Beszámoló a valaha volt legkeményebb versenyemről

Már menet közben gondolkoztam azon, hogyan lehet majd szavakba önteni a verseny közben átélt érzéseket. 2013 óta versenyzem, de kijelenthetem, hogy ilyen kemény menetben még nem volt részem, pedig voltam már sokféle távon, sokféle időben - többek között a brutális hőségben zajló 2019-es UTH-n. Aki járt már a Magas-Tátrában, annak lehet elképzelése arról, milyen érzés a szikrázó nyári napsütésben, felhőtlen kék ég alatt a gránitköveken haladni előre a következő kanyarig, ahol csak még több és nagyobb kőrengeteg vár. Az Oszterva-nyeregbe (sedlo pod Ostrvou) felérve bizonyossá vált, hogy ez a Tatranská Šelma Ultra nem olyan lesz, mint egy évvel ezelőtt. Nem lesz ködbe vesző magaslat, nem lesz árnyat adó felhő-rengeteg és bizony nem lesz egy talpalatnyi kő sem, ahol árnyékra lelhetek. Valahol a Sziléziai házhoz (Sliezsky dom) menet született meg a poszt címe - a cím nem saját szülemény, hanem azé az albumé, ami számomra minden idők első számú zenei albuma: Arctic Monkeys: Favourite Worst Nightmare (2007) - mert akkor már tudtam, hogy számomra ebből forró-rémálom lesz. Nem titok, hogy az évek során a nyár a legkevésbé kedvelt évszakommá vált a nagy melegek miatt. Az sem véletlen, hogy nyáron nem szeretek versenyezni és hosszúkat, keményebbeket sem futok, mert egyszerűen képtelen vagyok érdemi teljesítményt leadni. Nagyjából 15-30 perces romlást idéz elő nálam az ilyen idő, hiába az évek rutinja, ezt nem írja felül semmi. Ettől függetlenül menthetetlenül szeretem ezt a pályát és versenyt, úgyhogy már a versenyt követő este azon fantáziáltam, hogyan és miként fogok edzeni, hogy jövőre újult erővel visszatérhessek megint. Ilyen volt a kedvenc legrosszabb rémálmom, a Tatranská Šelma Ultra 2020-as arca.

Az előzményekbe ezúttal nem megyek bele, ugyanis az előző posztomban már bővebben bemutattam a versenyt, az előtte lévő két hétről pedig külön fogok majd írni egy hosszabb beszámolót. Röviden annyit, hogy a Šelma előtti két hetet már kint töltöttem a Magas-Tátrában, szóval volt lehetőségem hangolódni a versenyre. Ennek tanulságairól és tapasztalatairól majd a későbbi posztban írok, összegzésül annyit, hogy a kint létem során megközelítőleg sem volt olyan meleg, mint amit a verseny napjára kaptunk. Sőt, az a hét kimondottan hűvös, esős volt szerdáig, csütörtöktől kezdett valamelyest jobbra fordulni az idő. Még előtte nap is felhők ölelték körbe a hegyeket és reméltem, hogy a versenyen is megkapjuk ezt a kis "pamacsot" oda, valamelyikük köré. Nos, a "pamacsot", azt nem kaptuk meg. Az előrejelzés alapján sejthető volt sajnos, mert a hét elején szombatra írták a legmelegebbet, ráadásul a napsütéses órák számát is igen magasra tették. Reménykedni azért persze lehetett, magashegyen bármi kialakulhat - egészen az Oszterva tetejéig ebben hittem én is. A verseny reggele szokás szerint korán indult, reggel 5-kor már felkeltem.

Tényleg nem volt kegyelem - forró nap elébe néztünk végig ezen vonulatok oldalában (2020.08.22.)

Készülődés, hangolódás, majd a napfelkelte hegyre vetülő fényének csodálata közben konstatáltam:nincs kegyelem, ma tényleg kurva meleg napunk lesz.Alapvetően kívántam a pályát, a kedvem is jó volt, fizikailag is rendben voltam, szóval vártam a versenyt. Előtte csütörtökön megfutottam a pálya utolsó 21 kilométerét ismétlőnek, azt is nagyon élveztem, nem volt okom keseregni. Igazából két céllal érkeztem a rajtba: 1) jobbat menni, mint tavaly - ez a jobb 7.45-ön belüli időt jelentett; 2) bekerülni a női TOP 5-be.

