Vértes...mit is írhatnék Rólad? A bejárás során is kettős érzések voltak bennem, hiszen egyes részek tetszettek, de többségében elég egysíkúnak tűnt nekem a pálya. Akkor a beérkezést követően megegyeztem magammal, hogy elengedem a 4 óra 40 perc alatti álomidőm, mert éreztem, hogy a pályavezetés tőlem olyan tempót kívánna meg ehhez az időhöz, amit egyébként edzésen sem futok ekkora távon. Ráadásul a verseny hete extrém módon nem kedvezett, valahogy semmi sem alakult úgy, ahogy egy 50 kilométeres verseny előtt lennie kellene. Reggel csak egy gondolat járt a fejemben: mindezt figyelembe véve, mi a fene lesz ebből? Minek megyek Szárra? 

A verseny hetét egyáltalán nem így terveztem, ahogy alakult. Azt gondoltam naivan, hogy szépen feltöltekezem, naponta rendesen, többször étkezem, lehetőleg minél többféle ételt. Nos, ez a pont sajnos hibádzott, hiszen olyan típusú munkafázisba kerültem a héten, ami következtében bent voltam majdnem minden nap késő délutánig, így a nyugodt, változatos ebéd lehetősége ugrott a rendszerből. Maradt a késő délutáni/estebéd, a maga gyors megoldásaival. Szerencsétlenség-én 1:0. Jó, marad a szombat mint biztos pont, aznap minden a ráhangolódás jegyében fog telni, csupa jó dologgal és étellel. Kezdődött mindez egy pilisszentkereszti kiruccanással, ahol kicsit íjászni szerettünk

Felszívás a vasárnapi VTM-re

volna a versenyre hangolódás jegyében - ez egész jól indult, de aztán két nyílvesszőt sajnos szó szerint elnyelt a föld, így a tüzetes keresés ellenére sem találtuk meg. Szerencsétlenség-én 2:0. Jó, az ebéd ettől még rendben lehet, nincs veszve semmi. Ez egy finom levessel indult, amit egy kevésbé finom halas fogás követett. Erősen felmerült a gyanúja annak, hogy ez a hal nem egészen friss, így akár problémás is lehet annak elfogyasztása. Picivel több, mint pár falatot ettem belőle, amíg arra jutottam, hogy elég volt, így csak reméltem, hogy nem volt vele nagy gond, illetve ha igen, akkor nekem nem lesz belőle nagy gondom. Ez megalapozta a nap további részét, így a felhőtlen szombati készülődés átcsapott egy gyomoridegbe hajló valamivé. Szerencsétlenség-én 3:0. Bajom egyébként nem volt és aztán se lett, így nem valószínűsíthető a hal romlott állapota, de a feltöltésem ettől függetlenül sem sikerült. Így jött el a vasárnap reggel 6 óra. Hazudnék, ha azt írnám kirobbanó formára ébredtem, mert egyáltalán nem, sőt. A bejárás óta előttem lebegett a pálya, már-már kedvet is éreztem hozzá, ám ez reggelre elszállt teljesen. Nem volt szerencsére semmilyen fizikai problémám, de aggodalmam jócskán. Megegyeztem magammal, hogy 5 órán belüli időt azért illene futni, így ez volt alapvetően a célom és persze az, hogy kicsit élvezzem már a sok szerencsétlenkedés ellenére is. Enni természetesen nem igazán tudtam, így maradtam a háztartási keksznél, hogy mégse teljesen a nulláról induljak neki.

Viszonylag korán, 7.45 körül értünk Szárra és felvettük a rajtcsomagom. A szerencsétlenkedés helyét átvette a bizonytalankodás - mit vegyek fel? Az biztos, hogy a kompressziós szárat magamon akartam tartani, így ehhez mérten vettem fel a rövid nadrágot, pipa. Jött a felsőrész - hosszú vagy póló? A hosszú mellett döntöttem, mert kicsit hűvöset éreztem, így erre került fel végül a rajtszám is. Telt az idő, közeledett a 9 órai rajt és a bizonytalankodás - biztos, hogy hosszú kell? Az utolsó 10 percben változtattam meg a döntésem, így felfutottam a főút mellé a kocsihoz, hisz a pólóm ott vesztegelt. Ez sem ment zökkenőmentesen, hiszen nem akart kinyílni az ajtó, akárhogy tekertem a kulcsot. Nagyjából 1,5 percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam: nem ez a kulcs nyitja az ajtót, mert ez az indító kulcs. Szerencsétlenkedés-én 4:0.

