A hegyek színes útjain

Ismerős a helyzet, amikor valakivel találkozva szóba kerül a futás? Olyasvalakivel, aki számára teljesen idegen a futás - azon belül is mondjuk a terepfutás, hosszabb, szintesebb változata? Szerintem minden futónak akad legalább egy olyan sztorija, ami már-már komikusba hajló beszélgetésről szól.  Mostanság számomra egészen aktuálisak lettek megint ezek a beszélgetések, ugyanis környezetem felől valahogy intenzívebb érdeklődést észleltem a futásaimmal kapcsolatban. Éppen ezért gondolkodtam egy olyan íráson, amiben tipikus „laikus” (értsd: nem futók) értetlenkedésekről írok, amiket rendszeresen megkapok, amikor szóba kerül, hogy terepfutok, sőt, hosszabb távokat futok odakint az erdőben. Ilyen esetekben próbálok nézőpontot váltani és nem zsigerből odavetni a válaszokat, hiszen a dolgok megértése nem várható el azoktól, akik számára teljesen idegen ez a világ. Jöjjön hát a TOP 10 legtipikusabb kérdés, amit  "laikusok"  vagy "ritka-futók" szoktak tőlem kérdezni. 

Amikor valakivel személyesen találkozom, előbb-utóbb szóba kerül, hogy sportolok-e valamit. Nem szoktam belemászni ebbe a témába mélyen, inkább szeretem hagyni, hogy a beszélgetőtárs érdeklődése irányítson. A „Sportolsz-e valamit?” kérdésre egyszerűen csak annyit szoktam felelni: terepfutok.  Nos, ez a válasz általában már magyarázatra szorul. 

1. probléma (éppen ezért ennek definiálásával szokott kezdődni): „Pontosan mit is takar a terepfutás?”

Egyszerűsített válasz: nem síkon, aszfalton futok, hanem az erdőben, hegyekben – például olyan helyen, mint a Pilis. Ehhez persze hozzá szoktam kapcsolni a szint fontosságát, szóval, hogy intenzíven kelljen felfelé és lefelé menni. Ilyenkor szokott beszélgetőtársam szemöldöke furcsa módon kúszni feljebb és feljebb.

„Hegyen? Én még síkon se futnék, nemhogy hegyen!” – néha csak kihallani onnan a felszaladt szemöldök mögül ezt a mondatot, olykor pedig kifejezésre is kerül.

Ekkor többnyire jönnek a példák és annak méltatása, hogy milyen jó dolog változatos terepen futni, mindenféle időjárásban, terepviszonyok között. Milyen jó téli reggelen a friss hóban vagy nyári záporban, de akár őszi ködös időben vagy tavaszi zöldülő erdőben futni egyet!

Az erdő csalogató téli arca

A válasz többnyire egyetértő hümmögés-szerűség, bár nem mindig őszinte kicsengéssel. Aztán mivel az ember társas lény, így a beszélgetőtárs az együttesség szempontjából is megkísérli vizsgálni a tevékenység hátterét, ami átköt a következő pontra.

2. probléma: „…és egyedül szoktál futni? Úristen, nem félsz? ...és az erdei vadaktól? Én biztos félnék, ez nagyon veszélyes!”

Nem szoktam hosszan magyarázni, hogy alapvetően sokkal nagyobb biztonságban fut az, aki terepre megy, hisz nem feltétlen lehet ezt megértetni. Persze figyelemmel kell lenni az erdőben, mint mindenhol máshol, de alapvetően sokkal kisebb a valószínűsége, hogy az ember rossz szándékba botlik. Inkább saját hibázásból adódhatnak nagyobb gondok, például egy nagyobb esésnél vagy felkészületlen elindulásból. Az erdei állatoktól  - például vaddisznótól - végképp nincs okunk félni, persze csak akkor, ha tiszteletben tartjuk őket - szokásaikat és élőhelyüket egyaránt. 

3. probléma, ami szorosan kapcsolódik az előzőhöz: „És attól nem félsz, hogy eltévedsz? Engem nagyon nyomasztana az órákon át tartó bolyongás a fák között!”

