Ezúttal egy rendhagyó poszttal érkezem, ugyanis a mostani írás szerzője nem én vagyok, hanem egy nagyon kedves hallgatóm, Tárnok Tímea. Szerintem minden pedagógust hatalmas öröm tölt el, amikor egy tanítványa olyan értékeket tart sajátjának, amellyel ő maga is mélyen azonosulni tud. Így van ez velem is, hiszen a futással való kapcsolatomat azt hiszem írásaim kellő részletességgel szemléltetik (bár Timivel nem Testnevelés és módszertana tárgy keretén belül találkozom az egyetemen). Nem szokásom a futással kapcsolatban tanácsokat osztogatni, de egyértelmű volt, hogy amikor Timi hozzám fordult kérdéseivel, legjobb tudásommal és eddigi tapasztalataimmal szerettem volna segíteni továbblendülését a 21 kilométeres álomútja felé. Nekem írt rövid beszámolóját olvasva döntöttem el, hogy futótörténetét "vendégposztként" megjelentetem, hiszen úgy gondolom, az egyetemista korosztály számára példamutató lehet az az út, amit választott magának: az út, amely során

egy "nagyokat álmodozó" kamaszból, "magabiztosabb és motivált" fiatal felnőtté tud válni.

Jöjjön hát Timi futótörténete:

Timi vagyok, 20 éves egyetemista. Lassan egy éve, hogy rendszeresen futok. Korábban sose szerettem futni, egy km se ment. Én voltam az mindig, aki otthon feküdt a kanapén és nagyokat álmodozott, de semmit nem tett azért, hogy legyen változás. Aztán egyszer jött egy Spartan Race  nevű verseny, ahová a barátaim rávettek arra (igazából magam se tudom már, hogy hogyan), hogy elinduljak velük. Bíztam benne, hogy addigra formába tudom rázni magam kicsit, fel tudok készülni rá. Természetesen ez nem így történt. Párszor elmentem futni előtte, de nem nagyon vittem túlzásba a felkészülést. Ezt a versenyen meg is éreztem, de alapjáraton nagyon élveztem a versenyt, a hangulatot, meg persze azt, hogy végre csinálok magammal valamit. Aztán az utolsó előtti akadálynál beütött a krach, ami egy eszméletlen hatalmas és nehéz betongolyó formájában érkezett meg elém, és jó egy hónapos pihenést vont maga után, ugyanis járni alig bírtam.

Miután már úgy éreztem, hogy biztonságos, kimentem néhány körre a kollégium körül és futottam, hogy kezdjek magammal valamit. Más érzés volt már, egy ilyen verseny után felvenni a futócipőt: motiváltabb lettem. Szerettem volna még készülni egy Spartan versenyre, de a sérülésveszély miatt inkább lemondtam róla. Miután teljesen felépültem, egyre gyakoribbá váltak a futások. Kikapcsolt. Élveztem, hogy egyre nagyobb távot bírok. Élveztem, hogy fejlődök, hogy már kicsit ez más, mint az eddigi életritmusom. Szépen lassan ráéreztem a megfelelő légzésre, ami még több km-hez juttatott.

Júliusban már heti 3-4-szer kijártam rendszeresen. Nem gondoltam volna korábban, hogy ebben ekkora örömömet fogom lelni. Csupa örömfutásból állt minden edzés. A lábam elvitt 6-7-8-9 km-ig, mindig annyit mentem, amennyi jól esett, szépen lassan, 7:30- as idővel. Elértem az első nagyobb mérföldkőhöz: 10 km, július végén. Hatalmas nagy büszkeséget éreztem, majdnem már euforikus állapothoz hasonlítanám. Élveztem minden percét, minden km-t. A nyár végén egy barátom javaslatára vettem egy Nike cipőt, ami még inkább megkönnyítette a betonon való futásaimat.

Szeptemberben részt vettem az első futóversenyemen: Spar Maraton 10+5km. Úgy gondoltam egyből két távval indítok. Aggódtam, hogy fel fog venni a végén a záróbusz, nem leszek elég gyors…a 10-km-es távnak az utolsó két kilométerét olyan elképesztő gyorsasággal tettem meg, hogy még én magam sem hittem el. Új egyéni rekordot döntöttem, és a záróbusz közelében nem voltam egyik távnál sem.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy 10 km-es futás ennyire boldoggá fog tenni…

Ez a verseny még a Spartan Race-nél is nagyobb benyomást tett rám. Ezután úgy éreztem (kis túlzással), hogy már bármekkora távot le tudok futni. Ekkor fordult meg először komolyan a fejemben, hogy milyen lenne lefutni 21,1 km-t. Nyáron még csak álmodoztam róla, hogy majd, ha egyszer évek múlva oda jutok, hogy lefutom és beérek, milyen érzés lesz… November közepén kimentem a Margit-szigetre, némi hosszú futás reményében. Nem döntöttem el mennyi lesz, úgy gondoltam, hogy futok, amennyit futok, majd meglátjuk. Előző este konkrétan 2 órát aludtam, így arra számítottam, hogy ki fogok dőlni az első körben. A harmadik körnek a végére érve döntöttem el, hogy elég, most megállok a 16-nál, bár még bírtam volna, de a félmaratont még későbbre tartogatom, nem akarom lesokkolni a szervezetemet (úgy, hogy előtte a legnagyobb táv, amit futottam az 12 km volt). Így jobbnak láttam csúsztatni.

Januárban egy barátommal, Bencével együtt lefutottuk a Zúzmara futófesztiválon a 10 km-es távot. Itt indultam még az 5 km-en is, nem akartam ismét egy távnál megállni, több kellett…De még nem a félmaraton…még mindig toltam magam előtt, mint egy álmot. Egy olyan álmot, amit nehéz elhinni, hogy egyszer bekövetkezhet. Úgy éreztem még nem vagyok rá felkészülve.  

Végül meglett az időpont: Vivicitta 2020. április 5, Budapest. Na, innen már nincs visszaút- gondoltam magamban, mikor leadtam a nevezést. Bencével megbeszéltük, hogy együtt futjuk. Rendben. Akkor vegyük sorra mi kell egy félmaratonhoz: Kedv? Naná! Felszerelés? Van. Felkészültség? Hát ööö…alakulgat! Izgalom? Bőven van. Félelem? Abból is bőven jutott. 

Itt még nem is sejtettem, hogy aznap át fogom lépni az első 16-ot

Mikor véglegessé vált az indulásom, nagyon izgatottá váltam. Egyrészt öröm volt bennem, hogy megélhetem egy álmomat, és már a dátum is megvolt hozzá. Másodszor pedig, mikor belegondoltam a távba, úgy éreztem elveszek. „21 km…tejóég, mintha kifutnék Zalakarosra! Hát én nem vagyok normális, hogy egy ekkora távra jelentkeztem!” -gondoltam magamon megdöbbenve. Másnap jelentkeztem még egy félmaratoni versenyre, április végén: Kanizsa-Karos félmaraton, csodálatosan nagy szintemelkedésekkel, csak hogy teljes legyen a kép.

Aztán a körülmények megváltoztak… nem futhattam Pesten. Hazajöttem Nagykanizsára, és nem mozdultam ki. Újratervezés…

Az első napokban még féltem kimenni, annak ellenére, hogy megengedték az egyéni szabadidős tevékenységet. Világéletemben magányos futó voltam, két alkalom volt, amikor egy-egy barátommal elmentem futni, szóval a magány itt nem volt baj. Végül egyik délután felvettem a futócipőt, hogy megnézzem mi van kint. Azt a pár embert, akit láttam, messziről elkerültem: átmentem az út túloldalára, vagy ha ezt nem tehettem meg, akkor szimplán befutottam az árokba, hogy ne menjek az illetőhöz közel. Én egy nagyon szociális embernek tartom magam. Rettentően hiányoznak a szeretteim. Úgy gondolom, hogy ebben az időszakban én elvesznék, hogyha nem tudnék most futócipőt felvenni és kimenni. Mindig ügyelek arra, hogy biztonságos körülmények között fussak, egyébként meg itthon töltöm az időmet, ez az egyetlen egy alkalom amikor kinézek.

