eL-távon a flow-ba - Naszály Trail

46480241_2374517502575654_6112016290757476352_o.jpgNaszály Trail…egy sáros cipő fotója dukálna ennek a versenynek a szemléltetéséhez, de sajnálatos módon ezt a hagyományt 2018 megtörte. Sebaj, a futók így is töretlen lelkesedéssel indultak neki a Naszály Trail pályájának, három különböző távon. Immáron ötödször (a nyári éjszakaival együtt hatodszor) tettem tiszteletem magam is itt és a nyárival együtt ötödször a korábbi „M”, most „L” távon. Sarat keresve is alig találhattunk, ami azért hiányzott az igazi "Naszály-életérzéshez". 

Nem titok, hogy a Naszály nekem szerelem és maga a verseny ezt a távot tekintve alapvetően is a kedvencem, mert gyönyörű ez a rész és a pályavezetés is kiváló – legalábbis nekem. Idén voltam olyan szerencsés, hogy a korábbi évek teljesítménye alapján (ez amolyan örök második versenyem) meghívásos alapon jöttem a „bajnokok bajnoka rangadóra" – ami végül sajnos a női mezőnyben nem került megrendezésre. A Naszály Trail-re külön hívás nélkül is eljöttem volna, ahogy jövőre is biztosan itt leszek (éjjel-nappal), mert egyszerűen van ebben a vidékben valami, ami magával ragad. Van egy hangulata az egésznek. Imádom a változatos utakat, szűkülő ösvényeket, rézsútos lejtéseket és persze a kemény mászásokat, a végén a függőhidat. Még a Gyadai-rét gazosát is megszerettem az évek alatt, pedig nem volt könnyű barátság a miénk.

Erre a versenyre úgy érkeztem, hogy flow-t akarok…pont mint egy évvel ezelőtt. Tavaly ez volt az év versenye nekem abból a szempontból, hogy minden passzolt…nagyon ritka dolog, hogy ennyire minden a helyén van egy versenyen és még a teljesítmény is vele együtt jön - érzet és hangulat 10/10 volt. Most is ilyet szerettem volna megélni, hiszen a versenyszezon végét járom lassanként, így már bőven belefér az ínyenckedés. Szóval úgy voltam vele, hogy tegyük oda magunkat így az év végén még egyszer – toljuk meg ezt a Naszályt úgy igazán, de élvezve minden percét. Új rajt-cél helyszín került a képbe idén, ami jó volt, mert kényelmesen elfértünk a tornateremben és meleg is volt bent. Viszont rossz volt, mert a réginek volt egy hangulata - az egész kirándulóközpontnak a kisvonattal, tanösvénnyel, vaddisznókkal. Ez hiányzott nekem kicsit a rajtnál/célnál, míg az utolsó 700 méteren vezető beton emelkedést valahogy szívesen mellőztem volna. 

0_1.jpgA verseny hete nagyon nem kedvezett nekem mentálisan, mert teljesen kizsigereltek a hétköznapok gondjai. Aggódtam is kicsit a hét második felében, hogy lesz ez így jó? Szombaton aztán hatalmas lelkesedéssel keltem, alig vártam, hogy a Naszályra futhassak felfele. Na, most vasárnap reggel 6.30-kor ez a lelkesedés valahogy nem kelt fel velem együtt. Keltem, tettem a dolgom, készülődtem, indultunk, de mégsem volt meg az a hatalmas kedv, ami az ezt megelőző napot jellemezte. Hideg is volt, fáradt is voltam, valahogy azt éreztem, hogy ne már…futni kéne cirka 25km-ert? Fel a Naszályra…kétszer???Basszus…ilyen nincs. Csak ezt fussam meg és nem versenyzek ööö...egy darabig. 

Odaértünk Szendehelyre az iskolába, átvettük a rajtszámot - 112 - ami jó érzést keltett bennem, hiszen ez a szám a bűvös szám nekem 2019-re (erről majd később). Nem volt túl sok idő, így haladni kellett a dolgokkal. Rengeteg ismerős arc, köszöngetések – bár most végképp nem voltam „szociálisan” jelen, mert magamba fordulva hangolódtam az útra, terepre. Kis kocogás, amolyan bemelegítés-jeligével - az első pár méter bemelegítő mozzanata mindig meghatározó. Abból nagyjából le tudom szűrni, hogy aznap versenyképes vagyok-e vagy vegetálni fogok végig. Amint elindultam a lejtőn úgy éreztem, megérkeztem. Itt vagyok drága Naszály! Megjöttem!

