A hegyek színes útjain

Több, mint egy hónap telt el azóta, hogy ott álltam az Ultra Janosik rajtjában az indulás pillanatát várva. Azóta annyi minden történt, hogy már-már olyan, mintha másik dimenzióban lettek volna a Magas-Tátrában töltött napok. Tudtam, hogy nehéz lesz majd az a helyzet, amire visszatérek, de azt nem sejtettem, hogy ennyire. Ráadásul éppen csak beértem a Janosik céljába és szusszantam pár órát, már el is kezdődött a hajtás. Még javában "józanodtam" az élményből ugyanis, amikor már telefonbeszélgetéseket folytattam a hazai zűrös helyzetről. Szóval nem sok esélyt kaptam a regenerálódásra és az átéltek feldolgozására, hisz rögtön vissza kellett csöppenjek az egyre komorabbnak látszó valóságba. A gondot tetézte, hogy a versenyt egy kilós mínusszal fejeztem be (ami onnan indult, hogy már eleve rossz feltöltéssel érkeztem), ez persze rányomta a bélyegét a hazatérésem utáni teljesítményemre és általános érzetemre. Konkrétan az első futásomat (ami kerek egy héttel a verseny után volt) fel kellett függesszem, mert energetikailag nem voltam képes még gyalog sem megtenni az aznapra mért csekély távot. Az ezt követő hetek sem sikerültek jobban, az egy kilós mínuszból lett aztán kettő, így persze nem mentek jobban a dolgok. Mindezeket figyelembe véve sokat kellett "hangolódnom" ahhoz, hogy a tátrai tapasztalatokat összegző posztnak egyáltalán nekikezdjek. Történt ez azért is, mert a mindennapjaim olyan mélységekbe húztak néha, hogy attól tartottam rányomja a bélyegét erre az írásomra az az alaphangulat. Lévén szó retrospektív nézőpontról, ezt kerülni akartam, hiszen azokat az élményeket és tapasztalatokat objektíven szeretném összegezni, lehetőség szerint úgy, ahogy akkor történtek - azokkal az érzésekkel és gondolatokkal. Összegző (képi) beszámoló a tátrai élményekről, tapasztalatokról. 

I. Előzmények

Ahogy a  bevezető posztban írtam, ennek a két hétnek tavaly szeptemberre nyúlik vissza az előzménye, ugyanis akkor dőlt el, hogy 2020 nyarán két hetet is lehetőségem lehet kint tölteni a Magas-Tátrában. Tudtam, hogy csak augusztus jöhet számításba, mert akkor lehet esélyem a munkamentes pihenésre (ez amúgy nem valósult meg), plusz akkor lesz az a verseny, amire előzetesen nevezni akartam (Tatranská Šelma Ultra). Ennek tudatában zajlott az év, eljött a tavasz és vele együtt a bizonytalanban való tapogatózás. Néha nagyon kilátástalannak tűntek a dolgok, mégis végig bíztam abban  - még a nagyon nehéz időkben is - hogy összejöhet. Valahol ez tartotta bennem a lelket a zűrzavaros időkben, erre gondoltam azokon a napokon, amikor tényleg összecsaptak a fejem felett a hatalmasnak érződő hullámok. Bár végig hittem, mégis csak az induláskor mertem beleélni magam abba, hogy tényleg ott leszek. 

Mi ez, ha nem töltődés? (Oszterva-nyereg szerpentinje, 2020.08.13.)

II. Célok - tervezés

Egészen konkrét célokkal és tervekkel érkeztem meg Alsóerdőfalvára (Nová Lesná), hiszen úgy véltem, két hét már kellő hosszúságú ahhoz, hogy értelmes tervezést kapjon. A célok alapvetően a következők voltak: 

1) Feltöltődés - ez volt a legalapvetőbb, hiszen újra akartam tölteni magam a zűrös tavaszi időszakot követően. Úgy gondoltam, ez segíteni fog abban, hogy az ősznek újult erővel induljak neki. 

