A hegyek színes útjain

Gondolatok ízek, szagok és futás nélkül

Ez az írás leginkább „öngyógyító” céllal készült, mégis amellett döntöttem, hogy beteszem a blogba, mert fontosnak tartom láttatni, hogy senki sem „védett”. A kilencedik napomon vagyok most, 12 napja nem futottam terepen, tulajdonképpen 10 napja volt az utolsó normális futásom és 6 napja egyáltalán nem futok, illetve mozgok. Durva ezt leírni úgy, hogy az elmúlt nyolc évben (tt-s időszakot is számítva) ilyen jellegű kihagyásom nem volt. Egyelőre nem látom, hogy mikor lesz az a nap, amikor újra futónak érezhetem magam vagy egyáltalán csak kijutok majd terepre kocogni egy rövidet. A továbbiakról pedig egyelőre nem gondolkodom, mert távoli képzetnek tűnik csupán a "múlt". Hogy jutottam el erre a pontra, ahol most vagyok? Azt hiszem futókat megszégyenítő gyorsasággal.

Előzmények

Ahogy mindenben, úgy ebben is az első perctől prevenció-párti vagyok, vagyis: eleve vigyázom az egészségem, nem károsítom magam öncélúan (nem iszom, nem dohányzom, nem élek kábszerekkel és „legális” gyógyszereket is csak végső esetben veszek be), tehát odafigyelek alapvetően magamra. Ugyanígy voltam a vírushelyzettel is: betartom, amiket kell, de ettől még nem esek át a másik oldalra sem, tehát például kijárok sportolni a szabadba és nem folyik mindenhonnan kézfertőtlenítő belőlem. A maszkot mindenhol hordtam, ahol kell, tulajdonképpen szeptembertől a hibrid oktatás idején is úgy tanítottam végig, hogy maszkban voltam – pedig akkor még az órán levehettem volna a beszédhez, de nem tettem. Szóval mondhatjuk, hogy a magam részéről odafigyeltem a környezetem és saját egészségem védelmére. Ahogy tavasszal, úgy persze most is futottam egészen november 30-ig.

Az őszi félév a munkahelyemen kifejezetten nehéz volt, főleg novemberig, amíg hibrid oktatást kellett megvalósítanunk (hibrid=személyes jelenlét+távoktatás biztosítása párhuzamosan). Folyamatosan kétfelé kellett dolgozni, a „rendes” órákat tervezni és a távot is hozzáigazítani a távba kényszerült hallgatóknak. Ez iszonyat sok pluszmunkát okozott, sajnos sokszor estékbe átfolyó munkaórákkal. Ezt csak azért írom, mert a folyamatos tempó és stressz megvolt a háttérben emiatt (is). Szerintem már ennek a túlfeszítésnek a hatására sikerült október közepén egy náthát beszednem, ami már előjele volt annak, hogy valamit nem biztos, hogy jól csinálok. A november aztán könnyebbé vált, mert átment a felsőoktatás távoktatásba, így a személyes jelenlét megszűnt. Ezzel ismét eltűnt a folyamatos napi utazgatás, de a munkanapok összefolyása sajnos ugyanúgy fennmaradt.

Tavasszal csináltam okosan, amikor is azt mondtam: "mindent megcsinálok, amit kell, de semmivel sem többet annál, amit muszáj." Most is erre törekedtem, de valahogy mégsem sikerült ezt jól megvalósítanom.

Futásra áttérve mindezek ellenére egészen jól alakult az október – a megfázást követően az őszi szünetben futottam egy hosszút (P85) – majd folytattam szépen az edzéseim, végre egyre javuló tempóval, érzettel. Kezdtem megint érezni a tavasz végi formát, aminek persze nagyon örültem a kevésbé dinamikus ősz után. Ráadásul futás szempontjából kifejezetten szeretem a hideget, a telet meg pláne, így várakozással néztem a jövőbe. Ahogy már írtam korábban is, nagy reményem, hogy havas futások lesznek a télen, úgyhogy erre készülve haladtam szépen. Aztán eljött a november 27-e.

Ködtenger a Duna-kanyar felett - hogy hiányzik-e? Nem kérdés. (Rezső-kilátó, 2020.11.24.)

