A hegyek színes útjain

Ha ősz, akkor Piros 85 - ez nem kérdés immáron ötödik éve. Idén mégis más, hiszen most éreztem elérkezettnek az időt ahhoz, hogy terepfutóként nevezzek be. Négy teljesítés már mögöttem van, viszont túrázóként indultam valahányszor, igaz az utóbbi két évben már nagyrészt futva teljesítve a távot.Honnan indultam és hova jutottam az elmúlt évek alatt?

1. 2014.11.01. 18:45:00
2. 2015.10.31. 15:24:44
3. 2016.10.29. 11:46:13
4. 2017.10.28. 10:35:12
5. 2018.11.03.       ?

Az első teljesítés alkalmával az volt a lényeg, hogy beérjek a budaörsi célba gyalog, az első 50km feletti távomra. Nagy volt a nyomás rajtam, mert abban az évben a Sárga 70-en az első 50km feletti próbálkozásomnál elvéreztem egy rosszul megkötött bakancs miatt. Sikerült olyan szerencsétlenül megkötnöm az egyik felét, hogy nagyjából a 40. kilométer környékére teljesen elszorította a jobb lábfejemet, amin már nem segített sem a lazítás, sem az átkötés. Nagyjából Rózsika-forrástól egyre erősödő fájdalmak között húztam el magam Hűvösvölgyig, ahol muszáj volt a kiszállás mellett döntenem, ezzel elveszítve a 70km-es teljesítést, de legalább megszerezve az 53-ast. Az állapot komolyságát mutatta, hogy a Nyéki-hegy lejtmenetén elhaladó túratársak közül többen felajánlották, hogy segítenek bevinni a célba (pedig nem egyedül voltam). Erre persze nem került sor, hiszen ez így nem az én teljesítésem lett volna. Ha annyira rossz lett volna a helyzet, akkor is magam mentem volna be - földön csúszva, mászva, bárhogyan a célig - amitől nem álltam messze egyébként. Szóval az első Piros 85 teljesítésnek nagy volt a tétje, mert bizonyítani akartam magamnak a kudarc után, hogy képes vagyok megcsinálni egy ilyen hosszúságú távot. Reggel 7-től éjjel 2-ig kint voltam az erdőben, úgyhogy megadtam a kellő tiszteletet a távnak (akkor még kényelmesen elfogyasztva a Kopár-csárdánál lévő gulyást is!). Nagyon örültem, hogy sikerült, mert ez új löketet adott a továbbiakhoz.

A második teljesítésnél már az időn való javítás is célom volt, de még mindig kényelmes teljesítés mellett. A plusz nehézség persze kijárt, hiszen kialvatlanul és nem éppen duzzadó erőnléttel vághattam neki a távnak, köszönhetően az este elfogyasztott vacsorának, ami sajnos nem találta helyét egész éjjel, majd az éjszaka során többször távozott is - szájon át. Emiatt már induláskor volt bennem kis félelem, hiszen éreztem, hogy nem vagyok erős és persze az is gondot okozott, hogy mit merjek egyáltalán frissítés gyanánt fogyasztani ezek után? Szerencsére minden jól ment, rendesen tudtam haladni, itt-ott kocogva. Kicsit bántam ugyan, hogy nem lett meg a 15 órán belüli teljesítés (ami a terepfutó szintidő), bár ez túrázóként alapvetően teljesen mindegy volt.

A harmadik teljesítésnél már konkrét időtervem volt, pontosan kiszámítottam hol, mennyit kéne ahhoz mennem, hogy 12 órán belül beérjek. 2016-ban alapvetően már "komolyabban" vettem a terepfutást, bár még mindig inkább csak a hétvégi teljesítménytúrákon futottam és heti 1-2 alkalommal róttam a helyi utcák emelkedőit-lejtőit (abszolút kedv alapján). 

