A hegyek színes útjain

Mi történik, ha törlik azt a versenyed, ami fontos lenne a további céljaid szempontjából? Hát megfutod privátban! Legalábbis nekem ez volt az első gondolatom, amikor már sejtettem, hogy nem kerül megrendezésre az idei Ultra-Trail Hungary. Nem is ért váratlanul a verseny törlésének híre március végén és szomorú sem voltam, hiszen tudtam, hogy május végén ott fogok állni a szentendrei rajtban. Ultra hosszú beszámoló életem második 100 kilométer feletti ultrájáról, az én privát UTH-ról.

Az előzmények

Minden onnan indult, hogy idén szerettem volna újra rajthoz állni az UTH-n, ugyanis nagyon kellett egy 100 kilométer feletti edzés a nyár végi célversenyemhez, valamint javítani szerettem volna a tavalyi időmön. Mivel tudtam hol buktam az időn és az okokról is voltak halvány elképzeléseim, ezért mindenképpen akartam adni egy új esélyt az "álomidőm" megközelítéséhez. Nos, március elején történt, ami történt, jöttek a korlátozások és persze lassanként csepegtetve a versenytörlések. Március elején már biztosra vettem, hogy idén nem lesz UTH, hiszen egy nagy versenyről beszélhetünk, aminek ráadásul Szentendre impozáns "turistaparadicsomában" van a rajt-cél helyszíne. Ezen tényezők közül már az egyik is elég lett volna ahhoz, hogy ne álmodozzak feleslegesen tovább róla. Györgyi Gáborral beszéltük a Piros 85-öt követően, hogy esetleg az UTH-n csinálnánk egy hasonló versenyzős videót - amennyiben a szabályok ezt lehetővé teszik - így az ezzel kapcsolatos tervezgetések zajlottak, igaz még nagyon kezdeti fázisban. Közben április elején megfutottam a "Sexy Trail" (tervezett jövőbeni versenypálya a Börzsönyben) 70 kilométeres pályáját hosszú edzésként és frissítésem gyakorlásaként. 

Privát UTH útvonala - ahogy az órám mérte (2020.05.30.)

Március 18-án döntöttem el biztosra, hogyha nem lesz verseny, de a körülmények engedik, akkor ott leszek a rajtban. A következő levelet írtam aznap Gábornak: 

"Szerintem nem lesz UTH egyébként, legalábbis a helyzeti optimizmusom ezt mondatja velem. Sebaj, megfutom edzésnek, hogyha szabad kijárás lesz, ilyen értelemben nekem mindegy, hogy van-e verseny vagy nincs."

Innentől kezdve ráálltunk arra, hogyha nincs verseny (ezt akkor még nem tudhattuk biztosan, mert nem volt róla hivatalos kommunikáció), akkor privát UTH-t futok és megcsináljuk a videózást verseny nélkül. Nem volt nehéz elengednem, ugyanis most ez nem célverseny lett volna, hanem erős, 100 kilométer feletti edzés. Életem második 100 kilométer felettije, ahol már be tudom építeni az előző teljesítés tapasztalatait. Április közepén már a dátum is megfogalmazódott: 2020.május 23. Azt gondoltam, jó lesz a jövő évi verseny napjára időzíteni, meg aztán kerülni akartam az UTH eredeti időpontját. Úgy terveztük, hogy privát frissítéseket kapok azokon a helyeken, ahol az UTH pontjai is lennének és Gábor itt-ott becsatlakozik videózni, ahol a versenyen is jött volna. Aztán Tolnai Balázs megtudta Gábortól a privát-UTH tervem és felkeresett azzal, hogy szívesen jönne segítőnek a teljesítésemhez. Megtisztelő volt a felajánlás, szóval örömmel bólintottam rá és vártuk a május 23-át.  

Közben még egy fontos esemény történt. A Hello Pilis Trail versenyén nyert szakaszgyőzelmemmel kaptam egy kupont a futocipoteszt.hu boltjához. Mivel a kupon beválthatóságára 2020.április 30-a került, így írtam a boltnak április elején, hogy a helyzetre való tekintettel milyen lehetőségeim vannak. Kérdésemre nagyon gyors és készséges választ kaptam Szőke Norberttől, aki arra is tett utalást, hogy nyitott lenne hosszabb távú együttműködésre. Én alapvetően nagyon csínján bánok az "együttműködésekkel", ezért első körben elutasító választ adtam és visszakanyarodtam a konkrét kupon beváltásához. Aztán jött még egy levélváltás és akkor úgy voltam, már csak kíváncsiságból, de rákérdezek mit is takarna az "együttműködés". Hamar meg is kaptam a konkrét és korrekt választ, ami alapján elgondolkodtam, mert annyira meglepett, hogy üres, semmiről sem szóló, direkt marketingfogás nélküli együttműködés lehetőségét vetette fel. Ilyen formában megtisztelőnek éreztem a lehetőséget és nem pedig olyasminek, ami "elvi" akadályokba ütközne részemről. Erről a rendkívüli korrektségről azt követően is megbizonyosodhattam, ugyanis pont a privát UTH előtti héten merült fel a cipőváltás problémája. Gyakorlatilag hétfőről keddre itt volt az általam kiválasztott cipő, ami egyébként hű társam is volt a mostani 112 kilométeres utamon. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, ugyanis ritka dolog ebben a piaci szemléletű világban, hogy futóként úgy érezhetem nem én vagyok a termékért (adott esetben a szponzorért), hanem kölcsönösségen alapszik az együttműködés - és ez számomra alapvető dolog.

