5X fent, 5X lent - Libegő Trail

57044241_2317724711818838_5931839152810098688_n.jpg

Nagy örömömre idén ismét megrendezésre került a Libegő Trail, ami minden terepfutó perverz álma: csak fel a Libegő alatti úton a felső állomásig, majd a lépcsősort követve az Erzsébet-kilátóig, ahonnan visszafuthatunk a kiindulási ponthoz a Libegő alá, majd ismét fel ugyanoda, majd megint és újra és még egyszer utoljára. Az eltévedés kizárt, hiszen ugyanazon a helyen körözünk ötször egymás után megállás nélkül, mert a szintidő is feszesnek mondható a maga négy órájával. A táv idén 25,5 kilométerre nőtt, amihez méltó módon a pozitív szintemelkedés is felkúszott 1650 méterre. Csakugyan a terepfutók álma, nemde? 

"Az útvonal ugyanaz, de mégis minden kör más, – nehezen feledhető – érzés lesz !"

- olvasható a kiírásban, amit a mai nap után szerintem minden résztvevő heves bólogatással támaszthat alá. Van egy varázsa a Libegő alatti útnak, talán magam sem tudnám megmondani, hogy mi vonz benne, de mégis vissza-visszatérek alá. Edzés jelleggel ugyan nem körözök rajta sűrűn, de szívesen építem be időnként az útvonalamba, pedig tudom, hogy nem fogom végig lefutni a teljes hosszát.

Tavaly már átélhettem ennek a versenynek a hangulatát és már a célban tudtam, hogyha lesz jövőre, akkor én biztosan ott leszek. Ráadásul azt is megtudhattuk akkor a célban, hogy a következő rendezésnél már az Erzsébet-kilátóhoz is fel kell majd mászni, amire ott úgy gondoltam, hogy "te jó ég...ez nem volt elég szívás így is? Ezt meg kell nézzem jövőre magamnak." Ezzel a tudattal zártam azt a napot és persze voltam párszor a Libegő alatt az elmúlt egy évben. Maximum két vagy három kört mentem csak, amivel úgy meg is voltam elégedve, de az ötöt magamtól nem kívántam volna ismételni. Februárban kiírásra került az idei verseny, valóban meghosszabbított távval és szinttel, úgyhogy a kihívás adott volt, ahogy a nevem is a rajtlistán. Külön nem készültem rá, voltam a pályán tavasszal kétszer, de nem különösebben foglalkoztatott, hogy időre menjek végig, akár egy körön is.

Eljött a verseny hete, ami a változatosság kedvéért ismételten nem felelt meg az ideálisnak. A hétfőt egy rossz közérzetű délutánnal kezdtem meg, amit egy hőemelkedéses este folytatott. Nem voltam ettől túl lelkes, mert nátha előjeleit véltem felfedezni és tudtam, hogy ez korlátozhatja a teljesítményem a hét további részére. Kedden egész nap munka, de szerencsére egészen jól voltam, így szerdán megragadtam a lehetőséget és a Pilisben futottam egy csodálatosat. Hétköznap lévén csend és nyugalom volt, csak az Erdő és én...hihetetlen béke és természettel eggyé válás élménye. Ez teljesen feltöltött aznapra, úgyhogy bizakodóan tekintettem a hétvége felé. Csütörtökön szerettem volna azért egy utolsót futni a pályán, így reggel a rajthelyszínen találtam magam. Ez teljesen ellentétes volt a szerdai futásommal, szenvedésként éltem meg az egészet. Három kör volt a terv, az első p1100423.JPGután kiszálltam volna az egészből. Mondom ilyen nincs, hát hogy lesz ebből öt??? Egyet sem tudok rendesen megcsinálni, ráadásul majdnem 38 perces köridőt mentem elsőnek. Nekimentem a másodiknak - a helyzet fokozódott, tiszta víz a hátam, pedig nincs meleg annyira, pára van, ezt így nem lehet - még rosszabb köridő. Eljutottam a frusztráció ama szintjére, hogy az utcán rám dudáló munkásjáratra jól láthatóan középső ujjam nyújtottam, annyira irritált már minden. Jó, legyen meg a harmadik, mert ha most kiszállok, akkor ebből elég szar rajt lesz szombat reggel. Természetesen nem lett jobb köröm, majdnem két órát voltam kint a mindösszesen három körön. Az edzésemet beírva szembesültem a tempóval, amit összevetve a tavalyival kritikán alulinak találtam. Ennek tetejében a nátha is elkezdett rendesen kijönni rajtam, úgyhogy innentől tudomásul kellett vegyem, hogy ez lesz és kész. Pénteken nagyon hosszú munkanapom volt, este kijőve konkrétan szétfagytunk, így két orrfújás közben azon gondolkoztam, mit is kéne felvennem szombat reggel? Csütörtökön biztosra vettem, hogy rövidnadrág és ujjatlan lesz, de péntek estére elbizonytalanodtam, ráadásul a kollégám elég furcsán nézett rám kabátban vacogva, amikor ecseteltem neki a másnapi terveim az útvonalról és lehetséges öltözetemről. Igyekeztem kipihenni magam, ez mondhatni sikerült, bár a reggeli kelésnél nem voltam annyira lelkes. Éreztem, hogy ez ma nem az a nap, amikor nagyot fogunk alkotni - persze fejben az ellenkezőjéről győzködtem magam és arról, hogy minden jó lesz. A keserű vigasz magamnak az volt, hogy úgysem kell messzire távolodnom a rajttól, mindig a közelében leszek, nincs gond. A hangolódás jegyében meghallgattam azt a számot, ami mindig megadja a kezdőlökést, ha Csömörre nem lenne kedvem elindulni. Ez nem más, mint a Kasabian: Empire című száma, ami most is adott egy löketet, egyfajta "gyerünk, menjünk, csináljuk meg" érzést. 

