Szeretem az A-ból B-be útvonalakat, mert van egy hangulata az olyan indulásnak, amikor az ember tudja, hogy most olyan útra indult, ami visz is valahova. Ez a Turul Túrák Zongor 45 távja esetében a Déli pályaudvar és a Szomor tengelyen mozgó utat jelenti. Látszólag nem sok értelmet lehet találni abban, hogy valaki kimegy a Déli pályaudvarra szombat kora reggel csak azért, hogy utána eljusson Szomorra (ahol mondhatnánk, hogy az égvilágon semmi nincs), majd onnan visszavergődjön akármerre. Nos, én sem az értelmet mentem keresni erre a mai menetre, hiszen sokkal többet kaptam annál - csodálatos havas tájat, remek, de kemény útvonalat, kiváló edzést. Hmmm, talán volt benne némi értelem mégiscsak.
Milyen is volt hát a hófehér 50 kilométernyi árnyalatát szelni?
X. Téli Turul Túrák - Zongor 45. Jubileumi rendezés, kissé megújult útvonal - 50 km, 1300 m szint - szólt a leírás. Ez várt ma azokra, akik a Zongor 45 távot választották és a Déli pályaudvarról nekiindultak a Szomorra tartó útnak. Új elemként került bele az útvonalba a Nagy-Kopasz, valamint a Meszes-hegy.
Amint láttam a kiírást már tudtam, hogy indulni fogok, ugyanis kedvelem ezt a túrát. Az első Zongor 45-ös túrám három évvel ezelőtt volt ilyenkor, ami elég kalandosra sikerült, hiszen teljesen ismeretlen volt a Perbál-Szomor közötti szakasz. Természetesen ezzel együtt jöttek a bonyodalmak is: ekkor szintén volt egy kisebb útvonalmódosítás, de az itiner ezzel együtt nem frissült (legalábbis az nem, ami az én kezembe került). Mivel tudtam, hogy gőzöm sincs Perbál környékéről, így szorgosan tanulmányoztam a szöveges leírást és követtem annak útmutatását. Tettem ezt mindaddig, amíg a töki gombatelepen nem találtam magam, jelzés és szalag nélkül. Utólag nagyon sokat nevettünk ezen az eseten, bár akkor cseppet sem volt szórakoztató a jelenet, amiről a következőképpen írtam:
"Megláttam a két kéményes gombatelepet, bár még kicsit messzebb volt, de sokféle út ágazott el jobbra is. Nem mertem elmenni, úgy véltem felmegyek a telepig, lesz, ami lesz. Felértem aztán egy dombtetőre és ott elfordultam jobbra a kerítéssel párhuzamosan. Csak a remény vitt tovább, mert nagyon bíztam benne, hogy találok valami utat, ami majd tovább fog engem vezetni. Láttam egy embert a távolban, aki egy ponyvás kamion belsejét mosta. Elkezdtem ismét ideges lenni, mert az idő csak telt és annyira szerettem volna szépen teljesíteni ezt a túrát, erre tessék, megint elbaszok valamit. Elmentem addig, amíg egy betonútra nem értem és örültem is kicsit, de valahogy nem találtam azt, amit az itiner írt az aszfaltról. Elindultam egyenesen egy erdős részre, ami nem stimmelt sajnos, így egy viskószerűig elmentem, majd visszafutottam. Elhatároztam, hogy visszamegyek Perbálra, mert ez így sehova nem vezet engem. Magammal beszéltem már hangosan, annyira ideges voltam, hogy ide-oda járkálok, inkább menjek vissza. El is indultam, amikor hirtelen ötlettől vezérelve utolsó mentsvárként a kamionmosós felé tekintettem és el is indultam. Abbahagyta az ember, amit csinált és kérdeztem, hogy kérhetek-e segítséget. Azt mondta, igen, így odamentem, köszöntem és elmondtam röviden mit csinálok itt. Mutattam a papírost a kezembe és azt gondoltam, hogy majd elolvassa és mutatja a tutit. Nos, mikor észleltem, hogy ez felejtős, akkor elkezdtem vele együtt szövegértelmezni pontról pontra. Ez a gombatelep, ugye? Mi