A hegyek színes útjain

Ez a poszt rendhagyó lesz olyan szempontból, hogy egy évszak - tél - köré fog csoportosulni a benne lévő tartalom. Igazából magam sem tudnám megmondani, miért is vonzódom annyira a havas terephez, de az biztos, hogy ahogy közeleg a november vége én már csak arra tudok gondolni, hátha elhozza magával kicsit a telet. Sajnos 2020-ban sok más dologgal együtt ez is elmaradt, viszont 2021 februárja meghozta végre azt a havat, amire már két éve vártam. Ennek az élménynek a hatására készült most ez a poszt, amely a téli terepfutással való kapcsolatomat - szépségeit, lehetőségeit, nehézségeit foglalja magába. Mindezt ezúttal képek mellett videóval is szemléltem.

A tél eleji két hetes vírus-kihagyást követően februárra végre sikerült visszatalálnom az otthagyott formámhoz, ugyanis azóta újra tudok/akarok egymás után, bőven 20 kilométer feletti napokat futni. Végre eljutottam oda is, hogy megint kívánom az 50-es (vagy afeletti) távokat. Januárban ugyan már igyekeztem hozni a korábban futott heteteket, de nagyon érzékenyen reagáltam minden egyes jelzésre, ami azt mondatta velem: "elég". Így, bár a havi átlag visszaállt a szokásosra, mégis voltak terepnapok, amikor kevesebbet futottam, mint amit aznapra mértem. Utólag is azt gondolom, hogy nagyon jól tettem, ugyanis szerintem ennek a türelemnek köszönhetően érzem újra magaménak a hónapokkal ezelőtt hátra hagyott formát. Így érkezett el az a bizonyos hét, amikor is beköszöntött végre az igazi tél. 

Hóember - még 2012-ben összehozható volt egy közel 170 centis darab (2012.02.18.)

Szerencsére én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki tényleges jelentést tud társítani a szánkó, bob és a hóember szóhoz. Bár már az én gyerekkoromban sem volt jellemző a kemény tél, mégis volt némi lehetőségem kihasználni a hó adta élvezeteket. Ennek ellenére nem állt hozzám annyira közel a téli évszak. 

Hóember - ahogy a XXI. század szülöttje ismerheti (Börzsöny, 2021.01.10.)

Aztán 2012 januárjában kezdtem el teljesítménytúrázni és akkor azért néha akadt még betekintés komolyabb terephelyzetekbe. Ilyen volt például a váratlan nagy havat hozó 2013-as március 15-ei Gyermekvasút nyomában túra vagy az ugyanabban az évben lévő TOJÁS 40, amikor a Normafa Zöld lejtője vált tükörjegessé. De ott volt a nagyon emlékezetes BÚÉK 20 is (2016), amikor szintén tükörjegesre fagyott a Hármashatár-hegyre vezető rész. Vagy az egy hónappal később lévő, János-hegyről és Nagy-Hárs-hegyről sötétben csúszkálós, brutálisan jeges Kitörés, amikor tényleg guggolva volt a legbiztonságosabb a lefelé. Ekkor még nem volt annyira elterjedt a "hómacska" vagy a lánc/egyebek, így alig lehetett olyat látni, akinek a cipőjén volt ilyen. Természetesen nekem sem volt, hiszen én se ismertem ezeket az eszközöket. Az viszont biztos, hogy érdekes jeleneteket lehetett látni és persze megélni egy-egy ilyen túrán.

Aztán a túrázást egyre inkább felváltotta a futás, 2017-től már kizárólag futva mentem a túrákon is. Azóta sem futottam olyan hidegben, mint azon a bizonyos BÚÉK 20-on (2017), amikor a Hármashatár-hegy tetején kezdtek el csak magukhoz térni a lábujjaim. Pedig magamhoz képest nagyon fel voltam öltözve: dupla réteg hosszú ujjú futó felső, futó póló, kompressziós zokni, hosszú nadrág, rajta rövid nadrág, kesztyű, sál, csősál, kapucni. Ennyi ruha azóta sem voltam rajtam futóként.

Életem leghidegebb futása  - BÚÉK 20 (2017.01.07.) Forrás: MVTE

Ezen a reggelen -17 fok volt Hűvösvölgyben. Azt hiszem soha életemben nem fáztam annyira, mint amikor kiléptem az ajtón az induláshoz. Máig emlékszem arra az érzésre, amikor a Hármashatár-hegyről lefele futva fájdalmasan tér vissza az élet a lábujjaimba. Vagy arra, ahogy a leheletemtől szinte azonnal fagyottá keményedik a sál az arcom előtt. Innentől kezdve viszont furcsamód minden évben vártam a telet, vártam a havat és ezzel együtt a kemény edzéseket. Sajnos ennek ellenére nem sok jutott belőle az elmúlt években, pedig rengeteget lehetne profitálni ebből. Szerencsére azért minden évben akadt egy-két havas alkalom, de a hóból sosem lehet elég a fejlődést nézve.

