A hegyek színes útjain

Ennek az írásnak a története tavaszra nyúlik vissza, ugyanis akkoriban gondolkoztam el mélyebben a hosszabb távokkal való kapcsolatom mibenlétén. Aztán végül nem formáltam belőle kerek egészt, mert úgy éreztem, még szükségem van belső találkozásokra ahhoz, hogy összeérjenek bennem a gondolatok. Az út, ami hív - nem véletlen lett ez a poszt címe. Az Ultra Janosik óta most éreztem újból "hívószavát" az ultrának, amikor két héttel ezelőtt egy esős napot követően a vizes avar illata csapott meg. Egy emlék a Piros 85 útjainak egyikéről - a hűvös, ködös, nyirkos erdei illat emléke. Emlék arról, amikor még túrázóként sötétben botorkáltam Nagykovácsi határában a tizensokadik óra után, tudván, hogy még előttem van 20 kilométer és nagyjából 4-5 óra gyaloglás. Emlékszem milyen nehéz volt kimenni a Nagykovácsi pontról este fél 9 magasságában ezzel a tudattal. Arra is emlékszem, hogy az utolsó 10 kilométer már nagyon fájt fizikailag és mentálisan egyaránt. Mégis mindmáig rendkívül szép emlék ez a nap, amikor 19 órán keresztül meneteltem egy cél felé, amit akkor is úgy hívtak: Budaörs. Ez volt életem első "rendes" ultratávja 2014-ben.

Nagyon különleges érzés volt ez azon a bizonyos október közepi estén és aznap el is döntöttem: bár idén egyáltalán nem volt szándékomban Piros 85-öt futni, mégis ott a helyem megint. Egyszerűen egy érzés fogott el, ami útra keltett. Minden nagyobb előkészület nélkül, mondhatni egyik napról a másikra indultam útnak október 27-én reggel.

1. Spontaneitás kontra tervszerűség

Alapvetően szeretem tervezni az életem dolgait, úgyis mondhatnám, hogy általában mindenre van A, B, C, legrosszabb esetben D kimenetelű tervem. Ebből látható, hogy szeretem tudni honnan, hová tartok és persze adott (verseny)pályámat is igyekszem kiismerni, hogy tervezni tudjam a haladásom. És itt az ultra, az ultra, ami maga a spontaneitás netovábbja. Nincs két egyforma hosszú táv, ahogy nincs két egyforma lépés sem a terepen. A dolgok történnek és az aktuális eseményekhez kell alkalmazkodni, felvenni a kinti "való" ritmusát. Elfogadni, hogy nem minden történik terv szerint. 

Első lecke: spontán történések elfogadása (Csillaghegy, 2020.10.27.)

Ebből rögtön ízelítőt is kaptam Csillaghegy jól ismert utcáján állva, mikor kiderült, hogy privát frissítésem egy fontos eleme - a leves - otthon maradt. Micsoda ékes példája a tervek borulásának! Magamba nézve kétféle reakció lehetséges egy ilyen helyzetre: 1) ideges leszek, helyzettől függően elborul az agyam, emiatt összeveszek olyan emberrel, aki azért van ott, hogy segítsen nekem; 2) átfuttatom az információt az agyamba és átgondolom hogyan lehetne megoldani a helyzetet. Az "ultrafutó" bennem a második opciót választotta, a "hétköznapi" énemen az esetek nagy részében az első eshetőség uralkodna el.

Jó dolog a tervszerűség, de csak akkor, ha a spontaneitás előtt sem zárulnak be az ajtók.Így volt ez a Privát Piros esetében és nem csak a leves kapcsán - ami egyébként odaért, amikor és ahová kellett, így kár lett volna a "gőzért". Hosszú idő óta most mentem úgy hosszút (értsd: bőven 50 kilométer felettit) futni, hogy nem volt időtervem. Direkt nem mértem, ugyanis nem az idővel akartam most csatázni. Még csak nem is magammal, hanem szimplán egy érzést akartam megélni. 