most a jobb oldalán állunk, tehát nekünk balra van, ugye? Hol van a főbejárat? Ott? Túlhaladtam, ugye? Hol van a gyümölcsös? Arra? És ez az Y elágazás merre lehet? Ott fent? Szóval pontról pontra. Nagyon kellett már, hogy valakivel értekezzek erről úgy éreztem. Anyácsapusztát nem ismerte, fogalma sem volt róla, hogy az mi. Aztán csörgött a telefonja és érzékeltette, hogy akkor itt vissza tudok menni, tehát tipli van. Megköszöntem és elindultam felfele.....Amikor újra szalagot láttam, nagyon boldog voltam, már majdnem elsírtam magam örömömben és a feszültségtől is persze és futni kezdtem. Leértem egy lejtőn ismét a sárgán, ahol megláttam egy embert és nem jött velem szembe! Tehát biztos, hogy jó az irányom! Éljen! Mégsem kell itt bolyonganom órákat már tovább, hanem esélyem van végre Szomorra beérni!" (január, 2016)
Szóval valahogy így nézett ki az első teljesítésem, ami emellett is nagyon jó élményként tárolódott el bennem. Azóta még kétszer voltam itt, mindkétszer esett az eső. Az egyik szeptemberi alkalommal (2016 volt az is), gyakorlatilag vihar volt Perbál környékén, így a szántóföldes részt a dörgés és villámok között tettem meg kisebb-nagyobb aggodalmak között. Tavaly télen is voltam, akkor is Perbál környékén történt egy mondhatni vicces eset. Perbálon a Kaiser söröző ad helyet az egyik EP-nek, így oda kell betérni. Futottam az úton, amikor az anyuka óvodás kislányának mondja rám utalva, hogy "látod, a néni fut". Ezt követően a "néni" egy laza mozdulattal vígan bekanyarodott a Kaiser sörözőbe...kicsit furcsának éreztem ezt a helyzetet akkor. Szóval ez a túra nem szokott eseménytelen lenni, legalábbis az eddigieket nézve nem volt az.
Idén azzal a tudattal mehettem, hogy nevéhez hűen téli 
körülmények fognak várni. Ahhoz képest nem is volt durva az időjárás, megúsztuk havazás nélkül az egész utat (pedig mentálisan felkészültem ennek lehetőségére). Reggel 8 órakor ott is álltam a Déli pályaudvar kocsmájába, ami önmagában is vicces nekem, hiszen nap mint nap járok erre rendesen öltözött, munkába igyekvő emberként és egyébként nem valószínű, hogy betérnék oda a mindennapokban. A táv első szakasza alapvetően utca, mert fel kell jutni a Széchenyi-hegyre a Zöldön. Itt az okozta nekem ma a legnagyobb örömet, hogy végre megfutottam az egészet felfelé! Minden utcát, minden lépcsősorával együtt! Ráadásul teljesen természetes volt, hogy ezeket futom, nem pedig gyaloglásra váltok át. Elég sokan jöttek még itt mindkét távról, úgyhogy bőven kellett előzgetnem. Ez nagyjából az első 20 kilométer programja volt egyébként, azt követően a rövid távosok kiszálltak, a hosszúsok nagy részét pedig már magam mögött tudtam. Sok feszültség származik a túrázók-futók; futók-túrázók között ebből, mert egy túrán ugye joggal vetik fel a túrázok, hogy nekik van elsőbbségük, aki futni akar, az menjen és fusson ahol akar. Mivel én voltam túrázó oldalon is, így valamelyest átérzem a túrázók neheztelésének miértjeit, így próbálok a lehető legkíméletesebb módon előzgetni. Így volt ez most is, én ugráltam ki oldalra a bokasüllyesztő hóba, ha nem álltak félre maguktól utat adni, csak a leglehetetlenebb helyzetekben kértem elengedést. Szerencsére egyébként nem jellemző az egymás "akadályoztatása", szóval nekem azért pozitív tapasztalataim vannak (bár ritkán indulok túrákon mostanság), de itt is két oldalú az a bizonyos érme.