Végre sikerült kinyitom, kivennem a pólót és éppen visszaértem 8.56-ra a rajthoz, hogy átvegyem a hosszút a pólóra. Mire a rajtszám átpakolásra került, gyakorlatilag beállhattam a rajtzóna első negyedébe és már indulhattam is 50 kilométeres utam elejére. Minden adott volt egy fantasztikus futáshoz....haha, hát nagyon nem.

Alapvetően nem éreztem magam rosszul, bár a jótól is távol voltam. Egy ultrán elég nagy gond, ha az ember úgy indul, hogy valami nem oké, mert a rajt állapota kéne, hogy a 100% legyen, amiből menet közben fogyatkozás lehet. Ez nekem ma legjobb esetben sem volt 70%-nál több. Ennek tudata mentálisan rányomta a bélyegét a rajtomra, mert alaptalanul, de kételyek cikáztak az agyamban. Nem a teljesítéssel kapcsolatban, hanem úgy általánosságban. Az első 10 km ugyan megvolt 5 perces átlaggal, mégsem voltam igazán elégedett. Folyamatosan mentek el a férfi versenytársak mellettem, ráadásul egy nő is elhúzott, akinek nem láttam a rajtszámát (maraton és az ultra egyszerre indult, így a kékek és mi, pirosak együtt gyűrtük a pálya első 25 kilométerét), így azt sem tudhattam, hogy az ultrán vagy a maratonon fut-e (a tempó miatt azért a maratont tippeltem inkább). Mindegy, elhatároztam, hogy mentálisan elengedem ezeket a dolgokat és csak magamra figyelek, mert ezen a távon másképp úgysem lehet futni. Eljött az első EP, Csákányospuszta. Egészen az asztalig gondolkoztam, hogy mit vigyek innen magammal, annyira döntésképtelen voltam sajnos a fogyasztásomat tekintve. Végül a biztos pont, így a cola mellett döntöttem, ezért egy az egyben kiöntöttem a magammal vitt teámat. Elvettem két szál ropit a só miatt és két kocka sajtot csak úgy, hátha jó lesz alapon. Ezen a szakaszon az volt a vicces, hogy a bejáráson fordítva jöttem rajta véletlenül, így megállapíthattam most, hogy ez az irány könnyebb szerintem. Következő pont csak a Kéken megy Várgesztesig, ami a következő EP volt és ami a fontosabb tény: FÉLTÁV!

Itt arra jutottam, hogy tulajdonképpen nincs nagy gond, a tempó egész jó, én is ahhoz képest jól vagyok, nincs baj, menjünk. Aztán mellém ért egy férfi versenytárs, aki a Margita Maratonon is rám jött, majd hosszas előzgetés után el is ment. Mellém ért és tájékoztatott arról, hogy a második nő itt van mögöttem, most jött el mellette. Megköszöntem az infót, ám kettős érzéseim voltak: egyrészt persze fontos infó ez, másrészt viszont biztos, hogy jó ezt nekem tudni? Innentől kezdve Várgesztes utánig más sem volt a fejemben csak az, hogy hosszú lesz ez a cirka 35 km azzal a tudattal, hogy 1.) nem vagyok a legjobb formában; 2.) elvileg a női versenytársak itt vannak közvetlenül mögöttem, így vagy összekapom magam és haladok szépen magamra figyelve vagy idegeskedek és hajtom magam egyenesen a halálba. Az sem javított sokat a helyzetemen, hogy ugyanezen férfi versenytárs megdicsérte, illetve könnyednek titulálta futómozgásom és azt mondta, hogy így nézve neki is könnyűnek tűnik. Egyetlen dolgot voltam képes erre válaszolni: így legyen. Valahol ezzel magamat próbáltam húzni előre, persze nem túl nagy sikerrel.

