A hegyek színes útjain

Újratervezés - egész más értelmet nyert számomra ez a fogalom az elmúlt egy hétben. Egy hét telt el ugyanis azóta, hogy gyökeresen felforgatta a dolgok megszokott rendjét és magát az élet menetét is az a bizonyos vírus. Vajon ez is olyan esemény lesz élettörténetükben, mint azok, amikre azt mondják "...még évtizedek múlva is fel tudom idézni azt a percet, amikor megtudtam, hogy..."? Valószínűleg igen, legalábbis most így érzem. Nehéz is lenne elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor múlt szerdán az utolsó szemináriumi órámon álltam az előttem hemzsegő hallgatói tömeg előtt és hallgattam a hírt, hogy másnaptól az egyetemi élet nem olyan lesz, mint eddig volt. Másnaptól nincs több gyakorlat, nincs szeminárium sem előadás, de egyéb önfeledt dolog sem, amit az egyetemi élettel azonosíthatnánk. Miközben kollégám az elkövetkező idők várható forgatókönyvéről beszélt, magamban azon gondolkoztam, hogyan is lehet ezután odaállni és a félév utolsó rendes óráját "levezényelni"? Ötödik éve dolgozom a felsőoktatásban, de ilyen nehéz órát életemben nem tartottam, mint akkor aznap, hiszen számomra szintén teljesen ismeretlen volt a helyzet, amiben magunkat találtam megannyi kérdés és kétség között. Azt is tudtam, hogy a hallgatók biztosan hasonlóan éreznek, ám mégis próbáltam fenntartani annak a látszatát és érzetét, hogy "minden rendben van". Végül is rendben volt, csak egy más – újfajta - rendben. Nagy szavaktól és okos tanácsoktól mentes, szubjektív gondolatok és érzések a felülírt tervekről, álmokról. 

Az előbb vázoltakhoz hasonló érzések kavarogtak - és persze kavarognak mai napig - bennem a futással kapcsolatban. Elképesztően nehéz elfogadni, hogy vannak olyan problémák, amik túlmutatnak rajtunk, hogyhiába akarunk azonnali megoldást találni, egyszerűen képtelenség varázsütésre rendet teremteni az ismeretlen sűrűjében. Abban az ismeretlenben, amit a helyzet bizonytalansága és kiszámíthatatlansága okoz. Számomra ez a két tényező talán a legnagyobb ellenfél, hisz ahogy az edzéseimben, úgy az életem többi területén is fontosnak tartom a felkészülést és a dolgok valamilyen fokú megismerését, tervezését. 

A tavalyi évet úgy zártam, hogy az egész idei futóévem gyakorlatilag papírra volt vetve, így január elején már pontosan tudtam mely versenyeken szeretnék indulni 2020-ban. Ennek nyilván praktikus oka, hogy számos versenyre már ősszel nevezni kellett, ezért sok versenynél már novemberben ott voltam a nevezettek listáján abban a biztos tudatban, hogy ott leszek a rajtban is. Elég sokáig hittem, hogy megúszhatjuk ezt a helyzetet, hogy ami "odaát" történik az bár szörnyű, de nem kúszik be a mindennapjaink hús-vér valóságába - ha a veszteségek feldolgozásának mintázatát vesszük, akkor ez volt az egész folyamat tagadással indított kezdete, vagyis a „velünk nem történhet meg” gondolata. Január közepén még megmosolyogva olvastunk kínai futók határt nem ismerő leleményességéről, ahogyan a házi karantén idején megoldották a maratoni (vagy ultratávú) edzésüket saját lakásuk nappalijában. Ma már nem tűnik annyira megmosolyogtatónak, sőt, olykor magam is pásztázom a ház külső és belső terét futó-alternatívák feltérképezése végett. Aztán persze, mint minden krízis, ez is elindul a feldolgozás útjára, lassan beépülnek az információk, a tagadás kétségbeesését felváltja a küzdelem és persze a túlélés ösztöne. 