Szóval viszonylag eseménytelenül telt az út a Széchenyi-hegyig, majd onnan a Normafa irányába - köszöngettem, előzgettem-köszöngettem. Ezt követően a Z+ jelzésen vágtázás Makkosmáriára, ami az első frissítőpontnak adott helyet - igazi terülj-terülj asztalka profi személyzettel megtámogatva. Mivel ez még csak a 8-9. kilométer körül volt, így nem éltem a lehetőséggel, csak a pecsétet kértem el. Hullámoztam tovább a Piros, majd a Sárga jelzésen és végül jelzetlenre átkötve értem el a S+ Budakeszi út mellett haladó 
ösvényét. Itt már előttem a Petneházy-rét pontja lebegett a beígért gyergyóremetei házi csokival...az valami fantasztikusan finom és jóleső. Szeretem ezt a részt egyébként, csak ritkábban járok erre a futásaim alkalmával. P+, majd aszfalt és elérkeztem a várva-várt EP-re a házi csokival. Mondtam is a pontőröknek, hogy nincsen Turul házi csoki nélkül. A Vörös-pocsolyás hozta a szokásos formáját és közben egyre kevesebb túrázót hagytam magam mögött. Valahogy sejtettem, hogy Nagykovácsi határához közelítve a terep nehezedni fog, hiszen magam mögött hagytam a Budai-hegység népszerűbb részeit, ahol szinte biztosan járnak emberek. Így is volt, elérve a Piros háromszöget kicsit nehezedett a haladás az úton. Ráadásul ezen a részen sunyi emelkedések vannak szinte a Csergezán-kilátóig. Örültem nagyon, hogy végig tudtam futni teljesen a kilátóig ennek ellenére, ahol a következő EP kódját be is írhattam az itinerembe. Innen még mindig ismerős úton tovább, csak le a Zöld háromszögön végig. Leérve egy elágazáshoz viszont jelzetlenre tért az út, ahol ezelőtt még nem jártam és nagyon tetszett a kis fenyőkkel, majd fákkal szegélyezett szakasz (ide mindenképpen vissza fogok jönni, mert sokkal jobb, mint az a földút, amin a Zöld jelzés halad). Beértem Nagykovácsira, Plébánián a pont, ahol a minden bizonnyal finom rétesről lemondtam ezúttal (is), a ponton tartózkodók nem kis megrökönyödésére. Az a helyzet, hogy nem igazán szeretek menet közben ilyesmiket fogyasztani, egyrészt mert nem kívánom, másrészt mert nem is esne jól, így inkább meghagyom olyanoknak, akik élvezettel fogyasztanák el.
Nagykovácsiról a kivezető Sárga jelzés nem áll annyira közel hozzám, mert végig sunyin megy felfele, a K+-től viszont nagyon klassz kis út vezet Perbálra. Rosszabb útminőségre számítottam, mint ami volt, így egészen könnyedén tudtam haladni rajta. Itt elhagytam egy férfi túrázót (velünk volt vagy magántúrán?passz), akire 
elmondása alapján sikerült jól ráijesztenem csendes ráfutásommal. Mondtam is neki, hogy én belülről másképpen hallom magam és az biztos, hogy ezen az emelkedőn az nem a csendes üzemmód. Érdekes egyébként ez, jó párszor volt már, amikor frászt kaptak tőlem azok, akiket hátulról éppen beértem, pedig mindig igyekszem "zajt csapni" már csak azért is, hogy esetleg szabadabb utat kaphassak a haladásomhoz. Elhagytam a K+ jelzést és jött a kedvenc részem ezen a szakaszon. A feltett térképről tudtam, hogy le kell ágazni most, hiszen a Meszes-hegy új állomásként csatlakozik az idei túra útvonalához. Örültem neki egyébként, mert bár csak egyszer voltam itt pont egy éve, mégis klassz kis helynek tartom. Leágazás a jelzetlenre, irány a Meszes-hegyre fel. Erre is volt hó rendesen, kitaposott út már kevésbé, bár haladni lehetett így is. A Meszes-hegyen nem volt 
személyzet, két túratárs fényképezte éppen a tájat, amibe én is becsatlakoztam, hiszen szépen lehetett látni arra, amerre mentünk tovább. Vissza a kereszteződésig, majd tovább lefele a Perbálra vezető Sárgára. Ez szintén jelzetlen volt, az út egy részén konkrétan lábnyomok sem voltak, így gázolhattam a bokáig érő hóban. Baromi élvezetes volt egyébként és mivel a cipőm/gatyám alja már régen vizet kapott, így azon se izgultam különösebben, hogy beázok. Érdekes volt lemenni azon a bizonyos úton, mert farészek, gallyak kandikáltak ki a hóból, így csak sejteni lehetett, hogy milyen minőségű utat rejt a hó a lábam alatt. Elértem lassanként a Sárgát, ami már nem volt messze Perbál határától. Itt hirtelen olyan fehérnek tűnt minden körülöttem, hogy konkrétan elvakított egy pillanatra. Semmi nem volt, csak mindenütt fehér. Úgy voltam vele, hogy mindegy, menjünk tovább, mert lassan eljön már Perbál.