Itt most előre terveztem állni, mert szerettem volna kihasználni a gyors kezdés adta löketet. Mivel lejtővel indultunk, így a férfi élboly természetesen kilőtt, én pedig szépen besoroltam magam 4 perces közeli tempóval valahova mögéjük. Vártam, hogy elérjük a szokásos pályát az emelkedéssel, ami hamar el is jött. Örömmel futottam rajta felfele és indultam neki az első Naszályra menetnek. Nagyon furcsa volt, hogy sehol sem akadályozott a haladásban a csúszós-ragadós sár. Hihetetlenül tökéletes volt a pálya állapota, ami zavaró is volt kicsit, hiszen az őszi verseny alapkelléke a SÁR! Az "L" táv szakaszát gyakorlatilag egy vákuumban töltöttem, előttem senki, mögöttem senki. Csak az avar suhogása volt a cipőm talpa alatt. A nyári éjszakai Naszályhoz hasonlított ez leginkább, mert ott voltam ennyire magam a pályán, illetve a terep is ott volt hasonlóan tökéletes. Gondoltam is magamba, de jó, hogy nyáron megfutottam, mert annak az élménynek a lendülete viszi a lábaimat most előre. Eljött a rézsútos út, sehol semmi nem csúszik…se kapaszkodni, se oldalazni nem kell. Ez szinte már luxus! 55 perc környékén értem fel a csúcsra, onnan vágtáztam lefele az Ezoterikus rétre. Nem terveztem frissíteni sehol, a magam kis teáját és pár szem mogyorót vittem magammal, amiből csipegettem is egy keveset a Látó-hegyre készülvén. A nyáron itt a bánya környékén kezdett rám sötétedni, amikor is csak a vaddisznók röfögését és motoszkálását hallottam ki a gazosból. 46463442_2374519212575483_6426439524963844096_o.jpgAkkor nagyon egyedül voltam a fényben megcsillanó szalagok között, már-már nyomasztóan, bár néha azt hittem valaki jön mögöttem, holott csak a saját lámpám világította meg a fényvisszaverő csíkokat. Most is hasonló magányban haladtam az egyre keskenyedő és emelkedő úton, de nyomasztó érzéseknek nyoma sem volt, sőt. Óriási különbség volt megélni azt, hogy korábbi években itt mindig volt egy kisebb holtpont-szerűség, de ezúttal nem. Konkrétan élveztem ezt a mászást és a Naszály második körét is. Mondtam is a Naszályra felérve a kedves pontőröknek, hogy ide valahogy mindig nagyon jó megérkezni. Eljött a hosszú lefelé, amin azért figyelni kell, mert a kövek és az avar is tud ám nagy meglepetést okozni. Tavaly (és nyáron) itt készültek a verseny során a fotók, így számítottam rá, hogy most is így lesz (köszönet érte DonRazzino-nak és a fotós lánynak). Innentől az „M” táv futóit értem utol, ami azért volt jó, mert végre tudtam viszonyítani a tempóm másokhoz és kicsit meghúzni ezeket a részeket. Kosdi pihenő, újabb EP/frissítő, ismételten csak átrobogtam rajta. Készültem a Gyadai-rétre, mert azért ez egy hosszabb susnyás, kicsit unalmas, sík szakasz, tehát ezzel mindig úgy vagyok, hogy oké, csináljuk meg minél gyorsabban. Itt megint sikerült vákuumba kerülnöm, sehol nem volt senki, így a szalagokkal és a táj fürkészésével foglaltam el magam, fejemben a Muse Pressure című számával (aminek a szövege abszolút nem passzolt ehhez az élményhez, hiszen ez színtiszta pleasure volt mindenfajta pressure nélkül). Ami nagy öröm, hogy végre 5 perces alatti átlagokkal futottam meg ezt a szakaszt! Jó, ehhez persze nyilván hozzájárult az is, hogy nem volt se magas fű, se mocsár. Itt ugyebár bokáig szoktunk süppedni a vízben/sárban, de idén ez is elmaradt. Nyomokban lehetett csak itt-ott sárosnak alig nevezhető foltokat találni.

