A hegyek színes útjain

Alapvetően nem szerepelt a Hello Pilis Trail a versenynaptáramban, de a Téli Börzsöny Trail győzelmével indulási lehetőséget kaptam a verseny egy általam választott távjára. Mivel első rendezésről beszélünk, így ez külön plusz motivációt adott az induláshoz, hiszen mindig jó érzés egy debütáló versenyen futni. Természetesen a 45 kilométeres etapra, a Hello Fellegvár Trail-re (45,8km; 1690m+) esett a választásom, ugyanis az idei célversenyem szempontjából egyértelműen ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Kifejezetten szeretem futni az 50 kilométer körüli távokat, mert ezek kellően hosszúak már ahhoz, hogy célzottan a nagyobb távjaimra edzenek, viszont annyira nem hosszúak, hogy komolyabb regenerációt igényelnének. Ráadásul "sorozatterhelésként" is tudnak funkcionálni az egymást követő hosszabb, erősebbre futott versenytávok, ami fontos szempont a felkészülésemet tekintve. Mindezek mellett persze már vártam egy hosszabb versenyt, ugyanis az idei két távom eddig 30 kilométeren belül mozgott. Edzésnek se igazán mentem 30 kilométernél többet, csak a január közepén lévő Téli Turul túrán, szóval kellően motivált voltam ahhoz, hogy végre fussak egy erős 40 kilométer feletti pályát. Előzetesen annyit, hogy elképesztően jó futás volt, ráadásul saját elvárásaimat magasan felülmúlta a teljesítményem. Arról nem is beszélve, hogy rendes versenyhelyzet megélésére is lehetőségem adódott, hiszen a második helyezett női versenytárs az utolsó 8 kilométeren egészen közel került hozzám. Öröm, jókedv, könnyedség és lendület - ez történt a Hello Pilis Trail - Hello Fellegvár Trail első rendezésén. 

Előzmények - fizikai és mentális oldal

Versenyeknél már megszokott, hogy mindig az előzmények rövid taglalásával kezdem. Most sincs ez másként, hisz bőven volt előzménye ennek a versenynapnak. Január végén jött a lehetőség az említett győzelemmel, hogy induljak ezen a versenyen. Mivel jól illeszkedett a versenynaptáramba és a pálya is tetszett, így nem sokat gondolkoztam a nevezésen. Az útvonal nagyobb részét ismertem, mert más versenyek szintén jönnek erre, illetve viszonylag sokszor mérek magamnak pályát innen. Február elején szerettem volna az egészet egyben lefutni edzésként, viszont annyira rosszul voltam azon a szombat reggelen, hogy bár elindultam, végül esélyem se volt 45 kilométerre, de még a negyedére sem, olyannyira futásra képtelen állapotban voltam. Szóval a teljes pálya lefutása elmaradt ugyan, de a következő hétvégén a Pilisszentlászló-Leányfalu közötti szakaszt -  benne a gyönyörű, de eddig számomra ismeretlen Kalicsa-szurdokkal - megfutottam. Az első benyomásom erről az etapról az volt, hogy ez bizony kemény menet lesz. A Vörös-kővel régi ismerősként üdvözöltük egymást, pontosan ismerem már minden gyökerét a Hétvályús-forrás emelkedőjének, így erre számítottam, de az azt megelőző, szurdokból kiemelkedő Zöld jelzés hosszú emelkedőjére nem. Ezen a napon rengeteg időt vesztettem ott felfele és a menetelés közepette azon agyaltam, hogyan lehetne ebből kihozni valami jót?

Végtelen fal a Hétvályús-forrás felett (2020.02.22.)

A verseny előtti hétvége szombatján ismételten visszatértem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy rettentő sokat számít adott nemkívánatos szakasz rögzülésének mikéntje, így újrázni akartam ezt a bizonyos emelkedőt. Másodszor már képes voltam belefutni, ráadásul megnéztem a pontos hosszát, így azt is tudtam mire kell számítsak, meddig tart az emelkedés és honnan érdemes elkezdenem futni - ezt azért emelem ki külön, mert volt jelentősége a verseny napján.

A Kalicsa-szurdok rejtekében (2020.02.27.)