Idén újító szándékom van a frissítésemmel kapcsolatban, így a már említett húsleves lét szeretném kipróbálni. Privát frissítőmmel úgy döntöttünk, hogy akkor ez a cirka 50 km ehhez jó kezdőlökést is adna, így ő Perbál határába települve várta érkezésem. Nagyon hajtott egyébként a leves íze, úgyhogy 
vártam, hogy odaérjek - no meg persze azért is, mert onnan már csak 12 km van hátra. Jó volt futni, élveztem meg minden, de iszonyúan elfáradtam, szóval azért vártam már a végét egy bizonyos pont után. Perbál, főút melleti bekötő, kis főzőn edény, amiben húsleves fortyog. Szürreális kép. Ennél szürreálisabb már csak az az érzés volt, amikor 38 km futás után, még 12 előtt, Perbál határában egy Hupikék törpikés bögréből iszogattam ezt a leveslét. Elképzeltem a jelenetet az UTH 112km-es verseny 80. kilométere környékén és elég mókásnak tűnt gondolatban. Működött egyébként a dolog, nagyon jól esett az íze és pótolta is a folyadékszükségletem arra a maradék távra, ami volt. A gyomromnak sem volt vele baja, úgyhogy mindenképpen további tesztelés alá vonjuk és hosszabb távon kísérletezünk vele, amikor még van bőven a távból.
Perbál, Kaiser söröző, EP. Nem áll hozzám közel ez a 
szakasz, ma sem szerettem meg. A Sárga jelzést kell itt végig követni, ami kivisz Perbálról a szántóföldekre. Ezt azért sem kedvelem, mert több vadászles is van az út mellett, ami ugye vadászatot jelez elő. Itt tavaly egy nagy vértócsát követően egy állat komplett belsősége volt az út mellett hagyva nem kis döbbenetet okozva számomra. Idén ez ugyan nem ismétlődött meg, de az egyik vadászles környékén folyamatos vérfoltokat lehetett látni az úton végig, ami azért annyira nem vidám látképe a természetben eltöltött időnek. Elértem egy táblához, amin láthattam, hogy még majdnem 7 km Szomor. Anyácsapuszta felé egészen jó volt az út, sárban sokkal durvábban lehet itt haladni, ugyanis nagyon szokott csúszni. Most mérsékelten csúszott csak a hófödte földút. Itt nagy volt a csend, sehol senki. Ez az EP is elvándorolt másfele, egy világháborús emlékhely mellé. Matrica az itinerbe, majd irány vissza és a betonúton irány a Kakukk-hegy felé vezető út. A 
hegyet már messziről látni lehet, így folyamatosan szem előtt van a még leküzdendő távolság. Ez mentálisan kicsit idegölő is egyben, hiszen nem tűnik messzinek, mégis odébb van az még. A betonútról tudtam, hogy le kell kanyarodni, ami el is jött lassanként. Egy cölöp állt ott magányosan, rajta a piros-fehér szalaggal...lábnyomok sehol. Ez teljesen érintetlen hó volt itt (nem is értem a kiszalagozók lábnyoma hogyan tűnhetett így el, amikor nem esett annyi friss hó?), úgyhogy jött az úttörés. Ez nagyon tetszett egyébként megint, mert olyan igazi jó mély havas része is volt az egyik oldalának, amibe úgy kedvem lett volna beleugrani teljes testtel. Régen láttam ilyen mély és szépen összeállt havas részeket, szóval kifejezetten jó volt itt járni. Az ezt követő út már kevésbé, mert iszonyú szembeszelet kaptam hozzá és még mindig a szántóföldön vergődhettem tovább a hegy lábához. Alig vártam már a leágazást jelző szalagokat és a 
Kakukk-hegy tetejét. Itt legalább háromszor lehet azt hinni, hogy ez már a teteje, pedig nem, menni kell ide felfele rendesen. A szokásos helyen volt a pecsét, amit az itinerbe kellett nyomni, majd kicsit csúszósabb, óvatosabb lefele a Kálvárián keresztül. Nagyon vártam már az aszfaltot, hogy végre újra kicsit stabil talajt tudhassak a lábam alatt. Innen már tényleg nem volt sok, pillanatok alatt leértem a Poharazó nevű italozóba, ami célként szolgált ma. Itt választhattam az oklevél mellé a kitűzők és a csak erre az alkalomra készített egyedi kis fa "jelvény" között. Nem kérdés természetesen, hogy a fára nyomott emléket választottam.
Baromi jó volt beérkezni, mert tényleg elfáradtam a durván 51 km során. Saját mérésem szerint 51,6 km lett a vége, 1121 m pozitív szinttel. Jó kis edzés volt, ekkora távot még nem tettem meg ennyire télies körülmények között. Mivel tavaly a Pilis Trail-en kikezdett a havas terep, így idén erre nagyobb hangsúlyt akarok helyezni - főleg mivel adottak a körülmények is hozzá. Mind mentálisan, mind fizikailag szeretném erősíteni magam a téli időszakban, ehhez pedig tökéletesen passzolnak az olyan alkalmak, mint ez a mai is volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.