A hegyek színes útjain

Négy hónap - kereken ennyi telt el azóta, hogy november végén-december elején kihagyásra kényszerültem a "pozitív" miatt. Most érzem úgy, hogy van értelme összegezni az akkori helyzetet követő futó-állapotot vagyis azt, milyen volt visszatérni a futáshoz, miben éreztem változást, mire kellett jobban figyelnem. Ez a poszt így a "poszt-covidról" szól és azokról a tapasztalatokról, amiket futóként éreztem a "visszaszokás" során.

Előzetesen annyit, hogy normál esetben átlag heti 80-100 kilométer és 2500-3500 méter pozitív szint között futok, ritkán többet, olykor kevesebbet. Ez leginkább öt futást jelent, de nem kivételes az sem, ha négy jön össze. Nagyon függ az aktuális helyzetemtől, munkaterhelésemtől, lehetőségeimtől. Többségében terepen futom ezeket, de általában legalább heti egy (vagy két) aszfalt is van benne. Nagyjából ebbe az edzésmunkába rondított bele az a bizonyos kihagyás, ami igazából alig volt tekinthető kihagyásnak, ha pusztán a napok számát nézzük.

Tulajdonképpen 13 napot nem futottam (sőt, nem mozogtam egyáltalán!), terepen pedig 19 napos kihagyással számolhatunk. Ez futókat tekintve nem mondható kirívónak, hisz akik bármilyen sérülést szenvednek el túlterhelés vagy külső fizikai behatás okán, sajnos általában jóval többre számíthatnak. Nekem nagyon soknak tűnt és tűnik most is, ugyanis arra a kezdetektől nagyon figyelek, hogy ne legyek sérült, okosan tervezzek, mindig a fizikai/pszichés állapotom legyen az első. Nem véletlen, hogy heti ötnél nem futok többet és az sem, hogy 100 kilométer feletti heteim csak nagyon erős időszakban, behatárolt keretek között vannak. Egyelőre ezt tekintem az egészséges ultra zálogának, hiszen a testem annyit csinál, amennyit fizikailag bír, amennyit mentálisan képes átfogni, befogadni. Ezért nem is emelek a versenytávomon - már ha lesz idén versenyem, mert a tervek közül augusztus közepe/végéig már mindent el kellett engedjek - idén sem. Nem szeretnék ugyanis kockáztatni sok-sok hétnyi/hónapnyi élményt egyetlen pillanatnyi hülye döntés miatt. 

Szóval 13 napot nem mozogtam és 19 napot nem jártam terepen. Abba most nem megyek bele, hogy milyen volt a lefolyása a dolognak, hiszen hosszan írtam róla korábban. Annyit emlékeztetőül, hogy nem volt vészes a helyzetem, persze a kellemetlenségek megvoltak (főleg az ízlelés teljes hiánya nyolc napig, ami miatt nem kívánt két kilónyi mínusszal zártam azt az időszakot), de az első napok elesettségét és kóbor fájdalmait tekintve rendben voltam. A többi az inkább amolyan "hátha ma lesz az a nap, amikor..." fásultság-érzés volt, ami csalódással párosult nap nap után, ezért csinálni se nagyon volt kedvem bármit. Az élet persze zajlott és nekem akkor pont sok dolog jött össze, tehát volt ami lekössön, de nyilván nem ugyanaz volt az élet, mint normál esetben, hisz egy futónak a futással lehet csak igazán teljes az élete. Nélküle hiányérzet van. Ennek a lelki vetületéről is írtam abban a posztban, tehát már nem megyek bele. 

Eljött végre a december 14-e, akkor kezdtem ismét futni. Fizikailag - bár volt kedvem terepen futni (sőt!) - nem éreztem, hogy igazán "rendes" terepet kéne mérnem. Vagyis úgy voltam, ne legyen benne nehézség, szintemelkedés, csak a futás érzetét akartam végre visszakapni, lehetőleg lejtős pályán, mert csak annak megfutására éreztem magam képesnek. Így lett az első utam a Két-bükkfa-nyereg - Dera-szurdok közötti hét kilométeres etap (Zöld jelzés; Kék jelzés). Hogy autentikus legyen az írás, idézem az Edzésonline-ra ehhez a futáshoz írtakat: "távol még az a forma, ahol abbahagytam, de most már legalább lehet szépen fokozatosan építkezni"...és nekem egyébként nem volt komoly bajom.