57194605_2317719005152742_8102582767432237056_o.jpgOdaértünk Zugligetre, kiszálltunk és egy gondolatom volt csak: hideg van, fázom. Sétáltunk a kempingre befelé és végre kezdett megcsapni a hangulat szele. Megint itt állunk, itt a Libegő és vele együtt az emelkedő...tavaly is jó volt, most miért ne lehetne jó? Ki kell hozni ebből a lehető legjobbat. Ez a tudat és a hely varázsa megtette a hatását, így mentem vissza a kocsihoz nekivetkőzni a feladatnak. Tavaly megbántam a hosszú ujjút, idén nem akartam elkövetni ezt a hibát, így a póló-rövidnadrág mellett döntöttem a karszárral, amit le tudok venni. Nem volt már sok idő a rajtig, úgyhogy futottam egy keveset a lépcsősoron, majd irány befelé a kempinghez, ahonnan idén indultunk. 9.00-kor el is rajtoltunk, mivel egyszerre indult a mezőny, így haladni kellett az elején, hogy ne a szűkebb részeken szoruljunk be egymás mögé. A lépcsősor ehhez jó szolgálatot is tett, gyakorlatilag az utcát elhagyva széthúzott annyira  a mezőny, hogy kényelmesen lehetett haladni rajta. Egészen jó volt elindulni, jól is éreztem magam, az elején már sikerült olyan tempót felvennem, ami megfelelő volt. Egy célom volt a felfeléknél: minden körben fussam meg a lépcsősort, illetve addig a pontig, amíg a Zöld jelzést elérjük és rátérünk a mászásra. A többinél elég, ha a lankásabb dscn2697.JPGrészeknél belekocogok. Az első kör általában az érzés megtalálásáról szól - most is így volt, arra törekedtem, hogy felálljon a rendszer, megtaláljam magam a helyzetben és beálljak egy számomra jó tempóba. Edzésen az első felfelét éreztem izomzatilag, most gyakorlatilag egyiket sem. Nem fájt, nem görcsölt, semmi problémám nem volt. Felértem, 13 perc környékén voltam a felső állomásnál, amit nagyon jónak ítéltem, úgyhogy ezzel a lendülettel jött a lépcsősor. Az is megvolt és vidáman lódultam neki a lefelének, főleg azért, mert az órámra pillantva nagyon jó tempót láttam. Ilyen nincs - gondoltam magamban és azon merengtem, hogy a versenyek milyen doppingot tudnak nekem adni, mert edzésen az életben nem megyek ilyet ezeken a részeken. Nagy kedvencem a Tündér-szikla, így örömmel értem oda és haladtam szépen lefelé a lépcsőkön, majd az úton tovább. Itt még viszonylag sűrűn voltunk, el is mentek mellettem férfi versenyzők a lefelén. A versenyszellem hajtott egyébként, mert kíváncsi voltam, hogy utol tudom-e érni azokat az emelkedésen, akik a lefelé tartó szakaszon jöttek fel rám. Első csekkolás, 33 perc körüli idő. Huh, ez eléggé jó ahhoz képest, amit csütörtökön produkáltam és jól is vagyok, remek. Irány tovább, jöjjön a második kör. Itt kikapcsoltam teljesen az agyam, hagytam hogy az aktuális helyzet irányítson. Tavaly inkább tekintettem feladatnak a körözést és számoltam, hogy mennyi van, idén más volt. Persze, számon volt tartva minden köröm, de nem görcsösen, hanem valahogy lazán csak annyira gondoltam, hogy "oké, még négy."