2022. május 22. (péntek) - az eredetileg tervezett teljesítés előtti nap

Elképesztő érzelmi hullámvasút volt számomra az előtte lévő nap. Azt tudni kell, hogy előtte szombaton (május 16) megcsípte a jobb térdem egy bögöly, ami elég csúnyán bedagadt, majd napokig tartó fájdalom keletkezett benne, főleg a lefeléknél. Ettől csütörtökön már frászban voltam, ugyanis tudtam az UTH pályáján mire számíthatok domborzati viszonyokat tekintve. Ehhez jött hozzá az a "félsz", ami az éjszakai részhez kapcsolódott. Ráadásul munka szempontjából is rázósan alakult a hét, így sem a feltöltés (mínuszban voltam a versenysúlyomhoz képest), sem a pihenés nem alakult jól. Egész pénteken görcsöltem, hogy mit csináljak? Tudtam, hogy Gábor nagyon készül és hogy Balázs is. Nem akartam velük kiszúrni, meg persze a tervemet is tartani akartam. Aztán eljött a sötétedés, a fejemben pedig csak az járt, hogy "ott lesz a Kő-hegy utáni Kék kereszt...hú, de nem akarom azt ott megélni egyedül az éjszakában. És aztán ott lesz a Sikárosi-rét a Király-kút fele, ahol még térerő sincs..." Az első 20 kilométer erdei mélységétől konkrét szorongás keletkezett bennem a nap során, amibe belelovaltam magam a térdem nem teljesen jó állapotával egyetemeben. Este 9-kor aztán elhatározásra jutottam: elnapolom a privát UTH-t, mert sem mentálisan, sem fizikailag nem vagyok abban az állapotban, hogy kiküldjem magam az éjszakába 112 kilométer reményében. Ilyen távra csak 100%-os állapotban lehet elindulni, mert még így is adódhatnak nehézségek, de ha eleve hibádzik egy alkatrész, akkor pláne felmerülnek vélt vagy valós gondok. 

Annyira nyugodt érzés fogott el a döntés meghozatalát követően, hogy az hihetetlen. Úgy fogalmaztam meg akkor, hogy elfogadtam a sebezhetőségem.Elfogadtam, hogy a természet nagyobb erő, mint én és nem akarom legyőzni, hanem hallgatok azokra az érzésekre, amik ösztönszerűen keletkeztek bennem.Megnyugtató volt őszintén felvállalni, hogy nem vagyok "rettenthetetlen", hanem megélhetem és elfogadhatom az esendőség érzését. Persze a tervet nem vetettem el, ugyanis arra gondoltam, tolok egy hetet, valamint a rajtot átrakom hajnali 4 órára, ugyanis ez már csak egy rövid sötét szakaszt jelent. Meg is egyeztünk, elkezdtünk újratervezni: 2020. május 30. hajnali 4 óra. Egész héten vágyakozva gondoltam a szombat hajnalra és az útvonalra, figyeltem a feltöltésre, pihenésre, egy szóval mindent úgy alakítottam, ahogy azt már előtte is kellett volna. 

2022. május 30. A privát UTH napja

Éjjel korai kelés - 2:30 - mondhatni rendes alvás ilyen körülmények között nem is lehetett. Lefeküdtem ugyan este 10 órakor, de annyira felszínesen aludtam, hogy amikor észleltem a környezetem, azt gondoltam még csak 11 óra körül lehet, mert olyan volt, mintha semmit sem aludtam volna. Ránéztem az órára: éjjel 1 óra. Az durva - gondoltam, hiszen tudtam, hogy 1,5 órám maradt csupán az éjszakából. Mivel nem aludtam mélyen, így szerencsére a korai ébredést követő fáradtságot sem éreztem, inkább mondanám, hogy minden érzékszervem kiélesedve várta a rajtot. Miközben rendeztem a gondolataim, elkezdett szakadni az eső, így még az ágyban fekve ránéztem a radarra: pont erre a régióra alakult ki egy esőzóna. Sötét, eső, hűvös - remek előjelek 112 kilométerhez. Az előrejelzés szerint a szombat nem tűnt csapadékosnak, így élt a remény, hogy ez amilyen gyorsan kialakult olyan gyorsan szerte is foszlik majd. A kérdés csak az volt: mikor? 3 órakor már a kocsiban ülve folytattam gondolataim, ugyanis ekkor már útban voltunk a szentendrei rajtba. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy megyek az UTH-ra, de egyedül. Az eső egyre jobban szakadt Szentendréhez közeledve, így a 11-es út melletti parkolóban megálltunk és vártuk, hogy kicsit csillapodjon. Közben néztem a radart, pakolásztam, hangolódtam. 3:45 körül hívott Gábor, hogy mi a helyzet, ők már ott várnak a rajtban - mondom nézem a radart, toljunk-e a rajton? Kicsit hitetlenkedve mosolyogtak rajtam, hogy terepfutóként mit akarok egy kis esővel, de én tényleg úgy voltam, hogy nem feltétlen áznék el az első kilométereken, mert az még problémákat vethet fel később. Megembereltem magam, kiszálltunk még kabátban, aztán séta a Korzó felé csepegő esőben, majd a rajtban állva közelítve a 4 órához gyakorlatilag elállt az eső. Kis beszélgetést megejtettünk még a tervekről, majd pontban 4 órakor elindultam Szentendre Duna-korzójáról. Azzal engedtem útjára magam, hogymentálisan kemény legyek, fizikailag erős legyek, lélekben a pályán legyek- ha ezek adottak, akkor minden rendben lesz. 

I. etap Szentendre - Dobogókő

Elképesztő érzés volt elindulni Szentendre macskaköves belvárosából. Tényleg egyfajta "eszelős-nyugalmat" éreztem abban a pillanatban, amikor elindultam a patakpart felé. Gáborral tettem meg az első pár száz métert, miközben lelkesen meséltem korábbi itt lévő érzésekről, hangulatokról. Persze furcsa volt, hogy nincs mezőny, de valahogy így is bennem volt az az érzés, ami egy ilyen táv teljesítéséhez kell. Azt éreztem, hogy tényleg kívánom a távolság 112 kilométernyi ízét, az édeset és a kesernyést egyaránt.

Az "eszelős-nyugalom" kezdete - Szentendre, Duna-korzó, hajnali 4 óra  

Nagyon motiváltnak éreztem magam annak ellenére, hogy nem tudhattam a végkimenetelét ennek a napnak. Ezekkel a gondolatokkal maradtam magamra a Bükkös-patak partjának sötétjében. Eljött a Jobbágy utca, amit most is megfutottam - ezt egyébként mindig megfutom, amikor "rendes" UTH-n voltam, akkor is - és arra gondoltam, hogy tavaly néztek rám a köröttem lévők, mint a hülyére emiatt. Nekem ez az utca futva rögzült a bejárásaim alatt, így nem értem miért kéne gyaloglásra váltanom, ha egyszerűen így jön ki jobban a lendület. Ráadásul rövid, a tetején pedig rögtön lehet átváltani a jobbos fordulásra és elérni Szentendre határát.

