A hegyek színes útjain

Piros 85. Összesítve hatodszor indultam rajta, versenyezőként pedig másodszor. Mi újat írhatnék még róla ennyi teljesítés és a tavalyi után? Kőkemény munka volt ez a javából és egészen péntek délután 18 óráig nem hittem abban, hogy ilyen mélyről is vissza lehet jönni. A küzdésnek egy teljesen új minőségét érezhettem meg, ami miatt mindenképpen maradandó élményként raktározódik el bennem. Azt hiszem méltó volt ez a Piros 85 az idei év hosszú futásainak lezárásához, főleg azért, mert újból megerősített abban, hogy az ember sokkalta többet bír annál, mint amit a hétköznapokban elhisz magáról. Sokkal-sokkal többet. Ezzel a beszámolóval tisztelgek hát a hatodik Piros 85-öm előtt. 

Az előzmények

Eredetileg idén már a teljesítménytúrára terveztem nevezni, így a nyáron oda is regisztráltam első körben. Tervben volt ugyanis egy másik verseny, ami a Börzsönyben lett volna 91 kilométer hosszan és mivel a Börzsönnyel a jövőben nagyobb, hosszabb elképzeléseim vannak, így adott volt, hogy azt rendesen megfutom, míg a Pirosra a szívem húz vissza ínyenckedni. Aztán persze nem bírtam magammal és végül a nyári regisztráció utolsó percében futóként neveztem. Úgy voltam vele, hogy megfutom az egyiket is, másikat is csak úgy edzésként, amolyan sorozatterhelésként. Aztán végül az a bizonyos táv nem került megrendezésre a Börzsönyben, így ugrott az edzés, maradt a versenyzés. Tavaly sokkal biztosabban álltam oda a rajthoz, hiszen két hónapot célzottan a Pirosra készülés jegyében töltöttem, hogy megfussam az akkori 9.45-ön belüli "álomidőm". Idén? Nem akart alakulni a forma. Még hetekkel ezelőtt is ijesztően gyenge futásaim voltak, így volt némi aggodalmam. Aztán az utolsó héthez érve egészen jókat sikerült megint futnom, a pályán is futottam részleteket hétvégente és kezdtem azt érezni, hogy végre már nem messziről integet nekem a tavaszi formám, hanem lassan utolérjük egymást. Az időtervemet is utolsó percben mértem ki, fogalmam sem volt ugyanis, hogy mit várjak magamtól. Egy célért indultam: csak fussak jobbat, mint a tavalyi 9.33.  

A verseny előtti hangolódás

A verseny hetén a feltöltésen volt a hangsúly, szerencsére őszi szünet lévén egész héten szabadságon voltam, így a munkahellyel összefüggő gondolataimat többségében ki tudtam zárni. A verseny reggelén korán keltem, ami betudható volt annak is, hogy álmomban lekéstem a rajtot. Szerintem nem egy futó verseny előtti rémálma ez, szóval utána nagyon felszínesen pihentem csak, de alapvetően feltöltődve keltem ki az ágyból. Reggeli rutin, bögre tea, kis hókiflik és mentális ráhangolódás. Az öltözködés ugyan okozott némi fejtörést, hiszen nem akartam sem alul, sem túlöltözni. Ráadásul a hét elején még ujjatlan-rövidnadrág kombinációban futottam, így pláne lutri volt a dolog.

Bevetésre készen - még felszabadult örömmel

Mindent egybevetve talán mondhatom, hogy sikerült eltalálni az ideális szettet, bár napközben néhol azt éreztem, hogy túlöltöztem. Bizakodva értem oda Csillaghegyre, ahol pillanatok alatt megkaptam a rajtcsomagom Terna Szilviától, aki megjegyezte, hogy olvasta a tátrai versenyről írt beszámolómat és hogy ő is szeretett volna a Tátrában versenyezni. Nagyon jól esett ezt hallani, így még kellemesebb hangulatban léptem ki az iskola kapuján. 