A verseny előtti csütörtökön lehetőségem volt egy utolsót terepen futni, így még egyszer megfutottam ezt a részt - Pilisszentlászló, hegytetőtől indulva Pap-rét érintésével a Kék kereszten le a Zöldre és úgy vissza a Vörös-kő felé. Megint célzottan azért futottam itt, hogy ezt a bizonyos Zöld emelkedőt és úgy egyébként a pálya végét rögzítsem a fejemben és lábamban egyaránt. No, meg persze egészen megszerettem erre futni. Korábban magamtól ritkán jártam ezeket az utakat - nagyjából az UTH-n futottam utoljára-, de azt hiszem ezen a szokásomon mindenképpen változtatni fogok.

A leírtak alapján ideálisnak tűnhet a helyzet, de sajnos közel sem volt az. Érdekes, hogy a viszonylag komoly belső problémáim ellenére (munkaterületet érintő belső vívódás) a fizikai teljesítményemen egyáltalán nem látszott az, ahogyan belül éreztem magam. Ez relatíve hosszabb ideje dúló "krízis" már bennem, ami a verseny hetének elején kezdett komolyabban bedarálni. A hét második felére aztán sikerült végre kijjebb jönnöm a mélypontból, értékelni és gondolkodni a dolgaimon, így valamelyest megnyugvást és új lendületet kapnom a továbbiakhoz. Őszintén meglepő élmény volt azt megélni az elmúlt hetekben, hogy bár belül nem vagyok teljesen jól, kívül mégis képes vagyok maximális teljesítményt hozni.Ugye, hogy az ember sokkalta többre képes, mint amit elhisz vagy képzel magáról?Tiszta fejjel gondolkodva mindig erre a következtetésre jutok és ez a legsötétebb órákban is erőt tud adni a továbbiakhoz. 

A verseny

Szóval ilyen előzményekkel érkeztem, mondhatni talán 2020-ban most először kiegyensúlyozottan a rajtzónába. Vágytam ezt a futást, a pályát is sikerült magamévá tenni és komolyan kívánták a lábaim az indulás perceit. Nem titok, úgy álltam oda, hogy most erőset akarok futni minden értelemben. Időtervem olyan 5 óra körülre tettem, illetve azt szerettem volna elérni, mert az 9km/h-ás átlag, amit egyik itt végzett edzésemen sem sikerült elérnem. Adott volt a kihívás, vagyis gyerünk, fussuk meg 5 órás idővel. Jókedvű beszélgetések, vidámság, remek hangulat jellemezte a rajt előtti perceket - Terna Szilvivel, Györgyi Gáborral és Muk Andrással alias Rókával beszélgettünk a pályáról, időtervekről, időjárásról -, szóval tényleg klassz volt ott lenni futóként és várni az indulást. 

Tiszta öröm a rajt előtti percekben

Eljött a 8 óra és már ott is találtuk magunkat Leányfalu utcáin, hogy elérjük a gyönyörű Pilis- és Visegrádi-hegység kapuját és nekiinduljunk mai utunknak. Nem indultunk különösebben nagy tempóval, még csodálkoztam is, hogy 5 perc/km átlaggal mentünk, általában durvább tempóban szoktunk kilőni a rajtból. Nekem amúgy tökéletesen megfelelt ez, úgyhogy szépen beálltam a saját ritmusomba és haladtam a férfi versenytársakat követve. Hamar elértük az erdőt, ahol határozottan emelkedtünk a néhol sárosabb formát öltő ösvényeken. Ezt a részt is futottam korábban, ami azt az eredményt hozta, hogy végig tudtam futni, hisz pontosan tudtam mi van előttem, így nem kellett azon agyalnom, vajon milyen hosszan megyünk még felfele? Eljött az első pont az Álló-réten, majd gyors tempóváltás és suhanás a Sárga kereszt jelzésen az aszfaltútra. Ez nagyon klassz rész egyébként, erre szintén a bejáráson jártam először, mert az UTH később csatlakozik rá a jelzésre, már szinte az aszfalt előtti részen. Második pontunk aztán a Sztaravoda-forrás kitérőjénél jött el, ahol szintén nem jártam korábban. A főút melletti futás a bejáráson nem nyerte el a tetszésem a mellettem száguldó autósok miatt, most szerencsére a rendőrség biztosította az útvonalat, így nem süvítettek el akkora tempóval mellettünk. Ez a Zöld jelzés felfele a hegytetőre sem lett a kedvencem a bejáráson, most ahhoz képest egészen jól ment és még tetszett is. Itt felértem arra a férfi bolyra, amelyik előttem haladt a főúton, úgyhogy ez külön nagy löketet adott és motivált arra, hogy fussam meg az emelkedőt végig. A legszebb persze az egészben az volt, hogy élveztem és jól éreztem magam,pedig az órára nézve erős tempóval mentem. Hmm, sikerült elég jó formát összehozni mára - gondoltam magamban. Következő pont Pilisszentlászló, hegytetőn, majd irány volt tovább a Zöld kereszt jelzésre. Ezt szintén mostanság futottam először és nagyon megkedveltem a kanyargó ösvényét, ami az aszfaltútra vezet el. Az innen futó Piros-Kék jelzést eddig is imádtam, sokszor futok lendületes útján Pilisszentlászló felé. Megtekintettem a kihelyezett telefonfülkét, a  lefelére elhelyezett faragott malackákat és élveztem az eleredő eső cseppjeit. Kifejezetten jól esett az esőben futni, komolyan örültem neki, mert néhol volt olyan érzésem, hogy kicsit túlöltöztem. Itt abszolút nem, sőt, le kellett húzzam a felsőm korábban feltűrt ujját.

