A hegyek színes útjain

Mit is mondhatnék rólad, drága Piros 85? Borzasztó és gyönyörű is voltál egyben. Kemény menet volt, mert sikerült több mint egy órát javítanom a tavalyi időmön és megfutni az idén megálmodott időmet. Kemény menet volt, mert gyakorlatilag folyadékon kívül semmit nem kívántam enni. Kemény menet volt, mert a második helyezést szerettem volna megtartani. Kemény menet volt, mert 88km egyszerűen nem lehet nem kemény. 9 óra 33 perc 44 másodperc. 

Vasárnap reggel, pihenés nettó 5-6 óra…harci helyzet: három lábujjam körme kicsit megsínylette az utat, a lábaim elfáradva és a hátam/derekam is érzem kicsit. Éhségérzet nem, szomjúság annál inkább, de korlátozott azon folyadékok lehetősége, amit szívesen innék - konkrétan kakaó és tejeskávé. Egyébként semmi baj, sőt egészen jól vagyok, már visszagondolni is jól esik a szombati útra.

Szombat reggel, rajt előtti ráhangolódás

Reggel ébresztő fél 7-kor, majd merengés az előttem álló 88km előtt. Indulás Csillaghegyre, közben az érzéseimet és gondolataimat rendezem. Minden terepfutásom előtt legalább egy szendvicset elfogyasztok, hogy ne a nulláról induljak és általában jól is szokott esni. Most nem így történt, mert úgy éreztem egyáltalán nem esne jól megenni bármit is, így egy bögre tea és 5 szem keksz adta csupán a kezdőlökést. Alapvetően jó hangulatú volt a rajt előtti idő, bár izgalom is akadt jócskán a magamnak célul kitűzött idő miatt. Az nem volt kérdés, hogy odaérek Budaörsre, a futott időm annál inkább. Eddig minden évben sikerült faragnom a teljesítési időből, de úgy éreztem, most elértem egy „lélektani határt” a 10 órán belüli idővel, hiszen a 9-es kezdetre még 1-2 éve is elérhetetlen célként tekintettem. Ráadásul előtte nap délelőtt kimértem az álomidőhöz szükséges átlagtempót és kicsit hitetlenkedve tekintettem a papírra magam előtt. Két különböző időre is terveztem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez működni fog (vicces módon 5 perces eltérésre mértem a kettőt, így 9:35-ös és 9:40-es teljesítési időre, nem is értem mit akartam ezzel). Utána közben eszembe jutott, hogy basszus…88,2km lett a táv tavaly óta, az durván 600 méter pluszt jelent. Jól van, gondoltam, ezt a lécet most sikerült szépen felpakolni magamnak.

8:30 – kilövés Csillaghegyről, óra indul

Kis kocogás az utcán amolyan bemelegítő jelleggel a rajtam lévő felszerelés tesztelése miatt, aztán irány a rajtkapu. Nem akartam nagyon előre állni, de azért az első harmadba beférkőztem, mert tudtam, hogy szűkebben indul az út Üröm felé, így jó lenne ott nem beszorulni. Taktika a szokásos: szeretek gyorsan kezdeni. Most is sikerült elég jó tempóban megindulni, amit megerőltetőnek sem éreztem, úgyhogy igyekeztem ráhangolódni a menetre, ami nem okozott különösebb nehézséget. Beállt a mezőny, megfutottam az emelkedőket és egyébként örültem, hogy végre megyünk, mert már baromira vártam az indulás pillanatát. Elhagytuk Ürömöt és jött a menet az Ezüst-Kevélyre, majd a Nagy-Kevélyre fel. Elég jól ment, mert 44 perc alatt sikerült felérnem a hegyre, amivel bőven a saját mércém előtt voltam. Ugyanakkor kis aggodalmat is kiváltott belőlem, mert tudtam, hogy ez bizony még visszaüthet…Nagy-Kevélyről lefelé jól lehetett nyomni, úgy voltam vele, akkor ezt tegyük is oda rendesen, húzzuk meg amennyire lehet. Csobánka határában egy srác (ezúton is köszönet a remek videóért Párhuzamos Bencének) állványozott mobillal kérdezi videózhat-e? Mondom igen, aztán beállt mögém és pont egy jó gyors szakaszon követhette az akkor még szépen egyben lévő futásomat. Mindig is akartam egy ilyen videót, bár „terepesebb” körülmények között, de örültem ennek így is.