Azért itt erősen szürke volt minden, így a lámpámat bekapcsolva hagyva haladtam. Annyira korai volt az idő, hogy még az utca ugatós kutyái se vették a fáradtságot megugatásomhoz. Eljött a földút, futottam és közben néztem a Nyerges-hegy irányába. Hát igen, ha minden jól megy nagyjából 15 óra múlva ott leszek - gondoltam a sötétlő sziluettek felé tekintve. Aztán lassanként a hajnal derengése is elérkezett, igaz szürke felhők borították az eget, de a napfelkelte narancsló fényei azért kikandikáltak közülük. Arra gondoltam a Sárga jelzés felé közelítve, hogy nagyon jó döntés volt a hajnal 4-es rajt. Egészen más arcát láthattam most ennek a résznek és ez kifejezetten jó volt. A Kő-hegy felé vezető Sárga sorompójáig futottam mindent, majd onnan kis gyaloglásra váltva értem a fák közé. Olyan jó illata volt a vizes fáknak, meg úgy az egész eső utáni erdei hangulat is magával ragadott. Kő-hegy, csend, panoráma balra a Petőfi-pihenőnél, majd újra be a fák közé, ahol még lámpát kellett használjak a sűrű erdei rész miatt. A Kék kereszt jelzés nem a kedvencem, most mégis végig meg tudtam futni azokat a részeket, amiket szerettem volna a csúszós sár ellenére is. Itt már nem kellett a lámpa, úgyhogy amint gyaloglásra váltottam elpakoltam. Az időmmel nem igazán foglalkoztam, mert azt éreztem, bár haladok, de kifejezetten gyors azért nem vagyok. Így értem el a Lajosforrást, ami persze kihalt volt ilyen korai órán.

Rögtön meg is indultam felfele a Bölcső-hegyen és jött az első "zuhany" menetelés közben. Mivel éjszaka esett az eső, így minden vizes volt, ez a szakasz pedig szűkös ösvény felfele, ezért óhatatlanul hozzáértem a bő vízzel itatott levelekhez. Egész gyorsan felértem, majd megálltam cipőt kötni, ugyanis innen hosszabb, csúszósabb lefelé jött, így nem akartam problémát. Ennek a laza műveletnek a későbbiekben lett egyébként következménye. A Bölcső-hegy lefeléjét mindig élvezet futni, most is az volt, bár a kövek csúszása miatt extra figyelmet igényelt. A Lom-hegy oldalában aztán eljött az idő az öltözéshez: a térdes gatyában indultam az esős hajnal miatt, de már éreztem, hogy váltani kéne a rövidre. Gyorsan lerángattam a sáros cipőtalpon keresztül, majd csere és már mentem is tovább. Erre egyébként sokat futok, így néztem a Piros kereszt lefeléjén futott tempóm - hát elég gyérnek tűnt a lefeléhez viszonyítva. Itt gondolkoztam azon, hogy a hajnal 4 óra azért nem az én rajtidőm. Nem szoktam ilyenkor futni menni, szóval a testem nincs szoktatva ahhoz, hogy ennyire hidegindítást csináljon és gyorsan felvegye az üzemi hőmérsékletet. Télen ugyan voltam kint párszor 5 órai kezdéssel futni és akkor arra jutottam, hogy ez azért nem az én időm. Nekem sokkal könnyebb "másnaposan" rajtolni, amikor nem fekszek le, hanem az éjszakában indulok el, egész napos ébrenlétet követően. Mondjuk a rajtidőkkel szeretek amúgy játszani, elvégre nem árthat, ha a nap 24 órájának bármelyikén képes tudok lenni indulásra, haladásra. 

Nem igazán kívántam semmit enni-inni, pedig most rá akartam feküdni a frissítés témájára. Eszegettem pár szem mogyorót, ittam egy kis kólát, de nekem ez annyira korai volt ezekhez, hogy nem estek túl jól. Korábban már elhatároztam, hogy nem foglalkozok az "időtervvel", azt az egyet akartam csak, hogy Dobogókőre felérjek 2 óra 30 percen belül. Ezt viszonylag tartottam, reménykedtem, hogyha spiccen is, de legalább a nettó időmmel felérek.

Hajnal a Sikárosi-réten

A Sikárosi-réten megálltam gyönyörködni a felszálló párában és a megjelenő őzekben, majd futottam tovább a Piroson, hogy a Király-kúthoz érve megkezdjem mászásom Dobogókőre. Ezt gyalogolni terveztem a tetejéig, így is tettem, majd kicsivel a tető előtt futásra váltottam. Nagyon meglepődtem, mert ezen a szakaszon elhaladtam két túrázó és egy kutyasétáltató mellett, pedig ekkor épp még csak fél 7 előtt voltunk. Gábor kicsivel a frissítőpont előtt feltűnt és együtt értük el Balázs által prezentált terülj-terülj asztalkát. Nagyon keveset ittam addig, úgyhogy itt lehúztam pár korty kólát és eszegettem az általa hozott sós csipegetni valóból. 

