A hegyek színes útjain

2019 első versenye volt ez ma és mit ne mondjak nagyon vártam már. November közepén elküldtem a bennem élő "versenylovat" kicsit pihenni és az élményekben töltekezni. Na, persze az élmények mellett keménységet is kapott, hiszen beköszöntött a rendes tél az elmúlt hetekben, így végre volt lehetőségem igazán télies körülmények között is futnom így január tájékán. Azt hiszem ettől a hónaptól minőségileg nagyon sokat kaptam, így hihetetlen izgalommal vártam a mai reggelt.

Börzsöny...az első találkozásunk múlt szombaton volt a versenypálya bejárásán, amikor is kaptam Tőle egy kis (?) ízelítőt, amit aztán emésztenem kellett. Már az a cirka 30 km is megmutatta, hogy miért beszélnek Róla oly sokan szuperlatívuszokban. Azt hiszem a mai után mondhatom, hogy baráti jobbját nyújtotta felém és elfogadta közeledésem. Milyen is a Börzsöny jeges, havas téli arca?

Az előzmények

Titkon reméltem, hogy tél lesz ezen a januári versenyen. A Börzsöny számomra teljesen új terep, hiszen sem futva, sem túrázva nem igazán jártam itt. Éppen ezért a versenyt megelőző hétvégén elhatároztam, hogy itt az idő, hogy megtegyem az első lépést és nekiinduljak a versenypálya bejárásának. Előtte való este megnéztem az útvonalat, hozzánéztem a térképet és írtam magamnak egy kis itinert, amire a jelzésváltásokat vázoltam fel. Nagyjából ennyivel készültem a bejárásra, mert úgyis a valóságban lehet majd látni a dolgokat. Soha nem mentem egyedül még úgy pályabejárásra, hogy alapvetően azt sem tudtam merre vagyok, szóval érdekesnek ígérkezett ez a durván 30 km.

Két dolgot tudtam: a táv 29,2 km, 1100 m szinttel és azt, hogy tél van. Nem tűnt vészesnek az útvonal a térkép alapján, de persze ez csak az első ránézés látszata volt, hiszen a valóságban egészen különleges pályavezetést láthattam.

Szombat reggel neki is indultam a távnak, szépen sütött a nap, nem volt vészesen hideg sem. Eseménytelen 2 km, majd jött az első érdekesség: patak. Hmmm, nincs híd, nincsenek kiálló kövek, nincs semmi, csak egybefüggő, nem átugorható vízfolyam. Jó, nem gond, átjutottam rajta szárazon. Aztán jött még egy és még egy. Oké, nem nézünk eseménytelen út elébe – gondoltam. Havas, jeges volt az út, én pedig tartalékoltam a szögest, mert nem akartam felvenni – csúszkáltam jobbra-balra, próbáltam a köztes úton haladni viszonylag jól. Aztán elkalandoztam a tájban és egyszer csak jobbra egy épület jött, majd egy vadkerítés, jelzés persze sehol…remek, itt nincs tovább, gyerünk vissza. Ja, ez egy emelkedő volt természetesen. Vissza kellett mennem jócskán, +1 km. Jó, nyugi, innentől többet ésszel és figyelemmel. A Zöld jelzés csalfa módon tért le amúgy balra, így csoda lett volna, ha nem szúrom el. Aztán bejött a Kék jelzés kis fahídja, majd megint elmentem egy emelkedőn felfele és egy elágazásnál eszméltem rá, hogy jé, megint nincs jelzés. Ja, ez is egy emelkedő volt amúgy…gyerünk vissza. 7 km, 2 elszúrás, +2 km…jó arány, jók vagyunk…itt aztán végképp elhatároztam, hogy elég volt, most már teljes koncentráció kell ide.

Eljött Törökmező, ahol embereket is látni lehetett már, majd egy nagyon jó szakasz a Piroson – azt hiszem ez volt az egyik kedvenc utam itt. Parkoló, majd Zöld háromszög és ennek a tetején elhatároztam, hogy nincs tovább szöges nélkül. Jött Köves-mező, majd a jeges úton lefelé Nagymaros. Furcsálltam, hogy az elszúrásokkal együtt is alig mentem 200 m szintet eddig, így gondolkoztam, hogy lesz ebből 1100? Nos, a táv második felében rejlett a válasz. A buli Nagymaros után kezdődött csak el igazán. Ezért csalóka egy terepverseny kiírása, mert hiába „csak” 1100 szint, ha annak a nagy része az utolsó 12-13 kilométeren van.