Kiértem az aszfaltra, ezt a szakaszt alapvetően nem szeretem a forgalmas út mellett, ahogyan a Csikóváralja és Tölgyikrek közötti sem tartozik a kedvenceim közé. Nem azért, hiszen szép, de mégis kissé egyhangú nekem. Újabb pont Csikóváralján, gyerünk tovább, legyünk túl ezen minél hamarabb. Itt nagyon melegnek éreztem már az időt, főleg az elnyúló emelkedőkön, ahova a nap is besütött, így ezek eléggé megviseltek. Kezdtem kicsit érezni, hogy ajaj, lehet gyors volt a kezdés? Ráadásul semmit sem bírok megenni úgy érzem és inni sem esik jól…basszus, ez nem lesz így jó. Itt próbáltam kizárni mindent, magamba mélyültem teljesen és próbáltam a haladásra koncentrálni, amennyire csak tudtam. Szuggeráltam a Tölgyikreket, hogy jöjjön el minél hamarabb, mert reméltem, hogy utána kicsit gyorsulni tudok majd a következő szakaszon. Itt egy túrán lévő futótárs kezdeményezett velem beszélgetést két felvonásban, amiben sajnos most nem tudtam élményszerű partner lenni. Végre elértem a pontot, próbáltam örülni és mentem tovább. A Dömösig tartó rész egy nagyon jó kis szakasza a versenynek, szép is és gyors is. Na, most a szépségét kevéssé tudtam kiélvezni és sajnos a gyorsaságát sem kellőképpen. A Sikárosi-rétnél muszáj voltam inni a teámból és pár szem mogyorót is eszegettem hozzá annak reményében, hogy legalább ennyi sanszot adjunk már a testemnek. Azt tudtam, hogy Király-kútig jobban hullámzik a terep, de utána gyakorlatilag szinte végig lejtmenet van Dömösig. Teljesen befele koncentráltam, bár bosszantott a tempóm, mert októberben nem egyszer futottam ezen a szakaszon bőven 5 percesek alatt és most örültem, ha az 5-ös közelítése sikerült és az is elég szenvedős volt. A teljes beszűkülésemet ezen a szakaszon remekül érzékelteti, hogy valaki néven szólítva köszönt nekem és hajrázott, de hiába próbáltam a periférián látni, hogy ki az, csak sziluetteket láttam, így (talán) három alakot sikerült felfedeznem, de fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Még a visszaköszönés/megköszönés sem igazán sikerült, amit nagyon sajnálok. Egyszerűen örültem annak, hogy haladni tudok az iránynak megfelelően. Dömös felé a Cola ízének gondolata húzott nagyon, a saját teám per pillanat émelyített inkább, hiába volt kéznél. Dömösre menet az emberek kerülgetése is elég nehézzé tette a haladást. Iszonyú energiát elvett az előzgetésük, főleg, amikor nem adtak megfelelő szélességű (vagy semmilyen) utat. A túrán lévő túratársaknak viszont nagy köszönet, mert végig figyelmesek voltak velünk, futókkal!