Most nagyon a jelenben tudtam lenni, együtt tudtam élni a pályával. Együtt simultam az emelkedésbe, majd gördültem át a lejtésbe. Annyira természetesnek éreztem, amit csinálok, hogy nem gondolkodtam azon, amit csinálok.  Csak mentem. Hihetetlen volt ezt megélni, mert voltam már itt és csináltam már ezt, de akkor más volt. Könnyedség - talán ez a szó passzolna annak leírására, amit ma éreztem. 

dscn2716.JPGA második felfele persze kicsit lassabb lett, de nem volt vészes, ahogy a lefele sem. Még mindig voltak köröttem férfi versenytársak, így azon voltam, hogy ne menjenek el mellettem, illetve próbáljam megfogni, aki közel van hozzám. A harmadik kört azzal a tudattal kezdtem meg, hogy ennek a tetején ott vár a bűvös féltáv. Úgy terveztem, hogy féltávnál nyúlok a nálam lévő colához, amit a mai egyedüli frissítőmnek szántam. Olykor kisütött a nap is, így abszolút nem bántam meg, hogy rövidbe öltöztem, szörnyen melegem lett volna, ha beöltözök. Láttam másokat, akik hosszúban voltak és láthatóan nekik sem könnyítette meg az egyébként sem feltétlen könnyű helyzetüket a rajtuk lévő ruházatuk. Felértem és arra gondoltam, hogy "atyaég, már tényleg féltáv, tényleg meg fogom csinálni mindjárt az ötöt újra". Ismét csippantás a kilátó után, ismét egy nem kihasznált frissítőpont. Nem terveztem semmit elvenni, úgyhogy itt tényleg csak a csippantás miatt torpantam meg egy kicsit. Ezután a kör után leszakadtak rólam azok közül, akikkel az elmúlt egy körben együtt gyűrtük a távot. Ezt nagyon jó volt megélni egyébként, mert éreztem, hogy van bennem erő, tudok menni, képes vagyok magamról embereket leszakítani. Nem zavartak alapvetően, de jól esett volna már kicsit magamban is lenni. 

Eljött a negyedik kör, a lépcsősort még mindig futva tettem meg - jól van, működik a terv. Tavaly a negyedik és az ötödik köröm volt érzetre és időre is a legrosszabb, most nyomát sem éreztem annak, amit akkor éreztem. 

56798017_2317721811819128_3923034982276136960_n.jpg

Negyedik kör a Libegő alatt - ez bizony egy "életérzés"

Jó volt itt lenni és azt is megélni, hogy a körülöttünk lévő emberek milyen jófej módon szurkolnak nekünk, biztatnak minket, gyakorlatilag a pálya minden részén fel-felbukkanva. Az egészen jó időnek köszönhetően sokan voltak erre, így az öt kör során elég sok tapsot, jó szót kaphattunk, ami tényleg nagyon jól esett szerintem mindenkinek. Csak mentem és mentem, nem gondoltam igazából semmire. Ilyen távokon ennyire nem szokott kiüresedni a fejem a szó pozitív értelmében, most valahogy kikapcsolt minden. Arra is gondoltam, hogy esetleg egyfajta védekező mechanizmus volt ez az agyam részéről, hogy a testem ne érezze magát szarul a benne bujkáló nátha miatt. Ha így volt, akkor arról ismét megbizonyosodhattam, hogy milyen hihetetlenül sok mindent kibír az emberi szervezet anélkül, hogy károsodna. Felértem, ismét jött a kilátó, majd a lefele. 