A vívódás jellemezte ezt a részt, mert azt éreztem, hogy akarok menni, de azt is, hogy nem bírok jobban menni. A férfi versenytársak csak mentek mellettem, csak távolodtak (maraton, ultra egyaránt) és ez sem javított a helyzetemen. Ez a szakasz ráadásul a bejáráson sem sikerült túl jól, mert nem találtam meg az összhangot a pályával itt. Eljött Várgesztes határa, eljött lassanként az utca vége és a frissítőpont. Ide konkrétan a passióm legmélyebb stádiumában estem be, szinte csőlátásom volt és csak egy dolog volt biztos: colát kell vigyek magammal. Szóval Várgesztes halálközeli élmény volt kis túlzással, tényleg nem álltam messze a teljes pusztulástól. Olyannyira nem, hogy a pontra érkezés előtt azon gondolkoztam, hogyan kéne úgy földre kerülni, hogy megússzam a továbbhaladást. Persze ez már tényleg a sötét gondolatok legaljáról volt, így szerencsére hamar elszállt. Nagyon örültem, hogy túl vagyok ezen a ponton, mert a féltáv itt lebegett a szemem előtt. Számomra a féltáv mindig hatalmas löketet ad, mert a fejemben átrendezi az addig megélt dolgokat és valahogy megfoghatóvá teszi az egészet. Innen már van értelme visszafele számolni...van miért haladni. Itt egy kedves férfi versenytárssal haladtunk elég sokat együtt, beszélgetve és egymást előzgetve. Valahogy a kedvem is kezdett egészen jó lenni, visszatért a hitem az egész idejöttömbe. Az érzés, amikor konstatáltuk, hogy már csak 22 km. Úristen...22 km. Az már laza, az már meglesz! Eljött Vérteskozma, jöttek szembe túrázók. Mondták, hogy én vagyok az első nő. Ezzel úgy voltam, hogy de jó, hát tényleg maratonos volt, aki elém bejött...aztán persze arra gondoltam, hogy lehet már úgy elment, hogy a túrázók nem láthatták...várjuk meg a ponton mit mondanak. Erre a pontra hihetetlen jó volt megérkezni és a szokásos menetet követni: cola, pohárba víz, két szál ropi megtoldva két gumicukorral. Ja, és igen valóban első nő voltam. Kanyar felfele a dombon, majd le és végül a Zöld aszfaltja.

Egy dolog járt az eszembe ezen a részen: a bejárás érzései február közepéről. Itt kapcsoltam be a Muse Nature 1 című számát és hallgattam "végtelenítve" szinte a végéig. Imádtam akkor ezt a szakaszt, gyors is volt és most is ezt akartam. Zenét persze nem kapcsoltam, de a fejemben komolyan koncentráltam erre az élményre és előhívtam újra. Teljesen elkaptam a fonalat és szinte átszellemültem ezen a szakaszon, mert nem volt más csak a terep és én...az a bizonyos szombat délután, amikor imádtam ezt az egészet itt és élveztem, amit csinálok. Egy csodás flow-élmény az itt és mostban. Nem hittem el, amikor magam mögött hagytam azokat a férfi versenytársakat, akikkel már jó régóta egymást kerülgettük. Hiába állt le előttem sétálni bárki a felfelén, én mentem mintha nem lenne holnap. Csak arra az érzésre koncentráltam, ami aznap volt és arra a zenére, amit akkor hallgattam. Semmi nem tudott kizökkenteni és hátráltatni. Visszatértünk a maratoni távhoz, illetve ők hozzánk és újra sokan lettünk a pályán. Az elején inkább zavarónak éreztem a két távot együtt, itt kifejezetten jó volt, mert húztak előre. Öröm volt nekik hajrázni és az is, hogy képes vagyok hajrázni nekik! Képes vagyok gyorsan futni, képes vagyok az első 25 km nyomora után érezni és élvezni mindent megint! Az a csőlátás, az a beszűkülés tovaszállt és itt vagyok és képes vagyok ennek örülni. Így jutottam el Kapberek-puszta EP-re, ami a P+ becsatlakozását jelentette és egyben az utolsó nagyjából 8 kilométert. Itt utolértem az ultrás férfiak közül, majd egyikük mondta, hogy akkor jön velem a tempómban. Nem nagyon szoktam szeretni másokkal együtt haladni, de ez most nagyon jó volt. Húztuk egymást gyakorlatilag, bár most úgy éreztem, hogy mindegy van-e itt valaki vagy sem, bárhogyan is tudnék menni rendesen. Pontosan tudtam hol vagyok, pontosan tudtam mennyi van még és a bejárással ellentétben gyönyörűen tudtam haladni most itt is. Akkor nagyon hosszúnak tűnt az út, minden kanyar mögött ugyanazt véltem felfedezni. Most nem. Most élveztem ezt a részt végig. 