Hogy miért várom minden évben a havas terepfutást? A bevezető után lássuk a szubjektív okokat:

1. Új impulzus 

Annyira ritka a havas terep, hogy nagyon erős impulzusként tud hatni a mindennapok futásaira. Nekem mindig kifejezetten motiváló, ha nehéz pályán futhatok, a havas-jeges pedig kétség kívül a saras mellett az egyik legnehezebb körülmény, ami jöhet. Nyilván minőségi különbségek vannak hó és hó között, de egy dolog közös bennük: nagyon más mozgást igényelnek, mint a száraz terep. Nem kérdés, hogy az éves tervezésben fontos helyet foglalna el, ha rajtam múlna.

Fagyos, jeges, havas - ez végre már 2021-ben volt (Pilis, Fehér-hegy, 2021.02.13.)

Élménykereső személynek tartom magam, szóval elképesztően vonzanak az új ingerek, amik másfajta terhelés alá tesznek, mint a már megszokottak. A havas-jeges terep pedig pontosan ilyen másfajta inger.

2. Kihívás

Az újszerű impulzus persze kihívás is egyben, hisz valami másabbat ad, mint a már megszokott. A nehéz pedig hívogató, mert ugyan van, amikor a rutinszerű könnyedségre van szükség, de akadály nélkül alapvetően nincs fejlődés, nincs előrelépés. Éppen ezért szeretnék minél többet ilyenből, mert úgy érzem a külföldi erős futók egyik erőssége ebben a változatos edzésben rejlik. Nyilván összetett ez a kérdés (is), de az biztos, hogy ahol van lehetőség téli futásra/kiegészítő sportra, ott az edzés lehetőségei is sokkal differenciáltabbak, mint amire enélkül lehetőség adódik. A mozdulatok stabilitásának mélyítése érdekében egyébként a tél elején nem szoktam felvenni a hómacskát. Ezzel próbálom segíteni hogy a jeges részen való áthaladás mozdulatai visszajöjjenek és ismerős legyen az egyensúlyi helyzet megtalálásának érzete. 

2019 egyik legfájdalmasabb esése - a Téli Börzsöny Trail-t már hómacskában futottam (2019.01.20)

Ezt azóta tartom különösen fontosnak, mióta egyszer úgy estem hatalmasat, hogy volt a cipőmön "vas" és megbíztam benne, hogy megfog a tükörjégen. Nem fogott meg. Igaz, ez vagy azért lehetett, mert a súlyom nem nyomta eléggé rá a jégre a "spirálját" vagy pedig mert tele volt hóval. A végeredmény szempontjából mindegy, hiszen szépen megcsúszott a tükörjégen, ahogy illik. Szóval a téli pálya egyfajta kilépés a komfortzóna melegéből, ami szintén a hosszútávú fejlődés egyik záloga. Elvégre nem a félelem, hanem a felkészültség visz előbbre. Azóta is imádom a csúszósan havas-jeges (és saras) lefeléket - hómacskával vagy nélküle.

3. Játékos könnyedség

Furcsának tűnhet közvetlenül a kihívás után említeni a könnyedséget, mégis ezzel tudnám érzékeltetni az érzést. Amikor egy lefelé magában rejti a veszély ízét, abban benne van a váratlanság játékos izgalma. A nehézségen átgördülő könnyedség, amikor mint "hómacska a jégen" siklik a cipő a havas lejtőn. Imádom ezt az érzést. Egészen más technika kell az ilyen haladáshoz, egészen más testtudati állapot.

Ennek a napnak a "könnyed nyugalma" is emlékezetes volt (Normafa, 2017.12.02)

Ezt a részét kifejezetten szeretem a terepfutásnak egyébként és ezt nem csak a havas pálya adja meg. A színtiszta önmagáért futott öröm érzése.

4. Komplex fizikai edzés

A futás persze önmagában fizikai edzés, de mivel a havas pálya még jobban megdolgoztatja az izomzatot és a kondícionális mellett a koordinációs képességekre is erőteljesebben hat az állandó bukdácsolás elkerülése/kompenzáló mozgások miatt, így fokozottabb igénybevételt jelent. Nem kérdés tehát, hogy az éves formához nagyon sokat tud(na) hozzátenni a hosszabb időn át tartó keményebb terep-körülmény.