2) Edzés - technikás terepen szerettem volna futni, hogy gyakoroljam az ottani haladás mikéntjeit és ezáltal javítsak a technikámon, mert tudom, hogy ez elengedhetetlen a fejlődésem szempontjából. A hazai terepek ugyan jó alapot adnak, de hozzá kell tenni azt a pluszt, amit csak "odaát", célzottan lehet gyakorolni.

3) Versenyzés - mindenképpen akartam versenyezni is, egyrészt mert rettenetesen hiányzott már a magashegyi versenytapasztalat, másrészt pedig ott volt lehetőségem élesben kipróbálni magam az ottani mezőnyben/körülmények között. Ha már edzünk, teszteljük is az eredményét, ugyebár.

4) Pályabejárás - mivel az Ultra Janosik volt az idei célversenyem, így az ismeretlen második 50-es szakaszból szerettem volna megfutni valamennyit, hogy lássam és persze rögzítsem a pályát. Ez nálam alapvető fontosságú a versenytaktikám miatt, mentális és fizikai szempontból is.

Ezekkel a fő célokkal kezdtem meg a két hetes "edzőtáborom" augusztus második hetén. A tervezésem során kulcsfontosságú volt az egymást követő napok edzésének felépítése, ugyanis két versenynappal is számolnom kellett, így nem volt mindegy hogyan épülnek egymásra az egyes napok terhelései. Nem akartam azt a hibát elkövetni, hogy a kint lét löketének köszönhetően nap nap után ész nélkül rohanok neki a hegynek, de persze azt sem, hogy az ablakból tekintek csak a csalogató magasságok felé. Az első hetem végén voltak bennem kétségek afelől, hogy okosan csináltam-e a tervezésem, de hazajőve arra a következtetésre jutottam, hogy végül is igen. Mi okozott kétséget? Az, hogy a második hét végére volt tervezve egy versenynap, majd azt követő hétre még egy. Agyaltam rajta, hogy jó ötlet volt-e "edzőtáborozós" dolog végére versenyeket választani, nem fog-e vissza annak tudata, hogy aznapra kell csúcsformát hoznom? Nem fog-e vissza annak tudata, hogy nem terhelhetem agyon magam, mert visszaüt a majdani versenyen? Most már túl vagyok mindkét versenyen és azt tudom mondani, hogy jól csináltam. A Šelma nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de az koránt sem emiatt volt, hanem a nekem nagyon nem kedvező meleg miatt. Az Ultra Janosik viszont ideális időben, nagyon jó fizikai és mentális állapotban érkezett el, sőt azt kell mondjam, addigra ért be igazán az előtte lévő időszak, így várakozáson felülit sikerült mennem aznap. Jövőre is eképpen tervezek egyébként, pontosan ezzel a két versennyel augusztus közepe/végén, mert bőven van még dolgunk egymással.

A két hét és két versenynap számokban:

Két hét során megtett összes kilométer (futás): 106 kilométer

Két hét során megtett összes pozitív szintemelkedés (futás): 7542 méter

Két hét során megtett összes kilométer (túra): 42,1 kilométer

Két hét során megtett összes pozitív szintemelkedés (túra): 2873 méter

Két verseny során megtett összes távolság: 156 kilométer

Két verseny során megtett összes pozitív szintemelkedés: 7319 méter

Ahogy látni, nem annyira a távra koncentráltam, inkább a szintemelkedésre helyeztem a hangsúlyt, mert úgy véltem az adja azt a pluszt, amit itthon kevésbé tudok megvalósítani. Nagyobb távot bármikor mérhetek itthon is, viszont olyan szintes és technikás pályákat nem. Éppen ezért nem volt célom, hogy esztelen távolságokat tegyek meg edzés gyanánt, hanem a "finomságokra" figyeltem, vagyis: 1) legyen benne összefüggő gránitmező; 2) legyen benne hosszú, technikás lefele; 3) legyen benne hosszú, menetelős felfele. Edzés szempontjából ezek tűntek lényegesnek, meg persze a pályabejárás lehetősége.