A „pozitív” valóság

Az utolsó két futásom elég jól sikerült érzetre és tempóra is, úgyhogy elégedett voltam magammal. Ezért is ért „villámcsapásként” a másnap (november 27) és az azt követő dolgok. Reggel online órám kezdődött (gyógypedagógus alapképzést kezdtem meg az ősszel, így a péntek-szombati napjaim ennek jegyében telnek, amikor óráim vannak), amit nagy érdeklődéssel hallgattam és tulajdonképpen még bajom sem volt. Aztán ahogy haladt a délelőtt, elkezdtem érezni, hogy fáj a hátam, derekam, de igazából nem gyanakodtam semmire, mert egész délelőtt ültem, így ráfogtam erre. Aztán már a közérzetem se volt jó, ekkor hőt is mértem – nem volt magasabb napközben 37,6-nál. Pihentem, eltelt a nap, majd estére felment 38,4-re. Más bajom nem volt egyébként aznap, bevettem egy gyógyszert és lefeküdtem aludni. Szombaton nem volt lázam, csak 37,2-re ment fel a hőm, viszont kóbor fájdalomérzetek voltak testszerte – hátam, végtagjaim, derekam – itt-ott bőrérzékenység is jelentkezett azokon a részeken, amikhez hozzáért valami. Ezt kicsit furcsálltam is, mert látszólag semmi bajom nem volt, mégis ezt éreztem egész nap. Reméltem, hogy a pihenés majd segít, így a szombat ezzel telt. Vasárnap reggelre aztán minden elmúlt, teljesen jól éreztem magam, olyan volt, mintha újra minden rendben lenne. Persze futni nem voltam kint aznap se, úgy voltam, hogy pihenek még egy napot és akkor hétfőn majd folytatjuk onnan, ahol csütörtökön abbahagytam. Aznap kifejezetten jól voltam, kedvem is lett volna futni egyébként. Utólag egy furcsaság jutott eszembe erről a napról: egész nap nagyon furcsa rothadó hús szagot éreztem, ami valójában egyébként nem is létezett. Ezt onnan tudom, mert bármerre mentem a lakásban vagy külső részen, mindenütt ugyanazt a fura szagot éreztem.

Hétfőn aztán itthonról dolgoztam, nem is volt semmi bajom, így terveztem, hogy délután egy nagyon rövid tesztfutásra kimegyek az érzet kedvéért. Ki is mentem lötyögni, hát nem titok, nagyon rossz volt minden szempontból, ezért nem erőltettem sokáig a dolgot. Este aztán feltűnt, hogy nem érzek szagokat, majd az is, hogy ízéket sem érzek. Semmit. Innentől már nem volt kétségem és összeraktam a képet. Azóta karanténban vagyok, nem voltam szabad levegőn sem. Én, aki heti ötször futok, lehetőség szerint minden hétvégémet a terepen töltve. A hideg is kiráz, ahogy ezt leírom. Kedden-szerdán-csütörtökön már folyamatos nyomásérzetem volt az orr-homlok tengely tájékán, persze ízek-szagok sehol, emiatt elég rossz volt a közérzetem és a kedvem is. Olyasmi érzéshez hasonlított ez, mint amikor víz alól jön fel az ember és víz megy az orrába, ami miatt égő-nyomó érzése van egy rövid ideig. Annyi különbséggel, hogy ez viszonylag tartós érzés volt. Ráadásul kedd-szerda-csütörtök online órákat kellett tartanom, amikre végképp nem vágytam, viszont mivel félév vége van, így nem akartam elhagyni ezeket az óráimat. Szerintem azzal sem segítettem magamon, hogy végig dolgoztam a hetet a képernyő előtt. Éljen a távmunka, ugye, ami otthonról is "csodásan" végezhető. Pénteken aztán saját online órám volt, ahogy most szombaton is. Legalább ez elfeledtette, hogy egyébként hol „kellene” most lennem...

Ízek és szagok még mindig sehol, más tünetem egyébként nincs. Az biztos, hogyha egyszer újra érzek majd ízeket, egészen más szemmel fogok nézni az ételekre! Ahogy az is, hogyha egyszer majd újra a terepen futhatok, egészen más szemmel fogok ott is magam körött szétnézni. Eddig is értékeltem a kint lét perceit, de valahogy baromi könnyű ezzel dobálózni addig, amíg bármikor hozzáférhető a „kint”. Ameddig bármikor lehet szabadon kimenni és csinálni, amit akarunk. Azt hittem értékelem ezeket az időket, de most érzem csak igazán, hogy teljesen természetesként kezeltem, hogy ez nekem „van”. Hát most nincs. Sem a természet, sem a futás, de még az ízek világa sem az „enyém”.