II. etap Dobogókő - Pilisszentlélek

Innen Gáborral együtt indultam meg lefelé, ez egy nagy kedvenc szakaszom egyébként, imádom a Zsivány-sziklák felé vezető Kéket futni. Beszéltünk a korai indulás nehézségeiről, majd haladtam szépen tovább a lefelén. Sárga kereszt, műút, majd jött a Zöld, ami egy igencsak köves, bár rövid szakasz. A Piros keresztre fordulva nem tudtam eldönteni, hogy az eső kezdett el esni vagy ennyire intenzíven hullik a fákról a nyakamba a hajnali eső. Valószínű ez utóbbi lehetett, ugyanis a fák között kékleni láttam az eget. Gyalogoltam a Zöld háromszögig, onnan pedig futni terveztem egészen Klastrompuszta utánig. A lefelén túlságosan magamba szálltam, ugyanis későn vettem észre azt a csapat muflont, akikbe a Piros kereszt lefeléjén szinte belefutottam. Olyan mérges voltam magamra a belefeledkező gondolataim miatt, mert annyira közelről szaladtak el tőlem, hogy akár egész jó fotót csinálhattam volna róluk. Kék barlang jelzés, újabb zuhany, majd Klastrompuszta főtere. Tavaly itt gyalogoltunk együtt az izlandi férfi versenytárssal - jó érzés volt visszagondolni rá, mert egy gyöngyszeme volt a tavalyi versenyemnek az a beszélgetés. Elértem a húzósabban emelkedő részt és úgy döntöttem, hogy telefonálok privát frissítőmnek, hogy beszámoljak mi újság velem. Szóba került, hogy problémásabb a frissítés a korai idősáv miatt és hogy alig várom, hogy a húsleveshez érjek Pilismarótra. Megbeszéltük, hogy végül is beleférhet Pilisszentlélek, úgyhogy átjön a Négyholdak parkolónál lévő pontra. Nem tudom, hogy a meleg leves közelítő ténye vagy úgy egyébként a megszokott futó idősávomhoz való közelítésnek köszönhetően, de a Pilis-nyeregbe már kisimultan értem fel. Itt újból megálltam öltözni, ezúttal a hosszú felsőt vettem át ujjatlanra és futottam vidáman a Sasfészek irányába.

Négyholdak parkoló (Fotó: Tolnai Balázs)

Végre olyan az érzet, mint kellene - annyira örültem ennek, hogy pillanatok alatt megláttam kedvenc hintám a Sasfészeknél. Gábor a Postás út (Zöld kereszt) lefeléjén várt, így ezt a száguldást közösen tettük meg. Itt majdnem sikerült esnem egy aláforduló boka miatt, de ezt is könnyedén korrigáltam. Imádom ezt a részt (is), szóval lendületesen érkeztünk meg a pontra. A privát frissítőm mellett Balázs is jelen volt, úgyhogy iszogattam levest, eszegettem sós dolgokat és viccelődtünk a "spájzolásomon", ugyanis mindenféle jóval (alma, ropi, csoki, gumicukor, paradicsom) megpakolt kezekkel álltam tova, nagyon jó hangulatban. 

III. etap Pilisszentlélek - Dömös

Végre úgy haladtam, ahogy szerettem volna, éreztem magamban az erőt, minden stimmelt. Leértem Pilisszentlélekre és vígan köszöngettem az utca embereinek. Szerintem nem nagyon értették minek lehet így örülni futás közben - pláne kora reggel. Azon szórakoztam magamban, vajon ahhoz mit szólnának, ha azt is tudnák, bennem már 35 kilométer van így kicsivel reggel 8 után? Eljött a kanyar, majd az utca vége a két kis kecskével, akik bősz "szurkolásba" kezdtek, amikor megláttak engem (kapcsolatunk egy hétre tekintett vissza, ugyanis előtte hétvégén futottam erre lefele, így barátkoztunk kicsit). Elfutottam a néptelen Pálos Kolostor romjai mellett, majd újra belevesztem az erdőségbe és az Égett-hársot elérve gyalogoltam felfele. Itt kicsit értékeltem magamban az eddigieket és a következőkkel összegeztem a helyzetet (szó szerinti idézet 37 kilométernél):

"Végre kezdem magam jól érezni, eddig azért eléggé takarékon mentem, takarékon is éreztem magam. Most így Pilis-nyereghez érve érzem azt, hogy egész jól vagyok, így 37-nél meg tulajdonképpen jól vagyok."

Jó volt végre azt érezni, hogy bemelegedett a szervezetem és hogy képes vagyok olyan teljesítményt leadni, amit magamtól várnék. Ezzel az érzéssel értem oda a Hirsch-oromhoz és kezdtem meg az ereszkedést Pilismarót felé. Itt kénytelen voltam változtatni az eredeti útvonalhoz képest, mert azt a jelzetlen árkon-bokron való "ösvényt" esélytelen lett volna követnem. Igen, tudom, hogy van az UTH-nak track-je, de engem nem szórakoztat, ha az órám okosabb nálam és az diktálja az ütemet. Fejből szeretek futni, saját magamra hagyatkozva az útvonal tekintetében, tehát inkább másik utat mértem magamnak ehhez a lefeléhez. Így került bele nagyjából 600 méter plusz a távomba az eredetihez képest. Az egyetlen hátránya ennek a résznek a közel négy kilométernyi aszfalt volt. Na, erre hazugság lenne azt írni, hogy jaj, de élveztem. Hát nem. Mindegy, tudtam, hogy erre kell számítsak, szóval mentem szépen előre. Pilismarótra egy róka felvezetését élvezhettem, ugyanis egészen a falu határáig szaladt előttem pont mindig annyira, hogy esélyem se legyen megközelíteni.

A pilismaróti frissítőpontom egyik legjobbja: koktélparadicsom

Eredetileg ez lett volna a levesezős pontom, így természetesen itt sem hagytam ki, hogy kortyoljak az isteni húslevesből. Nagyon megkívántam a málnaszörpöt, szóval azt is ittam, meg vittem belőle magammal a kóla mellett, hogy legyen lendület a Szakó-nyereg felé. Jól megsózott paradicsommal a  kezemben fordultam tovább a közel öt kilométernyi emelkedő irányába. Túlzás lenne azt állítani, hogy szeretem a Zöld elnyúló felfeléjét, de többedik menetre azért ki lehetett már tapasztalni azt a fajta haladást, amivel egészen jól fel tudok jutni. Így volt ez most is, főleg gyalogoltam, itt-ott belefutottam az érzet kedvéért. Közben azon gondolkoztam, hogy mindjárt fent leszek, utána lesuhanok és gyakorlatilag ott is leszek Dömösön. A sós ízeket egészen megkívántam, de közben az is az eszemben volt, hogy most privát frissítőm lesz, szóval a Balázs-féle mindenes sós majd csak valamikor ezután esedékes. Mindegy, majd eszek mogyorót, ilyesmiket - így voltam vele és fantáziáltam a lassan bekövetkező féltávról. Remek érzés volt végre a Szakó-nyereghez elérni, majd a kevésbé jó állapotú Zöldön elindulni. Ezt a fakitermelések miatt rendkívül szétkapták, néhol kifejezetten nehézkessé vált a haladás. A Sárgát elérve aztán megindult a rendes menet a Lukács-árokba - ezt a részt is szeretem nagyon, sok szép emlék kötődik hozzá. Ezekre gondolva tényleg pikk-pakk leértem és a Szentfa-kápolnánál megpillantottam a frissítőpontom. Leültem a padra, eszegettem - Balázs-féle sósat is, mert végül ő is bejött ide - ittam a szörpöm, ettem Milka csokit (!!!) és ezeket majszolgatvaazt éreztem, hogy megállíthatatlan vagyok.Azt éreztem, hogy innen felállok és teljesen mindegy mekkora táv és szint van előttem, biztosan megcsinálom. Menet közben  - még a célban is - nem egyszer emlegettem a dömösi frissítőm, mint az aznapi legjobb frissítőmet. Érdekes, mert nem voltam kifejezetten szarul oda megérkezve, de az biztos, hogy teljesen kicserélve indultam tovább. 

