Ha május 1-je, akkor Sárga 70 - 2014 óta minden év ezen napján Esztergomba zarándokolok, hogy onnan az éjszaka leple alatt a Pilisen és a Budai-hegységen átkelve eljuthassak Budaörsre. Nagyon szeretem a jelzésekhez kapcsolódó túrákat/terepfutó versenyeket, valamint az A-ból B-be útvonalakat is. Ráadásul mivel az ELTE BEAC Természetjáró Szakosztálya által szervezett  túra, így ELTE dolgozóknak ingyenes az indulás, tehát nem kérdés, hogy hivatalból is kötelességem tiszteletet tenni a Sárga valamely távján. Ez az egyik olyan túra (a Piros a másik), amin erdőjáró időszakom elejétől kezdődően - egy évet leszámítva - mindig ott voltam. 2012-ben a Sárga 18 kilométeres távján Hűvösvölgyből indultam, 2014-ben már Esztergomból rajtoltam, végül Hűvösvölgyig jutottam. 2015-től kezdődően pedig minden évben Esztergomból indulva érkeztem meg a budaörsi célba. Azt hiszem ebből is látszik, hogy valami szorosan összeköt a Sárgával.

Ez a túra azért is foglal el külön helyet bennem, mert ez volt az egyetlen olyan utam, ahol rákényszerültem a nevezett táv korábbi befejezésére. 2014-ben ez lett volna az első 50km feletti túrám, ami első próbálkozásra legyőzött engem, hiszen kiszállni kényszerültem Hűvösvölgyben. Nagyon tanulságos élmény volt egyébként az a cirka 52km, mert bebizonyította, hogy fokozatosság és felkészültség nélkül nem lehet sikeresen teljesíteni egy hosszabb távot. A fő problémát a kialvatlanság és az éjszakai haladás szokatlansága mellett  - a Virágos-nyereg felé folyamatos hallucinációim voltak többek között pulikutyának láttam a nagyobb fehér köveket, valamint kígyót is véltem felfedezni egy tereptárgyban - a rosszul megkötött bakancsom okozta, ami az egyik lábfejemet teljesen elszorította és elég komoly fájdalmat okozott a Rózsika-forrástól még az átkötés ellenére is. Szörnyű volt azt a döntést meghozni az Újlaki-hegynél, hogy ki kell szálljak Hűvösvölgyben, de egyszerűen azt a nagyjából 4-5 kilométert is rettentő hosszú időn keresztül sikerült megtennem, fogat összeszorítva a lefeléknél, meg-megülve menet közben.

2015-ben ismét nekiindultunk, ismét hibáztam. Ezúttal egy alig bejáratott terepfutó cipőben terveztem az indulást, ami egy nagyon rossz ötlet volt természetesen és meg is lett az eredménye. Végig problémát okozott a megkötés (nem fogja a bokám-túl szorosra kötöm dilemma), a Virágos-nyeregtől (kb. 46km) meg kellett állnom időnként levenni és kicsit kivenni a lábam belőle. Előtte évben ősszel sikerült a Piros 85-öt teljesítenem 19 óra alatt, ami megerősített mentálisan annyira, hogy tudtam, végig kell mennem bármi legyen, mert nem szállhatok ki megint Hűvösvölgyben. Az utolsó 20 kilométeren folyt a könnyem a fáradtságtól és a cipő okozta fájdalomtól is, de odaértem Budaörsre! Fantasztikus érzés volt, de a napot azzal zártam, hogy SOHA többé Sárga 70!

2016-ban persze megint felbukkantam Esztergom vasútállomásán azzal a céllal, hogy oké, tavaly behúztam magam, de csináljuk meg most végre jól.  Először sikerült végre élveznem, akkor azt írtam róla: "isteni volt ez a túra számomra, sőt várakozáson felüli. Nem fájt, amennyire kellett, csak annyira. Mentálisan jobban nem is lehettem volna." Tisztán emlékszem ma is arra, amikor az Antónia-árokban felfelé madárdallal rám pirkadt. Itt már nem volt kérdés, hogy következő évben is ott leszek.

