A címválasztás azonossága a tavalyi bejegyzés címével nem a véletlen műve, ugyanis idén megint sikerült megízlelni a flow csodás ízét, amit immáron zsinórban harmadszor adott meg nekem a Naszály. A verseny céljába érkezve csak egy gondolatom volt: a Naszály Trail még ennyi év után is a kedvenc ilyen távú pályavezetésem! 2014 óta minden évben itt voltam, először az akkori S távon, azóta pedig az L távra átkeresztelt 25 kilométeres etapon. Gyakorlatilag az egyetlen olyan verseny, ahová kezdő futó éveimtől számítva folyamatosan eljövök. A legjobb benne, hogy ennyi megfutás után még mindig meg tudom találni benne a szépet, ez pedig fokozottan igaz volt a mostani versenyre. Az októberi hónapértékelőben szemléltetett hullámzás ugyanis tovább jött velem novemberre, így közel sem értek véget a bizonytalan érzések, ezekkel együtt sajnos a kevésbé élvezetes futások. Ennyire rázós verseny előtti reggelem nem is tudom hogy mikor volt utoljára. A lelket a korábbi évek élményei tartották bennem és a tudat: ezt "Naszály lesz megfutni". És bizony így volt...
Előzményként röviden annyit, hogy a verseny hetén eljött az a teljesen idegen érzés, hogy csütörtök reggel nem volt kedvem kimenni a reggeli futásomra. Annyi munka - és vele együtt a folyamatos elmaradás érzése - jött össze az elmúlt időszakban, hogy komolyan frusztrált a munka helyett beiktatott futás gondolata. Ijesztő volt egyébként ezt megélni, főleg úgy, hogy a futás "szent ideje" a napi rutin részét képezi. Aztán este mégis kimentem egy 10-es körre és a következő mondattal jöttem haza: ma újra megéreztem a "szuperképességem": én nem csak futok, hanem SZERETEK futni!Péntek estére szintén terveztem egy rövidet, aztán kicsit aggódva vártam a vasárnapi versenynapot. Ugyanis sajnos a tavaly őszi formámhoz képest látható visszalépést érzékeltem, ami elkezdett rést ütni azon a bizonyos mentális pajzson. Ennek eredményeként vasárnap reggel 6 órakor nem túl lelkes énem ébredt fel. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem szeretnék teljesítményt leadni, versenyezni főleg nem, csak magamban akarok futni az erdő csendjében. Így indultunk útnak Szendehely felé a hűvös vasárnapi reggelen.
Vissza a természetbe - vissza a Naszályra
Egészen korán odaértünk, csupa ismerős arc mindenütt, megcsapott a Naszály szele minden értelemben. Vidám forgatag, kellemes hangulat, lassan ébredező futókedv. Szinte már nyoma sem volt az induláskor meglévő fáradtságnak és lehangolt érzéseknek. Magamhoz vettem a rajtszámot, felszerelkeztem, majd eljött a várakozó álláspont. Terna Szilvivel beszélgettünk egy jót a Magas-Tátráról, meg persze az előttünk álló 25 kilométer útvonaláról, ami szintén oldotta a korábbi kétkedős érzéseim. Aztán kimentem, hogy az utca végéig legalább fussak egy kicsit, megérezzem ténylegesen hogyan is vagyok. Hihetetlen nyugalom fogott el kilépve az útra és azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. Váci Jedi csapattagokkal - akiket egyébként nagyon kedvelek - pacsiztunk, beszélgettünk a rajt előtt, úgyhogy tényleg minden adott volt a kellemes hangulathoz. Eljött a 9 óra, így elrajtoltunk végre mi is. Nagyon bekezdett a mezőny persze lefelé az aszfalton, ami kitartott a Katalinpusztán lévő Kirándulóközpontnál kezdődő emelkedő aljáig. Szerettem ezt a rajt/cél helyszínt, még mindig sajnálom kicsit, hogy már nem innen indulunk, persze nyilván a mostani kényelmesebb minden szempontból. Egészen jó lendülettel haladtam, nem okozott különösebb nehézséget tartani azt a tempót, amit futottam.
A pálya első fele a szintesebb, így most is ésszel lódultam neki az emelkedőknek, csak azt futottam meg, ami egyébként futva esett jobban. Néhol egy-egy sárosabb szakaszba belefutottunk ugyan, de jellemzően azért "tiszta" volt a pálya, nyoma sem volt például a "régi" dagonyás rézsűnek. A csúcshoz közeledve érzékeltem már, hogy az időm valamelyest elmarad a tavaly futott időmtől, de ezen se izgattam magam túlságosan. Egyszerűen jó volt végre azt megélni, hogy jó futni!Nincs diszkomfort, a tempóm is egészen jó, az érzet pedig pazar! Mi kell még?Felértem a Naszályra - 59 perc - hmmm, 4 perccel gyengébb, mint tavaly - kit érdekel? Már kanyarodtam is lefele, bár itt elég óvatosan mentem, mert a felfele elhagyott férfi versenytársak feljöttek rám és el is hagytak a frissítőpont felé haladva. Gyors csippantás, majd száguldás tovább a számomra ismeretlen, új szakaszra. Hú, ez valami szuper volt, imádtam a fenyős részt futni! Sokkal jobb volt, mint a régi út a bánya mellett. Aztán jött az újabb mászás, hogy rövid átkötés után a Naszályra visszamászhassunk immáron másodszor. Nem hajtottam magam, de alapvetően mégis úgy éreztem, hogy jó tempót megyek. A Naszályra is egészen jól felértem és rögtön fordultam a kedvenc szakaszomhoz, a Kék lejtéséhez. Imádom ezt futni, a balról beköszönő táj és az út köves-avaros lejtése igazi terepfutó csemege. Itt kicsit hiányoltam ugyan a fotós pontot, hiszen az elmúlt évben mind az éjszaki és a nappali futamon is pont ezen a részen kaptak lencsevégre minket.
