A hegyek színes útjain

A Sasfészek Vertikállal hivatalosan is véget ért az idei versenyszezon számomra. Örülök neki, mert mostanra már kezdem érezni, hogy elfáradtam. Az elmúlt két hónap mondhatnám csúcsformában telt, így a teljesítmény leadására tökéletes volt az időzítés. A versenyek számomra versenyhelyzetek minden körülmény között, még akkor is, ha az aktuális esemény nem a célversenyeim közé tartozik. Éppen ezért minden versenyt, amin elindulok, komolyan veszek – teszem ezt azért, mert megtisztelem a szervezőket, versenytársakat és persze a bennem élő versengő futót is. Mindezek tudatában érkeztem ma Kesztölcre, hogy a csodálatos Pilisnek 2018-ban még egyszer utoljára kileheljem a lelkem. 

A Sasfészek Vertikál -  kedves rendezvény (egy vertikál-sorozat állomása), családias hangulatban. Már tavaly is voltam, amikor elég kemény verseny alakult ki a végül második helyezett lány és köztem. Egészen a táv közepéig a fülemben hallottam a lépteit, így elég komolyan megfuttatott engem akkor. Utólag tudtam meg róla, hogy komoly tájfutó versenyző, így ezt követően nem is lepett meg a szívóssága. Nagyon szeretek egyébként tájfutókkal egy mezőnyben versenyezni, mert ezeken a rövidebb távokon (kb. 20-25km-ig bezárólag) elképesztő tempót tudnak diktálni, így rákényszerítenek arra, hogy odategyem magam kőkeményen. Szóval tavaly felvettem a kesztyűt és terepfutóhoz méltó módon sikerült végül 43:10 alatt felérnem, így mindössze 30 másodperccel, de jobbnak lennem a lány előtt.

Idén sem tudtam előre, hogy kik jönnek a Sasfészekre, így nem is gondolkoztam túl sokat ezen a kérdésen. Igazából évadzáró versenynek szántam, amolyan még egyszer utoljára csináljuk meg jelleggel. A tavalyi időmet szerettem volna mindenképpen legyőzni, így a versenyt leginkább a saját órámmal vívtam. Erről a pályáról azt kell tudni, hogy közel 7km hosszú és nagyjából 410m pozitív szintemelkedést tartalmaz. A Pilis egyik legszebb részén halad (valahogy mindig ezt írom, akármely részéről is írok a Pilisnek) végig fel egészen a Sasfészek Kulcsosházig. A táv nagyobb része jelzett utakon halad (K-; Z-; Z négyzet; S+; S négyzet), de jelzetlen átkötéseken is futni kell rajta.

Délelőtt 10 óra, szokatlan tömeg Kesztölc főterén. Elég nehéz volt kiszállni a kocsiból, mert mellbevágó hideg levegő és eső fogadott. Gyakorlatilag nem volt még idő megszokni a hűvöset, hisz eddig nem igazán volt alkalmunk úgy igazán hideg levegőben futni. Ma ez sikerült, úgyhogy nem mertem bevállalni olyan öltözetet, amiből bármi testfelület kilóg (pedig ez volt a terv). Arra is gondolnom kellett, hogy fentről még vissza kell jönni és nagyon valószínű, hogy ott még hűvösebb lesz, mint itt lent a faluközpontban. Erre gondolván felküldtem egy melegebb pulóvert a célba és a zsákomba vittem magammal az esőkabátot biztos, ami biztos alapon (mindkettő nagyon jól jött lefele). Alig volt valakin egyébként futózsák, amin nem csodálkoztam, hiszen vertikál távokon nem szokás cipekedni. Én viszont jobban szeretem a megszokott Hoka zsákom magamon tudni, még akkor is, ha egyébként nincs semmi olyan benne, amire szükségem lehet. Mivel általában olyan távokon versenyzem, ahol gondolnom kell a saját frissítésemre vagy esetleg a kötelező felszerelésre, így nem látom célszerűnek a "cipekedéstől" való elszokást. 

10:50-kor közös séta a rajtba, ami a temető utáni részre került idén. Ütött az óra, eljött a rajt, nekiindult a tömeg, hogy felküzdje magát a hegyre. Vertikálról lévén szó természetesen emelkedővel kezdtünk a szőlőkön keresztül. Elég hamar rácsatlakoztunk a K- jelzésre, ami a réten átvezetett egészen a Z- jelzés becsatlakozásáig. Elég nagy tempót, 4:15 körüli kilométereket mentem itt. Nehéz volt eldönteni igazából, hogy fázom vagy melegem van? Élvezem vagy (túl)tolom? Kicsit keresni kellett a válaszokat magamban ezekre. Eljött a mászás a Z- jelzésen fel, majd a Z négyzeten haladtunk tovább.  A terep annak ellenére, hogy sokat esett a héten egyáltalán nem volt sáros. Itt emlékeztem a jelzetlen átkötő útvonalra és arra is, hogy ez bizony még emelkedik egy nagyobbat. Felértem, aztán lejtés – tavaly itt sikerült ellépnem a tájfutó elől – most nem kellett menekülőre fognom, de az órára pillantva azért próbáltam pörgetni magamat előre. Ismertem az utat végig, így nem volt gondom a tájékozódással, de egyébként is tökéletesen ki volt szalagozva/jelölve az egész útvonal. A S+ jelzés most eszméletlen hosszúnak tűnt, soha nem akart elérkezni a lépcsősor felfele, miközben az idő egyre csak pörgött…36…37 perc. Jó, kanyar felfele, lépcsősor, még egyenes, jobbra és még felfele…huh mondom a 40-en belüli nem lesz meg, mindegy toljuk, nehogy már a kissé rövidebb pálya ellenére gyengébb időt menjek, mint tavaly?! Lassan közeledett a vége, egy fotós guggolt a fa tövében, majd eljött a cél. 40:54. Hmmm…fent nem voltam ezzel tökéletesen elégedett, mert 40 percen belülre akartam menni, de miután felidéztem, hogy a tavalyi időm nem 42 körüli, hanem 43 perc feletti volt, így kicsit másképpen láttam a dolgokat már. A pálya rövidülését figyelembe véve is jobbat mentem, mint tavaly, úgyhogy nincs min aggódnom, örömmel nyugtázhatom a 2018-as szezont. 

Kicsit kihintáztam magam a kedvenc hintámon is, amit a Pilisi Kilátások 79km-e közben elmulasztottam megtenni. A vertikál versenyekben az a jó (vagy rossz – kinek mi?), hogy még vissza is kell jutni a versenyközpontba, ami lehetőséged ad a levezetésre. Itt mi ezúttal is a Postás utat választottuk (Z+), ami egy meredek, ám de gyönyörű lejtés vissza a szőlők feletti rétre. Nagyon kedvelem a Pilisnek ezt a részét, biztos, hogy jövőre sokkal többet fogok erre futni. Remek emelkedők vannak itt, ami az edzés szempontjából sem egy elhanyagolható tényező. Most már csak az ínyenckedések és élvezkedések maradnak 2018-ra és persze az év összegzése és értékelése. A 2019-es versenyálmok gyakorlatilag már a fiókban vannak, többre már be is vagyok nevezve, nem egy versenyre már a létszám is betelt. Az biztos, hogy jövőre is emelem a tétet, nem is akárhogyan, úgyhogy lesz mire gondolnom az elkövetkezendő futásaim során. A december a futásra nézve abszolút az élvezetről fog szólni, nem gyilkolom már ki magam egyik edzésemen sem. Kipihenem mentálisan az évet és készülök a januárra, amikor is át kell gondolnom, hogy a fő célversenyemre milyen edzésekkel fogok tudni a leghatékonyabban felkészülni. Mindezek tudatában holnap odaadom magam a János-hegynek minden irányból és élvezem az összes fentet és lentet, ami vele együtt jár.