2:45:55  - Dömös

11 perccel voltam ekkor az előző napi lehetséges forgatókönyvemben leírt legjobb időm előtt. A ponton nézegettem a frissítő asztalok kínálatát és próbáltam meggyőzni magam valamiről. Jó, vegyünk egy kocka nápolyit. Igazából egy dolog járt csak a fejemben: úristen…jön Dobogókő. Ha eddig nem haltam meg, akkor most jön a halálba vezető biztos út. Ezzel a nem éppen pozitív tudattal indultam neki, láthatóan nem voltam valami jó hangulatban és az is gond volt, hogy nem láttam a feltámadás esélyét ezzel a frissítési móddal. Jó, próbáljunk a feladatra koncentrálni, menjünk fel Dobogókőre, onnan minden szebb lesz. Annak a szurkolónak sem tudtam kellőképpen megköszönni a hangulatkeltését, aki egy fémdobozon kolompolva biztatta a futókat/túrázókat a haladásra, pedig nagyon jól eső volt ám. Sokkal-sokkal többet sétáltam itt végig, mint ahogy ezt korábban elképzeltem, egyszerűen úgy éreztem, nem szabad erőltetnem, mert így is teljesen magam alá vagyok zuhanva és nagyon meleg is van. Ahol lehetett, ott próbáltam azért futni, de tudtam, hogy Szakó-nyeregig tart a nehezebb része, így onnan már jobban el tudok indulni. Amolyan igazi „vajon mit várok a sorstól, ha hányok az édestől és izzadok a sóstól?” hangulatban mentem előre, nagyon nem találtam azt az ízvilágot, ami jó lett volna. Dobogókő közelében ismét nagyobb embertömeg, akiket kerülgetni kellett, viszont akadtak szurkoló emberek, hajrázások, egészen jó hangulat is lehetett volna, ha nem éreztem volna magam letargiában. Itt is sokat jártam az elmúlt hónapokban, így legalább az utat tudtam teljes bizonyossággal. Végre eljött a megváltás pillanata: Dobogókő! Tudtam, hogy ezzel az egyik durva emelkedés pipa. Nagyon vártam ezt a pontot, töltöttem Colát és szörpöt, mert azt éreztem, hogy muszáj folyamatosan innom a meleg miatt, ha már enni nem tudok.

Elindultam Pilisszentkereszt felé, hosszú, de jó kis lefele. Két dolog volt a fejemben: 1. túl vagyok Dobogókőn, ráadásul 3:55 alatt! Már csak durván 50km! 2. Nem fáj a bal térdem! Ilyen nem volt még a Piros 85-ös teljesítéseim történetében. A fájdalom hiánya olyan örömet tudott adni, hogy teljesen át tudtam lendülni az elmúlt sok kilométer szenvedésén. Ezt a szakaszt edzéskor úgy képzeltem el, hogy Nagy-Szénás aljáig rendesen meg fogom tolni és megyek a lendülettel. Hihetetlen volt azt érezni, hogy talán még össze is jöhet az élvezet része a dolognak. Itt ismét videó jött mögöttem, terepen is rögzítve a bennem újra feltámadni látszó futót. Leértem Pilisszentkeresztre, nagyon nagy hála a srácnak, aki a csapot nyomta az arra elmenő futóknak. Vizeztem egy kendőt, ittam egy jó nagy kortyot és úgy éreztem, hogy végre megérkeztem. Végre sikerült az elmúlt 24km-en széthullott darabkáimat összeszednem.  Falun át, jobbra fel a temető mellett, majd irány Pilisszántó és a frissítőpont.