IV. etap Dömös-Lepence

Óriási lökettel indultam meg a mászáshoz, el nem tudtam képzelni, hogy ez most mi, honnan, hogyan? A magam egyszerűségével így értékeltem a pontot elhagyva az élményt (szó szerinti idézet Prédikálószék felé menetelve):

"Itt volt egy frissítőpontom, b*aszd meg újjászülettem most egy kicsit úgy érzem. Milka csoki, sós Cracker, gumicukor, szörp, kóla - b*szd meg, kánaán volt. Elképesztő volt. Komolyan mondom, ez mennyei volt." 

Elég vicces utólag látni, hogy milyen apróság mekkora löketet tud adni. Ott tényleg hirtelen akkora impulzusként értek az események, hogy teljesen feltöltődve kezdtem el a pálya egyik legdurvább mászását. Viszonylag gyorsnak is ítéltem a haladásom, tényleg hamar felértem a Vadálló-kövekhez, majd a mászós részhez, ahol Gábor várt. Utólag megnézve a részidőt, 33 perc 40 másodperc alatt értem fel a kilátóhoz. Ebben az a durva, hogy tavaly ugyanez 37 perc 43 másodperc volt, míg előtte évben a Szentlászló Trail-en, amikor a szakaszgyőzelem volt a célom 32 perc 25 másodperc (és ott Dömösnél még alig 25 kilométer után voltam, míg itt bőven 50 kilométer felett).

Megállíthatatlanul a Vadálló-köveknél (Fotó: Györgyi Gábor)

Ez is mutatja, hogy tényleg elkapott egy löket, úgy daráltam a felfelét, mintha Dömösről rajtoltam volna. Nagyon fel voltam pörögve, teljes extázisban voltam az emelkedőn. Elhaladtunk a kilátó mellett és fordultunk tovább Lepence irányába. Elképesztő tempóban mentünk, fantasztikusan éreztem magam így féltáv után, sokkal jobban, mint amikor elindultam.

Az jutott az eszembe utólag, hogyez maga volt a nagybetűs FLOW-élmény.Egyszerűen semmi más nem érdekelt, csak az, hogy kurva jó dolog itt futni, kurva jó dolog ennyit futni és MINDEN TÖKÉLETES! Ezt a "sodrást" gyönyörűen szemlélteti a Gábor által rögzített felvétel is, mert tényleg visszaadja azt, ahogyan akkor voltam. Nagyon ritka szerintem ennyire tisztán megélni ezt, mert persze máskor is szoktak jó pillanatok lenni (sőt!), de ez valami hihetetlenül különleges élmény volt. Persze sajnos nem tart örökké, szóval itt is kezdett mérséklődni az eufória, ahogy a csalános-köves jelzetlen útszerű valamihez értem. Az nem áll hozzám közel és alapvetően a Lepence utáni szakasz sem a Jenő-kunyhóig. Lepencén ismét privát frissítőm volt, ahol ettem a leves maradékából, majd az éppen elkészülő mindenes tésztába is belenyúlkáltam (igaz, ez sajnos akkor még ehetetlenül forró volt). Itt arra jutottam, hogyha úgyis van másik zoknim, akkor cserélnem kellene. Sose cseréltem még zoknit, szóval ez is kísérleti jellegű dolog volt. Levéve a korábbit néztem, hogy a talpam teljesen fel van ázva - hát bizony, tavaly ebből lett a legnagyobb problémám az utolsó 15 kilométeren. Átvettem a zoknim, lazábban újrakötöttem a cipőm és egy hajába sült krumplit megeszegettem. Nem sajnáltam szórni rá a sót sem, majd az étkezés lezárásaként az almaléhez nyúltam, amit szintén először ittam frissítőponton. 

V. etap Lepence - Pap-rét

Innen már kicsit nehezebben tápászkodtam fel, majd indultam a jelzetlenen tovább. Viszonylag sokat gyalogoltam, gyakorlatilag szinte a Jenő-kunyhóig. Úgy voltam vele, hogy töltődök kicsit odáig, hogy aztán Visegrádig végig tudjam futni az előttem lévő szakaszt. Itt már éreztem a jobb lábfejem, ugyanis a Bölcső-hegy után elkövettem egy igazi amatőr hibát: túl szorosra fűztem a jobb cipőmet. Persze később lazítottam rajta és Lepencén is, de ekkor már mindegy volt. Abban reménykedtem, hogy így lazítva legalább már nem lesz rosszabb a helyzet.

Spartacus-ösvény (Fotó: Györgyi Gábor)

Felértem a Spartacus-ösvényre, ami egyébként az egyik legszebb szakasza a versenynek, ha a panorámát nézzük. Nekem most az egyik legmegterhelőbb volt, ugyanis végig a kerülgetésről szólt. Nagyon rendesek voltak az ösvényen járó emberek, mert félreálltak, de így is rendkívül sokat kivett belőlem az állandó megtorpanás és a megköszöngetés. Gábor félúton becsatlakozott, mondtam neki, hogylassan elérem a 70 kilométert, szóval már csak egy maraton van hátra.Nos, igen, nagy öröm tud lenni a tudat, hogy "már csak egy maraton van hátra". Ilyen távon ez tényleg nem tűnik annyira soknak, ha az ember egyébként nincs szarul. Én ekkor alapvetően nem voltam, bár a korábbi elképesztő löket már lecsengeni látszott. Pilisszentlászlón a focipályához tettük a pontot, ott várt Balázs magasban repkedő drónjával. Ettem-ittam-töltekeztem, kicsit leültem, majd távoztam azzal, hogy legközelebb már a Pap-réten találkozunk.