Tervben voltak olyan napok is, amikorra csak túrázást terveztem. Ennek azért láttam értelmét, mert bár megadják a mozgás élményét, mégsem fárasztanak el annyira, hogy ne tudjak következő nap újabb  - esetleg nagyobb - terhelést adni. Ennek ellenére végül összesen két klasszikus értelembe vett túranapom volt a két hét során.

2020.08.11. Túra I. Ótátrafüred (Starý Smokovec) - Vörös-torony-hágó (Priečne sedlo; 2352m) - Ótátrafüred (Starý Smokovec) 

Átkelő a Vörös-torony-hágónál

Az első túra egyfajta hangolódó szerepet töltött be, ugyanis rögtön kiutazást követő napon került rá sor. A hágó-túrák a kedvenceim a Tátrában, így nem volt kérdés, hogy biztosan tervezek ilyet. Azért szeretem ezeket, mert általuk jobban meg lehet élni a hegység mélyébe veszés élményét. Bele lehet veszni a völgyek zöldellő látképébe, a hegycsúcsok magasságának erejébe, tengerszemek mélységének kékjébe, lezúduló vízesések csobogásába.Egy szóval az érintetlen természet vadságába. Indításnak tökéletes volt, mert kifejezetten változatos útvonalat sikerült összerakni erre a túrára.

Az érintetlen természet vadsága 

Volt benne kellemes gyaloglás (Tarajka felfele), gránitkövön haladás (Téry menedékház után), láncos szakasz (Vörös-torony hágó), morzsalékos lefele (Vörös-torony-hágó másik oldala), hófolton csúszkálás (Hosszú-tavi menedékház felé), gránitmezőn ugrálás (Tarajka felé) és levezetésnek szintén kellemes gyaloglás (Ótátrafüredre vissza).

Végre már nem csak távolról láttam hófoltot - a meleg ellenére is borzasztó hideg volt  

Ez pontosan arra volt jó, hogy emlékeztetőt kapjak a Magas-Tátra útviszonyairól, kicsit ráhangoljon a terepviszonyokra, hiszen 2019 szeptembere óta nem volt lehetőségem kint lenni. Ez a nap maga volt a nyugalom és béke, mert bár az a hír járta, hogy tömeg van odaát, de például a Téry menedékház után szinte alig találkoztunk emberekkel. 

2020.08.12.-08.14. Tatry Running Tour Extreme - három nap, három kihívás 

Három nap, három táv, egy rajthelyszín (Hotel Crocus)

A túrát követő napon kezdtem el a Tatry Running Tour Extreme háromnapos kihívását, amit virtuális futásként szerettem volna teljesíteni az elmaradt verseny miatt. Azért terveztem az első tátrai hetemre, mert jó edzésnek gondoltam az egymás utáni terhelést. Az első etap egy Csorba-tó kör (kiírás szerint: 4km; 84m+)  volt, ami igazából nem nevezhető különösebben nagy kihívásnak, így eseménytelenül telt ez a kör. Ezután simán befért volna még más program, de a következő etap miatt végül nem mertem rávállalni semmit, mert azt nagyon meg akartam tolni. A második etap az első hetem csütörtökén jött el, ami Csorba-tó-Sziléziai ház-Csorba-tó kör volt a Batizfalvi-tó után egy kis letérő hurokkal (kiírás szerint: 34km; 2405m+).