Túl a nehezén, már csak 44km 

Végre egy pont, ahova jókedvűen érkeztem meg, hiszen megtaláltam az érzést, amiért érdemes volt elindulni. Imádtam ezt a részt, pedig baromi meleg volt a Csévi-nyereg felé. Itt a táv fele, már csak 44km van hátra! Isteni érzés volt erre gondolni, pedig viccesnek tűnhet annak öröme, hogy oké, akkor még több mint egy maraton van hátra. Pedig nem kis boldogságot tud ez okozni. Ezt a részt emiatt is végig élveztem, minden percét, még a Vörös-hegyet is. Nagyon akartam vizet inni, úgyhogy a Kopár-csárda vonzó helyszín volt a frissítés miatt. Az itt lévő fenyőst eleve nagyon szeretem és az ezt követő Kakukk-hegyi részt is. Kopár-csárdánál jött az infó, hogy a mögöttem lévő nő 2 és fél percre volt tőlem a pilisszántói pontnál. Abszolút nem zavart ez sem, mert örültem, hogy végre futok. Úgy voltam vele alapból, hogy egy remek hosszútávos futó van mögöttem, ha jobb nálam, akkor úgyis elmegy Nagy-Szénásig, tehát mit izguljak rajta? Én az időmet maximálisan tartottam, 5:39:32-vel értem az 53.81km-es Kopár-Csárdához, ami 13 perccel jobb volt, mint amit előzetesen terveztem. Nekem ez akkor bőven elég volt az eufóriához. Nyomtam tovább, Pilisszentiván, majd Villa Negra. Visszagondoltam az elmúlt két alkalomra, amikor itt futottam. Sikerült rendesen végig futnom és élveztem is végre ezt. Eljött a Hosszú-árok pontja és a legjobb, hogy nem volt bennem félelem a Nagy-Szénástól.  Sőt, jól esett alapvetően ez a szakasz, ami eddig mindig rettenetes élmény volt. Tudtam örülni annak, hogy elértem a Budai-hegység kapuját és pontosan ismertem minden méterét az előttem levő útnak. Elég sokáig futva mentem, majd eljött a „Holt fák az erdőben” tábla, ami azért volt mérföldkő, mert tudtam, hogy onnan már csak 1,2km van az Emlékfalig. Idén a szokásos helyén volt „Amanda és Dömötör” is, akiknek mindig lehet örülni, mert az ő jelenlétük már a tetőt jelzi. Felértem és nagyon megköszöntem a Nagy-Szénásnak, hogy átengedett, mert Dobogókő mellett ez a másik kemény és hosszú emelkedője van a távnak. Elég jó kedvem volt, mert végre elértem Nagykovácsit és innen tudtam, hogy ez már csak egy laza 23-as lesz, amit minden hétvégente egyébként is többször megfutok. Itt kaptam az infót az előnyöm növekedéséről, ami további lendületet tudott adni. Megbeszéltem magammal, hogy akkor ezt a második helyet most már ideje komolyan venni és legyünk azon, hogy megtartsuk. Így 65km után különböző zenei szövegek is a fejembe furakodtak már. Az a vicces, annak ellenére, hogy nagyon kevés magyar zenét hallgatok, ilyenkor valahogy mindig magyar dalok szövegei jutnak eszembe teljesen véletlenszerű módon. A Vörös-pocsolyáshoz vezető szakaszt két dal (HS7: A réten; Quimby: Halleluja) szövegrészleteivel tudom jellemezni, mert a fejemben gyakorlatilag végig ezeket „mantráztam”, fene se tudja miért. Pedig hosszabb utak előtt mindig ráhangolódok a saját zenéimmel (pl. Muse, Kasabian), ennek ellenére sosem ezek a szövegek/dallamok jönnek a fejembe. Mindegy, most olyasmik voltak legalább, amiket egyébként is meghallgatnék, így nem zavartak, főleg mivel a sorok is eszembe jutottak. Julianna-majoron csak átfutottam és fejben már a következő emelkedőkre koncentráltam. Fekete-fej nem olyan durva, amolyan egy lendületes felfele, majd le és még egy felfele a körsétára. Egész gyorsan megvoltak ezek, majd jött János-hegy.