Egész héten nem is gondoltam ezekre a dolgokra, tulajdonképpen teljesen kizártam a tudatomból a futást és a természetet mint létező „valóságot”. Durva, de még az ablakon se nagyon néztem ki és a teraszra/kertbe se akartam egyáltalán kimenni. Annyira fura, mert egyébként viszonylag sokat szoktam a mindennapokban a hétvégi terepfutásokra gondolni– útvonalakat tervezgetni, korábbi jó érzésekre visszagondolni – most?Mintha nem is létezne ez az egész, teljesen elidegenedtem a futástól magától.Vagy a futást idegenítettem el teljesen magamtól. Olyan szinten eltűnt a tudatomból, mintha nem is létezett volna. Eddig nem voltam még sérült sem egyéb miatt sem volt nagyon kényszer-kihagyásom, így el se tudtam képzelni milyen lehet az, amikor nem mehetek ki futni. Hát, nagyon fura megtapasztalni, mert nem gondoltam volna, hogy a teljes tudatból kizárás lesz az énvédő reakcióm. Látom magam körött a futásra emlékeztető dolgokat, mégis úgy vagyok vele, mintha nem is létezne. Ebből a szempontból (is) kifejezetten áldás nem tagja lenni közösségi oldalaknak, mert így el tudom teljesen kerülni a kinti "valót". A saját blog felületemet látni is idegen érzésként hat most rám amúgy. Érdekes élmény, mert nem tudtam, miként fogok reagálni a „megvonásra”. Egyelőre úgy tűnik az elfojtás a válasz erre a kérdésre.

Az "időhöz türelem kell" - az utolsó terepfutásom napja a kedvenc gyors körömön (2020.11.24.)

Az étkezés, ami még nagyon hiányzik és amihez tulajdonképpen sajnos nincs „énvédelmi” eszközöm se. Mivel nagyon szeretek enni, így szörnyű megélni, hogy semmilyen élvezet nem társul hozzá. Egy kötelező „pipa” csak jelenleg, amikor már az merül fel a „mit szeretnék enni?” helyett, hogy „mit kell enni?” A látás hasonlatával élve olyan, mint egy kép, aminek a keretét látni, de a keretben lévő tartalmát nem. Az ízeket is csak annyira érzem, hogy állagokat meg tudok különböztetni, de az ízeket nem tudom belőle kiérezni. Az biztos, hogy teljesen átalakította az étkezési szokásom és persze nem pozitív értelemben. Az ízlelés a másik, ami óriásit ugrott az értékeim listáján.Centit vágnék, ha tudnám, mennyit kellene még vágnom a végéhez - így marad a várakozás és a sokszor emlegetett „ultra-képesség”, a türelem.Azt hiszem erre sokáig lesz még szükségem a futást tekintve is.  

Ezt az egészet csak azért akartam publikusan megírni, hogy láttassam: önmagában nem véd a futó-lét, ha úgy jön ki a lépés! Nincsenek súlyos tüneteim, tulajdonképpen a szaglás-ízlelés elvesztése (harmadik naptól nincs) miatt lett biztossá a gyanújel, más tünetet nem is érzek és ahogy látni, nem is nagyon éreztem. Viszonylag keveset közlekedtem már egyébként mostanság, az utolsó utam egy kötelező kör volt a munkahelyemre és vissza november 24-én. Azt leszámítva minimális volt a közlekedésem. Mégis megtörtént, pedig azt gondoltam, hogy vigyázok és végül is szerintem vigyáztam is. Azt gondoltam, hogy a szervezetem van annyira erős, hogy megússza vagy ha mégse, akkor tünetmentes marad. Egyik sem jött be. Ezzel nem lehet szórakozni, ésszel kell viselkedni, mert nem jó dolog „pozitívnak” lenni és másokat „pozitívvá” tenni!

Hogyan lesz és főleg mikor ebből újra olyan futás, mint amit november 26-án este befejeztem? Nem tudom. Én már annak is örülni fogok, amikor újra terepre kijuthatok vagy egyáltalán futni elindulhatok. Most már tényleg fogom tudni mit jelent értékelni azokat a pillanatokat, amikről a mindennapokban azt gondoltam, „az enyém”.  Nagyon hamar el lehet veszíteni ezt is, csak úgy, mint az ízeket és az evés értelmét.

Remélem az évértékelő poszt már azzal zárulhat, hogy újra létezik bennem a „futó-valóság”.  Addig pedig marad az említett ultra-képesség, a TÜRELEM.