Fel a Szent Mihály-nyeregbe, majd hegyre, onnan le, majd jött a Sárga barlang rézsűje a sáros, jeges csúszásával. Az igazi élményt pedig a Kék barlang adta meg. Na, most ezt a szakaszt a drága Naszály is megirigyelhetné, nem is kicsit. Az a Kék barlang a sárban felfelé, előtte a rézsűvel egy végtelenített Naszály felső rész…a Dobozi-orom megváltás volt már, de még onnan is volt vagy 8 km. Ráadásul úgy, hogy Zebegény határát már súroltam az utcán, majd újra eltávolodtam a Sárga kör szerpentinére. Ez mentálisan eléggé fájt nekem, de az igazi döfést a Sárga jelzés adta csak meg igazán, ami soha nem akart a Kékre odaérni. A Köves-mező ugyan megváltás volt, de a Kék+ Zebegény felé végtelen hosszúságúnak érződött. Ott már tényleg elvesztettem magamat fejben, csak arra tudtam koncentrálni, hogy legyen már vége…csak legyek már ott…nem igazán okozott örömet az a szakasz bevallom. Mindent egybevetve a bejárás elég kemény élmény volt, főleg, hogy nem volt viszonyítási alapom csak az óra által mutatott távolság. Nem tudtam mennyi van még, biztos jó helyen vagyok-e, mért nem jön már az a jelzés, aminek szerintem kéne és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben. Semmi pihenés, csak a kemény koncentráció vagy a jelzésekre vagy a terepviszonyokra, ráadásul fel-le kellett vennem a szögest a váltakozások miatt. Nem volt olyan rész, ahol kikapcsolt volna az agyam. Iszonyúan kész voltam aznapra mentálisan, fizikailag igazából meg se viselt, de fejben rettenetesen. Azon gondolkoztam utána, hogy előtte héten futottam 51 kilométert szintén havas úton Szomor felé és ehhez képest negyedannyira se voltam kikészülve. Na, de ezért mentem el a bejárásra, hogy mindez ne a versenyen történjen meg velem. A pálya ismeretében hatalmas izgalommal vártam a rajt reggelét, hiszen pontosan tudtam, hogy mi vár rám és vágytam is újra az élményt. Főleg mivel tudható volt, hogy (jég)kemény pályának nézhetünk elébe, én meg imádok nehezített pályán futni. Ezt követő napon egyébként sikerült a Két-Bükkfa-nyerget követő lefelén egy hatalmasat esnem, ami szerencsére csak a jobb alkaromat viselte meg. Volt rajtam ugyan "vas", mégsem védett meg, így hétfőn már ott álltam a boltban, hogy beszerezzek egy rendes szerszámot a Börzsöny tiszteletére és persze a testi épségem védelmére.

A verseny

Teljes nyugalommal érkeztem meg reggel Zebegénybe. Illetve persze a verseny izgalma mindig ott van a levegőben, ahogy belépek abba a térbe, ahol a rajtszámot osztják. Mentálisan és fizikailag is kívántam ezt a mai menetet, így tényleg várakozással tekintettem az indulás percei felé. Szerencsére az utca kellően havas/jeges volt, így a hómacskám már a rajtban fel tudtam venni és gyakorlatilag végig rajtam is volt. Eljött a 8:45, elindultunk a cirka 30 kilométeres utunkra. Pontosan tudtam, hogy mi van előttem, így tényleg jól ki tudtam számítani a haladásom. Ez szerintem egyébként óriási előny, mert egyrészt tudom mikor, hol vagyok és mennyi van hátra, másrészt pedig nem kell állandóan rettegve követnem a szalagokat a tekintetemmel, hanem fejben tudok pihenni és a tájban élvezkedni. Elég gyorsan haladtunk az első 1,5 kilométeren, hiszen ez egy utcai szakasz volt, így meg is akartam tolni rendesen a férfi élboly mögött. Eljött az erdő és a patakátkelések sora. Úgy voltam ezekkel, hogy nem érdekel, ha át kell gázolni rajta és beázik a cipőm, ugyanis nem volt annyira hideg egyébként az indulást követően. Az első átkelést megúsztam szárazon, a másodiknál a bal cipőm orra beleért kicsit a vízbe eláztatva azt, a harmadiknál pedig szintén szárazon jöttem át. Mindent egybevetve egészen jól megúsztam, pedig itt számítottam a vizes zoknikra.

