A hegyek színes útjain

A november általában már az év lezárása körül forog, így idén ebben a hónapban terveztem utoljára versenyezni. Emellett igyekeztem feltöltő futásokat beiktatni, amik többé-kevésbé sikerültek is. Az októberi mélypontot ugyanakkor sajnos áthoztam magammal novemberre, hiszen a hónap közepén volt olyan napom, amikor egyszerűen azt éreztem, hogy nem akarok kimenni futni. Az "áttörtést" aztán a Naszály Trail hozta el, ugyanis ennek köszönhetően sikerült végre felülírni magamban a dolgokat és újult erővel tekinteni a továbbiak felé. Így telt november, az év utolsó előtti hónapja:

Teljesített távolság: 311,3 km

Összes szint: 7764 m

Edzésszám: 16

November első napját rögtön versennyel indítottam, hiszen aznap került megrendezésre a Piros 85. Ennek természetesen külön beszámolót szenteltem, egyrészt mert méltó lezárása volt az év hosszú futásainak, másrészt pedig  számos tanulsággal is járt. Szerintem sokáig fogok még emlékezni erre a versenyre és nem csak azért, mert hosszú táv volt, sokféle behatással. Még nem volt olyan ultraversenyem ugyanis, ahol a verseny előrehaladottabb részén első helyről zuhantam volna hátrébb és a verseny közepe/végén is kérdéses lett volna, hogy milyen helyezéssel sikerül befutnom. Itt pontosan ezt élhettem meg, mert a János-hegyen gyakorlatilag holtverseny volt köztünk a másodikkal.

Egy hosszú küzdelem elején - az első "dugás" a Nagy-Kevélyen (Piros 85)

Nagyon örülök, hogy ez így alakult, mert ezáltal újabb versenyzői énembe nyerhettem mélyebb betekintést. Ez pedig ismét megerősített abban, hogy ultratávon képes vagyok ilyen kiélezett helyzetben tiszta fejjel, nyugodtan jelen lenni és gondolkozni, nem pedig kapkodva idegeskedni az aktuális helyzeten. Egyébként engem is meglepett az a "hidegvér", amivel aznap versenyezni tudtam és amit Gábor videóját megnézve viszontláttam. Rövidebb távokon (50 km alatt) például ugyanez nem igazán működik, ott sokkal többet "zsizsegek" fejben minden szempontból. Hosszabb távon (50km felett) viszont teljesen más tudatállapotba kerülök, ami nálam abszolút jellemformáló erővel bír. Összegezve, ezt a belső élményt is adta nekem az idei Piros 85. Azt hiszem a hónap pillanata nem is lehetne más, mint annak az érzésnek a megélése, hogy harmadik helyről képes lehetek megnyerni ezt a versenyt. Hihetetlen belső motivációval bír ugyanis egy ilyen érzés, ami tényleg képes újraindítani az aktuálisan stagnáló rendszert. 

A versenyt követően pár napos pihenést iktattam be, aztán a heti kötelező csömöri köröket követően szombaton "hazalátogattam" kicsit a Budaiba. Egy nagyon pörgős, gyors edzésnapom volt a János-hegy körüli utakon, ezáltal is kicsit tisztelegve a Piros útján.

November második teljes hetén már igyekeztem visszarázódni a rendes kerékvágásba, úgyhogy egy remek pilisi 30-as pályát mértem a kedvenc útjaimon, igazi őszi hangulatban. Régen jártam a Basina-Eszperantó-forrás környékén, úgyhogy erre a részre kitérőt tettem a Kémény-szikla és Kétágú-hegy környéke mellett. 

Az egyik kedvenc pilisi "kilátóm": Kémény-szikla

Imádtam ezt a futásom, ahogy a másnapi szintén kifejezetten jól esett a Pilis egy másik kedvenc részén. Az egyetlen dolog ami piszkált az a tempóm volt, mert valahogy úgy éreztem hogy a korábbiakhoz képest kicsit visszaestem. Mivel ezeket a pályákat többször futottam már, így lehetőségem van összevetni a tempók közötti különbségeket. 

November harmadik teljes hetén terveztem az utolsó versenyemet a kedvenc rövidebb versenypályámon, a Naszály Trail L távján. Ahogy október közepén, úgy most is éreztem egy kisebb holtpontot, a hét közepén például nem volt kedvem kimenni a csömöri futásomra. Ez már túlmutatott azon, hogy elégedetlen voltam a tempómmal, egyszerűen azt éreztem, hogy nem vagyok formában, nem tudok teljesítményt leadni és nem akarok futni kimenni. Ez azért is zavart, mert a Naszályon szerettem volna jót futni (érzetre és időre egyaránt), hiszen azt a pályát tényleg nagyon szeretem. Azt hiszem ezt az érzést nevezném a hónap legrosszabb élményének és egyben a legfájdalmasabb pillanatának, mert ekkor tényleg mélypontra értem. Aztán mivel az esti órák közeledtével valamelyest "futóképesnek" éreztem magam, így csak kimerészkedtem futni a sötét leple alatt, ami egyébként javított is valamicskét a helyzetemen. Ez a "sötét-komfort" azért is lehetett, mert annak idején, amikor még terepen nem vagy csak kevéssé futottam, eredendően esti futó voltam. Éppen ezért az esti futások régi emlékeket hoztak vissza. Például annak az emlékét, hogy 

nem azért megyek ki futni, mert futni "kellene" menni, hanem, azért mert futni "szeretnék" menni. 