I. Csillaghegy - Dobogókő (36,29km), avagy hogyan lesz valaki elsőből harmadik 

Eljött a rajtzónába állás ideje, beálltam egy női versenytárs mellé - Németh Beáta - akivel még a Pilis Trail-en álltunk egy dobogón és most jó hangulatú, rajt előtti csevejt folytattunk remek cipőinkről, amivel az előttünk álló távot terveztük gyűrni. Aztán eljött a visszaszámlálás és a kilövés Csillaghegyről. Mivel aszfalton kezdünk, így várható a nagyobb tempó a rajt után, erre számítottam is. A Nagy-Kevélyig a tavalyi részidőmet terveztem hozni, mert azt szépen megnyomtam akkor, így jónak ítéltem most is. Az első 7 kilométer szinte csak felfele van, szóval keményen bedobja a mély vízbe az embert a kezdőlöket. Nem volt alapvetően gondom, de mégis azt éreztem, hogy valami nem az igazi. Aztán elment mellettem a későbbi második helyezett női versenytárs - Oszvald Krisztina - akit egyébként nem ismertem korábbról, így nem tudtam ki jött fel rám. Nagyon szép és könnyed mozgással ment előttem a Kevélyre, próbáltam rajta maradni amennyire csak tudtam, ugyanakkor saját tempómat is szem előtt tartottam. Ilyen távon nem tréfa dolog a túl gyors kezdés, szóval a saját tempóm volt az elsődleges.

Ezüst-Kevély - a hegy, ami már az elején nem viccel

Végre felértünk, csippantás, két perccel gyengébb idővel, mint tavaly. Jó, nem gond, nem szabad elfutni, gyakorlatilag Dobogókőig nyugi van, aztán kell megindulni - ez volt az előzetes "taktikám". Aztán a lefelén meglódultam, beértem Krisztinát és elég jó lendület kapott el, így gondoltam, meghúzom ezt a szakaszt Csikóváraljáig legalább.

Lendület a Nagy-Kevélyről

Tavaly elég mélyre kerültem az azt követő szakaszon, idén szerettem volna ezt elkerülni. Felért rám Kováts Mihály, aki kérdezte hogy vagyok, valamint beszéltünk az időterveinkről. Aztán elváltak útjaink azzal, hogy még találkozunk - illetve én reméltem, hogy még találkozunk, mert az azt jelenti, hogy bírom. Elértük Csobánka határát a nem túlzottan kellemes aszfaltúttal. Itt már az járt a fejemben, hogy most frissítenem kell, mert tavaly ezt nagyon megszívtam. Elértem Csikóváralját és kanyarodtam is tovább a fák közé. Szolid hullámzás, kellemes haladás, majd a P+ jelzést elhagyva jött az emelkedésekkel tarkított mumus szakaszom. Itt vettem elő az energia ostyát, amit direkt erre az alkalomra vettem. Az UTH-n már ettem ilyet korábban, akkor alapvetően nem volt vele bajom, majd egy börzsönyi 50-es felénél szintén és ott is mondhatni jól esett. Most? Alig bírtam megrágni, ketté törve próbáltam letuszkolni a torkomon, de tapadt mindenhova, iszonyú volt. Erre aztán ittam kólát, ami szerintem nem segített a helyzeten. A koporsószöget itt ütöttem be, mert arra gondoltam, hogy talán korai volt (13-14 km) ezt megenni, ráadásul nem is esett jól, feltapadt a szájpadlásomra, majd pedig kőként megült a gyomromban. Nem okozott klasszikus értelemben gyomorgondokat, mégis azt az érzést keltette, hogy súlyként nehezedik rám belülről és nem hogy energiát nem kapok tőle, de inkább visszahúz. Egyszerűen nem voltam jól. Ezen a szakaszon aztán elfutott mellettem a végül harmadik helyezett női versenytárs - Sáringer-Kovács Szilvia - aki stabil, biztos mozgással vette az előttünk álló emelkedőket. Elég hamar el is tűnt a szemem elől, véletlenül se próbáltam rákapcsolódni, egyrészt mert nem tudtam, másrészt éreztem, hogy ez nem az én tempóm, így nem szabad megkockáztatnom üldözőbe venni. Itt és most nem. A lelket bennem a Szőke-forrás-völgy tartotta, illetve az, hogy oda tartalékoljak, hátha sikerül megfutnom jól Dömösig az utat. Elég sok férfi versenytárs ért utol, ami riasztó volt, de azzal nyugtattam magam, hogy tavaly is így volt és lám mégis sikerült jót mennem, sokakat utolérnem. Sikárosi-rét előtt a szűkösön tereplovasok okoztak némi nehézséget, próbáltak ugyan lehúzódni, de lóval nyilván nem egyszerű a köves vízmosás-szerű úton letérni, így én kezdtem óvatos előzésbe mellettük. Aztán Sárdi Tamás ért utol, aki megjegyezte, hogy látja a Hoka helyett én is emellett döntöttem. Egy másodpercig nem értettem mire gondol, hisz Hoka van az én lábamon is, aztán leesett, hogy ja, a versenyre gondol! Mondtam neki, hogy így alakult, aztán szépen továbbállt, elég jó tempóban. Az én állapotom nem lett jobb, ráadásul gyorsabb sem voltam tavalyhoz képest és ez kezdett mentálisan fájni. A völgy végéhez közeledve mentem el a túrán indult kollégám mellett, akinek csak odaköszönni tudtam, mert teljesen azon voltam, hogy nyomjam a lefelét. Azt követően pedig nem kis csodálkozásomra kikötődött a cipőfűzöm! Nem is értettem, hisz duplára volt kötve, sose szokott ilyen gondom lenni. Gyorsnak álcázott cipőkötés, majd patakátkelés egyszer, még egyszer és harmadszor, végül irányba álltam Dömösre. Nagyon rendesek voltak a túrázók, mert mindenhol utat adtak nekünk és ezúttal a "civilekkel" is ezt tapasztaltam. Gyakorlatilag mindenhol félreálltak, hajráztak, szégyelltem is, hogy nem igazán sikerül megköszönni értelmes szavakkal. 