Mentünk szépen, általában mindig volt egy férfi versenyző a környezetemben - hol feljöttek, hol én előztem vissza. Nagyjából így telt az eleje az útnak. Tudtam, hogy az első fele a pályának relatíve gyors, mert a keményebb pályarész a táv felétől kezdődik inkább. Ennek megfelelően elég jó tempóban mentem és értem Törökmezőre. Ez a szakasz egyébként most is tetszett, főleg a Piros jelzés a kacskaringójával baromi élvezetes volt. Aztán havas út, majd parkoló, majd jött a Zöld háromszög a hegyre fel. Most inkább volt havas az út, de jól lehetett rajta haladni. Lassan eljött Köves-mező, első EP és frissítőpont. 1 óra 1 percnél voltam itt, úgyhogy elégedett voltam a tempómmal, mert jól haladósnak ítéltem meg. Frissíteni nem szándékoztam (sem itt, sem másutt), így robogtam tovább Nagymarosra. Itt egy picit másabb volt az út, mint a bejáráson, mert a Kék+ jelzésről letért egy - hát nem is tudtom igazából mi volt az. Útnak nem igazán lehetett nevezni, inkább hasonlított valami vízmosásra ott a házak között vagy nem tudom. Ez elég szar volt egyébként, mert kiszámíthatatlan hófedte mélyedések voltak végig rajta, ami bizonytalanná tette a lépéseket, így óvatosan kellett menni. Jött az utca, a macskaköves utca, ahol próbáltam a szélére kimenni, illetve a házak előtti havas részen haladni, hogy ne kelljen a láncot levenni a cipőmről. Itt valóban gyéren voltak szalagok, egy férfi versenyzőtárs meg is kérdezte, hogy biztosan jó helyen vagyunk-e. Mondom, persze, most a Kéken megyünk jó sokat felfelé. Végig fel az utcán, majd újra erdő és emelkedés. Múlt szombat óta tudtam, hogy a buli itt indul csak be igazán - ez most is így volt. Szerencsére bőven volt bennem tartalék ide, úgyhogy élvezettel mentem felfelé a nyeregbe. A Szent Mihály-nyeregbe való megérkezés azért örömmel töltött el, ám itt kicsit nehézkessé vált a haladás ugyanis az M táv ezen a ponton csatlakozott be, illetve mi az M-be. Pont a legszerencsétlenebb szakaszon sikerült belefutnom az M távosok közepébe nagyjából...Szent Mihály-hegy és onnan a lefele, majd a Sárga barlang jelzés rézsűje...szóval nem a legoptimálisabb részek az előzéshez és a tumultushoz sem. Mindegy, megoldottuk szépen, egymás épségére vigyázva, mégis a haladást is segítve. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb közös szakasz lesz belőle, de ez pont a leginkább vészes részen történt meg. 

Kifejezetten élveztem ezt a szakaszt egyébként, másodszorra nem is tűnt olyan durvának a Kék barlang emelkedője sem. Amikor egyedül voltam, akkor nagyon szenvedtem felfelé, most valahogy nem éreztem semmi nehézséget. Vitt fel a lendület, a haladás öröme. Élveztem. Aztán gyorsan eljött a Dobozi-orom Sárga+ jelzése, ahonnan már csak olyan 9 km körül volt hátra. Gyönyörű ez a rész ahogy átkacsint ide a Visegrádi-hegység a lendületesen futható szűk ösvényre. Imádtam. Aztán eljött az a szakasz, amin egy hete nagyon szenvedtem  - most nyoma sem volt ennek. Újabb EP, újabb frissítő, amit szintén nem vettem igénybe. Most tudtam, hogy a Sárga kör milyen, pontosan tudtam, hogy meddig olyan és hogy onnantól már csak egy emelkedés a Sárga jelzésen fel. Gyorsan odaértem újra Köves-mezőre, megint EP és kihagyott frissítési lehetőség és a Kék+ Zebegény felé. Most ezt is jó volt megfutni, pedig egy hete itt már szinte könyörögtem a végéért, ami nem akart eljönni. Aztán megláttam a kilátót felsejleni és a Sárga háromszög jelzést. Nagy boldogságot éreztem, mert tudtam, hogy ez 40 perccel jobb lesz, mint egy hete a bejáráson! Oké, ott tettem bele +2 kilométert, de akkor is...magamat ma kb. 3:30-3:45 közé vártam. Éreztem 20 kilométer körül (Dobozi-orom), hogy ez elég jó lesz és bőven volt tartalékom is, így azt is éreztem, hogy tudom tartani a tempót, de akkor is...A lépcsősor tetején levettem a láncot, majd vígan repültem lefelé a lépcsőkön és értem vissza Zebegény főterére. 3 óra 9 perc...mit is mondhatnék? Abszolút mezőny 7. helye, női abszolút első hely. Baromi elégedett vagyok a teljesítményemmel és főleg azzal, hogy nem fáradtam el és menet közben sem éreztem, hogy megviselt lennék. Szerencsére frissítenem se kellett ma, csak a saját teámat ittam meg (3 dl). Nagyon örülök, hogy egy hete megcsináltam a pályabejárást, mert anélkül ez ma biztosan nem így sikerül. Sokan panaszkodtak a szalagozásra, nekem mondjuk nem volt bajom vele. Szeretem tudni, hogy hol futok, így a pályaismeret nálam alapvető fontosságú. Persze azt láttam magam is, hogy néhol elférhetett volna 1-2 szalag, mert ha nem tudom az utat, akkor gondolkodóba estem volna, de pont ezért célszerű ismerkedni a pályával.

Azt hiszem nem ez volt az utolsó utam a Börzsönyben, hiszen nem titkolt célom volt ezzel a versennyel, hogy megtegyem az első lépést irányába. Ez ma már a második lépés volt és határozottan mondhatom, hogy egy csodás barátság kezdete. 

Rengeteget köszönhetek a Budai-hegységnek, mert az alapokat ott szereztem meg. Ennek köszönhetően mertem nyitni a Pilis- és Visegrádi-hegység felé tavaly, ahol nagyon sokat fejlődtem és a mostani formám neki köszönhetem. Most pedig már merek nyitni a Börzsöny felé is, ahol további tanításokat keresek a többi mellé.