Nagy hatással volt rám ez a teljesítés. Főleg a dobogókői szakasz ködös, erdei része tetszett, mert volt benne valami misztikus. Azóta is ez a szürke, ködös, rejtélyes erdei hangulat az egyik kedvencem, amikor a természet hangjain kívül csak a csend van és más semmi. Hihetetlenül boldog voltam a célban, hiszen bőven túlteljesítettem az időtervemet annak ellenére, hogy elég komoly térdfájdalmaim voltak az utolsó 20km-en. A János-hegy utáni cirka 10km-ert már brutálisnak éltem meg, az akkor tényleg nagyon fájt és emiatt lassabb is voltam jóval annál, amit egyébként bírhattam volna. A célba érést követően hetekig úsztam az eufóriában, ami a sikeres teljesítés és a fájdalom legyőzése miatt volt ilyen erőteljes érzés. Ezt tetézte az is, hogy ez volt az első alkalom, amit teljesen egyedül csináltam végig  - immáron főleg futva, bele-belegyalogolva.

A negyedik teljesítésnél még konkrétabb időtervem volt, 8km/h volt a tempó, amit átlagban meghatároztam magamnak az „álomidőmhöz”. 2017-ben változtattam egy nagyot az addigi ad hoc futásaimon, ezért is merészkedtem ismét "nagyot" álmodni. Célom volt az is, hogy ne kelljen a fejlámpámat elővenni, vagyis világosban érjek oda Budaörsre. Ez is sikerült, ráadásul az időm ismételten bőven jobb lett, mint az előzetesen kiszámított 11 órán belüli teljesítés. Azt néztem azért, hogy a terepfutó női mezőnyben ez az idő egy 10. helyre lett volna elég, ami a mezőny erősségét tekintve nem is tűnt rossznak (főleg mivel én csak magammal küzdöttem, nem voltam versenyhelyzetben). Ezúttal nehézséget egyébként a cipőm okozott, ami egy alig bejáratott Hoka Mafate Speed 2-es volt. Szuper terepcipő, viszont keménysége miatt a lábam nem tudott vele megbarátkozni (azóta sem) és a túra során végig kötögetnem kellett sajnos, ráadásul így is fájt benne helyenként a lábfejem. A bal térdem ekkor sem kímélt meg, megint a szokásos helyen kezdett el fájni – Pilisszentkeresztre lefele, majd Nagy-Szénástól pedig egyre durvábban minden lejtésen. Ez nagyon visszafogott a táv utolsó 20km-én, sok helyen már énekelgettem magamnak elterelésképpen, mert olyan szinten nyílalt a lefeléken. Itt is egyedül voltam, csak durván egy 15-20km-es szakasz volt, amit egy sráccal közösen tettem meg (Szakó-nyereg – Kopár-csárda között). A közös haladásunk során megkérdezte tőlem, hogy mi vesz rá egy lányt arra, hogy elinduljon futva 85km-en? Elgondolkodtató kérdés volt, főleg még bőven a táv fele előtt (32-33km körül). Tényleg...mi is vesz rá? Nem tudtam neki mást felelni, csak azt, hogy az erdő és a mozgás szeretete, meg egyébként is számomra ezek az élvezhetőbb távok. Átgondolva most is ugyanezt válaszolnám azzal megtoldva, hogy jó érzés kicsit átlépni a mindennapokból egy más dimenzióba, amit csak itt tudok megélni - egy hosszabb távon. Ebben az évben a 2016-ban megélt eufória már elmaradt, de ettől függetlenül megint sok erőt adott a nehézségek leküzdése. 

...és itt vagyunk 2018-ban…mit is várok most magamtól?

Korábban úgy terveztem, hogy addig nem nevezek be terepfutóként, amíg a 10 órán belüli teljesítés esélye távolinak tűnik. A tavalyi után úgy gondoltam, már csak egy kicsi hiányzik és meglehet, ezért elérkezettnek éreztem az időt arra, hogy áprilisban terepfutóként nevezzek be. Májusban a Szentlászló Trail 84km-es verseny is alátámasztotta a döntés jóságát, hiszen általa megerősítést kaptam arra, hogy összejöhet ez a 10 órán belüli teljesítés a Piros 85-ön. Azt a versenyt egyébként edző-versenynek szántam pontosan azért, hogy meglássam milyen "állapotban" érkezem meg versenyzőként egy ilyen távról. Várakozáson felül vizsgáztam ott.