A túlélésé, ami itt a képletességtől kezdve szó szerinti túlélést is jelenthet. A kétségbeesés relatíve gyorsan végigfutott rajtam, kezdve azzal a bizonyos szemináriumi óra előtti 15 perces hallgatással, majd a tervezett versenyálmok elengedésével. Az első álom elengedése volt talán a legfájóbb és persze legdühítőbb is egyben, hisz az első igazán nagy nemzetközi versenyem – a lengyel Dziki Groń - lett volna április végén (igaz, a szervezők még nem jelentették be hivatalosan, hogy nem az eredeti időpontban lesz, de ez már csak napok kérdése). Amikor a Pilis Trail beszámolóját írtam még élt a remény, még akkor is hittem abban, hogy valami csoda folytán talán mégis megúszhatjuk, talán még beleférhet. Eljött az alkudozás szakasza, a "csak ezt a kicsit még, csak egyszer utoljára” állapota. Aztán alig telt el pár nap és bekopogott az elfedni vágyott valóság a maga szürke köntösében. Ahogy a szomszédos országokban, úgy nálunk is jöttek sorban a korlátozások, majd a további események törlései (köztük a teljesítménytúrák, így a KeSaPiZ 100 is ugrott), mígnem elértünk a teljes lecsupaszítottság állapotába, amikor már csak egy dolog számít, mégpedig az, hogy egészségesek vagyunk és azok is maradjunk. Hogy vigyázzunk magunkra, ezáltal egymásra, azokra, akikkel még véletlenül összesodor az élet a mindennapok gyérülő tömegében. Amikor a hangoztatott klisék elkezdtek megtelni valósnak érződő tartalommal.

Futó szempontból az egészség mellett talán a másik legnagyobb öröm, hogy még ma is ki lehetett menni futni. A kedd reggeli csömöri futásomon fogalmazódott meg ez bennem először, amikor pont előttem húzták ki a szalagot, ezzel elzárva a Csömöri-tó környékét a látogatók elől.

A csömöri flaszter is rendkívül felértékelődött számomra (2020.03.18.)

Még lehet futni, ami most tényleg azt a bizonyos céltalan célszerűséget testesíti meg számomra. Ami most tényleg magáért a tevékenység öröméért történik, nem a teljesítményért, nem a versenyért. Csak a "játék" öröméért, meg persze önmagamért és egy, talán a mindennapokban kevéssé értékelt evidenciáért: a szabadságért. Innen nézve valahogy eltörpültek azok az álmok, amiket január elején szövögettem. Amikor az válik álommá, ami eddig mindennaposnak tűnt. Amikor az válik elérhetetlennek tűnő vággyá, ami olykor talán nyűgnek érződött. Ilyenkor lesz értékké, ami máskor természetes. Amikor érték minden egyes nap olyan pillanata, ami átlendít a következőbe és arra ösztönöz, hogy érdemes mindent tovább csinálni - legyen szó futásról, munkáról vagy bármi másról. Amikor átértékelődnek a dolgok, kapcsolatok, feladatok és a korábban nehéznek ítélt helyzetek.

Eljön az a pont, amikor el kell engedni dolgokat ahhoz, hogy más, de talán hasonlóan jó dolgok születhessenek. El kell fogadni a helyzetet ahhoz, hogy megfelelően kezelni lehessen. Talán ezt volt a legnehezebb megélni, hiszen ha csak a futásra gondolok, akkor nagy reményekkel tekintettem az idei évre, ráadásul brutál jó formában is vagyok január közepe óta. A bizonytalanság persze nap mint nap itt él köztünk és az ezzel való harc mégis a legnehezebb. Ebben a helyzetben talán az a legjobb fegyver, ha azokra az emberekre és dolgokra támaszkodunk, akik, amik megadják a biztos kapaszkodót a bizonytalanban.

Futóként persze a futás a legbiztosabb pontok egyike minden sötét gondolat és érzés ellen. Az a bizonyos biztos pont a bizonytalanban. Klisével élve ez (is) kicsit olyan, mint egy ultra annyi különbséggel, hogy ott a leglényegesebb dolog ismert, vagyis a táv vége. Az ember annyit képes lefutni, amekkora távra elindul – a fejében legalábbis. Ez a gondolat olykor eszembe jut 20 kilométeres futásom 12. kilométerében, amikor azon csodálkozom, hogyan voltam képes lefutni 80+ kilométeres távokat, úgy, hogy még élveztem is? Ha a rajtban 100-ra indulok, akkor 100-at megyek, mert az van a fejemben és a testemben, hogy ott a vége. Visszakanyarodva a jelenre, most nincs kijelölve a célhelyszín. Megyünk, de itiner nélkül és a távolság ismeretének hiányában. Akikkel eközben találkozunk, ők is hasonló tanácstalansággal állnak, hisz nem tudják merre van az „ott” bizonyossága. Nem adhatunk egymásnak biztos tanácsot, sem valós útbaigazítást, de az együvé tartozás biccentését igen. Olyan ez, mint egy ultra sokadik órája: a tekintetek csak egy villanásnyira találkoznak egymással, mégis ezek a pillantások pontosan kiolvashatóvá teszik az aktuális érzelmeket és mögöttes gondolatokat, amik összekötik az egymástól ugyan külön, de azonos irányba haladókat, egyfajta csupasz bajtársiassággal.