Viszonylag korán odaértünk a rajtba a Három-forráshoz (Tri Studničky), így volt idő bőven készülődni. Mindenképpen előbbre szerettem volna állni, mint tavaly, ez tulajdonképpen sikerült, bár nagyjából mindegy volt. Rajt előtt belefért még egy közös fotó a magyar futósrácokkal, akik szintén azt a remek döntést hozták, hogy szétkapassák magukat ezen a felhőtlen nyári napon a Magas-Tátra keménységével.

Rajt előtti percek - itt még őszinte az öröm

Eljött a visszaszámlálás, majd a 7.30 és rajt! Hiába álltam előrébb, gyakorlatilag ismét állórajtot vettünk. Úgy voltam vele, hogy mindegy, úgysem itt kell megnyerni a versenyt, igazából nincs jelentősége. Az első két kilométer emelkedik végig, köves, gyökérzettel és növényzettel tarkított szűkös ösvényen. A nehézséget a torlódás mellett az adta, hogy pont olyan szögből tűzött be a nap, hogy hiába volt rajtam napszemüveg, így is elvakított néha. Gyakorlatilag az előttem futó mozgását próbáltam lekövetni, ahova lépett oda léptem én is és így tovább. Egyszerűen olyan szögből jött a napfény, hogy néha tényleg nem láttam rendesen az utat magam előtt. Aztán végre felértünk, árnyékos, kellemes hullámzásban volt részünk. Egész jól haladtam, az érzet is rendben volt, előzgettem, rendesen elfértem, tulajdonképpen minden stimmelt. Mondhatni eseménytelenül teltek a kilométerek, eljött a Kék jelzés a Kriván (Kriváň) fele, aztán a forrás, majd pedig a Sárga jelzés és ebből már tudtam, hogy lassan odaérünk a Csorba-tóhoz (Strbské pleso). Tavaly vizes pont volt, gondoltam most is jól fog majd esni az a pohár víz. Odaértem a pontra, kézfertőtlenítés, majd a tartályokból lehetett önkiszolgáló módon pumpálni magunknak a vizet. Mivel mindkét üvegem tele volt még, így végül úgy döntöttem, nem állok meg inni, elvégre szomjas sem vagyok annyira. Haha, ritka pillanatok egyike volt ez, amit akkor még nem is sejthettem.

Áthaladtam a ponton, irány tovább a Poprádi-tó (Popradské pleso). Amit tudtam, futottam, a Csorba-tó utáni emelkedő középső szakaszát gyalogoltam. Ezen a részen már kezdtem érezni, hogy melegszik az idő. Az Oszterva-nyereg (sedlo pod Ostrvou) szerpentinje szerencsére árnyékos oldalra esik, így volt lehetőségem kicsit szusszani a felfelén. Ez a szusszanás olyannyira jól sikerült, hogy a későbbi harmadik helyezett nő itt ment el mellettem. Olyan szépen menetelt felfele, hogy öröm volt nézni! Azon gondolkoztam, hogy neki ez olyan lehet, mint nekem mondjuk a Pilis-tető szerpentinje. Egyszerűen látszott a mozgásán, hogy gyakorlott ezen az útvonalon, benne vannak a kanyarok a lábában. Nekem pedig ez még mindig csak a negyedik felfelém volt itt és bár úgy éreztem jól haladok, mégiscsak verte rám a kanyarokat a felfelén.

Oszterva-nyereg - 16. kilométer - felhőtlen kék ég

Aztán a nyereg tetejéhez érve a későbbi hatodik helyezett lány is felbukkant (tavalyi Ultrajanosik győztese) és fordult is tovább a kanyargó gránitösvény felé. Az első pofont ide felérve kaptam, ugyanisszélesvásznú képet kaphattam arról a forróságról, ami előttünk állt.A szeptember közepi edzésemen pontosan ilyen időt éltem meg erre, szóval nem lehetett tovább dédelgetni a hűvös ábrándokat. Ráadásul azt is tudtam, hogy a Sziléziai ház (Sliezsky dom) még odébb van, folyadékvételi lehetőség nincs, tehát ez alaphangon egy szolid elszomjazás lehet. A lelket a Batizfalvi-tó (Batizovské pleso) környéke tartotta bennem, ugyanis úgy emlékeztem, ott lehetőségem lesz kendőt vizezni. Hülye voltam, mert a Poprádi-tónál már kellett volna, de mivel az az oldal árnyékos, a fenti részt meg nem tudhattam biztosan, így nem tettem. Maradt hát a csontszáraz kendő a napsütötte hegyoldalban. Gyaloglás-futás-gyaloglás - ez volt a mintázat, amit követtem. A gyaloglás ugyan sajnos dominánsabb haladási forma volt. Aztán jött egy kanyar, majd egy másik kanyar, majd megint kanyar. Persze a kanyarok után nem fogadott más, csak a kék ég és a szikrázó gránitrengeteg. Aztán egyszer csak eljött a Batizfalvi-tóhoz vezető rész:olyan volt meghallani a víz zúdulását, mint sivatagban meglátni egy oázist. Dús forrású vizek és tó - szinte már maga elé képzeli az ember, milyen lenne itt megmártózni, mélyeket kortyolni a hűs forrásból! Sajnos, ezek hiú ábrándok maradtak, hiszen ebből inni nem lehet (nem célszerű) és a fürdés is álom maradt csupán. Helyettük viszont lett a fejemre végre egy vizes kendő, ami remek érzés volt abban a pillanatban.