Eljött Hallgató-völgy, az utolsó EP, még egy kis cola az üvegbe, majd aszfalt és újra a Piroson találtam magam. Reggel hihetetlennek tűnt, hogy valaha én itt fogok visszafele futni. Pedig itt voltam, de még mennyire itt! Azt beszéltük, hogy meglehet még 4:40-en belül...néztem az órám és biztos voltam benne, hogy meglesz. Olyan 4:37 körül jósoltam az aszfaltra lépve az időt. Fantasztikus volt ez az érzés és amikor bekanyarodtam és eljött az utolsó lejtés, majd az utca a célkapuhoz...sírni tudtam volna az örömtől. Én rettenetesen kiszenvedtem az első felén, tényleg elég mélyre sikerült behúzni magam és mégis sikerült...4 óra 35 perc 55 másodperc. Egy olyan pályán, ami abszolút nem az én pályavezetésem, ráadásul nem edzek ekkora távon ilyen tempóval. A bejárás után ugye elengedtem az álomidőt, mert akkor 5 óra 18 perc alatt voltam a célban úgy, hogy komoly idő ment el a frissítésre féltávon, óra megállítással egybekötve. Mégis miért remélhettem volna ilyen időt? A tavalyi két hosszú versenyemen éltem meg ehhez hasonló feltámadásokat és mivel a cola a közös pont, így valószínű, hogy sokat számított most is, hogy támaszkodtam rá. Emellett persze az is, hogy képes voltam fejben rendezni a soraim és a sok szar ellenére/mellett előhívni egy olyan érzést, amiért az egészet csinálom. Ehhez kellett a bejárás minden értelemben vett átélése, aminek köszönhetően erre képes lehettem. Hihetetlen volt megnyerni a távot, hiszen Várgesztesnél már én is elkezdtem kételkedni magamban és szerintem nagyjából mindenki így volt vele, aki ott látott engem áthaladni. 

Itt jön be az a tényező, amire azt mondják, hogy az ultra inkább fejben dől el, mint testben. Ez mindenképpen igaz volt, hiszen tudtam, hogy meg tudom futni a távot fizikailag, még megcsappant erőforrásokkal is. Persze az is tény, hogy üzemanyag nélkül a fej sem tud haladni, így ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Viszont sikerült fejben átkeretezni az aktuális problémáim és megfordítani ezt az egészet magamban. Ez volt ennek a napnak az igazi győzelme (a táv győzelme mellett persze), mert olyat adott ismét, amiből a mindennapok során is tudok profitálni. Ami egy következő fellépő - akár verseny közbeni - krízisnél előhívható és újra lepörgethető élmény. 

Jó kis verseny volt ez, a Terepfutás.hu csapata profi módon hozta a kötelezőt, minden nagyon egyben volt. A Crew nagyon segítőkész volt ezúttal is, sokat lendített a lelkes szurkolásuk az egész út során. Nekem ugyan kicsit egyhangú a pálya és nincs igazán nagy emelkedés benne, így végig futható gyakorlatilag. Emiatt kizsigerlő, hiszen rendes tempóval lehet rajta haladni alibi nélkül. Ami nekem hiányzott belőle az a valahová felérkezés/megérkezés élménye: amikor felér az ember és érzi, hogy huh, megcsináltam, felküzdöttem magam, de jó itt. Ebből a pályából ez nekem nagyon hiányzott, de ez nem a verseny hibája, mert ilyen jellegű ennek a versenynek a pályavezetés. Éppen ezért úgy érzem, hogy a Vértestől egy időre elbúcsúzom, mert bár csodás élményt adott a végére, de mégsem igazán az én világom - legalábbis terepfutás szempontjából. 

+1 poén: ezzel a dobogóval akármelyik versenyen találkoztam eddig mindig sikerült az I. fokára állnom kezdve a Szentlászló Trail versenyével a Naszályon át a Börzsönyön keresztül a Vértesig. Remélem a legközelebbi találkozásunk is testközelben végződik majd.