A visszaesést jól mutatja a heti kilométerszám, ugyanis ezt a hetet 39 kilométerrel zártam, pedig azon a héten ötször is futottam. A többször kevesebb elvét (10km alatti távok) alkalmaztam kezdésnek, nagyjából erre éreztem képesnek magam. Nagyon örültem, amikor a hét vasárnapján az első 10 kilométert újra ki mertem mérni és le tudtam futni, főleg hogy az már rendes terepfutás volt, aszfalt nélkül, némi szintemelkedéssel. A rendesebb szintet (500m+ és afeletti) viszont sokáig kerültem, nem éreztem, hogy képes vagyok/akarok hosszasan felfele menetelni. Az hogy megfutom az emelkedőket pedig kizártnak tűnt, így a mért pályáimon több volt a lejtés, mint a felfelék. December további részében hasonló módon futottam. Az első 20 kilométeres futásomra is csak december 31-én került sor, addig nem mertem ilyen távot mérni, holott normál esetben ez egy laza átlagedzéstáv nekem. Ahhoz a futásomhoz azt írtam, hogy "több, mint egy hónap után először mentem újra 20 kilométert. Azt hiszem lassan kimondhatom végre, hogy visszatértem" - ó, ha tudtam volna mennyire nem így megy ez! Egyébként többször hittem, hogy "na, most már itt vagyok", de elég sokáig tévedésben éltem...és nekem egyébként nem volt komoly bajom.

Január elején sejtettem, hogy a Zimowy Janosik nem lesz megrendezve, aminek végül örültem, hisz akkor már tudtam, nem lennék képes hónap végére hozni, amit szeretnék. Hullámzott a teljesítményem, nem igazán találtam magamra, néha terepen se, de aszfalton meg pláne. Az első aszfaltos futásomról így írtam január 7-én: "röviden: ez borzasztó volt. Amilyen jól sikerült a terepre visszatérnem, annyira gyengén ment a sík. Mintha életemben először mentem volna ki futni..." Alig futottam 20 kilométeres pályákat január elején/közepén, sőt olyan nap is volt, amikor előzetesen kimértem adott hosszt, de kiszálltam bőven az alatt, mert nem éreztem, hogy végig bírom futni, akár túrázni. És ekkor még mindig csak az "átlagos" 20 kilométeres pályákról beszélek, nem hosszabbakról. A 80-as és 50-es heteket váltogattam, attól függően, mikor hogyan éreztem magam. Az első "rendes" terhelésem a január 30-ai hétvégén volt (két hónappal a kihagyás után), ekkor mentem ugyanis először olyan távokat, mint ahol abbahagytam novemberben. Ez volt "az első 25-ös két hónap után". Ennek másnapján sikerült futnom 25km felett is, így már a sorozatterhelés gondolata lassanként fejembe ötlött, de persze ez is távolabb volt még...és nekem egyébként nem volt komoly bajom. 

Februárban szintén az 50-es és 70-es heteket váltogattam (persze ebbe már beleszóltak a szombati képzési napok), változó volt a helyzet, többségében már éreztem a formát, de a tempón és az érzeten még látszott, hogy ez nem az, aminek lennie kellene. Ennek ellenére azt gondolom február közepe az, ahonnan számolom a "visszatérés" kezdetét, deténylegesen csak márciustól tértem vissza ahhoz a magamhoz, akit akkor ősszel ott kellett hagyjak.Az első 30 kilométerem március 6-án futottam, nagyon örültem neki, mert október vége óta nem mentem ilyen távot vagy felettit. Azért is volt ez fontos, mert hónapok után ekkor éreztem először vágyat egy hosszúra (a "hosszú" nálam 50km körüli vagy feletti távot jelent). Addig örültem, ha a 20km körüli/feletti már stabilan ment, de elképzelni se tudtam, hogy én ultrát fussak. Így kerültem aztán március 13-án a Pilis Trail pályájára, hogy privátban megfussam (ez a kedvenc 50-es pályavezetésem, így mindenképpen ezt akartam elsőnek) és megérezzem újra, milyen érzés ekkora távon futni.

Egy "út" végén a cél örömével (Piliscsaba, focipálya - Privát Pilis Trail - 2021.03.13.)

