A hegyek színes útjain

Az előző összegzésben az érzések oldaláról közelítettem meg az évet, így már csak a puszta tények valósága maradt hátra. Persze itt sem lehetek teljesen mentes a szubjektív meglátásoktól, mert az év összegzéséhez, értékeléséhez hozzátartoznak ezek is. 

Lássuk, mit is terveztem, ígértem 2018 legelején erre az évre:

1. Szisztematikus edzés

Összes futás: 200 edzés

Összes megtett km: 3883 km

Összes pozitív szintemelkedés: 101723 m

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az éves kitűzött kilométerszámot bőven sikerült teljesítenem, sőt meghaladnom. A legjobb az egészben, hogy mindezt különösebb megterheltség érzése nélkül, tehát nem volt kiégés-érzésem és sérülésem sem. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy azt mondhassam sikeres évet zárhatok. Na, de mit mond a statisztika?

Heti edzésszám:

Viszonylag sokszor akadt „extra eset”, ugyanis a három edzést tartalmazó hetek száma relatíve magas. Ezzel együtt nem vagyok elégedetlen, mert a 4-5 edzésszámú hetek együttesen még mindig bőven dominánsabban voltak jelen a 2018-as évben. Egyetlen olyan hét volt csak szerencsére, amikor nem tudtam egyáltalán kimenni futni, ez pedig a Pilis Trail közben történt esés utóhatása miatt volt. Heti két edzés alkalom is csak egyszer volt, amikor a Pilisi Kilátások 79km-ét teljesítettem. Mivel az ősz elég húzósra sikerült más szempontból, így azt gondolom ez a teljesítmény teljesen rendben van erre az évre. 

Edzéstípus:

Nem meglepő módon a terepfutás került ebben az évben is előtérbe, hiszen alapvetően számomra a terepfutás jelenti a szabadságot és az élvezetet. Sajnos így is csak hétvégente két nap jut nekem a terepen, így nagyon ki kell használnom minden olyan lehetőséget, amikor ki tudok jutni az erdőbe. Csömörre is járogattam szorgosan hétköznaponként, itt is van némi erdős terület és terep ugyan, de azért ez inkább a sík futásokról szól (aszfalt, földút). Viszont gyorsabb tempójú edzésekhez kiváló lehetőséget nyújt, amire szintén szükség van. 

Heti összes távolság:
Összesen 33 héten teljesítettem a kitűzött 70 kilométert, így mondhatom, hogy ezt az előzetes tervet is egészen jól sikerült tartanom, szóval elégedett lehetek vele. 

Éves összesítés

Az év kilométerben leggazdagabb hónapja a végére került, így decemberben futottam a legtöbbet - ráadásul életemben először mentem 400 km feletti hónapot. Ennek oka, hogy szerettem volna kihasználni annak lehetőségét, hogy többet tudtam terepen futni, így egy sorozatterhelést akartam csinálni, amit nagyon élveztem. A leggyengébb hónapom a július lett, ami azért nem zavar, mert a Magas-Tátrában eltöltött napok alapvetően nem a futóedzésekről szóltak (ha futottam, az sem volt több 10 km-nél). Összesen három olyan hónap volt, amikor nem sikerült az előzetes tervezés, azaz tartani a havi 300 km-ert (március, július, november). Márciusban az esést követő egyhetes kihagyás, júliusban az említett kiruccanás, novemberben pedig az egyébként végig versenyzett hétvégék adták okát ennek. A legkevesebb havi edzésszámom is novemberben volt, szintén a relatíve sok verseny miatt alakult így. A legtöbbet  - 20 alkalmat - pedig augusztusban és decemberben mentem ki futni. A legtöbb pozitív szintet - 10.000 m felett - júniusban és decemberben gyűjtöttem, ebből a decembert már tudatosan alakítottam így. A december hónap azért lett minden szempontból kiugró, mert jövőre ezen a vonalon szeretném folytatni. Sokkal tudatosabban fogok figyelni a szintgyűjtésre és persze a heti/havi km gyűjtésre is. Nagyon valószínű, hogy a sorozatterheléseket is folytatom, mert hasznosnak érzem és számomra egyébként motiváló is.

2. Versenyzés

Már az év elején elterveztem, hogy melyik versenyeken szeretnék indulni 2018-ban. Tulajdonképpen a Pilis Vertikált leszámítva mindenhol ott voltam, ahol indulni terveztem. Végül más versenyek is bekerültek, amikről még januárban nem tudtam - például a Libegő Trail volt az egyik ilyen gyöngyszem. 