2017-ben emlékezetes út volt, mert a vonat ugyan járt már Pilisvörösvárig, de át kellett szállni onnan pótlóbuszra és azzal juthattunk ki Esztergomba. Komoly lelki vívódás volt az út odáig, amiről így írtam utána:

Negyed 7-kor a Kötők-padjánál (2017)

Mindent egybevetve elég jól sikerült ez az év is a kezdeti félelmek ellenére és azzal zártam, hogy "jövőre is ott a helyem." 

2018-ban konkrét céllal indultam, hiszen a Szentlászló Trail előtt mindenképpen akartam még egy hosszabbat futni, ami során éjszakai szakasz is van, ahogy azon a versenyen. Az indulás persze itt sem volt könnyű - "rettentő nehéz volt kb. félálomból felkelni és elindulni...tudni, hogy sötét lesz és előttem van cirka 73km és kb. 9 óra menet." Sok érzés és gondolat volt a fejemben és nehéz volt kilépni az "ismeretlenbe." Ebben az évben gyomorgondok nehezítették a teljesítést, ami a haladásom hátráltatása mellett gyakorlatilag 30 kilométernyi szenvedést eredményezett (10-40km között). A nehézségek utáni utolsó 30km viszont csodás volt. Így summáztam a negyedik teljesítésem: "Sárga 70 sose adja könnyen. De pont ezért szeretem."

Reggel 6-kor a Kötők-padjánál (2018)

Szóval idén már ötödik alkalommal terveztem indulásom ezen a túrán. Most is konkrét céllal jöttem, ugyanis az UTH felkészülésem utolsó hosszabb etapjának szántam ezt. Mindenképpen éjféli rajtot terveztem, ahogy majd ott is rajtolni fogunk. Az idei kiérkezés sem volt könnyebb, mint a korábbi években. A 11-es úton terveztünk kimenni, ami egyébként egy gyönyörű vonalvezetésű út egyik oldalán a Visegrádi-hegységgel, másik oldalán a Dunával. A sötétben persze ebből semmi sem látszott, sőt inkább azt az érzést erősítette, hogy bizony, megint kimegyek a sötét erdőbe. Pont azon gondolkoztam a minket körülölelő sötétségbe meredve, hogy nem a félelem a jó szó erre, amit érzek a sötét erdőbe betérés kapcsán, de mégis egyfajta félsz van bennem. Nehéz megmagyarázni ennek okát, de mégis ott van bennem minden egyes alkalommal. Áthaladtunk Visegrádon és eszembe jutott a szombati UltraKék - hát igen, az más volt, milyen messzinek tűnik, pedig szombaton reggel álltunk itt. Lepence felé hotelek mellett haladtunk el és arra gondoltam, hogy azért nem lenne rossz egy tartalmas vacsora, egy kis fürdés, egy kis masszázs...haha szép álmokat. Valójában cseppet sem vágytam ezekre, mégis próbáltam távolabb tartani még magamtól a sötét éjszaka csendjét a kósza gondolatokkal. Eljött Pilismarót - alig 1,5 hete ide futottam le és akkor milyen másmilyennek tűnt, mint most. Már nincs miről álmodozni, nincs mit késleltetni, Esztergom elérkeztével egyre inkább tudatosult bennem, hogy mindjárt indulnom kell. Imádom az erdőt és a futást is benne, mégis ott van ez az érzés minden egyes Sárga 70 előtt. A szervezetem biológiai órájának harca az agyammal szemben. A rajt a szokásos helyén, a vasútállomáson volt. Teljes menetfelszerelésben jöttem, így minden UTH-ra szükséges kötelező felszerelés nálam volt. Alapvetően is hoztam volna kabátot, mert az időjárás bizonytalansága miatt számítani lehetett esőre. A rajtban még ugyan fáztam, de az első emelkedőn éreztem, hogy bizony sikerült túlöltöznöm. Egyáltalán nem volt hideg, így az első EP-hez érve már tiszta víz volt a zsák alatt a pólóm és a felsőm is. Nem nagyon akartam itt még nekivetkőzni, mert tudtam, hogy a második EP felé vezető úton mélyebb részeken is haladunk, így hűvösebb lehet. Ennek a túrának az elejét még sose láttam világosban, de valahogy azt a rétet, ami az első EP után van nem is vágyom látni tűző napos időben. Ilyenkor mindig jó viszont, mert látni a fejlámpák sorát haladni lefelé, valamint, ha csillagos az este akkor nagyon szép látképet ad ehhez a részhez. Ha telihold van, akkor pedig bevilágítja annak fénye az egész rétet. 