Pilis Trail - 8 kilátás - a legnagyobb havas-pofon (2018.03.11.) forrás

Az egyik legnagyobb leckét ebben a kategóriában a 2018-as Pilis Trail 50-es távja szolgáltatta, amikor a táv közepén egy havasabb etapnál bizonyossá vált bennem, hogy ehhez kevés vagyok fizikailag. Ott kifejezetten azért zuhantam meg mentálisan (és kvázi engedtem el az akkor engem üldöző másodikat), mert fizikailag gyenge voltam a havas pályához. Sokat tanultam ebből a versenyből, bár volt is lehetőségem nyugodtan gondolkodni, hiszen a Pilis-tetőről lefelé bekövetkező szerencsétlen esésemnek köszönhetően a versenyt követő héten korlátozottan tudtam csak lábra állni. 

Ekkor már célzottan mentem ki a hóra, amikor csak lehetett (Hűvösvölgy, 2018.12.16.)

Tanultam belőle és fokozottabban erősítettem meg az alapokat ehhez, no meg persze vártam a lehetőséget, hogy "élesben" is gyakoroljak. Szerencsére 2019-ben megadott olykor egy-egy havasabb futás, köztük a Téli Börzsöny Trail és egy fantasztikus pilisi havas futásom is.

5. Mindent átható mentális edzés

Ez is olyan dolog, ami alapvetés a terepfutásban, mégis a nehezebb körülmények azok, amik igazán igénybe veszik a "fejet", egyben keményítik az akaratot. Az ultra is ezért áll hozzám közelebb, hiszen jóval több annál, mint keresztül rohanni az erdőn. Oda már kell az okos taktika, a helyes erőbeosztás, valamint jó helyzetfelismerés és problémakezelés. 

Van, amikor télen is ez a legjobb döntés (Bükkös-patak, 2019.12.27.)

A durvább téli körülmények hasonlítanak ebben az ultrához, hiszen ott is döntéseket kell hozni -  elég-e az öltözet, kell-e hómacska, kockáztassak-e patakátugrást vagy mezítláb sétáljak keresztül rajta -, majd viselni ezek következményeit - fázom, elestem, vizes lett a cipőm és társai. Gyors döntések sorozata, amiket a helyzetek generálnak. Kiváló mentális edzés.

6. Feltöltődés

A téli természet egy külön kategóriát képvisel a természeti tájak körében. Elképesztő a havas táj látképe, a hó ropogása a cipő talpa alatt vagy a jég csilingelése a fák ágain. A hideg és tiszta levegőről nem is beszélve, ami elemi erővel tudja kitisztítani a homályos gondolatokkal teli fejet.

A béke orma (Nagy-Mána, 2021.02.14.) Forrás: Györgyi Gábor

Nagyon szeretem azt az érzést is, amikor a havas pálya útja vezeti a mozgásom - amikor alkalmazkodom a terephez és csak a lendület visz előre az úton. Minden egyes lépés maga a kiszámíthatatlanság, a természet összhangjának legszebb érzése. 

Mindezekből látszik, hogy a Zimowy Janosik Spacer Murgrabiego távját nem véletlenül néztem ki idei első versenynek, igaz sajnos ez már csak 2022-ben lehet első. Kifejezetten az igazi tél élményéért, kemény edzésért választottam és mert hiszem, hogya haladás csak akkor valósulhat meg, ha nem ülök bele a "megérkeztem" életérzésbe. Minden eredmény jó és örülni kell neki, de aztán szépen csendben tovább kell lépni.

Nagyon sajnáltam, amikor biztossá vált, hogy idén kimarad, főleg azért, mert tartottam attól is, hogy hazai pályán is elmarad a tél. Aztán eljött a február és vele együtt végre a nagybetűs télből is kaphattunk egy kicsit. Igaz, ezt  leginkább azon a bizonyos börzsönyi futáson tudtam igazán kiélvezni. Ennek a csodának a tiszteletére készült az a videó, ami ismét Györgyi Gábor keze munkáját dicséri. Azt hiszem nincs is érzékletesebb ami szemléltetni tudja, miért várom minden egyes évben úgy a havas futást, mint más a nyári napfény meleg sugarait. Mindazért, amit ez a videó képi élménye visszaad, ez tudja igazán csak alátámasztani a fentebb írtakat.

A videóba ezúttal is számomra nagyon kedves zenéket választottam, így jó szokáshoz híven megint a Muse szolgáltatja az aláfestést. Sorrendben: New Born; Sunburn; City of Delusion; Nature 1 (erről már tettem említést egy 2019-es versenybeszámolómban, hisz ennek a zenei emléknek "köszönhetően" támadtam fel egy reménytelennek hitt helyzetből és nyertem meg az akkori Vértes Terepultrát).

Nagyon remélem, hogy jövőre részese lehetek az igazi télnek (ha nem is hazai pályán), mert a fejlődés kulcsa a folyamatos kihívásokban rejlik.  Hálás vagyok, hogy 2021-ben kaphattam egy szeletkét ebből a csodából.