tízedikről. Meg is jelent a fejemben az előzés gondolata és az, hogy milyen jó befejezés lehetne így a végére ezt meglépni! Ezzel értem mellé, megkérdeztem jól van-e, majd ránéztem. Láttam az arcán, hogy nincs túl jól, aztán mondta, hogy épp az előbb esett el, majd jelezte, hogy menjek nyugodtan. Annyira magától értetődő volt, hogy dehogy megyek én tovább, inkább menjünk be együtt a célba. A futás emberi oldala jött előtérbe, amikor értelmét veszti a helyezés. Neki ráadásul láthatóan jól jött egy futótárs és őszintén szólva nekem is, mert ezzel a mozzanattal lett kerek ez a történet. Odaértünk a célhoz, mondtam, hogy csippantson előbb, de ragaszkodott hozzá, hogy én csippantsak, így végül engem sorolt 4. helyre a rendszer. Ettől függetlenül én 5. helyezettnek tartom magam és ezen nem változtat ez a körülmény. Mert ennek most így kellett lennie. Teljesen felszabadult örömmel jöttem el, ugyanis megéltem, amitől tartottam és most végre azt érzem, hogy már nem félek ettől. Nagyon kellett ez az élmény ennek az évnek a végére, mert azt hiszem ezzel lehet teljes és lezárt a futótörténetem ezen "fejezete". 

Van, amikor a győzelmet nem helyezésben mérik - ez pontosan ilyen volt (Leányfalu, 2021.10.30.)

Célidő: 2020: 4:50:44  -  2021: 5:16:23

Látható, hogy 26 perccel voltam gyengébb, mint a 2020-as márciusi versenyen. Akárhonnan nézzük, ez rengeteg időkülönbség egy ilyen távon. Pont ezért nagyon fontos információként tekintek rá, hisz erre alapozva el tudok indulni az újraépítés következő fázisába. Elvégre nem kezdhetek onnan, ahol 2020-as "csúcsomon" abbahagytam. Sokat vissza kell lépjek, de az alapok még mindig azt gondolom, hogy rendületlenül állnak. 

Hálás vagyok, hogy elindultam a Hello Fellegvár Trail-en és azért külön, hogy azon női versenytársak eljöttek, akik dobogóra állhattak a futott teljesítményükkel. Nélkülük most gyenge idővel és "fals" eredménnyel álltam volna egy olyan dobogón, amit nem érdemeltem volna meg. Azt hiszem ez is egy ok, amiért nagyon szeretek versenyezni. Hisz tudhatjuk: olykor veszíteni kell ahhoz, hogy nyerjünk. Remélem ezzel végre tényleg olyan "kezdetet" nyerhettem, ami segít abban, hogy teljesen visszataláljak oda, ahol még nem féltem.