Eljött az első frissítőpont a pilisszentlászlói focipálya mellett, ahol a "csipegessünk  valamit" jegyében vettem két ropi-perecet és két kocka sajtot. Folyadékom volt bőven, szóval azzal nem volt dolgom, így fordulhattam tovább a jól ismert földúton a Spartacus-ösvény felé.

A "flow" lendülete a Spartacus-ösvényen (Hello Trails Hungary)

Ez a rész amolyan "verseny a versenyben" szakasz volt, vagyis a leggyorsabb női és férfi teljesítő külön jutalmazásban részesült. Tudtam róla, de nem igazán izgattam magam rajta egyébként. Úgy voltam, hogy jót akarok futni - ebben értelemszerűen benne van az adott szakaszverseny is - de nem kimondottan azért, hogy ezt nyerjem. Jó volt suhanni az ösvényen, szeretem ezt a helyet, sokat futom, szóval a lábaim vittek a kanyargó úton. Ezen a részen teljesen magam voltam amúgy, mindenki kikopott előlem-mögülem, de ez nem különösebben zavart. Fotós várt a legszebb kilátással rendelkező részen (igaz pont ellenkező irányból futottunk), majd eljött a Jenő-kunyhó és már kezdődött az ereszkedés Visegrád irányába. Ezen a részen nekem mindig csak egy gondolat jár a fejemben: jön a Fellegvár emelkedője, majd az azt követő "mumus". Az elmúlt egy évben számtalanszor futottam meg célzottan ezt a szakaszt és néha már komolyan elhittem, hogy megbarátkoztam vele, de sajnos még mindig ki tud billenteni a mentális egyensúlyomból. A lefelén üdvözöltem a Börzsöny átkacsintó domborulatát és konstatáltam, hogy az eső után úgy tűnik napsütésben találom magam.

Visegrád - a fejemben már a Fellegvárra másztam

A Visegrádon lévő pontra jó hangulatban érkeztem, privát frissítést is terveztünk, igaz nem nagyon volt mit, mert alig fogyasztottam folyadékot. A folyadékommal kapcsolatban sikerült viszont elkövetni egy hibát: az ásványvíz mellett ezúttal Pepsi volt nálam már a rajttól kezdve. A mindennapokban nem különösebben izgatom magam a Coca-Cola-Pepsi dolgon, gyakorlatilag mindkettőt megiszom, ha úgy jön ki a lépés. Nos, futóként úgy tűnik válogatósabb vagyok, mert iszonyat édesnek éreztem a Pepsi ízét. Olyannyira, hogy hiába próbáltam sós mogyoróval és ásványvíz iszogatásával elnyomni, egy rettentő édes lötty utóhatása maradt a számban. Nem segített ezen, hogy gumicukrot hoztam a pontról és az sem, hogy két kovászos uborkát is elrágtam onnan kilépve. A "hányok az édestől" érzés megadta az alaphangulatot a "rettegett" Fellegvár utáni monotóniához.