Második EP-hez menet eleredt egy gyengébb eső, ami érdekes, összeállt pöttyökként jelent meg a fejlámpám fényében. Viszonylag sokan voltunk, valószínűleg itt sorozatosan futottam fel a 23 órakor rajtolók tömegére. Olykor-olykor azért is szeretek túrákon indulni, mert visszahozza azt az érzést, amikor még én is bakancsos-hátizsákos túrázóként indultam teljesítménytúrákon. Mindig emlékeztet arra, hogy honnan jöttem, hol kezdtem el ezt az egészet. A pontot követően nagyon hamar elérkezett Pilisszentlélek, ami a szokásos csendjével fogadott. Elég sok túrázót utolértem, így mi benépesítettük az egyébként kihalt falu utcáit. Itt gyakorlatilag minden ugyanúgy néz ki minden évben - még a távolsági buszjárat is ugyanott parkol, ugyanúgy fordulva. A falu végén öröm volt látni egy kollégámat az úton jönni, üdvözöltük is egymást, remélem tetszett neki immáron ez az út is a Sárga 40 után. 

Pilis-nyereg nagyobb emelkedése vetkőzésre késztetett - tudtam, hogy muszáj most már levenni a két rétegből, mert sok lesz ez ide. Felértem, majd a technikásabb lefele Klastrompusztára. Szeretem ezt a részt, jártam is erre mostanság, szóval ez innentől már nekem mondhatni hazai pálya volt. Klastrompusztán volt lehetőség először frissíteni és bár volt nálam tea és cola, inkább a szörp mellett döntöttem a sós ropogtatnivalók mellett. A colát még tartalékolni akartam, nem terveztem túl korán "adagolni" magamba és nem is kívántam. Itt már a Pilis-tető vonulatai alatt jártam, pontosan ismertem ezt a szakaszt, jártam is erre már nem egyszer. Itt már 20km felett voltam, így már értelmet nyert az állagom feltérképezése: mentálisan rendben vagyok, nincs fáradtság - pipa; fizikailag is rendben vagyok, nincs fájdalom - pipa. Ami mégis aggasztó volt, hogy nem találtam azt az ízvilágot, amivel frissíteni kellett volna magam: az édeset abszolút nem kívántam, de igazából a sósat sem. Ezzel együtt láttam, hogy a tempóm sem igazán tudtam feljebb venni, beállt egy durván 6,2-5 közötti perc/km átlagba olyan részeken, amiket jobban is lehetett volna futni. Azt éreztem, hogy alapvetően nem töltöttem fel elégségesen a szervezetem erre az útra annak ellenére, hogy aznap is fogyasztottam relatíve sokat. Úgy tűnik közel volt még az előző hétvégi kihajtás. Nem is erőltettem, haladtam így, ahogy tudtam. Eljött Vörös-hegy, újabb pont, majd Pilisvörösvár csendje. Eddig a szakaszig egyébként egy férfi futó ment nagyjából két lépéshosszal előttem, így sosem voltam egyedül.