Összesen végül 11 versenyen indultam idén és mindent egybevetve úgy gondolom, hogy nagyon sikeres évet zárhatok ebből a szempontból (is).

Versenystatisztika 2018

Az év versenye: 

Idén sem egyszerű döntés, mert majdnem mindegyikre ezt tudnám mondani valami okból kifolyólag. Mégis, ha választanom kell, akkor három versenyt emelnék ki:

Salomon Szentlászló Trail, mert megmutatta, hogy BÁRMI lehetséges, ha az ember akar és tesz is érte…

Piros 85, mert megmutatta, hogy SOHA nem szabad feladni egy pillanatra sem, mindig van előre és tovább…

Naszály Trail, mert megmutatta, hogy lehet FLOW versenyzés közben is.

Az év pillanata:

Salomon Szentlászló Trail célba érése, amikor Szentendre főterén a táv első nőjeként emelhettem magasba a célszalagot. Ez a pillanat azt hiszem örökké beleégett az agyam érzelemközpontjába, mert mai napig is könnyek tudnak szökni a szemembe, ha úgy igazán beleélem magam abba a helyzetbe.

Az év legnagyobb teljesítménye:

Libegő Trail, mert mentálisan tényleg nem volt egyszerű ráállítanom magam a körözésre – ugye az első két nekifutás kudarcos is volt, ennek ellenére remekül sikerült és azóta is aktívan járok arra.

Piros 85, mert egészen november 3-ig nem tudtam biztosan, hogy képes vagyok 10 órán belül megfutni. Évekig nagyon távolinak tűnt ez az idő, szépen, lassan kerültem hozzá egyre közelebb, míg végül odaértem...bőven. 

Az év legnagyobb meglepetése:

Számomra az volt idén a legmeglepőbb, hogy milyen hihetetlenül higgadtan tudtam versenyezni mindkét hosszú versenyemen. A Szentlászló Trail-en a lepencei pont környékére (36 km) felére csökkent az addig felhalmozott előnyöm, ami abszolút nem tudott kilendíteni. Olyan szinten jól kezdtem lenni a pontot elhagyva, hogy tényleg nem érdekelt, hogy lassan, de biztosan jön fel rám a második nő - egyszerűen élveztem a csodálatos reggelt Pilisszentlászlóra menet és behúztam ezen a cirka 20 km-en az abszolút mezőny 4-5. leggyorsabb idejét. Ugyanez megtörtént velem a Piros 85-ön, mert a pilisszántói pontra érve alig volt 2 és fél perc köztem és a harmadik nő között, tehát elvesztettem az összerakott előnyömet ott is (táv fele). Mégis olyan hihetetlen nyugalom és béke volt bennem, hogy nem zavart. Végre úgy éreztem, hogy megérkeztem, hogy itt vagyok és futok - mit számít bármi más? Egyszerűen élveztem amit csinálok és kész. Szóval a legnagyobb meglepetés nekem idén ez az attitűd volt, mert rövidebb versenyeimen hajlamos voltam fejben zakatolni azon (és hátra tekintgetni), hogy jön/nek mögöttem. Ezeken a versenyeken nem, mert a teljes összhang és "érett" (mondhatni talán bölcs) nyugalom érzése volt bennem. Remélem ezt mindenképpen sikerül megtartanom a továbbiakban és jó lenne, ha néha versenyen kívül is megszállna ez a bölcs nyugalom...

Az év kedvenc terepe:

Ezt idén egyértelműen a Pilis- és Visegrádi-hegység kapja, mert rendkívül sokat adott nekem és nem csak versenykörülmények között. Idén értem meg arra, hogy itt is rendes edzéseket csináljak és hiszem, hogy nagyon sokban hozzájárult az őszi sikereimhez. Maradok hozzá (is) hű a továbbiakban.  

Az év legrosszabb versenye:

Somlyó Trail – természetesen nem a pálya vagy a szervezés miatt, hanem magam miatt. Igazság szerint nem élveztem belőle semmit – ja, de igen: a célba beérkezést. Azt hittem előtte, hogy jobbat fogok menni, így a verseny közben rendesen odakent nekem a valóság. Ez is kellett. 

Az év legnagyobb fájdalma:

Pilis Vertikál, amin az esés utáni sérülés miatt nem vehettem részt. Ez nagyon fájt, mert úgy éreztem, hogy végre 40 perc alatti időt tudok futni rajta. Mindegy, a 2019-es verseny rajtlistáján természetesen ott vagyok.