Kiütött rendesen a 34, pedig még privát frissítőt is kaptam féltávnál

Ez az edzésem rányomta a bélyegét a hét további részére, ugyanis meglepően megviselt voltam az út végére. Nem tudtam eldönteni, hogya távolság, a szint vagy a tűző napos visszafele út ütött-e ki jobban, de az biztos, hogy mentálisan odavágott rendesen. A pálya nagy részét ismertem (kivéve a Sárga-Zöld jelzés kitérőt a Sziléziai ház előtt), szóval tudtam mire vállalkozom, mégis az utolsó nagyjából 8-10 kilométer nehezen ment. Ráadásul  - szerintem - a fáradás miatt kétszer majdnem hatalmasat estem (visszafelé a Batizfalvi-tó előtti részen, illetve az Oszterva-nyeregtől lefelé a Poprádi-tó felé), így ezek a mentések is sokat kivettek belőlem. Mivel itt nem igazán lehet kicsit esni, így a botlások kellően kijózanító hatással bírtak, ezért igyekeztem sokkal jobban figyelni arra, amit csinálok. Nem voltam elégedett a futott idővel, mert azt gondoltam jobbat tudok menni ezen a pályán, úgyhogy valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy nem voltam túlzottan feldobott a nap végére. A harmadik etap aztán megadta a kegyelemdöfést, ami a következő nap reggelén, azaz az első hetem péntekén köszöntött rám.

"Csak fel a Szoliszkóra" 

Ez "csak"egy felfele volt az Elülső-Szoliszkóra (Predné Solisko; 2117m) a Csorba-tó felől (kiírás szerint: 5km; 777m+). A felfelén aztán újból átértékeltem a veritkált mint műfajt, hiszen kemény volt a csúcsig vezető út. A felvonóig lévő négy kilométer még elment, de utána az utolsó 800 méter tetejére azt hittem sose érek fel. Valahogy közelebbinek gondoltam a csúcsot, de olyan sunyin emelkedett, hogy hiába nézett ki úgy, mintha már a tető jönne, még mindig volt egy "félemelet" és aztán még mindig volt hova tovább. Szóval egészen más szemmel nézek erre a csúcsra azóta, főleg mivel egyszer írtam olyat, hogy laza reggeli edzésnek milyen jó lenne "csak" felfutni a Szoliszkóra:

"...én pedig arra gondoltam a Lanovka melletti úton, hogy basszus…ezt megfutom itt, ha legközelebb erre járok. Mit nekem Libegő alatti út a Budaiban…ezt meg kell futni itt! Ez fel is került a jövő évi tervek közé, mint egyfajta reggeli edzés – amolyan csak fel a Szoliszkóra." (2018)

Aha...hát nagyon laza edzés volt. Ráadásul éppen csak kicsúsztam a 60 percből, ami alatt teljesíteni akartam ezt az öt kilométeres felfelét, tehát ezzel sem voltam maradéktalanul elégedett.

"Lazaság" - az utolsó pár száz méter az Elülső-Szoliszkó csúcsára 

Szerencsére mindhárom etaphoz viszonylag kellemes időt fogtam ki, bár a vertikál napján már gyülekeztek fejem felett a sötétebb fellegek (minden értelemben). Ez előre vetítette azt, ami ezt követen várt. Nagyon örültem a Tatry Running Tour befejezésének, mert őszintén megmondva nem tetszett ez a fajta egymás utáni terhelés. Folyamatosan keretek közé szorítva éreztem magam, vagyis azt, hogy nem rajtam múlik mit futok, kötve vagyok az útvonalhoz, nem én választhatok. Nyilván ez így is volt, hiszen egy verseny virtuális teljesítéseként csináltam a kijelölt pályákat, de arra jutottam, hogy ez a különböző műfajú, háromnapos történet nem az én stílusom. Nem éreztem az optimális terhelést, amit vártam tőle. A 34 kilométeres etap ráadásul indokolatlanul megviselt, ami rányomta a bélyegét a következő napra és amit akkor még nem tudtam, de az azt követőre is. Szombatra mentális felfrissülés gyanánt éppen ezért inkább felrúgtam az eredeti tervezést és előrébb hoztam egy későbbre szánt túrát. Nem kívántam ugyanis a lengyel ismeretlen utakat, hisz úgy éreztem még mindig a két nappal előtte lévő élményt próbálom rendezni magamban. Így jött el a második túranap, az első hét szombatján. 