2. Lelki út kontra hosszú edzés

Szóval így indultam el Csillaghegy jól ismert utcáin, leginkább régi Pirosok emlékét idézve. A tavalyi célba érés után tudtam, hogy mostanság nem fogok Piros 85-öt versenyzőként futni és túrázóként sem valószínű, hogy indulok rajta. Aztán most mégis ismét a Piroson róttam az emelkedőt a Nagy-Kevély irányába. Miért pont ide húzott vissza egy érzés, amikor annyi helyre mehettem volna hosszút futni? Tán az "első" élményének meghatározó mivolta, hisz ezen az úton sikerült először ekkora távot megtennem. Nem is fizikailag kívántam ezt az utat, hanem valahonnan belülről jött a késztetés hozzá. Talán a régi emlék illata Nagykovácsi utcáját elhagyva a sötét erdőbe lépve. A "hétköznapi" énem az "út" mögötti értelmet keresi, az "ultrafutó" belül magát az utat vágyja. Ezekkel a gondolatokkal értem fel a ködös Ezüst-Kevélyről a napsütötte Nagy-Kevély ormára.

Csendes nyugalom a Nagy-Kevély szirtjén (2020.10.27.)

Hmm, de rég is volt, mikor utoljára meg tudtam állni itt csak egy pillanatra! Végre nem arra gondoltam idefent, hogy felértem-e 47 percen belül, meg tudom-e húzni a lefelét 4:30-ban. Nem. Most befelé figyeltem és a környezetemre, csakis az ingerekre, amik körbeölelnek.

3. Bölcs nyugalom kontra izzó feszültség

A Csobánka szélét érintő főút melletti szakaszt sosem szerettem, hétköznap lévén most sem lett ez másként. Nagy sebességgel, borzasztó közel jönnek a járművek, gyakorlatilag motortól a teherautóig bármi. Az első frissítést Csikóváraljára terveztük, ami a leves miatt ugrani látszott. Elfogadtam, nem zavart a ténye, de kanyarodva mégis ott volt privát frissítőm, immáron levesestől. Ugye, hogy megérte nem izgatni magam azon, hogy a rajtban nincs ott a leves?

A dolgok megoldódnak, ennek nagy tanítója az ultra.Ez a szakasz nekem a Piros "mumusa" a Tölgyikrekig, de most végre békével haladtam rajta. Gyönyörű volt az erdő ezen a részen is, ahogy a ködös foltokból a felhőtlen kék ég alá értem.

Szemet gyönyörködtető festői táj a Piros "mumusán" (2020.10.27.)

Lelassult az idő, eltávolodott a főút nyugtalan zaja. Most kezdtem csak igazán átadni magam az élménynek, pont itt, ahol az elmúlt években rossz érzés kísért utamon. Elfogadtam, hogy ez nem az én szakaszom, nem zavart, hogy nem tudom megfutni az egészet. Pont úgy, ahogy a versenyeken is szokott történni. Pontosan ezért szeretem a hosszúkat futni, mert aközben képes vagyok elfogadni mindazt, amit nem tudok/bírok és nem hajt az állandó "jobban" teljesítés feszültsége. Az "ultrafutó" belőlem a bölcs nyugalmat csalogatja elő, a "hétköznapi" énem nyughatatlan pörgésével szemben, mely csupán a vesztem felé hajtana. Élvezem ezt a nyugalmat, ahogy versenyeken is szoktam - számos jobb helyezésem/győzelmem köszönhetem ennek. Talán egyszer a mindennapokban is erősebb részemmé válik majd. El is érem a Tölgyikreket, jön egy kedves szakasz, szeretem ezt a lefelét. Sikárosi-réten nagy sár fogad, meg is mártózok benne akaratlan kicsit, ha már terepfutás, ugye - a természet elemei társak, s nem ellenségek! Végre most a Szőke-forrás-völgye sem az 5 perces ezrekről szól, hanem a víg kanyargásról. 

4. Hősök kontra hús-vér emberek 

Elérkezem Dömös főterére a templom mellé, privát frissítőmhöz és "kóbor" levesemhez. Sok itt az ember, meg is néznek rendesen, két gyerek kétszer is elsétál mellettünk, hangosan köszönve, alaposan végig mérve, kérdőn, "ezek vajon miféle szerzetek?" 

Dömösi élvezet (2020.10.27.)