Bementünk a kocsmába, ami a következő pontnak adott helyet és tudtam, hogy ez már itt a Budai-hegység kapuja. A pontot már egyedül hagytam el és ez a továbbiakban végig így is maradt egyébként. Lefutottam a főútra, majd az Antónia-árok felé vezető utcára tértem rá. Korábbi években itt pirkadt rám, ami nagyon jó élményként raktározódott el bennem erről a részről. Ez most nem így volt. Hihetetlen nyomasztónak éltem meg az utcáról való rátérést a sötét ösvényre. Ráadásul a Piros jelzés eltérését követően a lámpám fényében egy zöld szempár nézett szembe velem. Jött lefelé az úton, ahol én felfele haladtam. Észrevettük egymást, egy pillanatig álltunk mindketten, majd megindult felém, végül letért jobbra és eltűnt a sűrűbe. Ezen a szakaszon feljebb még egyszer farkasszemet néztünk ezúttal egy sárga szempárral is. Nagyon vártam, hogy felérjek végre, mert kifejezetten nyomasztó volt az árokban való haladás a beszorítottság érzete miatt. Sötétben értem fel a Zsíros-hegyre és persze a Muflon Itató pontja sem volt még nyitva. 

Erre a részre még sosem értem sötétben, valahol mindig itt világosodott rám. A következő izgalom a Kerek-hegy felé vezető letérésen ért. Lekanyarodtam az úton balra, majd azonnal meg is álltam, hiszen a lámpa fényében két nagyobb sziluett bontakozott ki. Két kifejlett vaddisznó állt az úton tőlem nagyjából 20 méterre. Meredtünk egymásra, én a biztonság kedvéért hátráltam két lépést, míg egyikük röfögéssel egybekötötten elindult a bokrok közé. A másik is követte, majd kicsit fentebb egy kisebb vaddisznó szintén abba az irányba futott velük. Ilyen közelségből még sosem láttam vaddisznót, így elég nagy ingert adott ott hirtelen ez az élmény. Mivel tudtam, hogy abba az irányba mentek, amit a Sárgával én is érintek, így minden zörejre felfigyeltem, ami a  fák közül jött. Viszonylag hamar leértem a Hidegkúti útra, ott is csend volt, ahogy a Rózsika-forrásnál. Ide terveztünk egy privát frissítést húslevessel és a frissítőim újratöltésével. Jól esett a leves nagyon és a valakivel találkozás is, mert a pilisvörösvári pont óta nem találkoztam emberekkel. Még 30 km van - de végre most már

Rózsika-forrás - a kép csalóka, itt már nem volt ennyire sötét

világosban! Nagyon vártam, hogy rám pirkadjon, mert azon túlmenően, hogy a haladásom könnyíti azt az érzést is adja, hogy már rám világosodott, tehát a táv nagy részét megtettem. Szép volt egyébként az Alsó-Jegenye völgyben vezető út a madárdallal és a hajnal színeivel. 

Innentől kicsit jobb hangulatban és erőben folytattam utam, végre nem kellett a fejlámpa se, hanem reggeli fényekben tudtam rendesen haladni. Felgyalogoltam az emelkedésen, majd a hullámzó ösvényen futottam mindent, amit csak tudtam. Nagyon kedvelem a Sárgának ezt a részét is, ráadásul az évek során olyan sokszor jöttem már itt, hogy nem tűnik már annyira hosszúnak sem ez a szakasz, mint korábban. Itt egyébként végig olyan érzésem volt, mintha valaki mögöttem jönne, pedig nem volt itt senki. Valószínű az agyam "szórakozása" volt egy kisebb mentális holtpont közepette.