2020.08.15. Túra II. Tátraszéplak (Tatranská Polianka) - Lengyel-nyereg (Poľský hrebeň) - Kis-Viszóka (Vychodná Výsoká; 2428m) - Tátraszéplak (Tatranská Polianka) - félbehagyott túra 

A félbehagyott túra - borús kilátások a Kis-Viszóka felé

Az eredeti terv szerint Rovátka átkelés lett volna ez a túra, ami aztán Kis-Viszóka csúcsra módosult, hogy végül csupán Lengyel-nyereg legyen belőle. Ez a nap az, amit a legjobban szégyellek a tátrai kint létemből és nem azért, mert félbehagyott túra lett belőle. Ezen a napon ugyanis a Lengyel-nyereg felé menetelve sziklának dőlve nyavalyogtam, hogy nem bírom. Mentálisan nem bírom látni magam előtt a távolban kígyózó utat. Fizikailag nem vagyok képes menetelni már felfele és tovább. Ezekkel az érzésekkel haladtam és közben arra gondoltam,

nem vagyok méltó arra, hogy itt lehessek. Nem vagyok méltó a Magas-Tátrához.Borzasztó érzés volt megélni ezeket, ugyanis élveznem kellett volna minden percét az itt töltött időnek és akartam is! Tényleg nagyon akartam, de nem tudtam. Aztán az is bekúszott a fejembe, hogy az Ultra Janosik bizony itt fog vezetni, pont ezen az úton, ezeken a köveken, ezen a felfelén, oda el a messzinek tűnő távolba. Én most sem bírom, azt mégis hogyan fogom kibírni? Hogy leszek képes akkora távot menni úgy, hogy egy laza túrát sem vagyok képes megcsinálni rendesen? Eljött a láncos szakasz, majd a Lengyel-nyereg, akkor még valamiféle látképpel a túloldalán. Már ekkor hallani lehetett a dörgést a távolban, így úgy ítéltük, még beleférhet a Kis-Viszóka oda-vissza, de más már nem. El is indultunk, aztán egyre csak gomolygott a felhőrengeteg köröttünk. Gyakorlatilag a negyedéig/feléig juthattunk, amikor a dörgés egyre közelebbinek hallatszott és már látni sem láttunk csak közvetlenül magunk elé.

Lengyel-nyereg, visszafele út - "a hegy megvár"

Ekkor döntöttünk úgy, hogy a hegy megvár, irány vissza, mert hosszú az út még a Sziléziai házig is. Nyilván nem épített az amúgy is gyenge lábakon álló mentális állapotomon ez a kudarc, viszont valahol talán azt mondom kellett ez az élmény. Kellett, mert ez helyrerázta az agyam, átértékeltem miért is jöttem, mit akarok itt és mi az, ami fontos. A Lengyel-nyereghez érve már nem láttuk a tájat, ráadásul az eső is elkezdett esni és a szél is feltámadt a dörgések mellett. Soha nem volt még félbehagyott tátrai utam, így először nem is nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a döntéssel.

Nem hülyeség a magashegyi "kötelező felszerelés" - pillanatok alatt lett nagy eső

Aztán a Sziléziai ház után a lefelén láttuk a mentőhelikoptert elmenni felettünk, majd később azt is megtudtam, hogy aznap valakinek az utolsó útja vezetett a Krivánra. Ez aztán helyretette bennem a döntést és annak jóságát. Alapvetően több dolog átértékelődött bennem aznap, így egészen más hozzáállással folytattam a továbbiakat. 

2020.08.16. Ultra Janosik pályabejárás I. - Trybsz - Nedec (Niedzica) 

Az újra megtalált élvezet - Czorsztyn-tó (Jezioro Czorsztyńskie), Nedec

A Lengyel-nyereg túrát követően megráztam magam és visszatértem az eredeti  tervhez,  vagyis az Ultra Janosik lengyel szakaszának pályabejárásával folytattam. Nem túlzás azt mondani, hogy az egyik legjobb napom volt ez a két hét során. Nagyon kellett ugyanis egy olyan futás, ami kicsit kizökkent abból a tudatállapotból, hogy én most edzeni jöttem, tehát azt várom magamtól, hogy nap, mint nap durvábbnál durvább tátrai utakon menjek, lehetőleg egyre javuló formát mutatva.