Szemben a parkolóban egy család férfi tagja néz bőszen, szokatlan látvány nyárias, sárral díszített énem, s "kincses dobozom" a fűben. Később megtudom, hogy futók voltak, kik privát frissítőm kérdezték, hogy mit csinálok? Ő válaszolván, hogy Piros 85-öt futok, nem kérdeztek többet - vagy, mert tudták mi az vagy mert nem. Én pedig csak meneteltem tova Dobogókő irányába azon az emelkedőn, ami a legmélyebbre húz le. Most nem fájt - még nem. Dömös népes volt, sokan megnéztek - hősök-e az ultrások? - szól olykor a költői kérdés. Nem. Belőlem a legemberibb érzéseket váltja ki egy hosszú.

Őszi gyönyör Szakó-nyereg felé menet (2020.10.27.)

Soha máskor nem vagyok annyira "emberi", mint útban valahonnan messziről, valahová a távolba. Amikor nincs manír, nincs álca, nincs megfelelés, csak őszinte emberség - "bajtársiasság" ahogy szeretem hívni az útközben megélt érzést. Furcsa, mert ez az érzés egyben el is idegenít a morajló tömegtől odafent Dobogókőn. Már kezdem érezni frissen mosott illatuk, ahogy elhaladok mellettük, már érzem, hogy lassan kopik üde lendületem. Az emberek tán "hőstettként" tekintenének rá, ha tudnák mennyi van még előttem, de én már tudom:most leszek igazán csak emberré Pilisszántó határát követően.

5. Mentális fájdalom kontra fizikai gyötrelem 

Kezdődik. Érdekes, mert az elmúlt két Pirosomon itt kezdtem éledezni. Most más mintázatot fest a helyzet. Leérek Pilisszentkeresztre, épp az árokpart kövezésén dolgoznak, rettentő éles hangú géppel és porfelhőben. Szinte fizikailag fáj átfutni rajta, holott csak az eddigiek alapján nagyítódott fel az utca zaja. Gyönyörködök kicsit a Pilis-tetőben míg áthaladok a felfelén és Pilisszántó határába érek.

Minden, ami emberi  (Pilisszántó, 2020.10.27.)

Féltáv. Ez mindig mentális gyógyír volt eddig, hatalmas löket. Most leginkább tudomásul veszem, hogy ugyanennyi még előttem.Nem fájt semmim, csak a tudat sajgott odabent - nem "már", hanem "még".Monoton beszűkültség. Mondtam privát frissítőmnek a ponton, hogy most kezdődik csak igazán az ultra, eddig olyan volt, mint sziklamászónak a beszálláshoz érni. Eddig csak jöttem, most érkeztem meg oda, amiért elindultam. A Kopár-csárda felé vezető részt mindig szerettem, a fenyős ösvény kifejezett kedvencem, ez most felráz kicsit, de nem eléggé. Közelítve a csárdához csak egy kívánságom van: hadd tudjak gyorsan átérni a 10-es főúton! Ez sikerült, egész megörültem, plusz annak is, hogy Villa Negránál megint frissíthetek. Odaérek, azonnal leülök a földre, privát frissítőm ábrázatom látva csak egyet kérdez, legalább élvezem? Hmm, nehéz kérdés, még nehezebb rá a válasz. Nem is gondolkozok sokat, ösztönösen csak egy érdekel: enni végre húst és levest!

Sokadik lecke: nem minden kérdésre kell/lehet azonnal válaszolni (Villa Negra, 2020.10.27.)

Nagy-Szénásra menetelve megállapítom, hogy fizikailag nincs semmi bajom, csak mentálisan kezdek fáradni. Emellett arra gondolok, hogy versenyen miért is lehet könnyebb egy ultra minden nehézségével. Okként a rengetek impulzust nevezem meg, mely menet közben ér, ahogy akkor fogalmaztam: "az a fura, hogy megyek hosszút, de még sincs az a hangulata, hogy odaérek valahova". A jó értelemben vett stressz, adrenalin, ami elfeledteti a rosszat, most nem akart átjárni. Felértem a Nagy-Szénásra, a nap lemenő fényei közé. Leérve az útra már az időérzék is megviccel, mert késő délutáni hangulatot fest Nagykovácsi főutcája, pedig csak fél 4-et üt az óra.

A nappal utolsó érkezése (Nagykovácsi, 2020.10.27.)