Végre eljött aztán Dömös. A szénsavas ásványvizet kívántam a leginkább, így azt vittem magammal innen. Itt privát frissítést is terveztünk, úgy mint tavaly, de sajnos gyengébb idővel értem ide, mint tavaly és semmivel sem voltam jobban, mint tavaly, sőt. Álltam az asztal mellett, gondolkoztam, végül vettem pár szem ropit és megkötöttem rendesen a cipőmet. Egy férfi aztán odaszólt nekem, hogy az első helyen lévő nő nagyon szívós. Kettős érzéseim voltak ezzel az információval kapcsolatban:  1) éppen agonizálok, szóval örülök, hogy megyek tovább, így ez az infó másodlagos; 2) ha ezt buzdításnak szánta, akkor most nem talált be nálam, mert nem motivált túlzottan. Annyit tudtam csak mondani, hogy hosszú még az út, bár ezzel nem tudom mit akartam, mert saját magamnak okoztam fájdalmat mentálisan a távolság tényével - még 60 km volt hátra ekkor. Aztán elindultam, futottam a járdán, még egy darabon a kanyar után, aztán gyaloglásra váltottam. Hát itt vagyok megint Dobogókő alatt, megint szarul. Pont ezt akartam elkerülni, erre tessék, most még rosszabbul érzem magam, mint egy évvel ezelőtt. Meneteltem felfele, de most legalább a kolompos drukkernek meg tudtam köszönni a szurkolását. Kicsivel ezután utolért hátulról Vlád Gábor, akivel korábbi versenyeken is futottunk már együtt szakaszokat. Nagyon rendes volt, mert kérdezte, hogy mi van velem, akart segíteni felfele tolni (szó szerint), de mondtam neki, hogy most tényleg nem tudok menni, pihenek, próbálom rendezni a soraim.Ez olyan érzés, mint amikor egy állat megsérül és csak magába húzódva vonszolja magát a figyelő szemek elől.Én is magamba roskadva mentem, majd még egy férfi versenytárs ért mellém, aki kérdezte, hogy hányadik vagyok, mert a mögöttem lévő nő tőle kérdezte. Mondtam neki, talán második. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak még messze van. Az a messze nem volt annyira messze amúgy, mert percek múlva megjelent mellettem a felfelén - futva. Esélyem se volt rákapcsolódni, estem egyre mélyebbre és meneteltem a lábam előtt heverő avarra meredve. Azon gondolkoztam, hogy ha nem leszek jobban, akkor lehet, hogy ki kéne szálljak. Érdekes, mert amúgy nem fájt a gyomrom, sem egyéb, mégis arra gondoltam, hogy talán ha meghánytatom magam (sose volt ilyen, szóval nem tudom hogyan fogtam volna neki), akkor jobb lesz. Szóval arra jutottam, hogy Dobogókőig felmegyek, aztán ha nem lesz jobb, akkor Kopár csárdánál kiszállok. Nem szálltam még ki soha versenyről, így nagyon megijesztett ez a gondolatom. Viszont az előttem álló hegyek és az út a csárdától még jobban megrémisztett, egyszerűen végig pörgettem a Nagy-Szénást, aztán a hosszú utat a Vörös-pocsolyás felé, majd a Fekete-fejet, a körsétára felvezetőt és a János-hegyet, hogy kegyelemdöfésként lezárjam a sort a Végvári-sziklával. Abban az állapotban egyszerűen elborzasztott ez a távolság. Érdekes viszont azt látni, hogy ez mennyire inkább a már egy ideje fennálló diszkomfortnak szólt. Kiszállhattam volna ugyanis Dobogókőn, ám ez mégse fordult meg a fejemben, hanem a nagyjából 18 kilométerre lévő Kopár csárdára gondoltam csak - ezzel is toltam magamtól távolabb ezt a rossz érzést. Ez jól mutatja, hogy hagyni kell időt és tűrni, viselni, mert lehet kiút az aktuális rossz állapotból. Elértük aztán végre a Szakó-nyerget, majd ismét egy kapaszkodás jött. Utolértem egy férfi versenytársat, aki kérdezett a korábbi órámról (ami szervizbe került, erről majd a hónapértékelőben írok), hogy sikerült-e megoldani a problémát. Ránéztem és azon gondolkoztam, hogy vajon Szmetana Balázs van-e itt mellettem, akit az óra-ügyben felkerestem. Nem voltam benne teljesen biztos, így csak nagyon tömören annyit mondtam, hogy fogjuk rá (vagy valami ilyesmit). Aztán kérdezte, hogy ne beszéltessen? Mondtam neki, hogy inkább ne. Tényleg nem tudtam nagyon beszélni akkor, pedig személyesen is megköszöntem volna, hogy készségesen segített, amikor ráírtam az órával kapcsolatos kérdésemmel. 

Teljes befelé fordulás Dobogókő felé

Séta, bal vádlimban erős görcs - nem is értettem, mert előtte héten csináltam egy magnézium kúrát. Érik az a Kopár csárda vesztőhely, erre tudtam csak gondolni. Aztán jött egy fotó, még egy fotó és már színlelni se volt erőm azt, hogy de jó dolog, amit csinálok. Próbáltam túlélni, egyet botlottam is Rezső-kilátónál, ahol Veres Gábor ült és fényképezett/drukkolt. Annyira sok pozitív érzést ontottak egyébként a pálya szélén drukkolók, amiért hálás köszönet ezúton is, csak akkor nagyon nem voltam passzban.

Pont annyira szenvedtem, mint amit a kép tükröz

Eljött Dobogókő és csak az volt a fejemben, hogyvagy most támadok fel vagy soha.Tavaly itt lendületem át, próbáltam arra az érzésre gondolni, hogy most is sikerülnie kell! Aztán elindultam a lefelén Pilisszentkeresztre, az eddigiekhez képest egészen jó tempóban. Szeretem ezt a helyet, ideértem végre! Menni kell, csinálni kell! Utolért Vlád Gábor (akit a ponton hagytam el) és mondta, hogy most már kezd színem lenni. Jobban is éreztem magam egyébként és végre tudtam haladni. A tavalyi menetemhez képest 2-3 perc hátránnyal küszködtem és a mostanra mért időmet persze meg se közelítettem. Mindegy, menni kell, lesz, ami lesz - csak ez járt a fejemben. Rengeteget futok Pilisszentkereszt ezen részén, szóval próbáltam ebből erőt meríteni. Temető, kanyar jobbra, kis séta és már fent is voltam a Pilisszántóra vezető lefelén. Itt utolértem Gábort és mondtam neki, hogy mindjárt féltávnál vagyunk! Nekem a féltáv általában hatalmas löketet szokott adni, ez volt a másik, amiből erőt akartam meríteni.

II. Pilisszántó (43km) - Nagykovácsi (65,1km), avagy hogyan lehet harmadik helyről újra versenybe szállni

Odaértem a pontra, ahol ismét privát frissítésben is részesültem - szénsavas ásványvíz volt a fő folyadék ismét. Itt kaptam az infót arról, hogy 6, illetve 3 perc hátrányom van az előttem lévőkhöz képest. Mondtam, hogy nem érdekel, nem is akarom tudni,egyszerűen csak egy cél vezérel: tisztességgel eljutni Budaörsre!Rendes volt nagyon a ponton lévő segítő - Varga Beáta - is, mert mondta, hogy itt az idő akkor, hogy elinduljak. Elvettem két uborkát, két gumicukrot és mentem tovább. Csak arra tudtam gondolni, hogy igen, tavaly is így volt. A pontot futva hagytam el, végig tudtam menni az emelkedőn, aztán kanyar le, kellemes lejtés és hullámzás következett a Csévi-nyeregig. Egészen jól éreztem magam, edzésnek is nagyon jót futottam október közepén erre. Jellegtelen egy szakasz pedig, mégis megszerettem és sikerült végre élvezhetőbben futnom. A Fehér-hegy előtti részen aztán utolértem egy férfi versenytársat, aki mondta, hogy korábbra várta, hogy utolérjem. Mondtam neki, hogy agonizáltam Dobogókőig, így nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna. Aztán eljött az egyik kedvenc részem a Kopár csárda előtt a fenyős ösvénnyel. Imádom ezt a helyet, ráadásul ismét férfi versenytársakra sikerült felkapaszkodnom, ami megadta a haladás érzését. Hullámzás, kanyargás, majd hatalmas tömeg a Kopár csárdánál. Óriási impulzus hirtelen, hiszen rengeteg ember lett ott és furcsa volt az erdő csendje után kiérkezni. Ide úgy érkeztem meg, hogy a két női versenytársamat láttam a ponton. Sikerült lefaragnom hát az eddigi hátrányomból! Itt jól esett volna egy kis szörp, de mivel nem volt, így maradt az ásványvíz és egy csücsök banánt is elrágtam, majd fordultam tovább. Arra gondoltam, hogy talán esélyem lehet felkapaszkodni rájuk Nagy-Szénásig. Ezzel a gondolattal mentem át a 10-es főúton, majd a Kakukk-hegy irányába, hogy Pilisszentiván utcáin találjam magam. Itt messzire el lehetett látni az úton, de női versenyzőt nem láttam magam előtt. Hm, elmentek, nem baj. Elhagytam Kopár csárdát, nem szálltam ki, megyek a Budai-hegység kapujához és csak ez számít, nem fogok kiszállni! Ez a nap sem lesz a DNF (did not finish) napja! Ismét magamba szálltam és csak a haladásra koncentráltam. Eljött a Hosszú-árok, amelyik az egyik kedvenc frissítőm Évivel és Egonnal, most is jó hangulat uralta a terepet. Elég sokan összegyűltünk, megtöltötték az üvegeim, vettem két savanyú gumicukrot és a Nagy-Szénás felé vettem az irányt. Célom volt, hogy a "Holt fa az erdőben" tábláig elfussak, onnan pedig amit bírok fussam, a maradékot tempósan gyalogoljam. Így is volt, a mögöttem lévő férfi versenytársak lassan elkoptak, magamra maradtam az erdő csendjében. Aztán egyszer csak megláttam egy rózsaszínes árnyalattal végződő nadrágot és felismertem azt a nőt, aki lendületes mozgással hagyott engem hátra a Tölgyikrek előtt, ezzel átvéve a vezetést. Gyalogolt, így hamar mellé értem. Megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e, mert láthatóan lassabbnak tűnt a mozgása (bár ott én is gyalogoltam). Mondta, hogy nincs jól, görcsöl a hasa - kérdeztem, hogy kér-e valamit, mondjuk vizet? Végig gondolva nem is tudtam volna neki túl sok mindent adni, mert az a mocsok energia ostyám volt, némi savanyú gumicukorkám, mogyoróm, kólám és ásványvizem - egyik sem feltétlen ideális olyan esetben. Végül mondtam neki, hogy felérünk, illetve leérünk és onnan már csak egy 20-as van hátra! Utólag belegondolva nem biztos, hogy buzdítóan hangzott ez, hisz amikor az ember éppen nincs jól vagy holtponttal küzd, akkor a távolság fájdalma még jobban tud sajogni. Kocogtam, ahol bírtam, de leginkább tempósan gyalogoltam a tető irányába. Közben óhatatlanul is hajtóerő volt a tudat, hogy immáron másodikként gyalogolok! Ráadásul sejtettem, hogy az első sem lehet annyira messze, így

újra fellángolt a versenyszellem valahol mélyen a szívemben.Újra felébredt bennem a korábban eloltott tűz. Ezen a részen azért "Amanda és Dömötör" látványa a legjobb, most is alig vártam, hogy odaérjek melléjük, hisz ez azt jelenti: itt a Nagy-Szénás teteje! Odaértem a Siratófalhoz, majd a lépcsőn gyalogoltam felfele. Ott találkoztam Györgyi Gáborral, akivel a verseny előtt beszéltük, hogy a nyári videós futás után esetleg kijön videózni ide is és ez lehetne egy lehetséges videós állomás.

Vágtázás a Nagy-Szénásról 

Beszélgettünk a lefelén, próbáltam rendezni a soraim, mert akkor alapvetően nem voltam szarul, de teljesen biztos sem voltam abban, hogy a következő 20 kilométeren képes leszek igazi erőbedobással versenybe szállni. Itt ráadásul sikerült majdnem egy nagyot esnem, de aztán szerencsére ismét megúsztam egy botlással. Futottam lefele, majd kiértünk az aszfaltra és akkor megláttam az első helyen álló nőt, Krisztinát. Mondtam is, hogy ott az első nő! Éreztem, hogy ezt meg kell húzzam, hogy nekem kéne elsőnek csekkolni a ponton. Odaértem mellé, aki egy férfi versenytárssal haladt éppen, mondtam, hogy "hajrá" és elegánsan futottam tovább - illetve csak futottam volna, ha nem dönt úgy a Speedgoat, hogy ismét kikötődik.

A pillanat, amikor megláttam az első nőt magam előtt

Szóval meg kellett álljak megint cipőt kötni, így ismét visszakerültem a második helyre. Jó, fűző oké, Gábortól búcsút vettem és mentem tovább, mert tényleg elsőként szerettem volna a pontra odaérni. Itt szembe találkoztam Kováts Mihállyal és nagyon örültem ennek, mert csak sikerült még találkoznunk. Igaz, aztán már beérni nem tudtam, de így is jó volt olyasvalakit látni, akivel kb. 14. kilométernél haladtam együtt utoljára. Nagykovácsi faluház, utolsó privát frissítésem helyszíne - vittem ismét ásványvizet magammal, a pontról pedig gumicukrot. A pontot elhagyva csak egy gondolatom volt: megyek, ahogy tudok!

 III. Nagykovácsi (65,1km) - János-hegy (77,1km), avagy holtversenyben az első helyért

Amikor a pontról kijöttem, akkor jött be Krisztina az ajtón, így sejthető volt, hogy szinte együtt távozunk. Aztán mentem tovább és már majdnem a kanyarodásnál láttam jönni Szilviát is szemből a másik oldalán az útnak. Egész jól tudott jönni így látszatra, bár leszakadt rólunk rendesen, szóval sejthető volt, hogy nagy küzdelme lehet neki magában. Eljött a meredek utca, amit gyalogoltam, próbáltam egyet pihenni még az erdei szakasz előtt, hisz azt végig akartam futni. A legutóbbi edzésem nagyon jól sikerült itt, szóval reméltem, hogy tudok majd futni most is. Egészen jól haladtam, elégedett voltam a tempómmal, érzettel, hajtott az, amit Dömösön mondtam: "hosszú még az út". Igen.Hosszú volt még az út, de most lassan a végjáték következik.Most dől el igazán, hogy itt ma kiben maradt több tartalék, ki tudja fejben jobban elviselni ezt az utolsó cirka 20-ast, kiben van most erősebb tűz. Krisztina gyönyörűen jött mögöttem, gyakorlatilag mindenhol egy percen belül ott volt, így Julianna-majornál (itt volt a ponton szénsavas ásványvíz, amiért külön köszönet!), majd a Fekete-fejnél és a Hárs-hegyi körútra felfele is. Ott szinte egyszerre csippantottunk, annyira közel került hozzám ismét. Ezt a részt muszáj volt futnom rendesen, pedig nem nagy kedvencem egyébként. Egyszer csak megláttam ismét Gábort Antal Péterrel, akivel szintén korábbi versenyeken futottunk közös szakaszokat. Már szürkület volt, így először nem ismertem meg őket, de aztán jöttek velem és beszélgettünk az aktuális helyzetről. Itt ismét kicsit megcsappantam, mondtam is, hogy abszolút nem számít, hogy elsőnek érek be vagy második leszek, csak érjünk már Budaörsre! Péter aztán elköszönt Szépjuhászné után, Gábor viszont feljött velem János-hegyre. Próbáltam itt-ott belekocogni, de inkább csak a közepén ment, a többit gyaloglással töltöttem. Egy kanyarra volt tőlem Krisztina, aki valakivel jött felfele, csak a közeledő fejlámpa fényét láttam, meg néhol a beszédet hallottam. Én fejben viszont persze már az utolsó 10-es körül jártam, ami eddig minden évben gyalázatosan ment egyébként. Most azt éreztem, hogy erősebb vagyok, nem fogytam el annyira. Megláttam a kilátót, komolyan a megváltás érzése kerített hatalmába. Mondtam is, hogy az egyik legszebb látvány volt ez a mai nap során, mert ide mindig jó megérkezni. 

IV. János-hegy (77,1km) - Budaörs (88,26km), avagy a kitartás meghozza gyümölcsét

János-hegyen kértem vizet és kólát is, biztos, ami biztos alapon és eszegettem ropit. Elővettem a fejlámpát és készültem a nagy lefelére. Minden évben rendkívül lassú voltam ezen a részen, idén meg akartam végre rendesen csinálni. Amolyan "most vagy soha" hangulattal álltam a lépcsősor tetején és a legelszántabb érzésem jött elő, ami csak lehetséges.

János-hegy, 77. kilométer - "most vagy soha"

Esélyem lehet győzni, hisz egyszerre vagyunk itt! Ha a lefelét képes vagyok rendesen megfutni, akkor előnyt szerzek a Végvári-sziklához és onnan felhúzom magam, majd lecsurgok Budaörsre. Gábortól elbúcsúztam a János-hegy alatt, majd belevesztem a sötétségbe. Most tényleg úgy mentem, mintha ez lenne az utolsó esélyem. Csak mentem és olykor hátrasandítva láttam, hogy sötét van mögöttem. Nincs fejlámpa fény! Ez még jobban motivált, így még rákapcsoltam egy kicsit és futottam, ahogy bírtam. Elértem a Sárgával közös szakaszt, majd jött a kanyar jobbra. Előttem ment lámpafény, az járt az eszembe, hogy utol kéne érni valakit, hogy legalább egy versenyző legyen köztünk. Aztán Makkosmária felé láttam, hogy sötét van mögöttem egészen hosszan. Leértem a pontra, ott már semmit se kértem és száguldottam tovább a Végvári-szikla aljába. Mivel ez is hosszan belátható szakasz a kanyarig, így úgy voltam vele, hogy addig nyomjuk, majd fordulás után pihenünk felfelé, hogy aztán csendesen eltűnjek a sötétben. Egész tempósan sikerült felérnem, majd ismét futottam és elértem a Konkoly-Thege Miklós út keresztezését. Utolsó emelkedés jön! Itt is messzire lehet hátra látni, így óvatosan oldalra sandítottam, de nem láttam fényt, csak a fejlámpám fénye által megcsillanó szalagokat. Felértem a Sárga körsétával közös szakaszra és szinte könnybe lábadt a szemem - ezt megcsinálom, most már biztos! Tavaly is itt köszöntem meg az erdőnek, hogy ideengedett, most is eképpen cselekedtem. Óriási hála volt bennem azért, hogy itt lehetek. Vágtáztam lefele, majd végül utolértem férfi futókat a budaörsi lefelén. Ez a lejtés mindig mumus szakasz volt, ezúttal nem. Még élveztem is a suhanást a szűkös-köves meredeken. Eszembe jutott a Börzsöny és néhány szívatós lefeléje, amin nem tudtam nem elmosolyodni, hiszen átkeretezték a fejemben az emelkedőket-lejtőket azok a tapasztalások, amiket az elmúlt hónapokban ott gyűjtöttem. A Magas-Tátráról nem is beszélve, bár ott azért keveset tudtam egyelőre edzeni. Szóval azokhoz képest ez most gyerekjátéknak tűnt. Aztán odaértem a lámpafényhez, kiértem az utcára. Igen!!!!!

Azt hiszem az arcomra van írva mind a 9 óra 30 perc.

Itt vagyok, ez Budaörs, "hazaértem", megjöttem, megyek! Fejlámpát bekapcsolva hagytam, hogy rendesen lássak az utcán és azért is, hogyha lenne ellenőrző pont, akkor lássanak a pontőrök. Ezúttal nem volt a kereszteződésben pont, így tovább futhattam és az utolsó keresztutca irányába vehettem az irányt. Innen már csak pár száz méter egyenesen a körforgalomig, aztán jobbra és ott vagyok. Futottam a sötétben, majd megláttam a körforgalmat és az iskola bejáratát. Aztán beléptem a tornacsarnok ajtaján: úristen! Tényleg ideértem Budaörsre! Persze jó volt a szalagot is megfognom, de ezzel a győzelemmel kapcsolatban kettős érzéseim voltak/vannak, így más volt beérni, mint például az UTH-n. Pont ezért nem is tudtam úgy magasba emelni ezt a szalagot, mint azt ott akkor és átélni a pillanatot. Persze mindig öröm az első hely, de az időeredmény nekem azért sokkal fontosabb. Ez az időm csak azért jó, mert a tavalyi énem megvertem három perccel. Egyébiránt nincs benne semmi "ünnepelnivaló", mert magam is jobbat szerettem volna menni ennél - a tervezett időmet 9.20 körül mértem, amit megközelíteni sem volt esélyem és szerintem talán nem is nagyon lesz. Amire viszont nagyon büszke vagyok az a János-hegy és Makkosmária közötti szakaszom, hisz tavaly 9.39km/h volt, idén 10.96km/h lett. Végre sikerült megfutnom tisztességesen ezt a részt úgy, ahogy kell. Gyakorlatilag ezzel a szakasszal vertem meg a tavalyi énem, hisz még a János-hegyen is hátrányba voltam magamhoz képest. Ráadásul ez az utolsó szakasz segített végül a győzelemhez, mert a János-hegyre szinte egyszerre csekkoltunk be, de a célba már 11 perc előnnyel érkeztem meg.

Ami miatt mégis hihetetlenül értékes számomra ez a Piros 85 az a kitartás győzelme. Azért tudtam megnyerni, mert a mentális erő, a kitartás velem volt. Soha nem éreztem még ennyire ennek erejét ezelőtt. Azt a mindent elsöprő belső erőt, ami keresztül vezet a szörnyűséges érzéseken. Éppen ezért számomra a magam feletti diadalmaskodás volt az igazi győzelem, hisz most tényleg az a "kemény" fejem vitt be a célba. Nagykovácsiba érve mondtam, ha itt elsőnek be tudok menni, akkor csak azt tudom mondani, hogy egy ultra tényleg fejben dől el. Persze a fizikai felkészültség nem mellőzhető, pont ezért sem lett fizikailag semmi bajom annak ellenére, hogy rettenetesen túlfeszítettem magam. Ennyire rosszul talán sosem voltam még a célba beérkezve. Gyakorlatilag enyhén ugyan, de bevérzett mindkét szemem és nagyon sokáig fátyolosan láttam az embereket és a lámpafény is szivárványszínben úszott még egy darabig. Az a helyzet ugyanis, hogy nem edzek ilyen tempóval ilyen távra. 50 kilométerig tudok hozni ilyet vagy gyorsabbat viszonylag gond nélkül, de annál több azért már komoly erőfeszítést jelent. Törvényszerű hát a szenvedés, amit a túlfeszített erőkifejtés okoz. Az iram öl meg és nem a táv - klisének hangozhat, de nagy igazság van ebben.

Kőkemény munka volt ez, amiben most alig jutott ki a könnyed örömöknek. A táv első részén ugyanis magammal küzdöttem, aztán a második felétől visszaszálltam abba a versenybe, amire egyébként beneveztem és amin ki akartam futni magam. A Piros 85-nek mindig lesz hely a szívemben, hisz ez volt az első 50 kilométer feletti túrám (2014), amin azóta minden évben itt voltam. Jövőre indulok-e? Versenyzőként biztosan nem, de szerintem valahol itt leszek a pályán. Hiszen az továbbra sem kérdés, hogyha ősz, akkor Piros.

Köszönöm női versenytársaimnak ezt a kőkemény menetet

Nagyon gratulálok itt is Krisztinának és Szilviának a nagyon komoly versenyért, amit hoztunk egészen a végéig! Innen nézve már egy élmény volt és örülök, hogy megélhettem a hosszútávú versenyzésnek ezt az oldalát is, mert számomra rendkívül tanulságos volt. 

Természetesen nagy köszönet jár a rendezőségnek, az összes frissítőpont/ellenőrző pont személyzetének a kedves szavakért, segítségért! Külön hálásan köszönöm a privát frissítőmnek ismét az asszisztenciát és persze minden kedves versenytárs buzdítását!

Képek: 

https://www.facebook.com/pg/piros85.hu/photos/?tab=albums 

https://www.facebook.com/jolcsak/media_set?set=a.10218804601964114&type=3