Szépjuhásznénál fantasztikus szurkolói pont, hihetetlen jó hangulatot teremtettek az ott összegyűlt emberek és végre nagyon tudtam örülni és hálámat is kifejezni a gesztusért. Itt is jól voltam. János-hegyre menet nem futottam sokat, bár lehetett volna, de inkább óvatos duhajként nyomtam magam felfele. Ahhoz képest elég gyorsan mentem és volt bennem egy kemény belső erő, ami erős determináltság érzésével párosult (legalábbis így éltem meg a haladásom ott a szürkületben). Megláttam a kivilágított kilátót, ami mindig egy könnybelábadós érzéssel párosul, de itt kicsit elvette a figyelmemet a frissítőpont (12 perccel voltam magam előtt). Muszáj volt kérnem ásványvizet, mert az esett a legjobban, viszont megint elkezdett beütni az energiavesztettség érzése. 77km….mindjárt itt a vége, ki kell bírni. Ezt követően kis zavar keletkezett a rendszerbe, mert a pontot elhagyva a lépcsősor alján el kellett gondolkodnom azon, hogy tuti dugókáztam-e János-hegyen? Majdnem visszamentem emiatt, de mondom tuti csippant, hát hallottam. Vagy az a srác volt, aki mögöttem ért fel? Jó, ne keltsük a feszültséget, menjünk tovább. Itt nem sikerült azt a tempót hozni újfent, amit lehetett volna, nagyon takarékon mentem végig (ezt utólag a Traxon mért eredmény alapján is láttam). Ezen a részen rengeteget futok és egészen másképpen terveztem persze, amikor tét nélkül jártam erre. Makkosmária felé gyalogoltam is, pedig ezt sem így terveztem, de egyszerűen kezdett nehézséget okozni ismét a haladás. Leértem, majd tovább a Végvári-szikla felé. Az utolsó nagyobb emelkedő. János-hegyen kapcsoltam egyébként fejlámpát, úgyhogy ez a szakasz már sötétségben telt. Végvári-sziklát is gyalogoltam, nem erőltettem nagyon inkább. Aztán futás, majd a tényleg utolsó emelkedést félig futva, félig gyalogolva tudtam le és végül odaértem a P-; S körséta közöshöz.

Előtte csütörtökön itt futottam utoljára és arra gondoltam akkor, hogy milyen hálás leszek ezért a percért szombaton…nem is kell külön mondanom, hogy az voltam. Hihetetlen módon az voltam és megköszöntem az erdőnek, hogy ideengedett. Innen végre ismét futni tudtam és külön örültem annak, hogy nem fáj a térdem, így élvezni ha nem is, de normálisan haladva tudtam lemenni a Budaörsre vezető utolsó köves lejtésen. Kiértem a fák közül az utcára, betont ért a lábam és tudtam, hogy figyelni kell a feltúrások miatt. A fejlámpát végig bekapcsolva haladtam, mert elég sötétek voltak a járdarészek és nem akartam kockáztatni egy rossz lépést.  Kereszteződésnél még egy utolsó dugókázás és most nem balra kellett fordulni a régi célhoz, hanem egyenesen le, majd jobbra a körforgalomig és úgy be az iskola tornatermébe a mécsesekkel kirakott járdán. Őszinte felszabadult öröm...ez volt ez a perc.

