A hegyek színes útjain

Morbid címválasztásnak tűnhet egy poszthoz, mégis ezt éreztem idevalónak az előző írást követően. A 2019-es UTH győzelem után készült velem egy interjú, aminek az egyik mondatomat adta címül a cikk "gazdája". Az a mondat pontosan így szólt: "vagy meghalsz vagy újjászületsz, de semmiképpen sem maradsz ugyanaz többé" - evvel utalva az ultra közben megélt fentekre-lentekre, viszontagságokra, belső útra, változásra. Azt hiszem a futó énem nem oly régen megélhette a mondat első felét úgy igazán. Nem a május végi "Privát UTH-n", hanem  sokkal előbb, csak aznap ért oda a "hatás". A poszt képválasztása sem véletlen, ugyanis olyat akartam ezúttal, ami nagyon eltér az elmúlt idők képi hangulatától. Poszt gondolatokról és az újratöltésről spirituális tartalom nélkül.

Sokszor írtam le, hogy az elmúlt időszak - végül is ősztől - nem a futás prioritásáról szólt. Egészen más dolgok kerültek előtérbe munkát és saját magam fejlődését, képzését tekintve. Ugyanúgy fontos része maradt az életemnek a futás, mégis kicsit másként kapcsolódtunk. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy teljesen kívül kerültem a versenyzéstől, amit - nem titok - elég nagy érvágásként éltem meg. A futás persze megtanítja az embert a rugalmasságra és arra, hogymindig csak előre tekintsen oly módon, hogy mindeközben sose felejtse el, honnan indult egykoron.Egész tavasszal kergettem "valakit", aki mögött csak árnyékként suhanhattam. Ennek vetett véget az a bizonyos "Privát UTH", vagyis a "82-es". Amikor azt a posztot megírtam, sejtettem, hogy az esetleges olvasókban kétféle szélsőség között csaponghat a felmerülő gondolatsor. Az "ennyit futni is tök jó" és az "ez nem normális, mert ha beledöglünk is ki kell szenvedni a távot" kettőse között. Nem tévedtem. A megosztott poszt alatti gondolatok kapcsán akartam tenni még egy kanyart ebbe az irányba, de alapvetően szerencsére túlléptem ezen a helyzeten, amire azóta sem tekintek egyébként kudarcként. Akárkivel beszélgettem erről a futásomról, mindeninek azt mondtam, hogy a legjobb döntést hoztam meg aznap. Ugyanis nem attól lesz valaki "jó futó", mert erőből akar végig küszködni valamit.Nem attól lesz valaki bármiben is jó, mert erőből akarja kiszenvedni magából a teljesítményt.Attól lesz valaki igazán jó valamiben, hogy örömmel csinálja, könnyeden és nem tünékeny hasznok reményében  - legyen ez egy poszt, Like, Kudos, szívecske, akármi - valamint tudja, hol van az a pont, aminél eljön az "állj!".Ugyanis nem akkor sérül meg az ember, amikor már érzi, hogy fáj.Sokkal korábban megsérült már, mint amikor megérzi, hogy fáj. Nem attól lesz valaki "jó futó", mert itt-ott konstans módon fáj. A tudatosság ebben is - ahogy az élet egyéb területén - hosszabb távon kifizetődőbb lehet. No, meg az is, hogy az ember őszintén meri vállalni önmagát, érzéseit és tetteit - a jókat és rosszakat egyaránt - hisz ez a hitelesség kulcsa. Ettől lesz valami "igazi", ezáltal emberi, nem pedig a "mindig minden szuper" szétfilterezett virtuális világtól. Nem véletlen, hogy nem vagyok aktív részese egy ilyenre lehetőséget adó platformnak sem. A képeimen is mindig pontosan az vagyok, akivel az ösvényeken egyébként összefutni lehetne. A futó-lét hús-vér valójaként, ennek minden járulékos dolgával. 

Hús-vér szenvedély sallang nélkül (Rezső-kilátó, 2021.06.01.)

Szóval aznap hagytam "meghalni" egy vágyat - amit valószínűleg nem is akartam eléggé - hagytam "meghalni" kicsit azt a futót, aki erőlködött már bennem egy ideje. Rögtön meg is írtam utána az előző posztot, ami a tanulságokat hivatott összegezni. Sokat gondolkoztam persze azt követően és az ott leírtakat azóta is szem előtt tartom. Rendkívül nehéz május közepe-június van mögöttem (és még hol a vége!), magam sem hittem volna, hogy ilyen kemény lesz ez az időszak. Mentálisan tulajdonképpen olyan út ez, mint egy ultra. Csak itt komolyabb a tét, hisz megélhetésről és jövőbeni egzisztenciális tervekről van szó, nem csak egy futásról, amin lényegében teljesen mindegy, hogy "nyerek" vagy sem, ugyanis nem múlik rajta egzisztenciális értelemben semmi. Hiszen a futás számomra mindig akkor volt igazán élvezetes, amikor az tudott maradni, aminek indult: szenvedélynek. 