A Kálvárián menetelve nagyon melegem kezdett lenni, fel is tűrtem a térd felett érő nadrágom, hogy kicsit segítsek a helyzetemen. Ezt az oldalát a Visegrádi-hegységnek mindig nagyon melegnek szoktam érezni és nem volt ez másként most sem. Kicsit vissza is vetette a korábbi lendületemet, no meg az is, hogy lelkiekben már az elkövetkező monoton kanyarok leküzdésére gondoltam. Felértem a vár alá, szolid tömeg a parkolóban majd kanyar le  a lépcsőn és hullámzás a Bob pálya parkolója felé. Valahogy mindig nehéz itt lenni, nekem legalábbis minden igyekeztem ellenére sem sikerült megszeretnem ezt a három, szinte teljesen ugyanolyan kanyarulatot, ami elvezet a megváltásként feltűnő Visegrádi-kapuhoz a Borjúfő alá. Hiába minden igyekeztem a mentális átkeretezésre, valahogy nem tudtam megtalálni a megfelelő utat még hozzá. Örömteli élmény volt meglátni a pontot végre - Csipi biztatásával az élen, aki szerint jó eséllyel indultam a férfi dobogóra - megjegyzem: igaza lett végül, bár nem különösebben izgatott a ténye ennek a Kék kereszt saras útja és a Zöld emelkedője előtt. Ez a rész abból a szempontból is megváltás volt, hogyvégre újra láttam embereket magam körött haladni,ami egyrészt lendületet adott, másrészt a hajrázásokkal kellően motiváló is volt. A Visegrád óta kibontakozó holtpontom szélére kezdtem végre jutni, újra tudtam magam köré tekinteni, nem csak magamban mantrázni. Elértük a Zöldet, rágondoltam a csütörtöki utolsó futásomra: bizony, itt jöttem akkor és arra gondoltam, vajon milyen érzés lesz majd az utolsó 10-es? Nagyon megtetszett ez a Kalicsa-szurdok, most is élveztem az ereszkedést, majd a mászást felfelé. Gondolatban persze már a záróakkord járt a fejemben, vagyis az utolsó két emelkedő, ami még előttem állt. Azt tudtam, hogy a Zöldet nem fogom végig futni, hiszen a bejáráson is így "gyakoroltam". Odaérve igazoltnak láttam a gondolatot, ezért tempós gyaloglással indultam neki a felfelének. Néhol belekocogtam, mert a bejáráson is eképpen tettem, mondjuk ez nagyjából 10-15 méter lehetett csupán, többnek nem láttam értelmét most.

A közepéhez érve aztán női szuszogást véltem felfedezni valahonnan mögülem, egyre közelebbről. Úgy sejtettem, hogy nem rövidebb távos lehet, így oldalra sandítottam. Nagyon meglepett a mögém érkező női versenytárs - Losonc Tímea - képe, ugyanis nem számítottam rá, hogy pont ezen az emelkedőn feljön rám valaki. Kocogott, majd egy lépéssel mögöttem gyaloglásra váltott. Nekem eszembe se jutott azt az amatőr hibát elkövetni, hogy pánikreakcióból elkezdjek futni, hisz tudtam, hogy még a teteje kicsit odébb van, ezért ezt tilos lenne meghúzni, szóval  maradtam a saját tempómban. Mivel nem jött be elém, ezért úgy ítéltem meg, hogy haladunk szépen és mindenki követi a maga taktikáját. Az enyém adott volt, elvégre a korábbi bejárásaimon tisztáztam magammal, hogy mit fogok itt csinálni. Pontosan ennek megfelelően tettem, valamivel a teteje előtt megindultam, mert onnan tudtam, hogy szépen futható tulajdonképpen a Külső Nyulas fele minden, sőt a szerpentines lefelét jól meg lehet húzni. Le is szakadt rólam valamelyest, így teljes nyugalomban haladtam tovább a saját tempóban. Az egyetlen aprócska rész, amit nem jártam be és ismeretlen volt az a bizonyos Külső Nyulas oda-vissza szakasza. Leértem, elvettem egy gerezd almát - ez végre semlegesítette a rettentő édes ízt a számban - és kocogtam/tempósan haladtam felfelé az emelkedőn. Itt volt egyébként a másik szakaszverseny, ami nem csak a saját távomon, hanem az összes távon belül zajlott. Ez végképp nem izgatott, de persze meg akartam húzni és immáron nem kizárólag edzésből, hisz valós versenyhelyzet szele csapott meg, ami engem általában feltüzel. A Hétvályús-forrás emelkedésén kisebb tömegre értem fel, köztük például Terna Szilvire, aki épp nagy élvezettel örökítette meg mászását. Mondtam is neki, hogy készüljön lelkiekben a Szentendre Trail-re, illetve arra az érzésre, amikor majd 40 kilométer körül jár erre. Ezen a részen többen már kicsit fáradtnak tűntek, így motivációként mondtam nekik, hogy már csak 4 kilométer, mindjárt fent vagyunk és onnan csakis lefele vezet az út. Jó érzés volt felérni és vártam már, hogy meglássam a Vörös-kő kilátását, hogy a szerpentin felé vegyem az irányt.