Reggel  fél 6-kor a Kötők-padjánál

Eljött Virágos-nyereg és itt jöttek szembe velem a reggel első futói. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezek az emberek az éjszaka kipihenték magukat, tisztára mosottan, frissen vannak most itt, ehhez képest én lassan 24 órája ébren vagyok, kicsit sem tisztára mosott és ugyan megzuhanva nem vagyok, de friss sem. Vasárnap futottam erre legutóbb, úgyhogy eszembe jutott annak élménye és eközben már fel is értem az Újlaki-hegyre, ahol végre pontőrökkel is találkoztam. Innen gyors lefele, kis felfele, majd újabb hosszabb lefele és elértem Hűvösvölgyet, ahol ismételten nyitva volt az EP. Innen már csak egy nagyobb emelkedés van, ha a Törökugratót nem számoljuk, úgyhogy ezzel a tudattal indultam neki a Nagy-Hárs-hegynek. Ja, és már csak egy laza 20-as, ez sem utolsó szempont. Rég nem jártam itt, valahogy kiesik az edzéseimből, pedig egyébként jó kis emelkedés ez felfele. Itt már a reggel fényei napsugárral köszöntöttek, jó érzés volt erre járni, határozottan tetszett a felfele a hegyre. Sejtettem, hogy ez a pont még nem lesz nyitva, így nem is számítottam pontőrökre a kilátónál. Innen lejtés jött Szépjuhászné felé, ahova még egy privát frissítést szántam, illetve szerettem volna újratölteni az üvegeim.

Szépjuhászné - a hetedik óra 

Szerencsére fejben teljesen tiszta voltam az utolsó cirka 15 kilométeres szakaszon, ráadásul sokat is futok ezeken a részeken, így tulajdonképpen élveztem is. A Csacsi-rét felé amit tudtam, megfutottam és arra gondoltam, hogy gyakorlatilag innentől a Sorrento aljáig egy lendülettel mindent meg lehet futni. Meglepő módon a Csacsi-rétnél lévő pont nyitva volt, így újabb pecsétet tudtam begyűjteni. Az ezt követő részt imádom, minden évszakban gyönyörű ez az ösvény.

Egyre közeledett az utolsó szakasz, ami a Sorrento után már a célba vezet. Szeretem ezt a részt is, bár furcsa volt, hogy ezúttal a Huszonnégyökrös-hegy felé nem a jelzetlen ösvényen jutok el, hanem a Sárgán maradok. Egyébként kevésbé hullámzik talán ez az út, így kényelmesen értem el az utcához vezető út előttig. Itt nem volt EP, így pecsét nélkül léphettem tovább a betonútra. Erről a pontról már szemezni lehet a Törökugrató magaslatával, ami a túra végét is jelzi egyben. Évek óta mindig megfutom azt az utcát, ami felvezet a Törökugratóhoz, idén sem volt ez másképp. Ráadásul jól is esett, így örömmel haladtam felfelé a póznához, ami a kilátópontot jelzi. EP itt sem volt, így a felérkezést, fotókat követően már indultam is vissza. Emlékszem az első teljesítéskor (18km, 2012) itt láttunk menni olyanokat, akik akkor a 70-es távot teljesítették. Nagy tisztelettel gondoltam erre a távra és mindazokra, akik képesek voltak végigcsinálni. Akkor még fel sem merült bennem, hogy valaha én is ilyen távon fogok indulni - akár gyalog, akár futva. 

A célba bejutáshoz elő kellett vennem az itinert, hiszen Budaörs utcáin kacskaringóztunk lefelé. Egyik utca jobbra, a következő balra és megint jobbra, megint balra. Kacskaringózás a szó legszorosabb értelmében. 9 óra 4 perckor értem a célba, ami azt jelentette, hogy kereken 9 óra alatt teljesítettem a 72,5 kilométer hosszúságú, 2290 pozitív szintemelkedést tartalmazó útvonalat. Azért örültem ennek az időnek, mert egyrészről ebben minden leállás/frissítés benne van, másrészről éreztem, hogy nincs jól feltöltve a testem a múlt heti versenyhétvége után, így ahhoz képest ez bőven rendben van.

Sárga 70 - az ötödik

Mivel ez volt az ötödik teljesítésem, így a végén már nem kitűzőt kaptam, hanem a Sárga jelzést ábrázoló jelvényt, amit azóta szerettem volna, amióta megláttam a célban 2015-ben. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ebből én valaha még négyet meg fogok csinálni, azóta viszont magától értetődő, hogyha május 1-je, akkor Sárga 70. Így lesz ez valószínűleg jövőre is, hiszen az a valami bennem van, ami összeköt a Sárgával.