Éppen ezért azt a futót a "82-es" futáson ott kellett hagyni Visegrádon. Ezzel tettem magamnak a lehető legtöbbet, ugyanis adtam esélyt arra, hogy másként folytathassam tovább. Ha aznap berángatom magam Szentendrére, többet ártottam volna, mint azzal, hogy elengedtem. Egy befejezés mögött nagyon sokféle motiváció húzódhat meg - és nem csak sérülés lehet az az indok, amivel "elfogadható" egy ilyen döntés, sőt! Akkor már régen késő meghozni ilyen döntést, mert az ember addigra lényegében elcseszte. 2013 óta versenyzem, sosem volt befejezetlen versenyem - terveim szerint nem lesz ezután sem. Csak egy edzés nem egyenlő egy versennyel! Más a célja, más a motivációja és más tekinthető az eredményének. Ezt ennyi év alatt bőven volt lehetőségem megtanulni. Ez idő alatt (főleg pár évvel ezelőtt) sokat olvastam más futóktól, olykor DNF-ek történetéről. Sosem értettem, miért döntenek úgy futók, hogy egyszerűen a "kényelmetlenségből" menekülve kiszállnak.

Távlatok - nem csak "egy" futásból áll az élet (Kémény-szikla, 2021.06.03.)

Aznap ott megértettem. Ami kívülről "kényelmetlenségnek" tűnhet, belül egészen másként játszódhat le és csak az adott személy tudhatja, mit érez és számára (!) mi a jó döntés. Ha az, hogy "hazabuszozik" - akkor az. Ha az, hogy inát szakítva (olykor szó szerint!) behúzza magát - akkor az. Mindenki maga dönti el, mi, mennyire éri meg a jövője szempontjából.Mindig az a jó döntés, amiről az ember napokkal/hetekkel később is azt gondolja, jól cselekedett. 

Sokat tanultam aznap és nem csak magamról, hanem arról, hogy nem szabad elsőre ítélni. Nem szabad az alapján ítélni, hogy én magamban hogyan gondolkozom adott dologról. Ugyanis könnyen juthat az ember olyan helyzetbe, hogy ő lesz olyan döntés meghozója, amiről korábban maga mondott "ítéletet". Persze nem szeretnék rendszert csinálni az edzés "kiszállásából", DNF-et meg főleg nem gyűjtenék be, de azt gondolom, hogy van az a helyzet, amikor nem a "szív" a bíró, hanem a "fej". És a fej akkor működik igazán jól, ha nem a teste ellensége. Az ultrában persze sokszor vannak köztük "viták", ezt magam is tapasztaltam párszor, de a "fejnek" azt éreznie kell, amikor már átbillen a szükségszerű szenvedés egy potenciálisan károsító (fizikai és mentális értelemben is) hatás irányába. És akkor nem feltétlen az a jó megoldás, hogy "adj neki még". A jó döntés nem feltétlenül az, amiről "te" azt gondolod, hogy az lenne a jó. 

Ha azt kérdeznénk futóktól, hogy "miért szeretsz futni?" valószínűleg a fizikai előnyöktől kezdve a lelki felüdülésen át a materiális javak megszerzéséig bezárólag mindenféle válasz hallható lenne. Nekem a futás egyre inkább attól lesz szerethető, ahogy egyszerűen leképeződnek benne a világ különböző dolgai. 

"Céltalan célszerűség" végre olyan helyen is, ahol eddig sosem jött össze nekem a "játék" -  Mátra (Galyatető felé, 2021.06.02.)

Ezt az oldalát eddig is szerettem, de ahogy eltávolodtam a versenyek talmi "csillogásától", úgy kerültem igazán közelségbe ehhez az oldalához. Hisz úgy könnyű szeretni valamit, hogy zökkenőmentesen mennek a dolgok, versenyről-versenyre lehet nyerni, úszni az eredményességben, az egyszeri "hype"-ban. A próba igazán akkor jön el, amikor nincs győzelem, nincs csillogás, nincs a "most megérkeztem" érzés, csak a mindennapok és a haladás továbbjának szüntelen vágya. Ezekben a "mindennapokban" találtam újra arra a futóra, aki a futás "céltalan célszerűségéért" szeretett futni menni. Most végre újra tudok örülni csak magának a futásnak. Nem azon agyalok, hol hagytam el a bennem lévő korábbi futót, hol kéne tartanom most a korábbi formám szerint. Nem. Várom a futásaim, mindenfajta előzetes elvárás és "teljesítménykényszer" nélkül. Csupán azért, mert őszintén szeretem csinálni, mindenfajta haszon és elvárás nélkül. 

Az üdeség zöldjének ereje (Vörös-kő kilátó, Mátraszentlászló, 2021.06.02.) 

Nem vagyok elcsépelt "idézet-párti", de zárásként mégis ide kívánkozik egy. A legkedvesebb általános iskolai tanárom írta nekem nyolcadikban "búcsúzóul" a következő idézetet: "ha befelé megtettük a magunkét, kifelé minden megoldódik". Ahogy már korábbi posztban is írtam: önmagában semmit sem old meg a futás, de egy úton elindít. És ezen az úton néha meg kell halni ahhoz, hogy "újjászületve" tovább haladhassunk. Azt hiszem ez válasz is lehet arra a kérdésre, hogy én miért szeretek futni.