Mégis érződik már, hogy lassan eljő a naplemente és az azt követő sötétség. Nagykovácsinál leülök az utca kövére, egy állatorvosi rendelővel a hátam mögött. Ezt látva megjegyezem, pont jó helyre ültem le, s ezen nagyon jót nevetünk. Órák óta az első őszinte nevetés volt ez a pillanat. Privát frissítőm felveti, akár ki is szállhatnék, elmehetnénk...megjött a mentális része az ultrának. Amikor megtehetném, hogy kiszállok - a kisördög listába szedné az indokait a vállamon ülve - de mégsem teszem meg. Hanem felállok és elindulok az emelkedőn be az erdőbe - pontosan oda, aminek az emléke az indulás érzését keltette.

Valami átkattant az állatorvosi rendelő kapujában (Nagykovácsi, 2020.10.27.)

A körülmények mások, az élet dolgai is változtak, ahogy az avar is más lett, de az érzés ugyanaz: szeretem ezt az egészet! Rég járt utak, pedig egykoron sokat voltam erre. Már a nap is lement, mire a Petneházy-rét széléhez érek és elindulok fölfelé a Fekete-fejre. Valami átkattant.

6. Fény kontra sötétség 

Lassan szürkül, előveszem a lámpám, hogy lássanak azon a rövid, de annál forgalmasabb úton odalent a Fekete-fej után. Kapaszkodok felfelé, meglepően gyorsan és már Szépjuhásznénál is vagyok, az utolsó pontomon. Itt már teljesen sötét fogad, így kezdem meg a János-hegyre menetelést, ahol ezúttal végre sikerül kicsit bele is futnom. Nagyon jól érzem magam, teljesen hátrahagytam a "sötétséget", ami előtte órákon át a fejemben volt és végre megérezem, amit egy ultra során oly nagyon vágyok.Szenvedés nélkül nincs mámor - sötétség nélkül nincs fény. Végre megcsodálhattam rendesen az Erzsébet-kilátó kivilágított alakját, beszívhattam az este kellemesen hűvös levegőjét odafent. A játszóteret hátrahagyva beleveszek a sötétségbe, sem előttem, sem utánam senki, csak a levelek és gallyak nesze. Egészen kiélesedtek az érzékeim a lámpafényben.

Még többedik lecke: az "időhöz türelem kell" (2020.10.27.)

Több, mint 70 kilométert kellett "várnom" ahhoz, hogy megízleljem újra ezt az érzést. Azt a már-már "addiktív" érzést, mely újból és újból felkeltődik bennem útra késztetve engem. Útra, a folyamatos haladásra. Az utolsó emelkedőn arra gondolok, hogy ettől az érzéstől fosztottam volna meg magam, ha Nagykovácsiban kiszállok. Ezért nem szállok ki - csak, ha tényleg nyomós indok adódna - mert előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Lehet, hogy 70 kilométert kell hozzá menni vagy többet, de ami biztos, hogy mindig van "oda". 

7. Hangos dicsőség kontra csendes győzelem

Nagyon örülök, hogy ilyen érzésekkel érek az utolsó lefeléhez. Kirobbanó boldogság, felszabadultság, belülről fakadó őszinte öröm: a mozgás szabadságának tiszta öröme. Nincs célkapu, sem tapsoló tömeg, csak privát frissítőm, egy körforgalom és üres, sötét tornaterem szemben a túloldalon.Mégis megkapom, amiért jöttem: egy régi szép emlék illatát a mában.Persze jó dolog, mikor versenyzőként befutok és jót sikerül mennem, de az ultra ennél sokkal többről szól. Hiszen eljön az idő, mikor érvényét veszti a "verseny", s csak az érzések maradnak, mik visznek előre. Igazándiból én soha nem akartam ultrát futni, "ultrafutó" pedig végképp nem akartam lenni. Most sem vagyok az. Egyszerű ember vagyok, ki nyitott rá, hogy megszólítsa egy érzés - a természet szabadságra hívó szava.

Utolsó lecke: a győzelem relatív (Budaörs, 2020.10.27.)

Az ultra -  Amatőr sport? Életmód? Nekem több ezeknél - tükör, ami folyamatosan segít láttatni a hétköznapi "hibáim" és segít abban is, hogy általuk "növekedhessek".Hogy mindig tudjam mit hozok magammal, mi van nálam és mit viszek tovább. 

Ezt adja egy hosszú táv, ha hagyod, hogy csendben megélhesd.