Az eltévedéstől sem szabad félni, hanem ilyen téren is felkészültnek kell lenni. Nálam két eset van: ismerem az útvonalat, mint a tenyerem és/vagy térkép van nálam. Az előzetes felkészülés szerintem alap annak, aki terepre készül, erre tökéletes például ez az oldal, mert az összes turistajelzést mutatja, nem csak a sávjelzéseket. Nálam a papírtérkép is alap annak ellenére, hogy sokan ma már kizárólag a különböző eszközeikre támaszkodnak. Az én órám is nagyon okos, tudna helyettem gondolkodni - navigálni  -, de szerintem nem szerencsés, ha egy parányi eszköz irányít az agy helyett, ami mindig „kéznél” van a fejben. Szóval ismeretlen útvonalon a hegység térképe alapkellék. Igaz, a fák közötti, órákon át tartó "bolyongástól" nem véd térkép, már ha a terepfutást ekképpen jellemezzük.

Az a bizonyos "sűrű, sötét erdő"

Érdekes amúgy megfigyelni, hogy kiből milyen érzéseket vált ki a „sűrű erdő” motívuma. Nekem az a tapasztalatom, hogy az erdőt nem járók körében általánosan félelem társul hozzá, pont úgy, mint a sötétséghez. A praktikus problémák boncolgatásához nagyjából ezután szoktunk megérkezni – történetesen az emésztéssel összefüggő kérdéscsoporthoz.

4. probléma: „Hogyan lehet enni-inni közben?” 

Az étkezés és a folyadékfogyasztás mikéntjeit mindig intenzív érdeklődés övezi. Meglepő módon sokan szoktak konkrét terméktípusokat, olykor márkákat megnevezni és még "laikus" szemmel is élettől elrugaszkodott az az elgondolás, hogy valaki ezeket nem fogyasztja. A saját "hogyanjaimba" nem is szoktam mélyen belemenni, mert abban nincs köszönet futókörökben sem. A "laikusok" szeme is kikerekedik persze, amikor kóláról és sós mogyoróról, no meg gumicukorról  és csemege uborkáról beszélek mindezt összehozva 50+ kilométerrel és a folyamatos haladás tényével (avagy a frissítés nem egyenlő piknikezés). A folyadék kérdése inkább "sima ügy", hisz ezt nem kell külön hangsúlyozni. Ehhez fontos ismerni az útvonalat, amin futunk, mert akkor látni hol vannak közkutak, iható(!) források, esetleg boltok vagy kocsmák, ha már nagyon szorul a „torok”. Ezzel szoros összefüggésben érkezik már alanyunktól rögtön a következő problémahelyzet.

5. probléma: „Hogyan lehet "ott" megoldani a mosdóhasználatot?”

A kérdés, amin általában már mosolyogni szoktam, mert – a „laikus” gondolatok ellenére – ez szerintem nem igazán jelent különösebben nagy problémát. Itt szoktam elsütni azt a poént, hogyolyan, mint az autóversenynél a gumicsere: egy perc alatt mindent el lehet intézni„célhelyszínre” beugrással-kiugrással együtt. Bár nem szoktam hangsúlyozni, de az a minimum, hogy az ember eltakarítja, amit muszáj maga mögött hagynia, amit nem, azt meg szépen elcsomagolja és viszi magával – ez főként az egészségügyi dolgokra igaz, amit azért kulturált nő nem hagy szanaszét maga után az erdőben sem. Itt már végképp furcsán szoktak nézni, hiszen ha futóval beszélek, aki az utcai versenyek – értsd: mobilvécék - világából érkezik, annak ez érthetetlen dolog. Aki meg nem fut? Annak ez maga a diszkomfort legjava. Holott teljesen szokványos és mondhatni mindennapi esemény ez a terepen. Szóval a helyszín megválasztása nem nagy probléma, az inkább, ha nincs a procedúrához szükséges eszközünk. Ilyenkor már nem válogat az ember, hanem a természet adta lehetőségek tárházában kutakodik - így például az ösvény széli lapulevelek között. Van, amikor nincs más választás, ez is bizony a terepfutás „szépségei” közé tartozik.

Nagyjából ezt a kört letudva lépünk szintet a beszélgetésben vagy búcsúzunk a témától végérvényesen. A következő kérdés a távolsághoz szokott kapcsolódni, ami az „elmebaj” fokmérőjén már kiakadás közelébe tudja hozni a megítélést. 

6. probléma: „…és mennyit szoktál futni?”

Ezzel a kérdéssel jön általában a feketeleves, hiszen már eddig is furcsa szerzetként néznek az emberre, de ha még hozzákerül, hogy alapvetően mondjuk az 50 kilométer feletti távok a kedvencek, akkor mi lesz? Ráadásként tetézve azzal, hogy a 80-100 kilométer közötti távok a „legek”? Óvatosan, már-már tapogatózva említem, hogy átlagban 25-30 kilométert futok terepen, egymást követő két napon.