Kilátás a Grandeus-ról - elképzelhető, hogy tiszta időben milyen lenne

Nem állítom, hogy ez járt a fejemben mindig, de tény, hogy sokszor gondoltam úgy a napokra, hogy teljesíteni jöttem a kitűzött célokat. Ez a futás volt aztán, ami visszaadta az egész kiutazás lényegét, mondhatnám megszólított az a belső hang, hogy ÉLVEZD!!!!! Hiszen ezért jöttem, az volt a fő célom, hogy élvezzem ki minden percét ezeknek a napoknak! Imádtam ezt az útvonalat, élmény volt rajta futni, ugyanis egészen más jellegű terep volt, mint amiken előtte napokban jártam. Szemet gyönyörködtető volt megállni a Grandeus magaslatán és meglátni a Magas-Tátrát egy eddig ismeretlen perspektívából.

Az a bizonyos morzsalékos meredek"fal" Żar felé

Keresztül futni Dursztyn főutcáján, majd átadni magam a Żar hegy morzsalékos falának és gerincútjának. Meglátni a Czorsztyn-tavat a magasodó várakkal, majd megérkezni Nedecre és a messzeségben látott tó partján csak ülni és csodálni a táj szépségét. Nyilván a pályabejárás szempontjából is lényeges volt, hiszen a Janosik utolsó 20 kilométeres etapját rögzíteni akartam magamban, de ezen bőven túlmutatott az élmény.

Kilátás a Żar hegyről a Czorsztyn-tó felé

Az első hét utolsó napja akkora töltést adott, hogy újult erővel tudtam a következő hétre átmenni. Ebből egyébként azt tanultam, hogy muszáj a tervezésnél könnyebb útvonalakat is beiktatni, mert a monoton nehézség nem feltétlenül építő hatású, így keverni kell a különböző helyeket/pályákat.

Nem szabad csak egy kitűzött célt kergetni, hanem változatosan kell a lehetőségekhez mérten építkezni. Nyilván nem nagy felismerés, mégis kellett ez a hét ahhoz, hogy az elméletben szépen hangzó gondolatoknak gyakorlati megvalósulását is lássam.

2020.08.18. Ultra Janosik pályabejárás II. Zár (Ždiar) - Kacwin - Nagyfrankvágása (Veľká Franková)

Határjárás a szlovák-lengyel erdőségben

Az első bejárását követte a második bejárás, ugyanis a köztes napon (hétfő) olyan szintű csapadékzóna érkezett, hogy felejtős volt a külső program. Borzasztó rossz idő lett, tényleg gyakorlatilag reggeltől késő délutánig szakadt az eső. A hétfőből így pihenő nap lett, kedden pedig a következő bejárás napja. Aznap megint esett egyébként, talán csak addig volt esőmentes a nap, amíg a 20 kilométeres etapot lefutottam. Ez is izgalmas volt, hiszen eddig nem járt utakon volt lehetőségem futni a szlovák-lengyel határon mozogva. Ennek a futásnak az élménye sokat dobott rajtam a versenyen, hiszen ezt az etapot sikerült aznap erősre futnom és itt matematikáztam egyébként az éjféli beérkezés lehetőségén is. Tulajdonképpen ezt a szakaszt azért tudtam jól megfutni, mert a pályabejárás élményét vittem el magammal a versenyre. Gyönyörű tájakat láttam, hullámzó, kényelmesen futható utakon, elképesztő zöld mezőkön járva a Szepesi-Magura vidékén. Kicsit az volt az érzésem, hogy persze a Magas-Tátra a "mindenség", de azon túl is van élet - de még milyen élet! A szerda aztán ugyanazt hozta el, mint a hétfő csak talán durvább kiadásban. Azon a napon hajnaltól kezdve szakadt az eső, a radar alapján soha véget nem érő módon, így az is a pihenésé lett. Sajnáltam, mert egészen más terveim voltak, viszont azt is tudtam, hogy ésszel kell lennem, ugyanis a szombati versenyre akkor már tényleg muszáj volt előrelátóan gondolnom. Mint látható két esőnap lett végül, ami a teljes visszavonulást hozta el, ám úgy vélem nem okozott nagyobb kiesést ez a "kényszerpihenő". 

2020.08.20. Tiszteletkör a "30"-nak - Ótátrafüred (Starý Smokovec) - Zár (Ždiar)

Tiszteletkör a "30"-nak

A verseny előtti utolsó futásomat egyértelműen erre a szakaszra szántam, hiszen szerettem volna egy Šelma-ismétlőt csinálni - ráadásul ez a Janosik útvonala is volt, így mindkettőhöz passzolt. Mindenképpen hamisítatlan tátrai terepet akartam, ugyanis a 30. születésnapomat magashegyhez méltó módon terveztem megünnepelni. Nagyon örültem, hogy aznap végre nem esett az eső, sőt kifejezetten kellemesen szép idő kerekedett a délelőtt folyamán. Remekül is éreztem magam, ráadásul úgy ítéltem meg, hogy a Nagy-Morgás-hágóról egészen jól sikerült lejönnöm, valamint a zári lefelémmel szintén elégedett voltam.

A Bélai-Tátra "bujasága" - a sokat emlegetett zári lefele 

Aznap nagyon sok magyarral találkoztam a Bélai-Tátrában, ami kifejezetten szórakoztató perceket okozott nekem több szempontból is. Főleg azért, mert ugye nem sejthették, hogy magyar vagyok, így számomra vicces kommenteket volt lehetőségem elcsípni - többek között a felszerelésemmel, izomzatommal kapcsolatban, meg arról, hogy a "helyiek" (ez volnék én szerintük) milyen durván tudnak itt futni. Ilyenkor persze mindig megköszöntem magyarul, amikor félreálltak elengedni és ebből egyből tudhatták azt is, hogy pontosan értettem minden szavukat. Jópofa jelentek születtek ebből, szóval abszolút pozitív élményként rögzültek ezek a találkozások/beszélgetések. Aznap egyébként a helyiek is kifejezetten nagy beszédkedvet mutattak, így a Nagy-Morgás-hágóról lefelé például remek angolsággal bíró helyiekkel sikerült a hegyi futás rejtelmeiről is szót váltani. 

III. Versenyek

Ezt követően a péntek ismételten pihenő nap volt, csak laza sétát terveztem a verseny elé. Mivel a Tatranská Šelma Ultra-ról hosszasan írtam, így már nem megyek bele, csak abba, hogy szerintem alapvetően jól előkészítettem a versenynapot. A meleg mint körülmény sajnos nagyban rányomta a bélyegét az ottani teljesítményemre, emiatt kicsit bosszús voltam persze, mert sokkal jobban szerettem volna teljesíteni. Azért is bosszantott a dolog, mert a két hetem alatt nem volt annyira meleg, mint aznap, sőt másnap reggelre ismét rossz idő lett, folyamatos esővel, szürkeséggel. Ennek ellenére azt gondolom, hogy lehetőségeimhez mérten sikerült rendesen felkészülnöm, így bár nem azt hoztam, amit akartam, de végül is kihoztam a legtöbbet, amit aznap lehetett.

Szemtől szemben az úttal - utolsó töltés a Tatranská Šelma Ultra előtt

Amit elvett tőlem a Šelma melege, azt visszaadta az Ultra Janosik  hűvösebb ideje. Addigra ért be egyébként ez a két hét, mert aznap éreztem igazán, hogy megállíthatatlan vagyok. Oda sikerült azt a formát hoznom, amit kellett. Bár elkövettem hibákat - olyanokat, amiket sajnos menet közben kijavítani már nem lehetett - mégis azt gondolom, hogy fejben végig nagyon összeszedett voltam. Ezt pedig csakis ennek a két hétnek és a kemény Šelma-i körülményeknek köszönhetem. 

Ultra Janosik - Legenda, Rovátka - tényleg mindenre elszánt voltam aznap

Ahogy azt az érzést is, hogy sikerülni fog, hisz bennem van a pálya és csak egy dolog számít: most vagyok itt, most élvezzem, mert ki tudja mikor lesz a "legközelebb". 

Csak a MOST perceit éljem, ne a tegnapot és ne a holnapot féljem. Ebben a szellemben álltam oda a rajtba és ez kísért végig a 18 órás utamon. Hatalmas elszántság volt bennem, tényleg nagyon akartam ezt az élményt, minden porcikával azon voltam, hogy az enyém legyen az a nap. Éppen ezért mai napig borzongató visszagondolni...

Az élményekre. Az érzésekre. Az emberekre. A Magas-Tátrára. A Bélai-Tátrára. A Szepesi-Magurára. A Szepesi-Pieninekre. Az előzményekre. A nehézségekre. A kétségekre. A vágyakra. A reményekre. Az alázatra. A tiszteletre. A szenvedésre. A jövő álmaira.

Az Ultra Janosik idei hivatalos videója - furcsa hangulatúra sikeredett a korábbiakhoz képest, de kellően megborzongat így is az emléke - csoda, hogy visszavágyok erre az útra?

IV. Összegzés

Most, hogy már lassan két hónap távlatából tekintettem vissza erre az időszakra, azt tudom mondani, hogy okosan lett felépítve ez a két hét és a hozzá kapcsolódó versenyek is. Nagyon kellett a kinti edzés a versenyekhez, főleg a mentális felkészülés szempontjából, mert a nehezebb, technikás pálya nagyon sokat ki tud venni. A Lengyel-nyereg ilyen téren kifejezetten érdekes, ugyanis túraként mélypontnak éltem meg, a versenyen viszont nagyon könnyed voltam azon a szakaszon és élveztem is egyébként. Az említett pályabejárások szintén segítettek mentálisan, mert tudtam, hogy mit kell várnom, tudtam, mihez kell viszonyítanom. A fizikai felkészülést nézve is lényeges volt az előzmény, mert ezeket a szakaszokat futottam már, így nem okozott különösebben nehézséget az alkalmazkodás a technikás részekhez.Tudtam, mit és mennyit bírok, hol érdemes kockáztatni a lefelén, hol nem, mit kéne megnyomni, mit kéne pihenni.Ha a pálya benne van a lábamban az azért is jó, mert mindig 2-3 lépéssel előrébb tudok tekinteni, így megfelelő ritmusban tudok haladni, ami a gránitköveken is fontos. Izomzatilag nem volt problémám, szerencsére a hazai pályák és keresztedzésem megfelelő alapokat adott az ilyen típusú terheléshez. Kíváncsi leszek egyébként ennek az itthoni "beépülésére", mert amióta újra rendesebben megyek, azóta érzem a hazai húzósabb lefeléken, hogy erősebben oda tudok lépni. Szerintem eddig is viszonylag jól mentek a lefelék, de most érdekes volt azt érezni, hogy keményebben fog a lábam. Nyilván ehhez hosszabb távú tapasztalás kell majd, de éreztem ilyen "utóhatást". 

Sajnos idén már biztosan nem lesz lehetőségem kint lenni, így az egyetlen bent maradt versenyemről - Dziki Groń - is fájó döntést kellett hoznom. Csak remélni tudom, hogy 2021 áprilisában végre odaérhetek. Illetve azt is, hogy 2021 januárjának végén a "Rablókör" (Tour De Zbój) egy újabb - remélem nagyon havas -  állomásán, a Zimowy Janosik - Spacer Murgrabiego 50-es távján állhatok rajthoz, mert a "finomítások" útja még csak most kezdődött el. 

Fejben már a jövő útját járom - Zimowy Janosik (2020) - "I was born bold, I was born free"