Hatalmas különbség van a "kellene" és a "szeretnék" között minden szempontból és az ősszel sajnos többször éreztem a "kellene" túlsúlyát a "szeretnékkel" szemben. Igaz, ez leginkább a csömöri futásaim veszélyeztette, ugyanis a hétvégi terepnek mindig nagyobb kedvvel indultam neki. Ráadásul ezen a héten az egyik ilyen estén futott velem szembe egy nő, aki valamiért előhozta belőlem a következő érzést, amit akkor az edzésnaplómba is rögzítettem:

"Ma újra megéreztem a "szuperképességem": én nem csak futok, hanem SZERETEK futni! Köszönet ezért az újból "felfogott" érzésért annak a futónőnek, aki szembe futott velem és egy bátortalan intéssel viszonozta integetésem"

Sose tudhatjuk kire éppen milyen hatással vagyunk, valószínűleg Ő sem tudta, hogy akkor este ilyen érzéseket keltett bennem az a nagyjából 5 másodperc, amíg egymás látóterébe kerültünk. Volt valami különleges abban, ahogy ismeretlen futókként intettünk egymásnak. Valami olyasmi, amit szerintem csak egy futó érezhet és érthet meg igazán.Az összetartozás érzése, ami futót összeköt a futóval függetlenül attól, hogy egyedül vagy közösségben rója a kilométereket.

Pontosan ezt éreztem azon az estén, hogy bár magányos futó vagyok mégis összeköt a futás szenvedélye más futókkal. A futás, amit azért kezdtem el, mert akartam és azért csinálom, mert a szenvedély ott van, ott kell hogy legyen minden lépésben. 

Vasárnap reggel aztán Szendehelyen találtam magam a Naszály Trail rajtjában, amiről szintén megírtam a gondolataimat/érzéseimet. Azt hiszem drága Naszályom visszaadta az erő érzését, hiszen azon a napon ismét újra éreztem, hogy nem csak szeretek, de képes is vagyok futni. Kisebb-nagyobb megzuhanások előfordulnak (voltak is, lesznek is), de a hangsúly mindig azon van, hogy képes vagyok-e továbbmenni mindezek ellenére.

Ezt tényleg "Naszály volt megfutni" (Naszály Trail)

A Piros 85 megadta a hitet ahhoz, hogy igen, a Naszály Trail pedig az érzést is, hogy igen!A Naszályhoz kapcsolódik a hónap kedvenc terepe és a hónap legjobb futóélménye, ugyanis számomra itt tényleg mindig öröm futni. 

November utolsó hetén aztán újult erővel indultam tovább, ami egyébként rögtön meglátszott a teljesítményemen is. Ehhez persze hozzátartozik, hogy eljött a téli időszámítás és napos, ám csípős hidegben élvezhettem futásomat, végre téli szettben. Ráadásul a hónap utolsó futásán szürreális élményben volt részem köszönhetően annak a csapatnak, akik Dobogókőn meglátva névre szólóan hajráztak, kiabáltak nekem. Hangom nem nagyon volt már aznap, így alig tudtam valamennyire visszaköszönni, ráadásul eléggé meg is lepődtem, hiszen nem értettem az ováció okát. 

Mindent egybevetve úgy érzem, hogy sikerült végre kikászálódnom a holtpontom gödréből, amiben az elmúlt hónapokban vergődtem. A decembert nagyon vártam, ráadásul ebben a hónapban sok terepfutásra számítok karácsony környékén és remélem havas futások is jönnek, amiket kifejezetten szeretek. A téli futásokra egyébként is mindig egyfajta megújulásként tekintek, hiszen az elmúlt években szintén ebben az időszakban pakoltam le a következő évad alapjait és mentálisan is hatalmas töltést adtak ezek a hónapok. 

Novemberi remények egy másik kedves pilisi "kilátómon", a Basinán

Már így december elejét járva érzem, hogy másként megyek ki futni és folyamatosan van bennem izgalom az elkövetkezendő futásaim iránt. Izgalom a Pilis- és Visegrádi-hegység jól ismert és a Börzsöny ismeretlen téli arca iránt. Alig várom már, hogy kemény, havas edzéseim lehessenek, mert az újabb fejlődési lépcsőt ezektől is nagyban várom.