Ilyen panorámával a sok sem lehet "elég"

A heti/havi adagomtól inkább megkímélem a kérdezőt, nem is érdemes firtatni. Egy nem futó számára ez a mennyiség általában nem csak felfoghatatlan, de befogadhatatlan is. Ez a tipikus: „mennyi????” visszakérdezésének helye. Amikor átkötöm oda, hogy versenyzek és aktuálisan milyen távokra készülök, na, akkor szabadul el a pokol csak igazán. Itt akad ki ugyanis az a bizonyos „elmebaj-mérő”, mert ekkor már látni a tekintetén, hogy két dolog motoszkál az agyában:

1. Ez nem normális – zárjuk le ezt a beszélgetést és tereljünk „biztonságosabb” terepre.
   
   
2. Ez nem normális, fanatikus állat, de van benne valami „borzongató” – borzongjunk még kicsit, kérdezzünk tovább, ássunk mélyebbre. 

A praktikus dolgok után - ha még maradt bátorság kérdezni - akkor általában az időtartamok és érzések fejezetére lépünk tovább.

7. probléma: „Mennyi idő ekkora távot lefutni? Ezt egy szuszra futod vagy hol szoktatok közben aludni?”

A kérdés első felére nehéz válaszolni, mert ugye erősen terepfüggő. Korábbi eredmények jó viszonyítási alapot adnak és terepen jó hozzáfűzni, hogy mekkora szint társult az adott távolsághoz. Ezt annak nem feltétlen egyszerű értelmezni, aki számára teljesen idegen a hazai hegységek világa, de általában a Budapesthez közeli hegységek jó támpontot adnak. Mivel órákról van szó – olykor relatíve nagyon sok óráról – így ez is egy kockázati tényező az elmeállapot megítélésénél. A második kérdés szintén a "mosolyogtató" fajtából való, hiszen közben nincs alvás és ha úgy vesszük hosszabb pihenés se. Nekem a legtöbbem ugye az a bizonyos 112 kilométer volt 15 óra alatt, ami egy nem futó számára általában az elképzelhetetlen tortúra 15 órájaként jelenítődik meg. Ha tudnák, hogy ennek a dupláját is bőven megfutják "egy szuszra", sőt,vannak olyan „elvetemültek”, akik mindezt önszántukból vágyják– köztük például jómagam is. 

8. probléma: „Milyen érzés ennyit futni? Én halálra unnám magam, ha ennyi órát kéne futnom!”

Ez is mosolyra szokta húzni a szám, hiszen a legkevésbé megélt érzelem eközben az unalom. Hitetlenkedni szoktak, amikor azt mondom, megannyi érzés és gondolat van a fejemben közben. Például múltbéli vagy lehetséges jövőbeni események -  beszélgetések, ezekhez kapcsolódó érzések -  vagy éppen olyanok, amik csak a fejemben léteznek, hisz sosem történtek meg valójában. Emellett persze az út fontosabbnak ítélt történéseit is rögzíteni szoktam, hogy a következő privát frissítésemnél el tudjam mesélni segítőmnek. Ezeket a történéseket amúgy komolyan szoktam szövögetni (mondhatni szórakoztatni magam vele, ha olyan a helyzet), de mire a frissítőponthoz érek általában rendjére kimegy a fejemből, amit aktuálisan nagy „sztorinak” gondoltam - sokszor az örök feledés homályába taszítva az aktuálisan felnagyított dolgokat.

Aztán amikor eljön az a pont, hogy már nincsenek konkrét gondolatok, akkor sem az unalom kerekedik felül, hanem egyfajta "megboldogult kiüresedés". Talán ez az az érzés, amit sokan keresnek az ultratávokban. Amikor tényleg nem létezik más, csak a jelen mozgása, pillanatai és azok a benyomások, amik a környezetből jönnek.Természetes harmónia 

Egy olyan nyugalmi állapot, aminek köszönhetően kisimul minden odabent és egyfajta természetes harmónia lesz úrrá az emberen. Engem például egészen megváltoztat egy hosszú táv, hiszen a hétköznapokban hajlamosabb vagyok hirtelen fellobbanó érzelmekre, míg egy ultra közben teljesen hideg fejjel, nyugodtan tudok helyzeteket és érzéseket - akár váratlan kríziseket - kezelni.

Szóval az unalom, mint a hosszú távok kísérő érzelme nagyon távoli dolog. Ezt igazából elmagyarázni nem lehet, mert vagy átélte valaki ezt az érzést vagy nem érti meg. Szerintem amúgy nagyon izgalmas sportpszichológiai téma, külföldön tettek is már kísérletet az ultratávok közbeni tapasztalatok, gondolatok vizsgálatára - hátha egyszer hazánkban is érdeklődésre számot adó kutatási téma lesz. 

Az érzések boncolgatása után az objektív, lezáráshoz közelítő része jön a beszélgetésnek.

9. probléma: „És meg szoktad nyerni a versenyeid? Nyertél a múltkor? Mikor mész országos/világversenyre?”

Aki bármilyen sportot versenyszerűen űz, nem tudja megúszni ezeket, az olykor "szorongatónak" érződő kérdéseket. Nálam külön problémahelyzetet eredményez az a körülmény, hogy nem vagyok igazolt versenyző, így végképp felszalad az a bizonyos szemöldök megint és már látom, ahogy nyílik a szájrés a következő értetlenkedés kifejezésére. 

Alapvetően imádok versenyezni, abszolút versengő típusnak tartom magam, ráadásul a teljesítményemre is kifejezetten pozitív hatással van a versenyhelyzet. Szeretem megélni a külső és belső küzdelmet, harcot, kihívás nehézségét és persze a kitartással járó győzelem ízét is. A tavaly megélt nehézségek után úgy érzem végre eljutottam odáig, hogy ne érezzem szükségét a „magyarázkodásnak”, ha egy versenyen nem sikerül aktuálisan a legjobbnak lennem. Erősségeimet vállalva őszintén ki tudom mondani, hogy adott versenyre kemény edzés céljával megyek, nem pedig a "legjobbnak kell lennem" nyomasztó érzésével. 

Szóval kedves „laikusok”: egy versenyt nem feltétlen győzelmi célokkal közelít meg egy futó, ha egyébként többször szokott dobogón állni, akkor sem feltétlen. Nyilván nem szabad álszentnek sem lenni, mert egy versenyszerűen sportoló embernél fontos az eredmény, de alapvetően a magához viszonyított eredmény.Egy gyenge idővel futott győzelem soha nem ér annyit, mint egy erős idővel futott dobogós vagy az alatti pozíció.Úgyhogy külső nyomás és a kudarckerülés miatt sem szabad rosszul éreznie magát az embernek vagy kihagynia olyan versenyt, amire felkészült, hiszen alapvetően mindenki önmagát méreti meg a kiválasztott eseményen. Arról nem is beszélve, hogy élvezni kell az adott célunkhoz vezető utat, máskülönben a cél elérése mit sem fog érni. 

10. probléma (és egyben a beszélgetés zárása): „Azért én vigyáznék, mert könnyen tönkremehet a térded/gerinced – ide behelyettesíthető bármely tetszőleges testrész –, meg amúgy is, megunod majd ezt, főleg, ha majd ilyen-olyan élethelyzetben leszel."

Ezzel a résszel nehéz vitatkozni és nem is érdemes, amolyan fájdalommentes, gyors lezárás dukál hozzá. Ezt védekező mechanizmusnak szoktam érezni attól, aki mondja. Kicsit olyan, mintha így akarná távol tartani magától a hirtelen rázúduló információkat. Nincs nagyon mit válaszolni rá, ez egyértelmű jelzés a visszavonulásra. Mindenesetre nem szabad hagyni, hogy elvegye a kedvet egy ilyen kevésbé támogató lezárás. A saját érzések az elsők, a közeg pedig úgyis támogató vagy semleges vagy elutasító lesz - az emberek már csak ilyenek. 

Terep-szeretet - az út a cél

Szeretni kell a futást és csinálni - bármilyen távon, terepen, amit igazán élvezünk - nem pedig a környezet online/offline reakcióval foglalkozni. Ha ez megvan, akkor a futás azzá válik, amivé az adott embernek hivatott: nekem például megunhatatlan szenvedéllyé.

Mindig tanulságos "laikusokkal" vagy alig-futókkal beszélgetni, két okból is:

1. Tükröt tartanak elénk, hisz kérdéseikkel arra késztetnek, hogy magunkba nézzünk és érdek nélkül átadjunk egy apró szeletet abból a szenvedélyből, amit a (terep)futás iránt érzünk.
2. Tükröt tartunk eléjük, hisz válaszainkkal - ha tényleg tiszta és őszinte, amit mondunk - és lelkesedésünkkel felébreszthetjük bennük a tüzet saját szenvedélyük iránt - legyen szó futásról vagy bármi másról.