2020. március 29: egy héttel a Vivicitta dátuma előtt

Otthon ülök (a változatosság kedvéért) és nagy elhatározást teszek: le fogom futni a félmaratont, egy hét múlva… A Csónakázó-tónál, vasárnap délelőtt nem lesznek sokan. Bencével beszéltem, együtt futjuk: mindketten otthon (ő Zagyvaszántón), egyedül, távol az emberektől. Nem szerettem volna, hogy ez is elvesszen.

Március egy eléggé érdekes hónap volt futás szempontjából. Nehezemre esett a fejemben legyűrni a hosszabb távokat. Egyszerűen szenvedtem magammal: a testem bírta a távot, de a fejemben nem tudtam meggyőzni magam, hogy bírom a távot, és ez ott nagyon kihatott a teljesítményemre. Hogyha nekiindultam egy hosszú edzésnek, akkor az első 5 km-t végigszenvedtem: beszúrt az oldalam, a levegő is benn ragadt, egyszerűen semmi nem volt jó… Egy ilyen hosszú futásom volt például előző nap, mielőtt eldöntöttem volna a félmaratont. Hogyan tudnék teljesíteni így egy ekkora távot, ha ilyen problémával küzdök?

Végül Janek Noémi tanárnőnek írtam a problémámmal kapcsolatban. Ő nagyon segítőkész volt, számíthattam rá. Tanácsát követve a fejemben kellett a helyére raknom a dolgot: ez nem kényszer, nincs tétje.Ezt megélni szeretném és nem túl lenni rajta.Régóta vágytam már rá, hogy átlépjem azt a bizonyos 20-as határt, de nem szabad, hogy a végén elmenjen az egész futástól a kedvem emiatt. Útvonalat is változtattam, mert annyiszor futottam már körbe a Csótót, hogy már szerintem ismerem minden szegletét. Ide most valami más kell: egy olyan hely, ahol teljes biztonságban tudok futni, és nem találkozok senkivel…a Balatonon vasárnap reggel nem lesz sok ember…Végül megszületett az útvonal: Balatonberény vasútállomás -> Fonyód vasútállomás.

Ahogyan közeledett a dátum, egyre izgatottabb lettem. Sokszor átrágtam az útvonalat, fejben végigmentem. Felosztottam kisebb távokra az utat, valamint megbeszéltem édesanyámmal a frissítésemet. Előző este leültünk és átbeszéltem vele az útvonalat. Mikor hol kell lennie, hol tud menni autóval. Kikészítettem a cuccokat, a ruhát, frissítést, hogy ne reggel kapkodjak.

A futás reggelén a reggeli 7-es kelés nem volt kellemes. Nem aludtam valami jól, féltem, hogy ez milyen hatással lesz a teljesítményemre. 8-kor indultunk, kiszámoltuk, így nagyjából 9-kor el is tudok rajtolni Balatonberénytől. Ahogy közeledtünk Berény felé, egyre idegesebb lettem, de közben mégis próbáltam magam nyugtatgatni: nem baj, ha nem sikerül, nincs tétje. De mégis le akartam futni…Régóta készültem rá már. Próbáltam fejben egybetartani magam. Igazából egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy én 18 km-rel haza fogok indulni, nagyobb volt bennem a küzdőszellem.

És a következő pillanatban már ott álltunk a Berényi vasútállomáson. Nagyon rövidnek tűnt az út. 4 fok volt, de én lazán ott álltam egy ujjatlan, rövidnadrág kombóban. Éreztem még otthon, hogy lehet jó ötlet lenne azt a pulcsit elrakni…Gyors bemelegítés, pulcsi, fotó és zene bekapcs. Nem gyakran szoktam zenét hallgatni futás közben, de gondoltam, hogy lesznek nehéz pillanatok majd, és reméltem, hogy a zene majd átsegít ezeken.

Csak több kisebb szakaszt kell egymás után lefutni…ennyi az egész - gondoltam itt magamban

I. etap: Balatonberény vasútállomás - Máriaszőlőtelep (9,1 km)

Hát íme, elindultam. Nem hiszem el. Most nincs más feladatom, csak futni, ameddig tudok. Sikerülni fog. Bízom magamban. Kb. 13 perc múlva megszólalt a telefonom, hogy2 km-t már megtettem. Gondoltam, már csak 19 van hátra. Én ennek akkor őszintén örültem.Ezen a szakaszon egy gyalogossal nem találkoztam.