56890377_2317726591818650_8448934694027788288_n.jpg

 ...és ez is egy életérzés - a terepfutás gyönyöre 

Ez a kép egyszerűen visszaadja, hogy mit jelent számomra a terepfutás...azt a csodát, amit az erdőben lehet megélni. A természet minden színét és hangját. A természettel való együttélést, amikor az emberi létem "semmivé" válik és a természetben mégis "mindenné" lesz. Annyira meg tudtam ezt most élni a körözgetés közben, hogy magam is megdöbbentem, mert nem számítottam arra, hogy ez a mai ilyen lesz...hogy ilyen átszellemült érzés lesz itt fel és lejönni. Pedig az volt, de még mennyire, hogy az.

Eljött az utolsó kör, az utolsó felfelével - azt gondoltam, hogy na akkor, gyerünk, élvezzük ezt még ki. Utoljára futom a lépcsősort, utoljára indulok neki az emelkedésnek. Jó volt, szerettem és élveztem, de ez már az utolsó! Itt a beton, ez a felfele közepe...mindjárt fent vagyok. Már csak egy kevés van, mindjárt jön az a tábla, amire a libegőket a fotóra figyelmezteti és a letérésünk. Eljött...utoljára érintettem meg azt a két fát, ami a felérést jelezte nekem minden egyes körömben tavaly és idén is. Utoljára mentem fel a lépcsősoron a kilátóhoz és csippantottam az igazán lelkesítő EP személyzeténél. Lefele rögtön egy fiatalokból álló csoportba botlottam, akik azonnal félreállva olyan szurkolást csaptak, hogy csak néztem, mert tényleg remek hangulatot keltettek. Ez még rátett nekem egy kicsit és nyomtam lefelé, ahogy csak ment, majd újból csippantás a Zöld háromszögnél, ahol a pontőr konkrétan velünk futott azért, hogy ne kelljen megállnunk egy pillanatra se. Ránéztem az órámra és láttam, hogy közeledik a három óra - húzzuk meg, ennek meg kell lennie kettes kezdettel. Ez kicsit gyorsabb tempóra kapcsolt engem és gyakorlatilag a leggyorsabb lefelémet tudtam hozni az utolsó körre. Ez azért is volt külön öröm, mert tavaly képtelen voltam már erre, ott már az vitt be, hogy csináljam, érjünk oda. Most sikerült, ahogy a 3 órán belüli idő is -  2 óra 58 perc 19 másodperc. Ennyi kellett ma az 5X fent, 5X lent teljesítéséhez. A 25,5 kilométerhez és 1650 méter szinthez. A csütörtöki után nem remélhettem 3 órán belülit, sőt közelit sem. Mégis sikerült. Egyszerűen hihetetlen volt a mai napot így megélni, mert esélyt sem láttam reggel a jó érzés eljövetelére. 

Számomra ezt jelenti valamit szenvedéllyel szeretni. Azt az érzést, amit olyankor érzek, ha az erdőben futhatok. Ez túlmutat versenyen, túlmutat győzelmen, túlmutat teljesítményen. Magáért az érzésért jó csinálni ezt az egészet, amit terepfutásnak nevezhetünk. 

Rengeteget számít az is, hogy korábban sokat jártam teljesítménytúrákra, ahol gyakorolhattam az emelkedők tempós gyaloglását, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy izomzatilag is bírjam ezeket a felfeléket. Ma is úgy jöhettem el, hogy gyakorlatilag se izomláz, se más, így kellemes elfáradás maradt csak a nap után, persze a megfázás maradványaival együtt.

Idén is egy élmény volt a Libegő Trail, elképzelhető, hogy jövőre is tiszteletemet teszem, mert kiváló mentális és fizikai edzés is egyben. A körözést nem szerettem meg, mégis fejben erőssé tett annyira, hogy képessé váltam megélni a szépségét ennek a műfajnak is - szigorúan a Libegő alatt 5X fel, majd a János-hegyről 5X le. 

56790801_2317722081819101_68562504271265792_n.jpg

A szuper képekért köszönet Szabó Áronnak, aki gyakorlatilag mindenhol ott volt.