Teljes koncentráció és komoly önfegyelem - útban a Sziléziai házhoz

Akkor még a száramat nem vizeztem a lábamon - nem is értem, miért nem - talán még mindig hittem abban, hogy jönni fog majd az a jó idő. Kortyokat ittam csak a nálam lévő vízből, néha a kólából, hogy a számat időközönként nedvesítsem, de ugyanakkor ne igyam ki az egészet. Szerencsére van gyakorlatom a folyadék takarékos fogyasztásában, így sikerült a Sziléziai ház pontjához (24km) úgy megérkeznem, hogy nem szomjaztam el. A ponton ott volt a későbbi hatodik helyezett lány, mondjuk nem különösebben foglalkoztam vele, örültem, hogy végre megérkeztem. Kézfertőtlenítés, majd jöhetett a várva várt frissítés.

Út a végtelenbe - a távolban felsejlő ösvényen vitt az utunk tovább Tarajka felé

Azonnal lehúztam két üveg vizet (6 deci), majd ittam rá még 3 deci kólát is. Aztán megtöltöttem a két üveget ugyanezekkel és odaálltam az asztalhoz. Igazából rohadtul nem kívántam semmit a meleg miatt, egy sós perecet és egy gerezd almát vettem el, hogy más is legyen bennem a folyadékon kívül. Saját sós mogyoróból eszegettem az Oszterva felfeléjén, de ezeket leszámítva nem ettem semmit és nem is éreztem szükségét. A ponton aztán megjelent még egy lány, de igazából fogalmam sem volt a helyezésről, csak azt tudtam biztosan, hogy vannak előttem.

Elindultam, eszegettem az almát, alig bírtam elrágni, nem is kívántam igazából. Aztán ott állt egy fotós, gyorsan betömtem az egészet, hogy ne almagerezdet rágcsálva fotózzon már le. Az lebegett előttem, hogy már csak öt kilométer van Tarajkáig (Hrebienok) és onnan már csak az utolsó 21 jön. "Az" a bizonyos 21, amit előtte két nappal futottam utolsó futásomként. Ennek az emléke hajtott előre, próbáltam menni, ahogy bírtam, gyalogoltam az emelkedésen, a lejtéseken pedig futni próbáltam. Eljött a Kék jelzés, onnan már csak durván 1,5-2 kilométer Tarajka, menni kell - csak ez járt a fejemben. Aztán végre odaértem, fertőtlenítés, majd privát frissítés, ahol kaptam némi infót a versenyről is. Végre megint ihattam szénsavas ásványvizet, amit nagyon kívántam, le is húztam a kis üvegnyit majd a kólából ugyanannyit. Kicsit nyavalyogtam, azt hiszem az "ez borzalmas" hangzott el a számból. Előttem már a Kő-pataki-tó (Skalnaté pleso) környékének hőségben úszó rémképe körvonalazódott, ismertem azt a helyet, ígyelég élénk volt a fantáziám a meleg okozta szenvedésekkel kapcsolatban.Futva hagytam el a pontot, amíg tudtam futva is haladtam. Egészen közel kerültem a későbbi hatodik helyezett lányhoz, gyakorlatilag mögötte haladtam a Zöld jelzéssel közös felfelén. Aztán egyszer csak egészen ott voltam és el is haladtam mellette. Hm, elvileg akkor negyedik vagyok. Az utolsó 21 tudatától kaptam egy kis mentális lökést, ami azt az érzést adta, hogy bármi történjen, menetelni kell felfelé és tovább.