Ez a helyzet persze jó lehetőséget adott arra is, hogy átértékeljem a futással való viszonyomat. Számos kérdést feltehettem magamnak erről a kapcsolatról.

Függök-e a teljesítménytől? Függök-e a versenyzéstől? Függök-e az eredményektől? Függök-e a remélt sikerektől? És persze a legfontosabb kérdés: függök-e futástól magától?

A legfontosabb kérdésre a válasz: igen is és nem is. A futás nekem bizonyos értelemben már több, mint egy „sima” addikció.

Addikció lenne hajkurászni az érzést, amit ennél a bitang jó húszasnál éreztem? Ám legyen. (2020.02.27.)

A részemmé vált az évek során, tehát nem kezelem tőlem független tényezőként. Nem azt mondom, hogy alapvetően ez határoz meg, de már olyannyira sajátom lett, hogy nem tudom függetleníteni magamtól. Ilyen értelemben függni sem tudok tőle, hiszen olyan, mint bármely testrészem. Ám mégis valahol ott a függés ténye, ugyanis az elvesztésétől folyamatosan tartok.

A többi kérdés megválaszolása talán egyszerűbb, mert – bár rendkívül fontosak a sikerek – inkább magához a tevékenységhez kötődöm. Na, meg persze a természethez, ami számomra elválaszthatatlanul egybeforrt a futással. Nyilván hazudnék, ha azt írnám nem érdekel a teljesítmény és az eredmények, hiszen nem járnék versenyekre, ha ez így lenne. Mindent egybevetve a jelen helyzetével viszont azt mondhatom, hogy ezt tudom a legkönnyebben elengedni, ha a megoldáshoz ez az út vezet. Mivel a mindennapokban magányos futó vagyok, így most sem okoz különösebben nagy nehézséget egyedül futni. Közösségi oldalakon nem vagyok fent, így az ottani posztolgatás sem tartozik a napi szokásaimhoz, szóval ezt is gond nélkül engedem tovább.

A pilisszentkeresztre vezető Piros száguldását nehéz is lenne feledni (2020.03.19.)

Az egyetlen, amihez nincs eszközöm, az a futás szabadságának elengedése. Nyilván a keresztedzés a mindennapjaim részét képezi, szóval alternatívák vannak és lennének, de akárhonnan nézzük, egy futó számára a futás a nagybetűs mozgás, minden más csak kiegészítője és támogatója ennek. Hiszen hogyan is lehetne kiváltani azt az érzést, amit akkor érzek,

amikor megáll az idő az erdő ösvényein? Amikor kizáródik minden rossz gondolat és csak a jelen harmonikus csendje ölel át? 

Azt hiszem ez a helyzet sok szempontból másfajta gondolkodást igényel és nem csak konkrét dolgokkal kapcsolatban, hanem általánosságban a fejekben is. Amolyan elcsendesedést és magunkba szállást, amik rendezik a kialakult életrend viharos gondolatait. Hiszen egyszer ez is egyike lesz azoknak az eseményeknek, amikről azt kérdezzük: „...emlékszel arra a napra, amikor…?”Csak az nem mindegy, hogyan és mennyi idő múlva jutunk el ahhoz az „egyszerhez”.

Addig pedig nem kell siratni azokat, amik idén már nem lehetnek, hanem örülni kell azoknak, amik viszont még előttünk állhatnak - és nagyon megbecsülni a futás szabadságát.

Csak megállni és beszívni a szabadság felszabadító mámorát a szeretett Kémény-sziklán (2020.03.12.)

Meg persze lehetőség van arra is, hogy mindenki feltegye magának a szorongató kérdést:

"Te miért futsz valójában?"

Bónusz: a futás mellett a zene ad mindig komfortot nekem, így érdekes érzés az is, hogy ezek közül némelyek másfajta értelmet nyertek számomra. Például az egyik legnagyobb zenei szerelemem – Muse - két számával (Break It To Me – ez kb. azt az érzést ábrázolja, amit egy kijárási tilalom esetén érezne a bennem élő futó; Thought Contagion - az érzés, amikor olvasol és hallasz bármit és mindent, de már magad sem tudod eldönteni, hogy most mi van?), amiket úgy egyébként is nagyon szeretek csömöri futásaimhoz hallgatni, de az ezek által kiváltott érzések valahogy nagyon aktuálissá váltak. Ja, és áldom, hogy nem idén, hanem tavaly májusban jöttek hozzánk az Arénába és nyomtak valami eszméletlen koncertet.