Az a bizonyos "még egy lapát" a Vörös-kő utáni szerpentinen (Hello Trails Hungary)

Erre a szakaszra még egy lapáttal rátettem, szerettem volna meghúzni a célig vezető utat és nem csak azért, hogy távolodjak a rám felérő második helyezettől. Fontosnak tartom edzés szempontjából, hogy képessé váljak az utolsó szakaszokat erősre futni, hiszen a tavalyi UTH-n például itt vesztettem el szinte az összes felhalmozott előnyömet. Ez olyan dolog, amire muszáj figyelnem és úgy beosztanom az aktuális erőmet, hogy képes legyek minden lehetséges erőforrást mozgósítani, ha szükséges. 

Most viszonylag sok tartalékom maradt a verseny végére, szóval bőven rá tudtam kapcsolni és meghúzni az utolsó öt kilométert (Külső Nyulastól). Ezzel nem csak bebiztosítottam a győzelmet, hanem 7 perc előnyt is sikerült szereznem gyakorlatilag a semmiből. Hihetetlen jó volt befutni, mert élveztem, de mégis volt benne küzdelem és versenyhelyzet, ami plusz löketet adott. Kifejezetten hasznos, hogy mostanság nem csak könnyen szerzett eredményekhez jutottam, hanem rendesen megdolgoztattak értük versenytársaim, amit hálásan köszönök is Nekik. A fejlődésem szempontjából ez egy olyan következő lépcsőfok, ami nem csak mentálisan, de fizikailag is még erősebbé tesz, szóval szükségem van rá. 

Nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel, hisz 4 óra 50 perces idővel sikerült megfutnom a pályát, amit az előzmények tükrében tényleg nem reméltem a rajtban. Ráadásul a Spartacus-ösvény szakaszgyőzelme is összejött, valamint a Külső Nyulas-Vörös-kő közötti mászás eredményével mindössze 30 másodperccel maradtam el a női szakaszgyőztes idejétől, aki a Hello Vörös-kő (13,9km) női győztese lett - az ő lábában 8 kilométer volt a felfelére fordulva, míg az enyémben már 40, amikor nekiindultam a "falnak", így érthető az elégedettségem.

Mocskosan is boldogan - igazi örömfutó mámorban

Arról nem is beszélve, hogy ismételten bizonyosságot szereztem arról, hogy képes vagyok hideg fejjel versenyezni, nem pánikolok be, ha valaki a nyakamra ér, hanem saját előzetes tervemhez tartva magam, elő tudom szedni a tartalékaim és megvalósítani a terveim. Ezt mindig jó tapasztalni, ugyanis évekkel korábban estem olyan hibába, hogy megborított fejben egy-egy versenytárs közvetlen jelenléte. Volt, hogy emiatt buktam el jobb helyezésem, illetve hagytam elmenni a rám felfutó versenytársam, szóval ez abszolút az évek során felhalmozott tapasztalaton és rutinon múlik - meg persze azon, hogyki mit tanul adott helyzetből, esetleges hibáiból.Ez a tapasztalás megint azt mutatta meg nekem, hogy képes vagyok mentálisan erős és stabil maradni éles helyzetben. Az ultratávoknál ez a kifejlesztett képesség "életmentő" lehet és egyben a jó teljesítmény alapját is adja, úgyhogy érdemes megküzdeni érte. 

Nagy gratuláció női versenytársaimnak 

Összegezve, az első Hello Pilis Trail nagyon jó kis verseny volt - mind a pálya, a szervezés és a hangulat egyaránt - szóval örülök, hogy lehetőséget kaptam az induláshoz. Az külön jó volt, hogy - legyen szó kezdő vagy haladó terepfutóról-, mindenki megtalálta benne a kihívást és persze a Pilis- és Visegrádi-hegység gyönyöreit. 

Külön hatalmas köszönet a segítőknek a buzdításért, ránk való figyelemért (rajt/célhelyen és a pontokon egyaránt), valamint a pályabiztosítóknak, akik nagyban megkönnyítették biztonságos haladásunk!

Eredmények: Traxpace