Életkép Pilisszentlászlón - "már csak egy maraton" (Fotó: Györgyi Gábor)

Pap-rét fontos helyszín, mert az már azt jelenti: az utolsó 20 kilométer következik. Pilisszentlászlón gyorsan átrobogtam, majd jött az Apátkúti-völgy. Tavaly ebbe a lefelébe bele kellett gyalogoljak, mert éppen egy holtpont ért el. Most az volt a célom, hogy végig tudjam futni. Erre is nagyon sokan jöttek, szóval folyamatosan kerülgettük egymást, ami mentálisan nehezített a dolgomon. Amikor félreálltak, akkor ugye megköszöntem, ami nem mindig esett jól, de mégiscsak muszáj volt, hisz saját haladásukat akasztották meg miattam. Az aszfaltra érni rettentő volt, azt nagyon nem kívántam. A Zöldet viszont vártam, mert akartam egy kicsit gyalogolni a felfelén, hogy azt követően egy lendülettel érjek be Visegrádra.

Út a "kedvenc" szakaszom felé - a fellegvári mászás

Az órámra néztem és elővettem a kis papírra felírt tavalyi pontok idejét: nem hittem a szememnek, hogy esélyem lehet odaérni hamarabb, mint a tavalyi időm! 14:25-re számoltam át a tavalyit és a ponthoz odaértem 14:22-re. A saját frissítőm ugyan kicsit feljebb került a Kálváriára, de még oda is úgy értem, hogy a 14:25-ön belül megvoltam. Mondjuk az örömöm nem volt hosszú életű, ugyanis a domboldalon ülve magamba zuhantam minden értelemben. Elkezdtem megenni egy hajába sült krumplit, de úgy, hogy már a hámozásra sem fecséreltem energiát.

Nagyon fájt a lábfejem, próbáltam segíteni még a lazítással, persze eredménytelenül. Ültem, ettem, ittam, meredtem a szemben lévő Börzsöny felé (persze látni nem láttam, csak néztem abba az irányba) és arra gondoltam, hogy bassza meg, jön a Pap-rét. 

Visegrád, Kálvária - kommentár nélkül 

Nagyon nehéz volt rászánni magam az indulásra, sok időt vesztettem, mert vagy 12 percet ültem a földön mire összekaptam magam. Neki indultam, gyalogoltam, megálltam a fűzővel szarakodni, tovább indultam, megálltam, haladtam. Így értem oda a Fellegvárhoz, ahol rengetegen voltak. Fura volt, mert amikor legutóbb jártam erre minden kihalt volt. Most nyomát sem lehetett látni a két héttel ezelőtti ürességnek. Amit tudtam, azt futottam, a felfeléket gyalogoltam, így értem oda a Bob pálya parkolójához.Ismét itt vagyok a "kedvenc" részemen, megint szarul, hát ez tényleg nem igaz - ez volt a fejemben.Annyira sokat jártam erre pont azért, hogy ha megszeretni nem is tudom, de legalább kiismerjem és semlegesítsem. Ismerni már jól ismerem, de a kapcsolatunk úgy tűnik változatlan maradt. Sajnos nagyon sokat gyalogoltam, belül - olykor kívül is - nyavalyogtam, borzasztó volt. Annyira felerősödött a lábfej-fájdalom, hogy már nem csak a lefeléknél éreztem, hanem akkor is, amikor csak simán mentem. A karjaim szintén sajogtak, meg persze mentálisan sem voltam éppen túl jól, ráadásul folyamatosan a rántott csirkecomb ízéről fantáziáltam. Elképzeltem a maradék útvonalat a Pap-réttől: sírni tudtam volna attól az elképzelt érzéstől, ami azokon a lefeléken várt volna rám. Szörnyű volt az is, hogy eddig egészen jól ment, az nem lehet, hogy már megint itt legyenek gondok? A legmélyebb időszakom érzéseit nagyjából ez szemlélteti élethűen (szó szerinti idézet a 87. kilométer környékén):

"Nincs messze Pap-rét, oda elérek, az lebegjen előttem, hogy tök mindegy mi a vége -  megint csak ezt mondom - , szarom le az időt, mindent, csak 20 van hátra, egy húszas. Azt meg kell próbálni - ha kell tipegve - de megcsinálni. Ha rágondolok sírva fakadnék legszívesebben, csak mégis van tartásom még egy kicsi - talán még van -, de legszívesebben sírnék, de még ez is bekövetkezhet. Na, összeszedem magam, mert ez így nem lesz jó." 

Így értem el Moli-pihenőt, ahol megálltam egy pillanatra, hogy erőt merítsek a táj szépségéből, majd meneteltem tovább, próbáltam futni, gyalogolni. Ezt játszottam egészen a 89. kilométerig, amikor egyszer csak a fejembe kúszott egy korábbi cipőm fűzésének képe éseljött a megvilágosodás pillanata egy egyszerű utasítás képében - FŰZD ÁT! Azonnal megálltam, kifűztem két sornyit, majd átfűztem úgy, hogy ne keresztezze csak az oldalán legyen befűzve, majd a tetején megkötve. Hát nem igaz, ez miért nem jutott eszembe előbb??? Legkésőbb Visegrádnál kellett volna kapcsolnom és akkor legalább a fizikai mizériát valamelyest meg tudtam volna úszni. Nagyon mérges voltam magamra, hogy ilyen későn gyúlt meg az égő az agyamban, mert megspórolhattam volna a szerencsétlenkedést. Mindegy, ez kétszeresen is tanulságos volt.

Kulináris élvezet Pap-réten - "csirkelábas" mindenes tészta (Fotó: Tolnai Balázs)

Elértem a Piros és Kék találkozását, ahol Balázs és Gábor vártak, hogy lemenjünk Pap-rétre. Ide mindenképpen akartam pontot, mert amúgy ez egy kitérő, hiszen az útvonal a Piroson folytatódik a Hétvályús-forrás irányába. Elég megviselten érkeztem Pap-rétre, azonnal le is ültem és a lepencei tésztát kezdtem el elszegetni. Ami akkor forró volt, az mostanra kihűlt, szóval nem igazán esett jól enni belőle, de úgy voltam, hogy kell az erő a maradék 20-ra, szóval falatozzunk egy keveset. Aztán mondtam, hogy rántott csirkecombot kívántam egész idáig és Balázs kérdezte, szerezzen-e célkajának? Kicsit egykedvűen reagáltam rá, meg úgy mindenre, mert próbáltam rendezni a soraim miközben a három ágú ("csirkeláb") fadarabbal piszkálgattam a kihűlt tésztát. Itt még 5 perc hátrányban voltam a tavalyi időmhöz képest, amit leginkább csak tudomásul vettem, nem nagyon foglalkoztatott. Viszont az igen, hogy most jött az a szakasz, ahol tavaly az időmön buktam és itt akartam javítani.

VI. etap Pap-rét - Szentendre

Az elindulás nem volt könnyű, nem segített az sem, hogy Gábor jött velem a Hétvályús-forráshoz vezető lefele elejéig, így beszélgetve haladtunk, leginkább gyalog. Ezt a szakaszt egyébként sokat futottam mostanság, úgyhogy próbáltam visszaemlékezni azokra az érzésekre. Meg is lett a hatása a frissítésnek, cipőfűzésnek és a mentális hangolódásnak, mert ahogy elértük a Zöld becsatlakozását egyszerűen azt éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van és konkrétan kívántam a pálya hátralévő részét.Elöntött az "eszelős mámor" és úgy voltam, hogy menjünk, nyomjuk a szerpentint lefelé, másszuk a Hétvályús-forrást felfelé!Megint elkezdtem érezni a megállíthatatlanság löketét és csak mentem. Hamar leértem a forráshoz, majd megkezdtem a mászást. Nagyon könnyednek éreztem a felfelét, komolyan jól is esett ezt most megcsinálni! Elértük a Vöröskő kilátását, majd mentem tovább a Piros kereszt felé. Végre rendesen meg tudtam futni ezt a szerpentint is, tavaly ugye már nem nagyon ment. A Piros kereszt jelzést viszont gyalogoltam, de mondhatni egész tempósan sikerült haladnom rajta. Eljött az Álló-rét, ahol végre megélhettem, ahogy az órám átgördül 100 kilométerre. Tavaly az Apátkúti-völgyben lemerült az órám és mivel későn raktam fel tölteni, így újra kellett indítsam a rögzítést ezzel a újra elkezdve a számlálást. A Nyerges-hegyre mászás sem tűnt vészesnek, itt arra gondoltam, hogy a Lepencén megkezdett almalevem megiszom az utolsó pontomon. Konkrétan ennek az íze hajtott a felfelén, nagyon kívántam. A felfelé végén megint ott volt Gábor, együtt értünk fel a tetőre, gyorsan megcsodáltam a panorámát, megnéztem magamnak a célt és már indultunk lefelé. Tavaly sajnos ez sem ment lefelé jól, most annál inkább. Odaértünk a jelezetlen leágazóhoz, mentem tovább és arra gondoltam, hogy tényleg mindjárt ott leszek Szentendrén! Az időmet már jobban meg mertem nézni és láttam, hogy előnyben vagyok a Nyerges-hegy óta. 18:24-re kellett volna a Skanzen felé érnem a tavalyi számítás szerint, most nagyjából 10 percen belül magam előtt voltam.

Ennek a dobozkának a képe hajtott fel a Nyerges-hegyre, majd onnan a pontra

Elértem a pontot  - közben csatlakozott Balázshoz barátnője, Noémi - úgyhogy egész csapat várt az utolsó pontomon. Innen már nem vittem magammal semmit, csak lehúztam a vágyott almalé másik felét. Szinte azonnal indultam tovább azzal búcsúzva, hogy hajtsanak, mert mindjárt odaérek a célba. Elértem a főutat, megálltam egyet fotózni: bizony, a túloldalon kezdtem a hajnalt, ott futottam a Kő-hegy felé cirka 14 órával ezelőtt. Akkor átnéztem onnan erre az oldalra és rágondoltam, vajon milyen lesz ideérni? Mit ne mondjak, ezt az érzést nem lehet előre elképzelni. A legjobb az egészben az volt, hogy futottam MINDENT. Az egész betonutat, a főút melletti járdát, a Bükkös-patak partját. Tavaly ez sem ment, hiszen bele kellett gyalogoljak elég sokat. A visszafele út a Bükkös-patak partján mindig különleges, hiszen pont annyira hosszú, hogy gyorsan végig lehessen futtatni fejben az elmúlt órák élményeit. Ez az a pillanat, amikor látok magam körött mindent és figyelem is az utat, de fejben mégis egészen máshol járok.Fejben a pillanatok és az érzelmek sokasága pörög. A 11-es út morajlásához közelítve megpillantottam Gábort. Itt már a célba érés extázisát éreztem, elképesztően feldobott állapotban voltam. Rövid összegzés a macskaköves úton, öröm és felszabadultság. Ezt az érzést csak remélni merhettem a kezdet kezdetén, ugyanis ahogy minden ultrának, úgy ennek is lutri volt a kimenetele. 

Utolsó kanyar és odaértünk a Duna-korzóra - 14 óra 46 perc alatt értem vissza. Nem hittem el, hogy ez komolyan létezhet, mert utólag kiszámolva 1 óra 8 percet töltöttem frissítéssel, öltözködéssel, egy-egy fotóval. Versenyen a felét, de tán a negyedét se frissítem, ennek ellenére csúnyán megvertem a tavalyi énem. Ráadásul most jól voltam az utolsó 20 kilométeren, tavaly az utolsó 15 kilométeren vesztettem el az addigra kiépített előnyömet és alig bírtam futni a lefeléket. Balázsék elhozták a vágyott csirkecombot nekem - bár a beérést követően sajnos nem tudtam enni belőle még, de aztán betoltam rendesen, isteni volt, ezúton is köszönöm szépen!!! 

A célba érés mámora  - Szentendre, Duna-korzó

A tanulságokat többségében már a Duna-korzón állva összegeztem, ezek pedig a következők:

1. Zokni csere.Nem cseréltem még zoknit se versenyen, se edzésen, de most megértettem miért jó ez. Az biztos, hogy ezt viszem magammal a jövőben, mert tavaly is ezt kellett volna csinálnom annak elkerülésére, ami miatt a bajok keletkeztek. Most pont jókor időzítettem, így fel sem merült talp-gond.
2. Cipő(át)fűzés.Ez sajnos amatőr hiba volt részemről, nem is értem miért, mert napjára nem emlékszem, mikor követtem el ilyet. Valószínű a vizes (kicsit vastagabb) zokni, táv miatti lábfej dagadás is közre játszott ebben a szerencsétlen dologban. A legnagyobb tanulság mégis az volt, amit a 89. kilométernél csináltam: átfűzés. Erre nem szabad sajnálni az időt.   
3. Frissítés.Ez igencsak érdekes dolog, ugyanis úgy indultam el, hogy kísérletezni fogok, mert most tét nélkül tehetem meg. Továbbra sem élek "mű-anyagokkal", így előre jól át kell gondolnom a fogyasztásom (ízvilág szempontjából). Az április eleji börzsönyi 70-es ("Sexy Trail") futásomon direkt figyeltem magam azzal a szemmel, hogy mikor mit kívánnék, mit ennék, mit innék. Ebből táplálkozva gondoltam végig a privát UTHfrissítésemet és kijelenthetem, hogy remekül összeállított volt a "menüsor". A következőket fogyasztottam: sós Cracker (ebből főleg a perec), sós mogyoró, megsózott koktélparadicsom, húsleveles, gumicukor, Milka tejcsoki kockák, alma, megsózott hajába sült krumpli, lecsós alapú "mindenes" tészta, málnaszörp, ásványvíz, almalé, kóla. Ez már szinte luxus kategória, amit csináltunk és ehhez azért kellett is az a háttér, amit frissítőim biztosítottak. Amiket ezek közül külön kiemelnék, az ezúttal a húsleves, csoki, krumpli, paradicsom, almalé és a málnaszörp volt. Ezek fogyasztása dobott szerintem rajtam a legtöbbet, így biztosan közülük viszek magammal majd a jövőben is. 
4. Frissítéssel töltött idő - futott idő.A teljes időm 14 óra 46 perclett, a tisztán futott időm pedig 13 óra 38 perc a 112,6 kilométerre és 4200 méter szintre. Ebből jött ki az 1 óra 8 perces "holtidő", ami kicsit soknak tűnne, ha versenyt néznénk. Mindenképpen érdemes lehet hosszabbakat frissítenem - ha nem is annyira hosszúakat, mint most - mert egyértelműen éreztem a hatását. Ha a mostani állóidőből sikerül lehúznom, akkor jövőre egészen jó esélyeim lehetnek a vágyott "álomidőm" megfutására. 
5. Formaidőzítés, edzés.Végső tanulság, hogy ismét jó volt a felkészülési időszakom. Márciusban nem álltam le egy kicsit sem, hanem stabilan hoztam a 100 kilométeres heteimet egészen mostanáig. A szintemelkedésre is figyeltem, 14 ezer méter szint feletti hónapokat hoztam. Az előző évhez képest sokat erősödtem ezen a távon és ezt kifejezetten éreztem. Tavaly is végig tudtam menni, de közel sem így, mint most. Ez azt a tanulságot hozza magával, hogy amit tavaly óta csináltam, az jó edzésmunka volt. Azóta sem voltam sérült, nem ment el a kedvem és nem kellett kihagynom egyetlen olyan napot sem, amikor tervezett volt a futás. Március elejétől annyi változott, hogy heti négy futás helyett heti ötször futottam, ráadásul ezek közül az összes terepfutásvolt. Ez is sokat lendíthetett, mert nem szorítkozott a hétvégi kettőre, hanem volt lehetőségem változatosabban, többet menni terepen. 

Végső konklúzió: úgy érzem, hogy tényleg ez a táv/szint  az, amit a legjobban szeretek futni. Ennél érzem a leginkább, hogy az erősségeim meg tudnak mutatkozni, mind a tempós felfelékkel és az egyre gyorsuló lefeléimmel. A lefelékre egyébként is nagy hangsúlyt helyezek, amióta a Magas-Tátrában versenyeztem, ezt a továbbiakban is folytatom, mert kifejezetten érzem a változást. A felfelék eddig is jól mentem, az átkötő szakaszokat pedig szintén igyekszem tempósabbra futni. 

Konklúzió (egyben evidencia) az is, hogy hűvösebb időben azért egészen más ezt megfutni, mint hőségben. Remélem jövőre is kedvez majd a májusi időjárás nekem. 

14 óra 46 perc  - 112,6km, 4200m+

Nagyon hálás vagyok segítőimnek - privát frissítőmnek, Balázsnak, Gábornak - mert bár önként jöttek, mégis az egész szombatjukat arra szánták, hogy nekem segítsenek. Remekül figyeltek az igényeimre, minden ponton úgy vártak, hogy nekem csak fogyasztanom kellett, minden elém volt készítve.Már-már szégyelltem azt a kényelmet, ahogy egy-egy ponton éreztem magam, mert mégiscsak futni jöttem, nem piknikezni. Nélkülük ez biztosan nem sikerült volna így, ráadásul elképesztő hangulatot is csináltak nekem minden ponton, szóval jobbat nem is kívánhattam volna társaságnak erre a gyönyörű napra.

Ezt a beszámolót sem zárhatom mással, mint a tavalyit:

Jövőre elindulni? Na, még jó hogy! 

És most már azt is tudom, hogy nekem nem kell ahhoz verseny, hogy megélhessem a "terepfutás ünnepét".

A beszámolómat nem is zárhatnám mással, mint a Györgyi Gábor által összerakott videóval, ami tökéletesen visszaadja az élményt: