A hegyek színes útjain

Nagyon vártam ezt a versenyt, hisz gyakorlatilag a tavalyi vertikál óta mozgatta a fantáziám. Az volt életem első külföldi versenye, ami kellőképpen megmutatta nekem a Magas-Tátra kőkemény arcát. Vágytam ezt a keménységet, de immáron nem a vertikálon, hanem a számomra élvezetesebb ultra távon. Aztán áprilisban sikeresen be is jutottam a nevezettek közé, úgyhogy onnantól nem volt megállás, izgalommal vártam a verseny napját. A július végi bejárás tapasztalatait megírtam korábban, így most csak azt emelném ki, hogy ismételten nagyon hasznosnak bizonyult a pályával való előzetes ismerkedés. Két okból is: 1) mentálisan sokkal könnyebb volt az utolsó 21 kilométer; 2) sikerült a pályához legtökéletesebb cipőt kiválasztanom. Ennyire egyszerű lenne? Na persze...hisz 50 kilométer 3000 szinttel nem telhet el csak "úgy", pláne nem a Magas-Tátrában. 7 óra 52 percnyi történet a Tátrából.

Tatranská Šelma Ultra - 50km, 3000m+ 

Szintidő: 10 óra 10 perc

Szintidő (kizárási) pontok:

• 3 óra 40 perc: Sziléziai ház (24km; 1500m+)
• 4 óra 40 perc: Tarajka (29km; 1600m+)

Az útvonal egyszerű: indulj el a Három-forrástól (Tri Studničky) és érkezz meg Zárra (Ždiar, Hotel Magura) a Felső Turistaúton (Tatranská magistrála) végig haladva a szintidő pontok idején belül, legfeljebb 10 óra 10 perces idővel. 

 A verseny előzményei

A verseny hetén csütörtökön már kint voltunk, hogy legyen lehetőség kicsit ismerkedni a pályával, illetve szokni a tátrai terep sajátosságait. Az első napra éppen ezért egy rövid Csorba-tó (Štrbské Pleso) -  Gödör-tó (Jamské Pleso) oda-vissza kört terveztem a Piroson. A Poprádi-tó (Popradské Pleso) felé akartam menni, de a délutáni tömeg inkább a másik irányba terelt - ráadásul ezt még nem futottam, így adta magát a helyzet. Igazi élmény-körút volt egyébként, nagyon élveztem a kellemes 16 fokban való futást és ez a rész a helyi terephez viszonyítva mindenképpen könnyűnek mondható. 

Újra "itthon" - Csorba-tó - mögöttem balra az Ostrva csúcsa és a Felső-Turistaút

A verseny előtti napon az Ostrva került terítékre, hiszen eddig még csak lentről szörnyülködtem a felém magasodó szerpentinen. Mindenképpen meg akartam érezni a verseny előtt, úgyhogy péntek reggel neki is indultunk. Szokásos reggeli tömeg a Poprádi-tó felé, ami az Ostrva emelkedőjéhez érve szerencsére gyérülni látszott.

Az Ostrva végtelennek tűnő szerpentinjének egy szelete a csúcsról

A szabály egyszerű: ne nézz fel. Csak menni kell előre, nem szabad felfele tekintgetni, mert az mentálisan ronthatja a dinamikus haladás esélyeit. Egyébként tényleg nem vészes ez a szerpentin, egészen gyorsan lehetett haladni. Felérve pedig csodás kilátásban volt részünk! Ez tipikusan jó hely olyannak, aki először jár a Magas-Tátra útjain, de csúcsélményben és kilátásban szeretne részesülni. 

A látvány magáért beszél - ez megunhatatlan

Az egész Csorba-tó környéke és persze a másik oldalon sorakozó vonulatok magaslatai is látszottak. Ennek köszönhetően végre azt is megtudtam, hogyha lentről felnézek, akkor melyik csúcs az Ostrva és megközelítőleg hol megy a Felső turistaút (Tatranská magistrála). Közel 20 kilométeres túrával zártuk a napot, ami során inkább éreztem kellemes elfáradást mintsem kimerültséget, ami jó jelnek bizonyult.

Verseny előtti mentális töltődés

Aznap délután elmentünk megnézni a rajt helyszínét, hogy ne másnap reggel kelljen keresgélni. Oda is értünk a Három-forráshoz (Tri Studničky), ahol elindultunk keresni a Bývalá Važecká chata (volt Vázseci menedékház) helyszínét. Korábbi évek képei/videói alapján ráismertem a helyre, de valahogy a chata szó megzavart, hiszen ez alapján menedékházra asszociáltam. Ugye ismerni kellett volna a Bývalá szó jelentését vagy ha azt nem, akkor legalább rendesen körül kellett volna nézni, hisz a táblán egyértelműen ott állt: Bývalá Važecká chata. Ott mindkét dolog gondot okozott, így laza mozdulattal elindultunk tovább, hátha az a ház az ott lentebb. Természetesen nem az volt, ráadásul ott állt a táblán, hogy 15 percre van innen az a bizonyos "chata". Oké, de akkor hol van??? Visszamentünk a Három-forrás parkolójához, ahol a kedves parkolóőr felvilágosítást adott szlovákul, hogy ez a menedékház bizony már évekkel ezelőtt leégett (utána néztünk: 1999-ben égett le). Persze aztán a táblát megnézve egyértelműen ott is volt a keresett megnevezés.  Ezzel zártuk is a napot, irány volt vissza a szállásra. Este még jött egy kis eső, ami kellőképpen megalapozta a másnapi verseny pályáját. 

A verseny előtti este még az ég is ünnepi díszbe öltözött

A verseny

A verseny reggele korán, reggel 5 órakor indult. Szerencsére nagyjából 15-20 percre voltunk a rajttól, így volt idő a készülődésre. Az ágyban fekve sok gondolat szaladt át a fejemen: biztos, hogy készen állok erre? Biztos, hogy képes leszek beérni szintidőn belül? A sor folytatódott további "biztos, hogy....?" kezdetű kérdésekkel. A válaszaim mindezekre egyszerűek voltak: nem tudom, de azért jöttem, hogy megtudjam. Sokkal erősebbnek éreztem magam most, mint egy évvel ezelőtt az ágyban fekve a vertikál rajtja előtt.Egyszerűen éreztem valahol belül, hogy itt a helyem. Ez ismét kilépés egy komfortzónából, ami akármilyen véggel zárul, de tapasztalat lesz belőle.Ezzel a gondolattal pakoltam, öltöztem és vettem kézbe a kötelező felszerelésekkel megpakolt zsákom.

Rajt előtti hangolódás 

Azokból volt egy pár egyébként: Magas-Tátra térképe (papír/GPS); izofólia; elsősegély csomag (leukoplaszt géz, kötszer - nem hülyeség amúgy, saját bőrömön érezhettem, bár nem használtam - ezúton is nagyon köszönöm Berényi Ildikónak, hogy kölcsön adta a profi kis szettjét!); zsák/öv; személyi; biztosítás; kabát; 1 liter folyadék; pohár; minimum 100 gramm energiaforrás; telefon; pénz. Bőven 7 óra előtt már a rajtban voltunk, hogy átvegyem a rajtcsomagom. A rajtcsomagban volt a verseny pólója, ami szerintem jó lett, nekem legalábbis nagyon tetszik. Egyetlen hátránya, hogy hátul van a lényeg, amit minden esetben a zsákom el szokott takarni. Lassanként közeledett a rajt, így beálltam a rajtzóna nagyjából egyharmadának hátuljába. Nem terveztem előre állni, hiszen most nem versenyezni jöttem. Egy vágyam volt: élvezzem, amit csinálok. Tanuljak, tapasztaljak, hiszen ha ezen a pályán tudok menni egy relatíve jót - 8-9 óra közöttre számoltam magam a legjobb esetben - akkor máshol is megállnám a helyem. 

Az átszellemülés kezdete - egyetlen célért: élvezd!

Eljött a 7.30, elrajtoltunk. Vicces volt, mivel szűk ösvényen futottunk rögtön, így gyakorlatilag "állórajtot" vettünk, kis eséllyel a megindulásra. Ez jellemző volt egyébként a cirka első két kilométerre, ott többet futottam volna, ha enged a mezőny. Jól futható emelkedő volt szerintem, csak a torlódásnak köszönhetően lassan haladtunk. Bár tény, hogy elég könnyű elfutni a verseny első részét pontosan a lazább kezdés miatt. Az első nagyjából 13 kilométer (Poprádi-tóig) a Tátrához viszonyítva könnyű pálya, az igazi "buli" csak ezután veszi kezdetét. A 3. kilométertől ismerős útra léptem, hisz csütörtökön a fenyős részig jöttem a Gödör-tó után, így pontosan megvolt a lábamban a pályavezetés. Élveztem, kellemes volt az idő, jó volt a tempó, minden rendben volt. Nagyon hamar eljött Csorba-tó, az első frissítőpont, ahol vizet lehetett inni. Éltem a lehetőséggel és ezt követően elkezdtem mogyorót is eszegetni. A kötelező 100 gramm miatt volt nálam ugyan négy energia ostya, de egyet sem fogyasztottam és szükségem sem volt rá. 

Csorba-tó - itt még nagy lendülettel

Poprádi-tóig két női versenytárssal előzgettük egymást, végül az egyikük ellépett, a másiktól pedig én léptem el. Fogalmam sem volt hányadik vagyok, de pont ez volt a szép benne. Az év eddigi része másról sem szólt a versenyeken csak arról, hogy "oké, első vagyok, minden szuper, fussunk egy jót" vagy "oké, első vagyok, tartsuk meg ezt a helyet". Most? Kit érdekel hányadik vagyok, én ide élvezkedni jöttem és magammal - meg a szintidővel - harcolni. Pontosan ez az érzés volt bennem, haladtam a saját tempómban. Elhagytunk az úton magyarokat, akik "hajráztak" nekünk - én megköszöntem a kedves gesztust magyarul. "Te magyar vagy???" - jött a döbbent kérdés válaszul. Nagyon jól estek egyébként a magyar "hajrázások", ezúton is köszönet a pályán lévő magyarok buzdításának! Eljött a Poprádi-tó, itt már a kólát is a kezembe vettem, hogy az Ostrva emelkedője előtt kapjak egy nagyobb lendületet.

Elfutottunk egy szobor mellett, majd át egy fahídon és végül jött egy nagyobb pocsolya. Két férfi versenytárs volt közvetlenül előttem, akik balról kerülték a pocsolyát, én pedig jobbról próbáltam, hogy ne menjek nagyon bele és a vizet se verjék rám. Egy dologgal nem számoltam: nem tudom mi van a víz alatt. Hazai pályán azért általában egy pocsolya nem szokott fejtörést okozni, nos itt nem vettem figyelembe, hogy végig nagyobb gyökerek és kövek vannak. A cipőm orra beakadhatott egy ilyenbe és gyakorlatilag kigáncsolt, egyenesen bele a szép nagy pocsolya közepébe. Esélyem se volt kompenzálni az esést, azonnal elvágódtam és nekiütközött a bal térdem valami keménynek. A napszemüvegem rajtam volt, így az megvédte a szememet a felloccsanó sártól, de gyakorlatilag nyaktól lefele fürödtem benne. A két srác azonnal megállt és jöttek segíteni. Kérdeztek tőlem valamit, amit a helyzetre való tekintettel szerintem ki tudtam következtetni. Egy dolgot tudtam csak hajtogatni nekik: "It's okay, it's okay". Feltápászkodtam a sárból, gyakorlatilag magamat vigasztaltam az it's okay-dologgal, mert akkor ott nagyon nem volt "okay" a helyzet. Iszonyúan fájt a bal térdem, tényleg a sírás kerülgetett arra gondolva, hogy ez nagyjából a 14. kilométer volt még csak! Még semmit se futottunk az "igazi" pályán, ne már! Nem lehet itt és így vége! Miközben erre gondoltam már meneteltem tovább az Ostrva felé, ami ugye masszív felfele, szóval itt volt időm rendezni a soraim. Szükségem is volt rá, mert nem csak fizikailag viselt meg az esés. A kényszerkiszállás képe rémisztően hatott és nem tudhattam biztosan, hogy megúsztam-e. A vizes fűvel próbáltam legalább a kezeimet tisztítani, illetve a nálam lévő zsebkendőkkel is pucoltam, amit érdemes volt. A napszemüvegem is merő sár volt, így arra gondoltam, iszonyú mázli, hogy rajtam volt, mert különben ez a szemembe kerül bele. Ráadásul a fejem se ütöttem meg, szóval nagy gond talán nincs.Máskor is estem már el és eddig minden esetben felálltam és mentem tovább szépen. Most miért ne lehetne ugyanígy?Mentem felfelé egész jó tempóban, néhol kocogtam egy rövidet, hogy megérezzem mi a helyzet. Oké, nem fáj futáskor, rendben. Megyünk, ameddig tudunk - vagyis megyünk Zárra. Az Ostrva nyerge nagyon hamar eljött, hisz időm se volt szörnyülködni a szerpentinen annyira lefoglalt az esésem utáni rendeződés. Itt jött egy újabb ismeretlen szakasz, hiszen erre már nem jártunk a bejárások során. Felhőben futottunk, semmit se lehetett látni egy darabon csak az utat előttünk. Egészen jól futható volt ez a szakasz, élveztem is, hiszen tudtam menni. Két véres térddel, nyakig sárosan, de tudok futni! Mi kell még?

Sziléziai ház előtti lefele - "Spartan race-en voltál?"

A következő frissítőpontot azért vártam már, ami el is érkezett a Sziléziai háznál (Sliezsky dom). Itt szlovákul szólt hozzám az egyik crew nevetve, így kértem, hogy ismételjen - "english, please" - azt kérdezte, hogy Spartan race-en voltam vagy mitől vagyok tiszta sár? Persze nevettünk ezen mindketten, de én közben azért arra is gondoltam, vajon hogy nézhetek ki?

Tényleg mindenem tiszta sár volt...

Nyaktól lefele láttam, hogy az egész pólóm vizes és sáros, a zsákom is kapott kicsit és persze a lábaim véres-sáros formát hoztak a rajtuk lévő szárakkal együtt. A ponton ettem paradicsomot, ropit, ittam kólát, szóval tökéletes volt egyébként minden. Fel is töltötték az üvegeim a következő nagyjából öt kilométerre, amennyire a Tarajka (Hrebienok) volt. Innen elindulva fura érzés fogott el, ami olyasmihez hasonlítható, amikor az emberben nagy feszültség van hosszabb időn át és egyszer csak felszabadul - kitörne zokogásba, de mégse teszi, csak a hevesebb légzés kapja el. Ahogy jött, azonnal el is ment a "stressz-kitörés" és ismét a jelen maradt csak. 

Nagyon vártam egyébként Tarajkát, hiszen az a pont a 4 óra 40 perces kizáró pont, így ha azon belül odaérek, akkor már biztosan be is érek. Hullámzott az út és kifejezetten tetszett ez a rész. A törpefenyőket mondjuk igyekeztem kerülni, mert kíméletlen erővel verték az egyébként is sérült térdemet, ami eléggé fájdalmas érzés volt. Ezen a szakaszon többször gondoltam arra, hogy jövőre itt biztosan fogok futni edzésként. A Tarajka azért is volt fontos pont, mert itt jött el a privát frissítésem, amit amúgy is vártam volna, de talán most még jobban. Vártam egy kis "magyar" törődést, hiszen eddig teljesen magamban voltam, számomra idegen szavak között. Meg aztán reméltem, hogy végre legalább a kezeimről/karjaimról le tudom mosni a rászáradt sarat.

Jött a Kék jelzés, onnan pedig hamar a frissítőpontonra értem. Úristen, tényleg itt vagyok Tarajkán! Innen már csak 21 kilométer! Megittam egy kis üveg kólát, aztán eltettem a kapott ásványvizet és kólát, majd beszélgettünk egy kicsit a ponton, természetesen az esésemről. Aztán odajött az egyik segítő, akinek csak annyit mondtam ismét, hogy "it's okay, it really is". Ő azért lefújta fertőtlenítővel és az ellenkezés ellenére még valami mást is fújt rá (talán érzéstelenítő?) és odahívott még egy embert, hogy megszakértse a térdem állapotát. Fel volt duzzadva kicsit, így az oldalát nyomogatta meg, majd szó nélkül elment. Megköszöntem a tisztogatós segítőnek az asszisztenciát, aztán lassan búcsúzóra álltam. Tudtam, hogy nincs az az indok, amiért én itt most kiszállnék! Kizárt dolog, ha idáig eljöttem 4 óra 2 perc alatt, biztos, hogy elmegyek Zárra! Mivel a segítők se vetették le a rajtszámomat, így meg pláne nincs okom. Meg aztán már csak 21! Tudom milyen 21, de akkor is csak 21. 

Ezzel a gondolattal futottam tovább a tömegben, talán ezen a részen voltak a legtöbben. Vicces volt nézni a szembe jövők borzalomra torzult arckifejezését, ahogy a tekintetük a vérben-sárban edződött lábamra vetették. Itt tényleg sokszor okozott nehézséget az előzés, mert nagyon sokan voltak és a mezőnyünk szétszéledése miatt nem feltétlen észlelték, hogy mi egyébként valami verseny-félén vagyunk, így haladni szeretnénk. Sikerült felérnem pár férfi versenytársra, ami újabb lendületet adott és persze az is, amikor megláttam a felvonó épületét. Lassan jön a Morgás-hágó (Sedlo pod Svišťovkou) és utána a Zöld-tavi menedékház (Chata pri Zelenom plese)! Elég jó tempót mentem a felfelén, sorra hagytam magam mögött a férfi versenytársakat. Ismét felhőbe kerültünk, így nem látszott a hágó teteje, csak tekergetünk bele a szürke ködbe. Talán jobb is volt egyébként, hiszen megtanultuk: ne nézz fel. Mindig csak előre a következő lépésre, kanyarra kell a tekintetet emelni. A hágóra felérve persze jött a következő gondolatom: a térdem főpróbája most jön csak igazán, hiszen nagyot ereszkedünk, technikás lefelén. Ha ezt kibírja, akkor a Zárra levezetőt is megcsináljuk. Persze kellőképpen lelassította a haladásom, bár talán amúgy se lettem volna jelentősen gyorsabb. Félelemérzet nem volt bennem egyáltalán, igyekeztem a lehetőségekhez mérten haladósan menni. Itt két korábban elhagyott férfi versenytárs persze felfutott rám, így hagytam őket elmenni.

Nagy-Morgás hágóról lefele - az egyik kegyetlen lejtés

Itt előzékenyen félre álltak a túrázók, szépen lehetett haladni. Eljött a láncos szakasz, aminek a környezete vizes volt, szóval óvatosan mentünk. Ott volt egy srác a közepén és mutogatott nekem befelé. Gondolom arra célzott, hogy akkor ő onnan most nem mozdulna meg, tehát kerüljem jobbról a fal felől, ahol folyik lefele a víz. Úgy voltam vele, hogy inkább a sziklába kapaszkodom és úgy ereszkedek mintsem olyan láncba, amit egy ember görcsösen markol és kapaszkodásra használ. Egész jól le is értem és már futhattam tovább. Itt megint nagyon sok magyar szó ütötte meg a fülem, ezt már a bejáráson is megfigyeltem. A magyarok szeretik a Zöld-tavi menedékház környékét. Alig vártam, hogy a pontra érjek, mert szerettem volna már inni egy kis kólát és a saját készletem kifogyóban volt.

Remek hangulat, vidámság a frissítőponton és persze én is így éreztem magam. Rengeteg ember volt itt, a segítők pedig rögtön töltötték az üvegeim. Tőlem balra állt egy kisebb csoport, akik arról beszéltek, hogy vajon hányan törik össze magukat még itt és hát nem is csoda, mert milyen brutál tempóban jönnek a futók lefele. Kólámat iszogatva odafordultam és mondtam nekik, nem törvényszerű, hogy így nézzen ki az ember (feltételeztem, hogy az én látványom adta a beszélgetés témáját). Nagyon meglepődtek a magyar válaszon, úgyhogy beszélgettünk egy kicsit a terepről, versenyről. A nő olyan rendes volt, mert egyből azt mondta, sajnálja, hogy pont nincs most nála fertőtlenítő szer, amivel kezelhető lennék és mutatta a biciklis sérülését, amit terepen szedett össze. Mondtam, hogy nem gond, mert elláttak 29-nél.Na, ekkor kérdezték meglepetten, hogy mekkora táv ez? Mondom 50, de már csak 10 van, megyünk Zárra.Szóval iszogattam a kólám, csevegtünk kicsit magyarul, teljes jókedv volt az egész ponton. Aztán vidáman fordultam tovább, hiszen innen már csak 10 kilométer! Tényleg odaérek Zárra! Ráadásul jól álltam idővel, mert 6 óra felett voltam valamivel. Akár meglehet 7-es kezdettel is, úristen! A bejáráson nehéznek találtam a gyökeres ösvényt, most simán futható volt. Itt is tudtam haladni és elég hamar eljött a Bélai-Tátra kapuja, ahol felém magasodott az utolsó hegyvonulat. Megható volt tényleg a felhőkbe burkolt hegyekre nézni. Már csak két hágóhoz kell felmászni és jön a...lefele. Hát igen, az a bizonyos lefele. Mindegy, csak szépen sorjában haladjunk, mindent a maga idejében. 

Nagyon érdekes volt megélni, hogy ez most tényleg mennyire az itt és mostról szólt.Csak a Tátra létezett és a pálya, amin haladok. Semmire nem gondoltam, nem volt abban a 7 óra 52 percben se múlt se jövő. Csak az létezett, amit akkor és ott csináltam. Egészen átszellemült érzés volt főleg úgy, hogy minden pontot, amit elhagytam örömmel fogadtam - hiszen még mindig tudok menni, nem fáj, nem lassít jelentősen a térdem. Itt az út mellett a burjánzó növényzet egy tagja újabb csapást mért rám, ezúttal szétszakítva a jobb lábamon lévő kompressziós szárat - ezen is csak röhögni tudtam, hiszen ez már semmiség volt csupán. 

A Kopa-hágóra (Kopské sedlo ) felérve megpillantottam az egyik női versenytársat, akivel az elején kerülgettük egymást, majd az Ostrva emelkedőjén ellépett. Nem hittem a szememnek, hogy tényleg beérhetek még női versenyzőt. Ott voltam mögötte és a srác mögött, akivel futott. Odaértem, félreálltak tapsolva és mondtak valamit (amit persze nem értettem). Szép pillanat volt ez, amolyan versenytársi. Aztán másztunk tovább a Széles-nyereg (Široké sedlo) felé és ők egyre szakadtak le. Ez is szerpentines út, így láthattam valamivel magam fölé. Ott volt még egy női versenytárs! A Tarajkán kaptam az infót, hogy hetedik vagyok. Egyet elhagytam, tehát hatodik vagyok, ott pedig az ötödik menetel felettem három szerpentin-kanyarral. Nagyon szerettem volna utolérni, de azt tudtam, hogy a lefele komoly nehézségeket tartogathat nekem - pláne most. Felértem, jött az átkötő a hágóhoz - persze nem láttam már magam előtt kékleni a ruháját. Ráfordultam a zöld lejtőre Zár felé és próbáltam kihozni magamból a legtöbbet. A teteje nem volt vészes, aztán jött az igazi szívás. A bejáráson a Stinson volt rajtam, ezúttal a Speedgoat-tal próbálkoztam - nos azt kell mondjam, hogy ami a Stinson-nak nem ment, az a Speedgoat-nak kis túlzással rutinmunka volt. Nem mondom, hogy nem óvatoskodtam vagy kapaszkodtam itt-ott, de teljesen más volt, mint akkor. Az alsó részen már nagyon fájt a térdem, ott tényleg kívántam a végét. Sokat kellett túrázókat kerülgetni, ami szintén nehezítette a haladást, hisz ki kellett térni mellettük. Végre elértük a szintutat, itt ismét feljött rám két férfi versenytárs. Próbáltam rájuk kapcsolódni, hogy haladjak, mert semmiképpen se akartam gyalogolni már egy métert se. Tudtam, hogy közel vagyunk, nincs már sok a Hotel Maguráig. Aztán ráfordultunk, jött szembe egy nő és mondta, hogy 400 méter van a célig.  Futottam, pacsiztam két szurkoló kisfiúval, aztán tényleg ott volt a célkapu! 

Az utolsó méterek

Nem hiszem el, tényleg itt vagyok! 7 óra 52 perc 42 másodperc! Ilyen időt remélni se merhettem a verseny előtt, de még közben sem. Hihetetlen volt, teljes extázis. Tényleg idaértem, tényleg megcsináltam a Tatranská Šelma Ultra-t! Egy éve még csak álmodoztam róla, hogy ide szeretnék jönni és még a bejáráson is voltak aggodalmaim a szintidő miatt. Ehhez képest nem volt holtpontom, egyszerűenvégig benne tudtam lenni abban, amit csinálok, élvezni tudtam a Tátra gyönyöreit! Nem volt semmi nyomás rajtam, haladtam, csináltam és ami a legfontosabb: SZERETTEM! 

7 óra 52 perc

A Három-forrástól végig futhattam Zárig a Magas-Tátrán és a Bélai-Tátrán keresztül. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet naponta megélni, hisz végig élhettem a csodálatos Tátra sokféle arcát, a napos fenyőstől a ködös grániton át 50 kilométer hosszan. Éppen ezért most még jobban szeretem és tisztelem "vadságát", mint azelőtt. 

Megtépázva, de törve nem 

Nem kérdés, hogy jövőre is itt leszek, ha bejutok a nevezettek közé. Maradt jócskán a pályában, mert hazai viszonyokat nézve relatíve sok időt töltöttem a frissítőkön és persze az esésem/kezelgetésem, meg a beszélgetések is időt vittek el. Ettől függetlenül semmit sem bánok ezekből, hisz mindegyik adott olyat, amire itt most szükségem volt ezért vagy azért. Persze mondhatom, hogy az a bizonyos 5. (3 percen belül volt az ötödik nő) vagy akár 4. helyezés (7 percen belül volt a negyedik nő) ezeken ment el, de még így sem bánom. Nyilván jó lett volna ott állni a dobogósok mellett mint díjazott 4. vagy 5. helyezett nő, viszont lesz miért visszajönni jövőre. Most már teljes egészében bennem van a pálya, pontosan tudom mire vállalkozom. Most is tudtam, hisz nagyrészt ismertem a pályát, ám most már tudok és merek is viszonyítani és tervezni. 

Mocskosul boldogan

Tudtam, hogy ez a verseny méltó lesz életem első külföldi ultrájának és nem csalódtam. Azok az élmények, amiket megélhettem közben mind többé tesznek valamilyen szempontból. Ismét leckét kaptam abból, hogyelég egy pillanatnyi rossz döntés és megvan a baj. Ugyanakkor minden rossz döntést követhet jó is és nem szabad elmélyülni a pillanatnyi rosszban. Haladni kell tovább, meglátni és megragadni minden apróságot, ami segíti a tovább haladást.Pontosan ezeket az apró lépéseket éltem meg minden egyes frissítőponton, ahova tovább vitt a lábam. 

Az eredménylistát böngészve látni amúgy, hogy 151 befutó eredménye került a listára, akik túljutottak minden szintidő-ponton és a célba is beértek 10 óra 10 perc alatt. Viszonyításként 206 nevezett futó volt, amiből persze lehettek olyanok, akik nem álltak rajthoz. Nők közül 21 nevezettből 14 eredmény került végül az eredménylistára. Annak ellenére, hogy viszonylag szigorú a nevezési procedúra és a létszámkorlát, mégis relatíve sokan nem értek be. A női mezőny viszont szerintem most kiegyenlítetten erős volt, hiszen ez az időm tavaly negyedik helyezett idő lett volna éppen lecsúszva a dobogóról. Ráadásul a második és hetedik hely között 33 percen belül bejöttünk, ami ilyen távon nem annyira nagy szakadék. Utólag összevetve az első hét nő ITRA pontját (bár nem vagyok híve a performance index alapján történő összehasonlításnak), teljesen reális sorrend alakult ki. Az első nő 700 feletti, a dobogósok 600 feletti performance indexet tudhatnak magukénak, az ötödiknek és a hetediknek volt megközelítőleg annyi, mint az enyém, így reálisan ékelődtem be közéjük. 

Azt gondolom a hazai pályákon futott edzéseim és versenyeim (főleg az 50 és afeletti) kiváló alapot adtak ehhez, hisz a távot jól bírtam. Többeknél láttam a vége felé, hogy leültek cipőt kötögetni, eszegetni (utolsó 8 kilométeren) vagy vánszorogva haladtak, tehát magával a távval is gondjuk lehetett. Számomra nyilván a technikás részek futása/gyorsabb haladása a kihívás inkább, amire célzottan csak itt lehet edzeni. Mindenképpen erősödni szeretnék, hisz ahogy írtam:ha ezt bírom, akkor nem érhet nagy meglepetés máshol sem. Sok mindenre megtaníthat a Magas-Tátra, de egyre biztosan: a keménységre. 

Szóval nem kérdés, hogy 2020. augusztus 22-én hol leszek. 

Természetesen külön nagy gratulációm az összes magyar indulónak!