Eljött a balra fordulás, majd felfele és kisebb emelkedés a függőhídig. Nagyon szeretem ezt a részt teljesen a végéig. Arra gondoltam miközben itt futottam, hogy tulajdonképpen nem is akarom, hogy ennek most vége legyen. Sikerült azt az érzést megtalálni, amit ide most kívántam magamnak. Alapvetően az egész verseny során nem voltam versenyhelyzetben, hiszen nem voltak köröttem se nők, se férfiak. Nem volt rajtam semmiféle nyomás, hisz élveztem, amit csinálok – az igazi „itt és most” élménye volt velem. Az utolsó aszfalt felfele mondjuk nem esett annyira jól, meg is húztam a végét tőlem telhető módon - köszönet a kemény férfi mezőny győztesének a felvezetésért - és örömmel futottam át a célkapun. Amiért jöttem, azt megéltem.46494353_2374907122536692_7796018198096117760_o.jpg A ráadás pedig az időeredményem volt: 2:37:01. A Naszály-pályafutásom eddigi legjobb ideje! Az egészben a legszebb az, hogy a pálya idén azért cirka 1,5km-rel hosszabb lett (az órám szerint 25,9km lett a vége), az időeredményem pedig jelentősen jobb.

Szerettem. Élveztem. Gyönyörködtem. Megfutottam. Megnyertem. Kell ennél több az utolsó „igazi” versenyre 2018-ban? Nem hiszem. 

Gyönyörködéssel tölt el ennek a pályának a fejlődési íve, amit az évek alatt futottam. Amikor 2015-ben először vállaltam be az akkori „M” távot, nem tudtam mire számítsak, hiszen előtte évben a rövidebb „S” táv rendesen meg- és kicsinált. Emlékszem 2014-ben az októberi bejáráson kissé hitetlenül néztem az első 7km-t és gondolkodtam magamba azon, hogy ezt tényleg lehetséges megfutni felfele?

2015-ben 02:54:24-et mentem végül, ami a második helyre volt elég. Következő évben, 2016-ban azt gondoltam jobb leszek…nagyon elszomjaztam, eléheztem és akkor még zsák nélkül indultam, így frissíteni sem tudtam, ráadásul poharam se volt. Egy uborkával akartam megoldani az elszomjazás problémáját, ami a gyomrom mardosásán kívül nem sokban járult hozzá a sikerhez. Elszúrtam. Nem is csoda, hogy nem ment jól, az élvezet is elmaradt és az időm is a várttól - 02:55:21 - de a második hely megmaradt. 2017-ben nagyon vártam és vágytam is rá…teljes flow, 02:43:36. Egy élmény volt az egész pálya és a második hely sem szegte kedvem. 2018 nyarán az éjszakai versenyre is eljöttem, amit élveztem, bár fura volt a nyári hangulat. Jobbat mentem akkor, mint korábban - 02:37:24 – amit persze a helyén értékeltem és betudtam a jó pályaviszonynak  - ezzel megszerezve ott az első helyet. Most ezt az időt is sikerült felülírnom, ráadásul úgy, hogy a pálya távolsága nőtt közben - 02:37:01. Hihetetlen boldog vagyok, főleg azért, mert alig két hét telt el a Piros 85 óta, ahol azért nagyon keményen meghajtottam magam. Azóta elképesztő erősnek érzem magam és az edzéseim átlagtempója is erősebb lett.

Bár az évet még nem zárom, hisz a Sasfészek Vertikálon tiszteletem teszem szombaton, de előzetesen azt mondhatom, hogy fantasztikus futóévet zárhatok 2018-ban.

Jó érzés azt is megélni, hogy ha kell, akkor egy dinamikus vertikál 6km...ha kell, akkor egy erős 25km….ha kell, akkor egy kemény 88km. Minden túlzás nélkül mondhatom, ez olyanfajta erőt és keménységet ad, ami azt az érzést növeli, hogy a lehetetlen nem létezik...minden csupán kemény munka, alázat, türelem, önfegyelem és soha véget nem erő küzdelem a cél eléréséhez.