Az ötödik teljesítés alkalmával legfőképpen azt várom magamtól, hogy 9:59-es időn belül megérkezzek Budaörsre. Kicsit konkrétabban az álomidőről: valahol 9:30-9:59 között, de leginkább 9:45-ig bezárólag szeretnék befutni a célba. Minden egyes edzésem, amit az elmúlt két hónapban futottam már ennek gondolatával zajlott és zajlik. A nyári hőségben töltött futások alkalmával is persze fejemben volt ez a cél (mondjuk nem akkor, amikor a Vadálló-köveknél megcsapott a sivatagi hangulat, mert azokban a percekben valami egészen más járt a fejemben...), de szeptembertől mondhatom azt, hogy célzottan már erre készülök. A felkészülésem viszont nem egészen úgy zajlott, ahogy terveztem, mert a heti edzéseim száma csak ritkán érte el a négyet. Ez magával hozta azt is, hogy a heti km-mennyiség sem passzolt úgy, ahogy akartam, leginkább "sorozatterhelésekkel" (mondhatni back-to-back futásokkal) próbáltam menteni a menthetőt a hétvégéken. Gyakorlatilag "kitelepültem" a Pilisbe, szinte minden szombat-vasárnap délelőttöm ott töltöttem 20km feletti és 700-800m pozitív szintemelkedésű pályák bűvkörében. Kint voltam esőben, melegben, szélben, gyönyörű napfelkeltében. Sőt, még egy hosszabb futást is vállaltam versenyen kívül, privát frissítővel, de teljesen magamra támaszkodva a Pilisi Kilátások pecsétjeivel.

Gyakorlatilag a Piros 85 pályáját is megfutottam, elharmadolva a távot - előző szombaton Csillaghegy-Pilisszentkereszt (40km); kedden Pilisszentiván, Villa Negra-Csillebérc, KFKI (27km); majd ma még beletettem a Pilisszentkereszt-Nagykovácsi (23km) távot. Ebben volt a kedvenc szakaszom is a csodás fenyvessel a Kopár-csárdáig (ahol ma az eső is szakadt ennek örömére). Az utolsó kb. 3 km maradt ki és persze a Nagy-Szénással dupláztam a mentális edzés kedvéért, mert minden évben az szokott lenni a mélypont. 