Budaörs – cél – 9:33:44

Fantasztikus érzés volt megérkezni. Tényleg hihetetlen, mert most kijutott a szenvedésből is rendesen. Fogalmam sincs fizikailag hogyan tudtam végig jönni ebben a tempóban gyakorlatilag minimális szilárd tápanyaggal. Nem tudtam még megfejteni ennek a helyzetnek az okát, hiszen frissítésre lett volna lehetőségem bőven a pontokon és a saját cuccaim között is voltak korábban fogyasztott dolgok. Egyszerűen nem kívántam az ízeket, erre utal, hogy a sima ásványvíz meglepő módon az egyik legkedveltebb folyadékom volt. Valószínűleg a meleg is közrejátszott, valamint a jóval nagyobb tempóm, amit még soha nem mentem ilyen távon (de igazából 50-eseken is ritkán). Nem szereti a szervezetem egyébként sem annyira a meleget, főleg úgy, hogy előtte hetekben azért már volt 12-13 fok körüli futásom, ami jó érzetű volt és erre bejött megint a 20 fok feletti idő…novemberben. Mindent egybevetve nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel, hiszen elértem az álomidőmet…elértem egy második helyet….és ami az egészben a gyönyörű és egyben borzasztó is az a „halál” pillanata és az azt követő felfoghatatlan „újjászületés” perce. Az, amit hosszú kilométereken keresztül éreztem Csikóváralja és Dobogókő között (24km) az egy amolyan „elviselem” állapot volt, (a szervezetemnek a túlélem állapota) de semmiképpen sem a "szeretem, élvezem" kategória. Majd utána tulajdonképpen 43km-től 77-ig egy teljesen más állapot kerített hatalmába, ahol megéltem a futás örömét, élvezetét, a természetet magam körül és tudtam örülni az embereknek is, akik körülöttem vannak. Hihetetlen volt. Az utolsó 10km ismét nehezebben ment, de ott már a fáradtság érzése és a sötétség hangulata is nyilván közrejátszott a kizsigerelt testemmel egyetemben. A cél környéke felé kezdtem újra magamra találni, ami lehet csupán annak szólt, hogy mindjárt vége…de az is lehet, hogy egy újabb átlendülés. Majd júniusban megtudom. Azt hiszem az itt átélt érzések miatt lehet szeretni a hosszú távokat, vagyis azt, hogy nagyon szar a helyzet, néha kilátástalanul az, de mégis hajt valami tovább….vagy meghalsz vagy újjászületsz. Nekem ismét sikerült „újjászületnem”, minden fájdalmával együtt, de imádtam és újra megint ott leszek egy következő hosszú táv rajtjában. Természetesen az sem kérdés, hogy, ha ősz (reméljük, hogy végre ősz lesz), akkor ismét két pont között csak a PIROS! Most azt mondom, hogy maradt még a pályában nekem idén is, így jövőre a cél adott.

Kicsit talán megértettem viszont azt is, miért lehet vesztőhely Dobogókő (ez előtt sosem értettem miért szállnak ki pont ott olyan sokan?), de azt még inkább, hogy a tapasztalat és a rutin mennyit számít ezeknél a távoknál. Az évek alatt megtapasztaltak nélkül elképzelhető, hogy most én is egy lennék azok közül, akik úgy döntöttek számukra ezúttal Dobogókő lesz a cél.  Főleg tavaly kérdezték meg tőlem sok ponton, hogy miért nem futóként indultam, ha futva teljesítem? A válaszom nagyjából ebben a gondolatban rejlik. Nem voltam kész még ennek a fajta „szenvedésnek” a kezelésére, ami úgy gondolom most nagyban hozzájárult a kívánatos teljesítményemhez. Ez nem az a műfaj, amit siettetni szabad, csak szépen, folyamatosan haladni lehet, addig ameddig ott a jó benne, mert az élmény-része nélkül semmit nem ér az egész. A fejlődésem tükrében azt hiszem a 2018-as év edzéseit maximálisan jól sikerült felépítenem és haladok tovább ezen az úton, hiszen mindjárt jön a nagy szerelem...a Naszály.

Hálás köszönettel tartozom a privát frissítőmnek, nem is elsősorban a frissítésben nyújtott segítsége miatt (hiszen sajnos ott nem volt sok tennivalója), hanem azért az érzésért, amit az adott, hogy mindig volt okom a továbbhaladásra, mert várnak. Ez rengeteget számít még a nehéz órák során is.

Nehéz elfogultság nélkül írni az MVTE rendezőségéről, hiszen teljesítménytúrázóként is nagyon kedveltem a rendezvényeiket. Nem véletlen, hogy minden túrájukon ott voltam éveken át és az sem, hogy ez már az ötödik Piros 85-öm volt…és határozottan nem az utolsó, hiszen jövőre biztosan ott leszek ismét Csillaghegyen....és Budaörsön. A két pont között pedig csak a Piroson.  

 Köszönet a képekért  - DonRazzino, Károly Viki és a dobogókői fotósoknak is!

...és ha maradt még kétség afelől, hogy mi a jó ebben, akkor ez a videó megmutatja a választ: