Egy nem tervezett verseny nem tervezett nehézségei - ezt az alcímet adhatnám az idei Libegő Trail-ről írt soraimnak. Idén abszolút nem volt tervben, hogy indulni fogok ezen az ötkörös "őrültségen", elvégre kétszer már mentem rajta, ráadásul 2019-ben számomra várakozáson felüli érzettel és teljesítménnyel zárhattam az ötödik köröm. Egy véletlennek köszönhetően felsejlett, hogy - mint a 2019-es verseny női győztese - meghívást kaptam a 2020-as versenyre. Meg is kérdeztem a szervezőt, hogy él-e még az "ajánlat", amire a válasz az volt, hogy igen. Nem is kellett több, március 6-án este  végleg elborult az agyam és beneveztem, hogy harmadszor is megéljem mit jelent ez az öt kör fel, öt kör le. Mivel igen jó formában voltam az elmúlt időszakban, így célként tűztem ki, hogy javítok a 2019-es időmön, ami 2 óra 58 perc volt. Nos, ez a vágy sajnos végül nem találkozott a valósággal, sőt.

A pozitív előzményekről annyit, hogy március 19-én elmentem három kört futni, hogy felmérjem milyen állapotban vagyok. Ez amolyan Libegős-hagyomány nálam, mert mindegyik verseny teljesítése előtt több kört is mentem az útvonalon, hogy megérezzem mire vállalkozom. Sőt, 2018-ban oda-vissza nyolc átszállásnyit utaztam a verseny hetén csak azért, hogy kipróbáljam reális-e a versenyen való indulásom, vagyis tényleg meg tudom-e csinálni az öt kört felfele és lefele. Arról a versenyről már írtam beszámolót, igaz még nem önálló posztként. A 2019-es verseny előtti napokban szintén voltam a pályán, akkor három kört terveztem, annyit is teljesítettem, de elég szenvedősen. Vicces, mert azon a héten is náthás tüneteim voltak, sőt a hét elején hőemelkedésem volt. Persze közel sem voltam olyan állapotban, mint a mostani verseny hetén, így az akkori verseny napján ebből semmit sem éreztem. Erről a Libegő Trail-ről hosszan írtam, ráadásul egy nagyon jó felkészülési időszak nagyon jó versenyélménye volt. Valami ilyesmit szerettem volna megélni idén is. Szóval március 19-én Zugligetből indulva terveztem futni a három teljes kört, ami elég jó érzettel és eredménnyel zárult. A 2019-es háromkörös részidőmhöz képest csak 5 perccel voltam lassabb edzésként, aminek kifejezetten örültem, ugyanis úgy éreztem, hogy lenne bennem még bőven erő a további körökhöz és ahhoz, hogy gyorsabbak legyenek a köridők. Mindezt összeadva jutottam a következtetésre, hogy jó esélyem lehet a javításra, vagyis arra, hogy 2 óra 58 perc alá vigyem az időmet.

Elvégre két tényezőn múlik a gyorsabb idő: 1) az eddig gyalogolt szakaszok megfutása vagy gyaloglásnál hatékonyabb kocogása (ez alatt értendő ebben az esetben az emelkedős rész); 2) lejtők, átkötők korábbinál történő tempósabb kifutása, megfutása (ebben az esetben a pálya azon része, ami nem a Libegő alatt van). Ez a "matek" nyilván minden versenyre igaz, de itt pontosabban követhetők az eredmények az azonos pályaszakaszok miatt. Aznap úgy jöttem el Zugligetből, hogy esélyem van javítani, mert sokkal jobb formában éreztem magam, mint 2019-ben. Ez az érzés egészen március 23-ig elkísért, azon a héten két olyan futásom is volt, amikben percekkel jobbat mentem, mint korábbi jó futásaimkor. A március 22-ei posztban írt "életérzés" aztán a 24-ei futás közben foszlott szét. Akkor már éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért a tervezett tízes helyett a nyolcas pályámra mentem, de azt is csak nehezen tudtam befejezni. Nem sorolom a negatív előzményeket hosszan, mert írtam róla, a lényeg: vasárnapra lázas lettem és komolyabb náthás tüneteim bontakoztak ki. Emiatt két teljes napig feküdtem, nem dolgoztam egész héten, gyakorlatilag próbáltam összerakni magam. A hét elején biztos voltam benne, hogy nem megyek el a versenyre, mert 1) fizikailag nem vagyok képes futni; 2) mentálisan nem tudok végig menni "ott" ötször. Kedd délután aztán valamivel jobban voltam, így szerdán kimentem egy rövidre, majd csütörtökön a nyolcas pályámra. Azt rögtön éreztem, hogy igen messze kerültem a márciusi "csúcstól", de pislákolt némi remény, hogy talán mégis lehetne ott helyem. Pénteken aztán eldöntöttem, hogy elindulok, mert nem hagyna nyugodni, ha nem mennék el.

Szombat reggel a Normafán gyalogolva azért párszor elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit keresek itt?Ide olyan emberek jönnek, akik fizikailag erősek és fejben is kemények.Nekem az egyik összetevő jelenleg biztosan hiányzik, a másik pedig önmagában nem feltétlen elegendő. Ráadásul kifejezetten hideg volt a rajtban állva, ez sem sok kedvet hozott a versenyhez. A várakozás perceiben az is felmerült bennem, hogy a rajtszámom ugyan átvettem, de semmi sem tiltja, hogy a chipet visszaadva mégiscsak visszalépjek. A helyzet hülyeségén gondolkodtam, miközben sorra jelentek meg ismerős arcok: Terna Szilvi, Bese Nóra, Elek-Belus Fruzsi, Zóka-Ujhelyi Zsófia, sőt egy általam 2019-ben utoljára látott arc is felbukkant a rajt előtt nem sokkal. Csillag Eszter érkezésével lényegében egyértelművé vált számomra, hogy ez a verseny valószínűleg már most eldőlt. És akkor ott voltak még azok a versenyzők - köztük rögtön kiemelve Németh Dórát  -, akiken már bőven a rajt előtt látszott a komoly elszántság és a versenyhez kellő, önmaguk teljesítményébe vetett hit. 

Nagyon őszintén szólva, mindezeket látva bennem újra felmerült, hogy érdemes-e elindulnom? Imádnám ezt a helyzetet minden más körülmény között, elvégre nincs is jobb, mint igazi versenyhelyzetben összemérni az aktuális erőt. De tudtam, hogy ma nem tudok érdemben versenybe szállni lényegében senkivel, még magammal sem biztosan. Talán ez a bizonytalanság volt a legrosszabb érzés az egészben.Amikor nincs meg az önmagamba és a "tudott" teljesítményembe vetett hit, csak maximum egy múltbéli érzés ereje.Végül beálltam a rajtba és úgy voltam, hogy ezt még ma megcsinálom, de soha többet nem állok be ilyen érzéssel egyetlen rajtba se.

Nekem annyira egyébként nem jött be a felső rajtolás, mert a pálya az én fejemben a kezdetektől a felfelével kezdődik. Szóval az agyamban a Libegő alól indulunk és onnan kezdődik meg minden kör. Idén ugye ez megfordult és fentről indultak a körök, így fejben át kellett hangolódnom.  Elindultunk fel a kilátóhoz, majd onnan kezdődött az első lejtmenet. A Zöld háromszög kanyarulatait szelve már tudtam, hogy az esélytelenek teljes nyugalmával gördülhetek alá, ugyanis sajnos túl jól ismerem azt a "formám", amikor a lefeléken nem tudok bizonyos tempónál többet menni. Ez az első pillanatól világossá vált, tehát ehhez mérten próbáltam a túlélésre berendezkedni. Ekkor a második helyen futottam, de igazából nem volt jelentősége, mert Dóra is ott volt közvetlenül mögöttem. Haladtunk a lefelén, majd elém került és megjegyezte, hogy szereti olvasni a beszámolóimat. Nagyon jól esett ezt hallani, még némi erőt is adott a mondata. Persze egyúttal igen abszurdnak is éreztem ebben a helyzetben, hisz igen messze voltam attól a futóénemtől, aki a posztokban lévő dolgokat általában futni, majd írni szokta. Az első felfelén én értem fel másodikként, majd a kört is ekként kezdtük meg. Reméltem, hogy belerázódok a második menetre, de nem így lett.

Egy az öt közül (Libegő, 2022.04.02.; Forrás)

Leértünk és jött a második felfele. Ez olyannyira mélypont volt, hogy a rajtszámom levételén elmélkedtem gyaloglás közben. A felfelé közepén majdnem biztos voltam benne, hogy fent kiállok. Ekkor éreztem úgy, hogy elég lenne mára ebből az egészből. Nem érdekelt a helyezés, de még a teljesítés sem. Minden fotós pontot lehajtott fejjel közelítettem meg, hogy minél jobban leplezni tudjam azt az érzést, ami bennem volt. Ami végig rá volt írva az arcomra és minden befeszített, cseppet sem könnyed mozdulatomra. Mindenem ellenkezett azzal, amit éppen csináltam. Az a vicces, hogy én magam is, hiszen pontosan tudom, hogy versenyre csak felkészülten szabad odaállni. Felkészülten minden értelemben. Ekkor hagyott le végleg Dóra, aki úgy ment előre, ahogy nekem is kellett volna. Kiváló erőbeosztással, precízen felépített haladással. Elindultam a harmadik körre. Csak az volt a fejemben, hogyha ezt a kört megcsinálom, akkor már csak kétszer kell jönnöm. Csak kétszer, ami már nem sok, mert abból az egyiknél ott lesz, hogy ez az utolsó. Igyekeztem minden csippantást megköszönni a segítőknek, elvégre ők egész délelőtt egy helyben álltak vagy utánunk futottak, hogy gördülékeny legyen a haladásunk. A harmadik felfelétől már nem futottam meg az alsó lépcsősort, amiről tudtam, hogy nem jó jel.

A többedik "egy" (Libegő, 2022.04.02.; Forrás)

Elvégre minden edzésen úgy mentem, hogy ezt futottam és 2019-ben mind az öt felfelémet így indítottam. Most a harmadiktól már nem éreztem hatékonynak, úgyhogy gyaloglásra váltottam. Próbáltam pihenni a felfelén, mert viccesen hangzik, de a pálya hosszabb része vett ki belőlem többet.A felfelé inkább mentálisan nyírt meg körről-körre, fizikailag viszont a maradék négyes.A negyedik lefelén arra tudtam gondolni, hogy már csak egyszer látom ezt a szakaszt és kétszer a felfelét. A negyedik felfelé volt az egyetlen, amikor hátra tekintettem. Egészen közel volt hozzám a negyedik helyezett versenytárs, így az is felmerült bennem, hogy még egy helyet csúszok majd hátra. Imádok versenyezni normál esetben, de most tudtam, hogy bárki jön rám, azt hagyni fogom menni, mert nem tudok mást tenni. Persze megállni sehol sem álltam meg és jelét sem akartam mutatni ennek, de a fejemben felkészültem erre a "forgatókönyvre".

Durva kontraszt - aki bír, s aki nem (Libegő, 2022.04.02.; Forrás)

Az utolsó körömre fordulva az volt a legnehezebb, hogy az első két férfi versenyző előtte ért be, így elfogott a szorongató érzés, hogy vannak olyanok, akiknek már vége, de nekem még mindig van egy.

Itt kellett nagyon összerendezni agyban a dolgokat és rászánni magam a várva várt utolsóra. A kilátóhoz menetelve értem utol Wesztergom Gábort, aki megjegyezte, hogy mindig követi az írásaim és szereti olvasni őket. Úgy sajnáltam, hogy érdemi beszélgetést nem tudok folytatni vele, inkább ő beszélt, én pedig próbáltam a hálámat és pillanatnyi örömömet kifejezni, de partner sajnos kevésbé tudtam lenni. Aztán megjegyezte, hogy ő "csak egy amatőr", amire a legnagyobb őszinteséggel csupán azt tudtam felelni, hogy mind azok vagyunk. És egyébként ez a szép ebben az egészben.

Átlag emberek jönnek ki átlagon felüli teljesítményeket letenni.

A lefelén mindenre úgy néztem, hogy ma már nem kell többet látnom. Felszabadító érzés volt a pályán lévő segítőnek megköszönni a csippantást és egyben elköszönni tőlük. Sőt, ekkor volt olyan rész, ahol azt éreztem, hogy talán mosolyogni is tudnék, ha fotóst látnék. A lefelén utolértem Terna Szilvit, aki épp a negyedik körének lefeléjét futotta. Próbáltam pár bíztató szót mondani neki, de ahogy a helyzetébe képzeltem magam, nekem se tűntek hitelesnek a szavaim. Végre leértem, megindulhattam a felfelén. Utolsó mászás, utoljára kell elhaladnom az oszlopok mellett, utoljára kell végig néznem az egyre gyorsulónak tűnő székek haladását. Végre tényleg beérek. Felértem és arra gondoltam, hogy nem kell többet elindulnom lefelé, hogy ide visszajöjjek. Alig, hogy beértem, kapkodhattam is, mert rögtön női eredményhirdetést akartak tartani. Muszáj volt legalább átöltöznöm és kicsit rendeznem a soraim, mert mentálisan nagyon megerőltettem magam. Fizikailag is persze, de fejben szerintem sokkal inkább. A győztes női időt még csúcsformában se tudtam volna most hozni, szóval ezen legalább nem kellett bosszankodnom.

Szolid örömmel a győztesek mellett (2022.04.02.; Forrás)

Kettős érzéseim maradtak az egésszel kapcsolatban. Egyrészt örültem, hogy elmentem, mert hiányérzet maradt volna bennem, ha másképpen döntök. Másrészt viszont ott az érzés, hogy most komolyan saját magam ellensége vagyok, hogy eljöttem? Aztán kicsit árnyaltam a dolgokat és kiegyeztem magammal abban, hogyvégül is minden döntés helyes, amiről a döntés következményeinek "elszenvedését" követően is azt gondolom, hogy helyes volt. 

Összességében mondhatom, hogy ez olyan élmény volt, amihez nem tud elég idő eltelni, hogy megszépüljön. Mégis pozitívként tekintek rá, mert leckét kaptam abból, hogy testben bár nem voltam úgy, ahogy szerettem volna, de fejben képes voltam összerendezni magam. Ez egy jó érzéssel és eredményesen megfutott hosszú ultrához önmagában igen kevés, mégis elengedhetetlen elem. Szóval, ha innen nézem, edzésnek kiváló volt. Ja, hogy egyébként most nem erre akartam célzottan edzeni? Az más kérdés. De egy jó ultrához kellően rugalmas személyiségnek is kell lenni. Ettől függetlenül ilyen előzményekkel többet nem állok be a rajtba, elvégre a hosszútávú célokat alapvetően nem a rövidtávú kielégülések teljesítik be.