II. etap: Máriaszőlőtelep - Máriahullámtelep (11 km)

Az első frissítésemen egy kis kólát, meg banánt vettem magamhoz, ledobtam a pulcsim és mentem tovább máris. Nagy váltás volt kicsit az ujjatlan, de legalább felébredtem a szellőtől. Sajnos ezen a szakaszon nem figyeltem annyira oda a tempómra, mint kellett volna és kicsit begyorsultam. Mikor ezt észrevettem, egyből lassítottam és utána koncentrálnom kellett, hogy még véletlenül se szedjem gyorsabban a lábaimat. A féltáv gondolata nagyon feldobott, főleg hogy láttam egy táblát, hogy Fonyód már csak 10 km-re van.

Sok nyári emlékem helyszíne mellett futottam el- azért is választottam ezt az útvonalat

III. etap: Máriahullámtelep - Balatonfenyves vasútállomás (14,9 km)

A táv közepénél már kezdtem érezni a lábamat. A tüdőm is kezdett kicsit szúrni, de nem álltam meg. Nem akartam… Itt eszembe jutott, hogy az a szakasz, amit itt futok, az még kocsival is húsz perc... Megint megállapítottam a fejemben, hogy nem, biztosan nem vagyok normális. Féltem attól, hogy begörcsöl a lábam ezért megittam azt az egyik kis shot Mg-t amit hoztam magammal. Később rájöttem, hogy ez bizony nagyon korai volt.

A szakasz végén jött az új frissítés: banán, ropi és kóla. Itt már éreztem, hogy eszméletlen kemény szakasz vár még rám.

IV. etap: Balatonfenyves vasútállomás - Alsóbélatelep (17,9 km)

A nap tűzött. Melegem volt. Fájt a lábam. Koncentrálnom kellett, hogy tartsak mégis valami iramféleséget. Nagyon lelassítottam. Szerintem az egyik legrosszabb 3 km-emet futottam, de próbáltam elnyomni magamban a negatív hangokat…hogy ez így nem lesz jó… Kiszállhatnék … megtehetném azt is…Csak haladni kell előre, nincs más dolgom. A negatív gondolatok persze mindig le akartak győzni, de próbáltam uralkodni rajtuk.

V. etap: Alsóbélatelep - Fonyód vasútállomás (21,1 km)

Egyre több belesétálás, szúró oldal, fájó lábak, hát és karok: ezek jellemezték leginkább az utolsó részt. Hatalmas nagy küzdelem volt. Egyszerűen fel akartam adni. Szar minden. Soha többet nem veszek fel futócipőt - gondoltam magamban, miközben kocogtam a Fonyódi szakaszon. Kiértem a Balaton-partra: azért is választottam ezt az útvonalat, hogy majd ez a kilátás biztosan erőt fog adni, de az akkor már nem érdekelt. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni csak, hogy fáj már a lábam, és nem bírom a távot. Úgy éreztem legyőzött. A magnéziumom elfogyott, ami nem segített a helyzeten, de haladtam tovább. Próbáltam elterelni a figyelmemet, körülbelül így néztek ki akkor a gondolataim:

„A jó életbe, hogy ilyen messze van Fonyód (Itt már kicsit vulgárisabb szavakat is használtam) …Marha drága hely, olyan drága gyrost ettem itt még régen…hogy görcsölhetnek ennyire az embernek az izmai…ohh a gyros basszus mennyire hiányzik…ha beérek…messze még a vég… Ennek a szar fülesnek is most kell tönkremennie…ezt nem hiszem el..."

Beleszól az alkalmazás: 19 km

Belegondoltam, hogy mekkora táv van már mögöttem, nehogy az a nyamvadt kis két km gyűrjön le engem. Haladni kell… de miért van ilyen messze Fonyód? Ez eddig még közelebb volt (pillanatnyi elmezavar). Szépen szólva elegem lett közben a betonból, nagyon fájdalmas volt a végére. A fülesem is elromlott közben, de hirtelen eszembe jutott egy dicsőítő dalnak egy sora: „Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni…” Egy gyors fohász, ami még az energiámból kitelt, és mentem tovább.

Szépen lassan robogtam már a móló felé, közben néztem az órámat: 20 km, 20, 5 km… Próbáltam a számokra koncentrálni, hogy már nincs sok vissza, már tényleg nincs…Végül lerobogtam a fonyódi vasútátjárónál, és ki a mólóhoz, hogy meglegyen teljesen a 21,1. Az órám hűségesen követte ezt a csodálatos utazásomat: most egyszer se adta fel, és a végén leállítottam, majd remegő kézzel belenyúltam a hátizsákomba, kivettem a telefont és leállítottam az órát. Megcsináltam.

Nem fogtam fel, hogy Fonyódon vagyok, egyszerűen nem sikerült. De lefutottam az első 21-et. Sokféle érzés kavargott a fejemben: öröm, büszkeség, hiányérzet, valamint fájdalom, ugyanis úgy fájt mindenem, mint még soha. Teljesen biztonságos körülmények között futottam: akivel találkoztam őt is legalább 2 méterről elkerültem, valamint édesanyám, aki a frissítőt biztosította nekem végig az autóban ült, és senkivel nem érintkeztünk.

Millió érzés kavargott bennem, ahogy körbenéztem Fonyódon, de tudtam: Megcsináltam!

21 km kemény küzdelem, főleg a végén. Egyik futás során sem kellett, annyira megküzdenem magammal, mint ott akkor. A mai napig nem hiszem el, hogy megcsináltam. Az idő az nem lett valami jó, de legalább lesz még mit javítani. Nehezen bírom az itthoni magányt, régóta nem láttam a barátaimat. Jó lett volna, hogyha ők is kijönnek Pesten szurkolni, de ugye ezt a mostani helyzetben nem lehetett megoldani. Nagyon jól esett viszont, hogy vasárnap reggel a 9 után ébredezők írtak nekem jókívánságokat, amiket az órám a futásom nyomonkövetése mellett kijelzett nekem. Ezek az üzenetek is erőt adtak, hogy valami nagy dolgot vigyek véghez.

A regenerációnak idő kellett, ugyanis rá három nappal volt az első olyan nap, amikor nem fájt semmim se. Hallottam, hogy sok futónak lejön a lábkörme, és én is nézegettem, hogy milyen fura érzést érzek most a lábamban…de nem, hála Istennek, minden a helyén maradt. Másnap este egy nagy adag hamburgerrel, és sült krumplival jutalmaztam meg magamat. Párszor kimentem azóta futni, és most már teljesen más érzésekkel, mint ezelőtt.Magabiztosabb lettem, és motiváltabb.

Több célt is kitűztem most magam elé. Először is szeretnék kinézni már terepre, régóta tervezem ezt. Meg szeretném nézni, milyen ott futni, mennyivel másabb, mint a beton. Szeretnék javítani a félmaratoni időmön, valamint egy kicsit jobban megszervezni a futóedzéseimet. További célom pedig, hogy növeljem a távot, igazából nem tudom meddig. Ameddig jól esik, és van motivációm.

Ez az egész út, amin végigmentem, hihetetlen számomra. Egy évvel ezelőtt, még az 5 km gondolatába is elfáradtam. Hatalmas nagy fejlődésen mentem keresztül, sokat tettem az egészségemért. Olyan akadályokat küzdöttem le, amiket sosem gondoltam volna, hogy sikerül. Olyan eredményeket értem el, amik korábban csak egy messzi álomnak tűntek, jó sokáig elvitt a lábam.

Az eddig elért sikereimet, nem tudtam volna egyedül végig csinálni. Egy csapat ember van mögöttem, akik végig támogattak, és különböző módon segítették fejlődésemet.

Szeretném megköszöni először is édesanyámnak, hogy segített nekem, és végig hozta a frissítésemet, valamint, hogy minden egyes alkalommal így szurkolt nekem, és biztatott. Szeretném megköszönni édesapámnak, nővéremnek, és minden barátomnak, hogy támogattak, szurkoltak nekem, valamint hogy hozzájárultak a fejlődésemhez, akármilyen formában!

Továbbá pedig óriási hálával tartozom Janek Noéminek, hogy ellátott tanácsokkal, és hogy számíthattam rá, ilyen futós témában is. Valamint, hogy tanácsai után visszatalálhattam a régi fajta örömfutásaimhoz, amiket útközben valahol elhagytam.

Köszönöm! Nélkületek nem sikerült volna!