Amikor másként jó - kőkemény küzdelem egy célért: odaérni Zárra

Tök mindegy mi történik, lényegtelen minden körülmény, egy cél van: menni előre, ameddig csak kell, vagyis Zárig (Ždiar). Ez az érzés egészen jó volt végre, itt a férfi versenyzőket is sorban hagytam el, ami persze plusz töltést adott. Nem adott ugyan akkorát, hogy nagyobb lendületet kapjak, de arra elegendő volt, hogy megállás nélkül meneteljek előre. Ez a rész végig emelkedik, ráadásul a Kő-pataki-tó előtti rész ismét kitett, esélytelen a napfény elöli menekülés. Az egyetlen aggasztó dolog az volt, hogy tudtam a Zöld-tavi-ház (Chata pri Zelenom plese) a következő pont, ami ugyan papíron nincs messze (Tarajkától csupán 11km), de közben ott van a Nagy-Morgás-hágóra (Sedlo pod Svišťovkou) felfele és persze az ereszkedés is onnan lefele. Na, meg oda is el kell jutni a felvonó alatt. Szóval a folyadék mennyisége miatt aggódtam kicsit, mert itt aztán tényleg esélytelen volt a töltekezés. Az előttem menetelő férfiak egyike befordult a menedékházba, az ajtóhoz érve benéztem utána, hátha véletlenül egy csaphoz fordult, de sajnos sorban álló embereken kívül más érdemlegest nem láttam. Nem akartam kiállni ilyen formában, szóval szívtam a fogam és mentem tovább. Arra nem emlékeztem, hogy a tó környékén van-e valamilyen lehetőség kendőt vizezni, így ez a gondolat hajtott előre. Sajnos a tóhoz közeledve végig nézhettem, ahogy a víz tükre mellém ér, majd azt is, ahogy szép csendben távolodok el tőle. Közben hallottam a víz csobogását, az emberek vidám nevetgélését, magam elé képzelve ahogy éppen isznak valamit. Azt az érzést nem tudom leírni szavakkal, amikor egy ásványvizes üveg szisszenését hallottam magam mellett csak arra gondolva, "kérlek, adj egy kortyot, csak egy kis kortyot!" Arról is fantáziáltam, milyen lenne, ha mellettem teremne egy magyar és átnyújtaná az ásványvizes üvegét, buzdítva, hogy kortyoljak belőle jó nagyokat. Gyakorlatilag mindenről álmodoztam azon a felfelén az Encián után, ahogy haladtam el a tömeg mellett. Olyan szinten, hogy megfogadtam: ha innen egyszer leérek, mindent megiszok, amit csak találok a Hotel Magura közelében. Itt volt egy kisebb csapat, akik hatalmas tapsolással, ovációval köszöntöttek minket, ami kizökkentett végre egy kicsit. Beszélni egyszerűen nem volt erőm (amúgy is messzebb ültek az úttól), csak egy felfele mutató hüvelykujjat és egy szolid mosoly-szerű valamit tudtam előhúzni viszonzásul, mert tényleg viszonozni szerettem volna azt a hangulatot, amit nekünk csináltak. Ezt egyébként mindenki kiérdemelte -  legalábbis, amíg hallótávolságon belül voltam -  mert még jóval fentebbről is hallottam biztató tapsolásuk, kiabálásuk. 

A távolban egy hatalmas vízesés zúdult, ide hallatszott a hangja és azt is láttam, hogy emberek fürdőznek benne. Borzongató érzés a hőségben menetelve hallani a víz csobogását tudva, hogy nagyon távol van az a perc, amikor ennek élvezetére lehetőség adódik. Ami ezen a részen hajtott az a kövek között megbúvó kisebb vízfolyás, amit a verseny előtti utolsó futáskor láttam. Nem is hittem a fülemnek, amikor közelről hallottam csobogását! Végre vizezhettem kendőt, már a száramat sem kíméltem, az sem érdekelt, ha a cipőm teljesen beázik, csak hűs víz érjen végre. A Nagy-Morgás-hágóhoz közeledve volt még egy ilyen átfolyás, azt is kihasználtam persze, majd a Morgás felé tekintve árnyékot vetett egy felhő a kövekre. Ekkor úgy voltam, hogy sietnem kell, mert nem nagy a felhő, addig kell odaérjek, amíg itt van. Siettem hát, ahogy bírtam, ahol tudtam, ott belekocogtam. Szerpentines menetelés ez a felfele is, sok-sok emberrel az útján. Nagyon hajtott a frissítőpont, mert centizgettem a lötyögő folyadékom, iszonyúan kellett már a víz. Menetelés, napfény, aztán végre felértem és lenézhettem a másik oldalra, ahová az utam vitt tovább. Már csak egy húzósabb lefele és végre ihatok - ez volt a motivációm. Nagyon előzékenyek voltak a túrázók, félreálltak, hajráztak, alapvetően jó is lehetett volna ez az egész, ha nem lett volna mégis ennyire borzasztó. Eljött a láncos szakasz, kimentem oldalra, mert tele volt az út, így inkább a vízben való ereszkedést választottam. Nem volt jelentősen csúszós, szóval jó döntésnek bizonyult és gyorsan lent is voltam. Ezután megint volt lehetőségem kendőt, szárat vizezni, majd már tényleg a pont lebegett a szemem előtt. Kanyargás, kövek, gyökerek, kanyargás, hangok, arcok, emberek, Zöld-tavi-ház! Kézfertőtlenítés, majd megrohamoztam azonnal a segítőket. Vizet-vizet-vizet!!! Már töltötték is az üvegembe, amíg azt lehúztam, a másikba töltötték a kólát, amit szintén azonnal megittam. Kértem még egy kis vizet, leöntöttem magam, majd kólát, majd vizet és zárásképpen leöntötték a fejemet. Mondhatnám, hogy kijózanító hatással bírt, de inkább azt mondom, adott egy szolid, de határozott löketet. Futva hagytam el a pontot és ez kitartott egészen az emelkedésekig. Váltva futottam, gyalogoltam, meneteltem. Utolsó 10 kilométer - ez villódzott az agyamban. Ekkor még azt hittem, ez a lendület a célig elvisz majd, de sajnos mentálisan már túlságosan labilis voltam. Tudtam, hogy lesz majd egy tó, ott megint tudok vizezni és aztán már csak két nagyobb emelkedés és...hát jön "az" a bizonyos lefele. Mondhatnánk, hogy az utolsó hat kilométer csak lejt, de ezt a lefelét igazából még mindig nem lehet szavakkal leírni. Aki szeret lejtőzni és izgalmakra vágyik, annak kifejezetten ajánlom  - főleg eső után - mert emlegetni való, maradandó élményekben lesz része, az egyszer biztos. 

Ritka pillanatok egyike: árnyék és szolid mosoly az utolsó előtti emelkedőn

Szóval utolsó emelkedés, újabb kisebb felhő gyűlt a nap köré - sietni kell, ki kell használni az árnyékot! Persze ez sem volt hosszú életű, így a felfelén ott találtam magam ismét a napon. Ez fájt mentálisan talán a legjobban, iszonyúan szenvedtem a Kopa-hágóig (Kopské sedlo). Itt már szuszogtam, szívtam befele a levegőt, B betűs kezdetű szavakat formáltam meg a számmal, de közben töretlenül meneteltem előre. Jött egy csapat lefelé a hágótól, akik mondtak nekem valamit nagy lelkesen. Mondtam nekik, hogy "english, please", majd ugyanolyan lelkesedéssel angolul mondták el, hogy az előttem lévő nő nagyjából 400 méterre van tőlem. Egy pillanatra felcsillant a szemem, megköszöntem az infót, majd ugyanazzal a rezignált monotóniával meneteltem tovább, mint előtte. Tavaly ugyanitt láttam meg magam előtt az ötödiket gyalogolni - most nem látok a forróságtól magam felett az ösvényen senki nőneműt, hova siessek hát? Talán, ha látom, akkor valahonnan mélyről elő tudtam volna húzni valamit, így viszont maradtam takarékon, ami mentálisan amúgy rendkívüli küzdelemnek tűnt.

Hogy megéri-e? Ez minden szenvedést megér - úton az utolsó kaptató felé 

Kopa-hágó, átkötés, Széles-nyereg (Široké sedlo), majd letekintés a célhelyszínre. Itt sírni tudtam volna - nem az örömtől -, ha lett volna fölösleges folyadék bennem hozzá. Nagyon nem akartam ezt a lefelét, mert pontosan tudtam mekkora szívás lesz. Hosszú, kanyargós, csúszós - egyszerűen minden benne van, amit egyébként élvezni lehetne egy sima terepes hétköznapon, de most valahogy mégsem. Ezen a ponton egyetlen dolog kattogott a fejemben: egy hét múlva Ultrajanosik. Ez ott a táv felénél lesz, hiszen Zár a 49. kilométer, úgyhogy lesz még előttem 61 kilométer. Most vége lesz ugyan, de akkor nagyon nem. Folyamatosan azon gondolkoztam, elinduljak-e egyáltalán, mert ha ez a Janosik lenne, úgy éreztem feladnám itt helyben Záron. Elborzasztott az a gondolat, hogy innen még 61 kilométert kelljen menni. A lefelén egy férfi versenytárs ment előttem, egy mögöttem, így csúszkáltunk le egészen a völgyig. Aztán változott a sorrend, a mögöttem lévő srác megindult, az előttem lévő gyalogolt tovább, én pedig szintén futottam. Innen volt még nagyjából két kilométer a célig, ezt mindenképpen futni akartam. Egyszerűen könyörögtem a végéért, mentálisan teljesen szét voltam esve, a megmaradt vizemet locsoltam a fejemre, így próbáltam rendezni a soraim. Aztán megláttam a célkaput a távolban és a hotelt. Rákapcsoltam egy kicsit, hogylegalább a befutóm legyen futóhoz méltó, ha már a teljesítményem nem lesz az. Végre, itt van, megjöttem! 8 óra 18 perccel állt meg az óra. Nagyon szar idő, 26 perccel gyengébb, mint tavaly. Az egyetlen vigasztaló tényező, hogy a második helyezett lány (tavalyi harmadik) is több, mint 20 perccel futott gyengébbet a tavalyi eredményéhez képest. 

8 óra 18 perc. 

Ez az idő most egy negyedik helyre elég volt, 6 perccel lemaradva a 3. helyezett mögött. Kettős érzéseim voltak/vannak, ugyanis a teljesítményem alapján a tavalyi énem jobban megérdemelte volna azt a pont lemaradt 5. helyet, mint ez a mostani a 4. helyet. Ugyanakkor a tavalyi körülmények tökéletesek voltak egy ilyen versenyhez, hiszen ideális hőmérsékletben, szinte végig kellemes hűvösben mehettünk. Ez most egyáltalán nem adatott meg, hisz végig harcolni kényszerültem azzal az énemmel, aki a meleg idővel olyannyira hadilábon áll. Mondhatnám, hogy a meleggel mint elemmel harcoltam, de ez nem lenne igaz, hisz a meleggel mint körülménnyel mindenki megküzdött.A harc igazából belül zajlott.A célba érés utáni nagyjából 10 perc még nehéz volt, fizikailag sajnos nem mentem olyat, hogy igazán megviseljen, mentálisan viszont annál inkább. Teljesen szétcsúsztam a végére, nem tudom hogyan lettem volna képes tovább menni, ha kellett volna. Ehhez foghatót még nem éltem meg, pedig ennek a távnak a dupláját már kétszer is futottam, egyszer ugye hasonló nyári hőségben. Mivela terepfutó memória rettentő feledékeny,így este persze már arról fantáziáltam, hogy egy hét múlva ilyenkor irányban vagyok Nedec (Niedzica) felé. Másnap reggelre pedig szinte vágytam a visszatérést a gránitmezőre.

Gránit-kemény nők között - ezért is szeretem ezt a versenyt nagyon

A két cél közül végül a helyezésbeli javítás sikerült, az idő nagyon nem. Látva az eredményeket, a 187 indulóból 116 fő érkezett meg 9 óra 59 percen belül, ami elég nagy rostának tekinthető. Ráadásul a tavalyi időkhöz képest sem a férfi, sem a női mezőnyben nem voltak akkora kiugrások, ami szintén betudható a kemény körülményeknek.

Jövőre elindulni? Még jó, hogy!

Hogy elment-e a kedvem a Tatranská Šelma Ultra-tól? Na, még mit nem! Harmadszor is nekifutok-e a távnak? Na, még jó hogy! Nem véletlen, hogy a kedvencem volt ez a legrosszabb rémálom, hiszen tanulni igazán abból lehet, ami elől legszívesebben elmenekülne az ember. A meleget persze nem szerettem meg, de újabb alátámasztást nyert, hogy minden tényleg csak fejben dől el. 

Utóirat: nagyon örülök, hogy már a verseny másnapján megírtam a beszámolót, ugyanis mára teljesen átíródott bennem a múlt. Erre mondják, hogy megszépülnek az emlékek, hiszen a népes metrón zötykölődve szinte vágytam azokat az érzéseket, amiket átéltem odafent a gránit között. A gondolat, hogy mindezt újra átélhetem az Ultrajanosikon pedig immáron borzongató izgalommal tölt el. 

Ezúttal is köszönöm a futocipoteszt.hu támogatását!

Hivatalos fotók