Az év legnagyobb kudarca:

Őszintén írhatom, hogy ilyen nem volt. Az egyetlen dolog, ami mégis ide kapcsolódhat (bár abszolút nem kudarcként tekintek rá) az az, hogy szerettem volna kijutni Skóciába a szeptemberi VB-re. Egyáltalán nem bánom, hogy nem így történt, mert úgy gondolom, hogy a sikeres hazai versenyzésem ellenére sem lettem volna kész rá. A tisztes helytállás valószínűleg ment volna, de ennél több nem. Szóval nem tekintek rá kudarcként, főleg azután, hogy a Magas-Tátrában versenyezhettem olyanokkal (csehek, lengyelek, szlovákok), akik viszont tagjai voltak a nemzetük válogatottjának.

Mit adott nekem a futás 2018-ban? - a szentimentális utolsó fejezet.

A csodák, amiket 2018-tól kaptam...

Hihetetlen sok élményt, szépséget, örömet és „örökké” tartson érzéseket adott nekem ez az év. Persze voltak küzdelmek, nehézségek, de egyszer sem éreztem azt, hogy nem akarom felvenni a futócipőmet. Azt hiszem ez az, amikor az ember tényleg szenvedéllyel szeret valamit csinálni. Amikor minden szombat és vasárnap reggelre beállítom az ébresztőt és az ágyból arra a tudatra pattanok ki, hogy terep-nap van, gyerünk! Egyetlen olyan reggelem sem volt, hogy azt mondtam volna: „kösz nem, inkább alszom még”. Ugyanez a hétköznapokon - amikor nem a munka miatt kelek korán, akkor a futás miatt állítom be az ébresztést. Amikor már tényleg nem tudtam megoldani a reggeli futásokat a munka miatt, akkor azt követően hazaérve este húztam fel a cipőm és indultam neki a csillagos (vagy éppen ködös) estéknek. Egyszerűen tudtam, hogy kint a helyem és mentem. Persze nem volt mindig zökkenőmentes ilyenkor az indulás, de minden futás megtalálta a helyét és az értelmét. Hol annak örültem, hogy tiszta levegőt szívhatok. Hol annak örültem, hogy kicsit zenét is tudok hallgatni közben. Hol annak örültem, hogy milyen csodásan csillagos az este. Hol annak örültem, hogy 5 perces ezrek alatt futom a távot.

Ez az a dolog, amiről nem lehet beszélni, csak megtapasztalni. Láttam a természet minden arcát – csúszkáltam télen és izzadtam nyáron, láttam nyiladozó virágokat tavasszal és lehulló lombokat ősszel. Láttam a napfelkelte és naplemente ezer színét. Eláztam nyári zivatarban és őszi esőben. Süppedtem sáros lejtőkön és kínlódtam meredek emelkedőkön. Sírtam örömömben és könnyeztem fájdalmamban. Merengtem magamban az élet dolgain és hagytam mindent hátra az „itt és most” pillanatáért. Mozogtam a "soha ne legyen vége" és "soha nem lesz már vége" pólusai között. Megéltem a hegycsúcsok legmagasabb pontját és a völgyek legmélyebbikét is.

Sokkal mélyebben látom az énem valós oldalát - látom az erősségeim és látom a hibáim. A futás még erőteljesebben megmutatta, hogy honnan jöttem, hol vagyok és hová tartok. Rengeteg önfegyelmet, kitartást, erőt, tudatosságot, bátorságot, nyugalmat és SZABADSÁGOT adott nekem. Amióta  terepfutok, azóta merek csak igazán önmagam lenni. Azóta merem vállalni azt az embert, aki mindig is akartam lenni. A küzdelmek, nehézségek és a hibáim is mind arra nevelnek, hogy mindig van előre, akkor is, ha a mélység sötétje borít el. Ezt is a terepen tanultam és tanulom folyamatosan. Egy másfajta minőségben élek - erőteljesebben, a magam biztosságában. 

Ezeket adta nekem nem csak 2018, hanem az elmúlt 6 év, amit a természetben tölthettem el. 2019-ben folytatom tovább ezt az utat, ismét kikacsintva az ismeretlenbe…az énem egy újabb mélységébe.  Ez a lemez viszont már csak 2019-ben kerül fel.

Drága 2018, hálával búcsúzom most el Tőled, hiszen rengeteg gyönyörűséget adtál nekem. 
... és ezeket is 2018-tól kaphattam meg.