Eljött aztán a Kosdi-pihenő egy újabb frissítőponttal és lelkes segítőkkel, csippantással. Innen már csak a Gyadai-rét van meg egy kis hullámzás, élvezzük ki a maradékot ebben a gyönyörű időben. A Naszály csúcstól kezdve az M távosok is becsatlakoztak, illetve mi rájuk, így folyamatosan tudtam előzgetni az előttem futókat. Külön öröm, hogy a saját távomon lévő férfi versenytársak közül is tudtam még előzni, magyarán bőven maradt tartalékom az egyébként nem erősségemként aposztrofált Gyadai-réthez. Tavaly ugyan sikerült barátságot kötnünk, amiről idén természetesen megemlékeztem az 5 perces alatti kilométereimmel. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire jól esett most ezt futni, pedig nem vagyok mezei futó-alkat.
A kép csalóka, hiszen a pálya kisebb része halad csupán réten
Elérkezett a balos, majd a fotós pont, ami csalóka képet mutat ugyan, hiszen ennek a versenynek a java része mégsem mezőn zajlik (szerencsére). Kellő motivációt adtak viszont szerintem mindenkinek ahhoz, hogy megfussák ezt a szakaszt, hisz korábbi emlékeimben a függőhídig ez jellemzően gyaloglós emelkedője volt a versenynek.
Nagyon szeretek a függőhídon átfutni, ez is ilyen tipikusan "naszályos" dolog, mondjuk itt is fura volt, hogy nem állt fotós, mert ez is ilyen hely szokott lenni. Szuper volt a Kéken futni, sok-sok múltbéli emlékem van erről a szakaszról, de ez most valamiért különlegesebb volt mégis. Nem vártam a végét, mert szerettem futni.Szerettem ezt az egészet, amit csináltam, mert arról szólt, amiről a terepfutásnak mindig szólnia kellene: élvezetről!Tavaly is ugyanezt éltem meg, de akkor az elejétől bennem volt a tűz a futás iránt. Most nem így indultam neki a reggelnek, sőt, pont ellenkezőleg. Aztán elértem a régi célhelyszínt, majd fordultam az aszfaltra. Ez a szakasz mondjuk annyira nem esett jól, de ez betudható a bicikliútnak és az utcának, szóval független a tereptől. Nagyon jó érzés volt beérni, mert nem csak kényszeredett mosoly volt az arcomon, hanem tényleg boldog voltam. Az első mondatom az volt, amivel a beszámolót is kezdtem: ennyi év után is a kedvenc pályám a Naszály Trail pályája!
Ha a teljesítményt nézem, akkor persze láthatom, hogy a tavalyi énem rendesen elkente volna a szám, mert 7 perccel futottam gyengébbet, mint tavaly. Mondjuk azon túlmenően, hogy ezt így megjegyeztem, semmilyen formában nem befolyásolta az érzéseim, hiszen megkaphattam, amire kora reggel még csak vágyakozhattam: egyszerűen a futás örömét!Ez nem izzadságszagú szenvelgés volt, hanem benne volt a "szív" annak minden örömteli oldalával.Ezt szeretném magammal vinni decemberre, mert az elmúlt két hónapban sajnos viszonylag kevésszer éltem meg ezt a felszabadult örömfutást. Sokkal-sokkal többet jelentett nekem ez az érzés most, mint elsőnek beérni a célba.
Az örömfutás flow-ja: amikor tényleg benne van a "szív"
Ezzel a versennyel zárult számomra az idei versenyzések sora. Összesen 12 versenyen indultam 2019-ben, úgyhogy mindenképpen jó lesz végre kiszakadni az állandó "felkészülés" időszakából. Most csak arra vágyom, hogy "céltalan" futásaim legyenek, teljesen hátra hagyva a magammal szemben támasztott elvárásokat. Kifejezetten érzem, hogy elfáradtam - főként mentálisan, de fizikailag is érzem jeleit - az egész éves menetben, talán egyik évben sem volt ehhez hasonlóan nagy a nyugis örömfutások iránti vágyam. Nyilván ennek fejtegetése és az év értékelése majd a lassan esedékes évértékelő feladata lesz.
Azt nem tudom, hogy jövőre ott leszek-e ismét a Naszály Trail-en, de egy biztos: ez a pálya az örök kedvencek listáján van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.