Alapvetően elégedett voltam, bár volt érzésbeli különbség, amiről így írtam utána: "kicsit érzem, hogy elszoktam a hosszúktól, igaz nem fizikailag, mert a fejben lévő fáradtságot éreztem a beérkezés után. Október vége óta nem mentem igazán hosszút, szóval van is mit "újraszokni"". Ezen a napon kifejezetten meleg volt, így ez biztosan közrejátszott, de az is, hogy nagyon elszoktam az órákon át tartó koncentrált figyelemtől, ami a terepfutásra jellemző...és nekem egyébként nem volt komoly bajom.

Márciusban kezdtem el újra azt az edzésmunkát, amit novemberig folytattam: visszaálltak a 80-100 kilométer közötti heteim, újra sorozatterhelek, hétvégén egymás utáni, 30km közeli hosszúkat, szinteseket futok. Ehhez a mostani állapothoz az kellett, hogy visszavegyem a teljes decembert, januárt és februárt, azaz három hónapot. Most érzem először ősz vége óta, hogy képes vagyok újra olyan teljesítményt leadni, amit elvárok magamtól, képes lennék versenyezni. Most érzem újra, hogy merhetek hosszabbakat és szinteseket mérni anélkül, hogy arra gondolnék: "vajon ma végig tudok menni? Biztos merjek ennyit mérni? Inkább nem megyek a Börzsönybe, mert ott nem tudok kiszállni, ha úgy jön ki a lépés"...és nekem egyébként nem volt komoly bajom. És mindössze 13 napot nem futottam/mozogtam.

A "képessé válás" újból megtalált harmóniája (Visegrád, 2021.03.25.)

Ezzel az írással igazából arra akartam rávilágítani és egyben érzékeltetni, hogy - legyen szó covidról vagy bármilyen más kihagyásról - , nem ciki visszavenni és nem ciki kivárni, amíg visszatér az a forma, ami egykor ott volt.Meg kell élni a visszatérés folyamatát- a fentekkel, lentekkel együtt - nem szabad rögtön elvárni olyan teljesítményt, mint előtte volt. Hallgatni kell a belső érzésekre, arra amit a szervezet kíván. Azt már decemberben tudtam, hogy türelemre lesz szükségem, de azt nem, hogy azt a "semmiséget" ilyen hosszú hullámzás fogja követni. Hallgattam az érzésekre, nem érdekeltek a visszaeső számadatok, sem kilométerben, sem szintben. Csak az érdekelt, hogy atestemet visszakísérjem oda, amit maga mögött kényszerült hagyni.Ami a legszebb volt ebben a folyamatban az az, hogy tényleg nem siettettem. Sajnos a hétköznapokban gyakran vagyok rendkívül türelmetlen, de valahogy evvel kapcsolatban béke volt bennem és nyugalom. Az ultrák futása óta tudom, hogy belőlem a hosszúk a legjobb énemet hozzák ki - "akihez" a hétköznapokban sajnos csak ritkábban tudok felérni - és ez az énem ebben a helyzetben szerencsére elkísért erre az útra.

Most, négy hónappal "azután" tudom azt mondani, hogy minden rendben, újra versenyképes tudnék lenni, újra kívánom és vágyom azokat a pályákat, amiket előtte futottam. Most már tudom magam rendesen terhelni, tudok sorozatosan "hosszúzni", de az idevezető utat végig kellett fokozatosan járni. Pedig nekem egyébként nem volt komoly bajom.

Álmok, vágyak, tervek - most már végre csak előre van tovább (Visegrád, 2021.03.25.)

Szóval rettegni nem szabad olyantól, ami bármikor bekövetkezhet - legyen szó betegségről vagy sérülésről - de tenni az egészség megőrzéséért vagy baj esetén annak visszatéréséért lehet, sőt, kell is. Nekem ez az út három hónapon keresztül tartott, viszont most újult erővel mehetek neki a tavaszi hosszú terveimnek. Azokból pedig versenyek nélkül is mindig akad. 

Talán jobb, hogy nincsenek most versenyek, mert mindenki tud ezeknél sokkal fontosabb dolgokra figyelni: többek között saját magára és a környezetében élő másokra. Hisz egy versenypályát is csak az tud élvezettel megfutni, aki kívül-belül felkészült rá.