Nyilván verseny lévén a helyezés gondolata is motoszkál a fejemben. Mivel ez egyben Terepultra OB is (ami most engem alapvetően hidegen hagy), ezért sok erős futó teszi tiszteletét a rajtban, ami azért jó, mert izgalmas versenyt hozhat. Pontosan emiatt viszont szinte lehetetlen a saját pozícióm meghatározása előre, nem beszélve persze arról, hogy ezen a távon minden esetleges…bárkivel történhet bármi menet közben. Ez folyamatosan motiválja az embert a haladásra, mert sosem tudhatja hányadik helyen fut majd be. Viszont nehéz is, mert folyamatosan ott a nyomás, hogy menni kell, mert az ember sosem tudhatja hányadik helyen fut majd be. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel a helyezés. A Szentlászló Trail-re az „esélytelenek nyugalmával” álltam oda, mert tényleg fogalmam sem volt milyen lesz versenyezni egy ilyen távon és nem volt viszonyítási alapom sem korábbi eredményemhez. Itt nem mondhatom ugyanezt, mert az „esély” szó teljesen relatív értelmet képvisel most. Esély mire? A számomra kívánatos időeredményre. Ez az elsődleges célom. Emellett persze esély egy jó helyezésre…mi számít jónak? Alapvetően nyilván mindig a dobogó a cél…vagy a női TOP5…ebben a mezőnyben az „álomidőm” mellett azt hiszem a női TOP 10-ig mindennel ki tudnék egyezni. Szóval most is konkrét időtervvel megyek neki a cirka 87km-nek, pont úgy, mint az elmúlt két évben tettem. Reális-e a tervezésem? Ez az egyik kérdés, amire a választ keresem november 3-án. Hol helyezkedem el ebben a mezőnyben? Ez a másik. Nyilván rengeteget kell még fejlődnöm ahhoz, hogy „komolyan” megálljam a helyem egy hazai viszonylatok között erősnek tekinthető mezőnyben. Megmérettetés nélkül viszont nincs fejlődés, úgyhogy erre mindenképpen tökéletes lesz ez a menet. Nagyon szeretem ezt a pályát, így az élmény adott lesz órákon át. Ha szerencsém van az időjárás is kedvez majd (minél szarabb, annál jobb) és igazi őszi időben futhatjuk végig ezt a csodás 87km-es utat. Ami aggodalomra adhat okot az a bal térdem, ami ezt a pályát nem szokta szeretni. Bizakodom viszont abban, hogy a kompressziós szárnak köszönhetően nem lesz nagyon fájdalmas, legalábbis az idei évben minden hosszú futásomon viseltem és a fájdalom sem volt jelentős (ha volt). Fájni biztos fog valami, valahol, valamikor (ha máshol nem, akkor mentálisan sajog a távolság fájdalma), de szerintem aki ilyen távon elindul az 100%-ban kalkulál ennek lehetőségével.

A frissítésem lehet majd még érdekes, de ugyanazokkal készülök, mint minden hosszúmra. Továbbra is a „naturál” vonalat képviselem, ami mögött nincs semmiféle elvi megfontolás csak az, hogy „testből” bírjam. A testem felkészültsége miatt legyek képes a táv teljesítésére, ne azért, mert folyamatosan kicentizve „tápolom” magam. Emellett nem szeretnék mentálisan sem „pempőkhöz” kötődni, hiszen a szabadság érzéséért megyek ki az erdőbe, nem pedig a „láncokért”. Meghatározó élmény volt számomra azt látni, amikor egy 40km-es verseny felénél férfi versenytársam kezében szétrobbant a zseléje. Teljesen kétségbe volt esve ettől és láthatóan rányomta a bélyegét a további útjára, hiszen számára ezek a kapaszkodók jelentették a továbbhaladásának biztos zálogát. A folyamatos töltésre persze odafigyelek magam is, de számomra ezek abszolút hétköznapi anyagok formájában érkeznek be. Nyilván mindenkinek megvan a maga biztos pontja vagy rituáléja a frissítés terén, én abban hiszek, hogyha felkészítem a testem az igénybevételre, feledződöm rá mentálisan és fizikailag is, akkor a mindennapokban fogyasztott élelmiszerekkel ugyanúgy be tudom vinni mindazt, ami kell. Szóval maradok ennél a mondhatni bevált taktikánál.

Az elmúlt időszakban végre megint nagyon jó futásaim voltak az erdőben, úgyhogy ezeket az érzéseket mindenképpen elviszem magammal. Talán végre az ősz eleji nehézségek is a helyükre kerültek, így mentálisan szintén feltöltött állapotban állhatok rajthoz. Az elkövetkező napokban még gyűjtöm az élményeket, amiket elő tudok majd venni, ha szükségessé válik (márpedig általában szükségessé válik). Közhelyesen szólva egy dolog biztos: a Piros 85-ön is az út maga a cél. Az, hogy az erdőben futhatok már a gyönyör maga, ráadásul mindezt egy számomra nagyon kedves pályán tehetem, ahol a piros szín már csak hab a tortán. Az eltervezett időmhöz persze tartani akarom magam, a helyezés pedig majd jön vele, ahogyan jön. Alig várom, hogy újra elmondhassam: "két pont között CSAK A PIROS!"